6. fejezet 51. rész: Szeress, ha mersz!

Louis sietősen kapkodta magára hófehér cipellőit, amelyekbe mezítláb dugta lábait, mint ahogy mindig. Egyszerűen nem szereti a zoknikat. "A talpamnak is kijár ennyi szabadság."

- Szóval azt mondod, hogy Írországba kell repülnöd. Pont most. -vázolja anyja fia szándékát, míg bőszen törölgeti a konyhapultot.

- Igen. -jön az egyértelmű válasz.

- Tegnap este érkeztél, de már mész is. Hülyéskedsz?

- Nem. Ez fontos anyu! -nyújtja el a mondat végét- Komolyan. -próbált meggyőző hangsúllyal beszélni, hátha elkerülheti a részletes magyarázatot. De anyja volt a világ legkíváncsibb embere.

- Louis, legalább annyit árulj el, miért mész oda ilyen hirtelen? -firtatta a nő, majd hátrahagyva a konyhát, csatlakozott az előszobában sürgölődő fiához. Louis kénytelen volt anyja lelki épségének érdekében kifejteni kicsit sürgős utazásának okát. Nem szívesen vallotta be, de előbb-utúbb úgy is kiderült volna minden.

- Oké, győztél. -húzta fel orrát, aminek következtében viccesen összeráncolódott orrnyergén a bőr- Nina van a dologban. Most örülsz? -billentette oldarla a fejét egy duzzogó kisfiú fintorával.

Anyja szeme lelkesen felvillant: - Tudtam! -erősítette meg gyanúját a győztesek büszkeségével arcán.

- És mióta vagytok együtt? -szólalt meg Tommo háta mögül Lottie. Sértettnek tűnt; nyilván mert azt hitte bátyja elhallgatta előtte, hogy van barátnője.

Répafiúnak ideje sincs meglepődnie a váratlan irányból meghallott hangtól; megütközik húga feltételezésén, miszerint ő és Nina egy pár. - Nem vagyunk együtt. Mondtam! -komorul el, majd vállára kapja hátizsákjának pántját.

- Akkor meg miért sietsz most ennyire hozzá? -tette fel jogos és egyben logikus kérdését az édesanyja. Karba tett kézzel állt egymás mellett anya és lánya. Lou türelmetlneül pillant az előszobafalon lógó, kerek órára. Giccses hindu vallási motívumokkal volt tarkítva számlapja, rajta elefántokkal, középen a kopasz buddhával. "- Miért nincs haja a bácsinak?" -kérdezte mindig Phoebe Louistól, akárhányzor csak a kattogó masinára pillantott. A legkisebb családtagoknak nagyon tetszett, míg a legnagyobbat egyenesen a hideg rázta ki a hajtalan pasas bizarr vigyorától. Még nagyapjuk hozta indiai felfedező túrájáról. "- Mert sokat kíváncsiskodott, így hamar megöregedett." -ugratta a fiú kishúgát ilyen, és ehhez hasonló válaszokkal.

- Erre most nincs időm. -hárította a kérdezősködést. - Elmondok majd mindent, de...

- Lou! Ne hagyj itt minket! -szólalt fel kétségbeesetten Lottie a maga csengő-bongó, éles hangján.

- Muszáj mennem. Higgyétek el, ez most életbevágó! -puszilta homlokon húgát, s bízott benne, hogy meggyőzte őket. Ha így van, ha nem -gondolta- neki nincs több vesztegetni való ideje. Éppen ezért szélsebesen tépte fel a csendes kis utcára nyíló ajtót. Anyja a kovácsoltvas kerítésig loholt utána.

- Mit érzel iránta? -kérdezte őszinte választ várva, amit meg is kapott fiától, mint általában:

- Szeretem, anya! -sóhajtotta ki fájdalmasan azt az egy szót, ami lüktetve ékelte magát agyába. Ez volt egyben a varázsszó is, melyekre anyja vonásai megadóan ellágyultak.

- Akkor tedd boldoggá azt a lányt! Nyomás! -bíztatta őt jelezve, hogy támogatja mindenben, bármire is készül. Louis elmosolyodott, és milliószorra is megjegyezte magában: Nekem van a legfantasztikusabb anyám a világon. A nő búcsúzóul megölelte a nála majdnem két fejjel magasabb fiát, aztán útjára engedte.

Louis a reptereken természetesen nem úszta meg a szokásos vakuvillogós támadást. Doncasterben még csak-csak eltűrte, na de Dublinban? Majdnem felrobbant mérgében. Sietnie kellett volna, főleg, hogy Niall mégsem tudott kijönni érte a reptérre. Sietni akart, de az a sok ember a hatalmas fényképezőgépével szabályosan eltorlaszolta útját. Máskor egyébként semmi baja velük; Niall-lel mindig szórakoznak rajtuk, mint mikor elkezdték fotózni a paparazzókat telefonjaikkal.

Türelmetlensége csak tovább erősödött a taxiban. Ráadásul a sofőr valami idegtépő latin karneváli hangulatú muzsikát üvöltetett.

- Elnézést, nem tudna egy kicsit gyorsabban menni? Nagyon sietek! -hajolt előre a két első ülés között, és próbálta túlkiabálni a bömbölő zenét.

- Hogy mondja? -ordította vissza a pasas, majd elszívott cigarettájának csikkjét kihajította a lehúzott ablakon. Remek kis fuvart fogtál ki Louis, abszolút.

- Mondom sietek! Taposson a gázra! -követelte a fiú, majd dühösen égnek emelte a szemeit.

- Nem mehetek ennél gyorsabban uram, nézze... -duruzsolta miközben a visszapillantó tükrön keresztül próbálta felvenni utasával a szemkontaktust.

- Ide figyeljen, annyit fizetek amennyit csak akar! Kérem!

- Kapaszkodjon! -kacagott fel egy másodpercnyi habozás után a borostás férfi, majd Louis arra lett figyelmes, hogy a kocsi meglódul. A víz is kiverte a beláthatatlan sebességtől. De ezúttal legyűrte pánikját; le kellett. Most van aki és ami sokkal fontosabb a hülye fóbiájánál.

De nem akartak úgy alakulni a dolgok, ahogy eltervezte. Nem az volt a probléma, hogy esni kezdett az eső -ezzel egy még depresszívebb és vészjóslóbb hangulatot teremtve Louis-ban. Az sokkal jobban aggasztotta, hogy Mullingarbe érve végeláthatatlan ideig kocsikáztak, mintha eltévedtek volna. Tomlinson kezdett kikelni magából, amikor észrevette, hogy harmadszorra hajtanak el ugyanazon növénytársulás mellett.

- Hé! Mit művel? Vallja be, hogy gőze sincs merre kell menni! -hőzöngött feszülten.

- Semmi baj, jó helyen vagyunk. Itt az Ardilaun Green, melyik háznál álljak meg? -kérdezte a szélvédőn kifele mutogatva. Végre lehalkította a rádiót. Louis fejében szöget ütött a fickó száját elhagyott név: Ardilaun Green. Micsoda?

- Maga megzakkant? Nem Ardilaun Greenbe kellett volna jönnünk, hanem Auburn Village-be! -hadarta fezaklatva.

- Nem, nem. Maga Ardilaun Greent mondott, emlékszem. -erősködött a pasas. Vagy tényleg ennyire félkegyelmű, hogy összekeverte a két lakrészt (ami egyébként a város két legtávolabbi felében van, de ez jobb lenne, ha nem jutna Tommo tudtára) vagy anyira agyafúrt, hogy szándékosan pörgeti a taxiórát, hogy minél több pénzt ki tudjon csikarni a fiútól. Ravasz vagy nagyon hülye.

- Itt egy helyet sem ismerek, csak Auburn Village-et. -dohogott, mert belátta, hogy már mindegy. Megtörtént a félreértés. - Mindegy, csak siessen már! -hagyta rá a többit, kezét nyugtatólag szeme elé tapasztotta.

Tizenöt perces sétakocsikázásba került csupán, mikor végre a helyes kerületbe gurultak.

- Ez az, itt tegyen ki! -kocogtatta meg az ablakot sürgetően. Kifizette a kövér summát, amit a férfi a nyakába akasztott, de ez egy hajszálnyira sem érdekelte. Futva baktatott fel a néhány lépcsőfokból álló emelkedőn, s amíg megnyomta a csengő gombját, s amíg az idétlenül csilingelt mindenféle szólamban, addig lihegve ledobta táskáját. Az ajtó kinyílt, Niall állt előtte.

- Ugye nem késtem el!? -támadta le Louis szokatlanul felkavartan a kérdéssel. Niall értetlenül megrázta a fejét.

- Nem, dehogy. Mi van? -mosolyodott el zavartan, aztán észbe kapott, hogy talán barátja nem szeretne az esőben ácsorogni még percekig. Betessékelte Tommot, aki rögtön a tárgyra is tért.

- Hol van? -kérdezte bizalmasra halkított hangerőn. Niall az emelet fele navigálta közben:

- Elment a nagypapánkhoz, de hamarosan haza jön. -közölte, mikor a lány szobájának ajtaja elé értek. - Vagyis remélem. -tette hozzá véletlen.

- Bemehetek a szobájába? -tette fel kérdését vágyakozva. Niall bátorítóan bólogatott, majd előre ment. Louis lassú, óvatos léptekkel somfordált be az ajtón, mintha attól tartana, hogy egy taposóaknára lép.

- Ez lenne az. Rajta, nyugodtan ledöbbenhetsz. Mindig ilyen volt ez a szoba. -nézett körbe, majd Louis arcán kereste leolvasható reakciót. Nos, a szobára talán nem lenne helyénvaló a "kupis" kifejezést használni. A falak bár hófehérre voltak festve, szinte ki sem látszottak a furcsábbnál furcsább, elvont plakátok alól. Sosem látott zenekarok poszterei, néhány 60-as évekbeli moziplakát és pár fénykép tarkította. Lou félve lépett közelebb bármihez is, hátborzongató volt a helység. Tágas és világos kis szoba lett volna, ha nincsen az ablakon egy mélykék sötétítő függöny, és ha nem lett volna ennyi kacat és holmi széthagyva mindenütt. Mintha egy teljesen más világba csöpenne az ember; igen Nina Horan világába, ami cseppet sem fényes, puha, színes és vidám. Zaklatott és boldogtalan. Ez a két szó illik rá.

Louis csodálkozva kapkodta tekintetét ide-oda. Az ágy mellett feltűnt egy nagyobb rész, ahol kopasz volt a  fal; néhány félbetépett, elszakadt polaroid fotó árulkodott arról, hogy ott bizony valaha temérdek emlék ékeskedett. Tommo képtelen volt levenni a szemét a bizarr plakátokról. Szembetűnt neki, hogy több is van rajta medúzákkal, szarvasokkal, skandináv tájakkal. Niall szemfülesen észrevette, hogy barátja mit sem értve nézegeti a képeket, ezért kérdezés nélkül elmesélte neki miértjüket.

- Az ott Svédország, Göteborg, Stockholm, Kiruna az meg ott a norvég fjordok! Egy utazós prospektusból gyűjtögette össze őket. Tudod, még anno Floyd elvitte őt oda. Azóta megállíthatatlanul imádja a skandináv életvitelt és környezetét. A szarvasok is ehhez kötődnek. -magyarázta.

Louis próbálta nem kimutatni, hogy rossz hallania Floyd nevét.

- Na és a medúzák? -mutatott a megfelelő irányba. Remélte ez már nem kötődik Floydhoz.

- Egyszer azt mondta neki valaki, hogy olyan, mint egy medúza. Gyönyörű, de érinthetetlen. És akárki is mondta ezt, könyörtelenül igaza volt. -rántotta meg a vállát a szőke. Louis bólintott, minden felmerülő gondolatát megtartotta magának, és csendben tovább kutakodott tekintetével a rejtelmes birodalomban. Az ágy meglepően magas volt, rajta megszámolhatatlan mennyiségű párna és mindenféle pléd, paplan: olyan művészien volt kesze-kusza. A Répakirályfinak igazán nagy élmény volt itt lenni, egyenesen az oroszlán barlangjában. Hiába rettegett attól, hogy mi lesz és mi nem; most úgy érezte, hogy visszakapott egy morzsányit Nina Horanból. Mert végül is itt áll a szobája közepén, itt, ahol a lány járkál, ahol álomra hajtotta ezerszer a fejét, ahol ki tudja hány könnycseppet ejtett el. Míg ezeken morfondírozott tágra nyílt szemekkel, újabb észrevétele akadt: a legtöbb dolog a szobában könyv. Mindenütt egymáson tornyosultak; az éjjeliszekrényen, a földön, Foster ketrecén, az ablakpárkányon. A polcokon pedig semmi más nem is volt, mint könyv, könyv és még több belőle.

- Ennyire szeret olvasni? -kérdezi végül, mert képtelen szó nélkül elmenni felfedezése mellett.

Niall felhorkan: - Még hogy szeret? Az nem is kifejezés. Képtelen könyv nélkül elindulni bárhova is. Örökké találok néhány regényt a wc-ben, a fürdőkád szélén, a hűtő tetején, a kocsiban, a kanapé mögött... mindenütt. Megszállott! Képzeld el, egyszer dühében bebújt a ruhásszekrényébe, persze magával vitt egy könyvet és zseblámpát. Olyannyira belemerült az olvasásba, hogy anyámék azt hitték eltűnt, és a rendőrséget hívták. Eszméletlen, nem? -nevetett fel az emlékektől. Louis is elmosolyodott.

- De, tényleg az. -rázta meg fejét, nehogy elkalandozzon gondolata. Azon kellett morfondíroznia, hogy mit is mondjon majd Ninának. De képtelen volt összeszedni magát, nem tudott koncentrálni. És igazság szerint gőze sem volt arról, a lány jelenleg milyen testi-lelki állapotban lehet. Mi van, ha megint kiborul, és a torkának esik?  Persze nyilvánvalóan most nem a testi épségét féltette...sokkal inkább  a lány életét.

- Az olvasás az egyetlen amivel még kordában tudja tartani szélsőséges gondolatait. Megnyugtatja. -mesélte, majd felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy maradjanak csendben. A semmibe bámult, miközben a fülét hegyezte. - Hazajött! -csillant fel a kétségbeesés kék szemeiben. Szinte egyszerre eredtek futásnak, mint akiket vérszomjas dobermanok üldöznek. Niall a saját szobájába tuszkolta Tommot, aztán a folyosón várt, amíg fel nem ért nővére. - Szia! -köszönt neki idegesen, de a szőke lány még egy kósza pillantást sem vetett öccsére. Besétált a szobájába, majd magára csukta ajtaját. Niall visszasietett Louis-hoz, aki addig fel-alá járkálva próbált hirtelen jött izgatottságát enyhíteni. Talán ennél jobban még sosem vette igénybe idegeit egy élethelyzet sem. Még az X-faktoros döntők sem.

- Oké, és most mi legyen? -szívta be alsó ajkát Tomlinson.

- Nem tudom. Az a baj, hogy fogalmam sincs hogy fog reagálni, ha meglát téged. -hangsúlyozta ki az utolsó szót. - Olyan kiszámíthatatlan! -vakargatta szőke bozontját a fején. Tanácstalanul nézett barátjára, aztán mindketten felvonták szemöldöküket a furcsa égett szagra, ami megcsapta orrukat.

- Na jó, én bemegyek hozzá. -tűrte fel pulóvere ujját Tommo, majd erőt véve magán, elindult. Elszántsága azonban csupán a lány zárt ajtójáig tartott ki. Egy helyben toporogva gondolta végig mit is mondhatna. Mármint...ezerfélét tudna neki mondani, de jelen esetben minden szó pengeéles lehet, vigyázni kell velük. Az ajtón megpillantott közben egy vékony papírcsíkot, rajta ez állt: "Amit hajszolunk, az távolodik." Remek. - gondolta Louis. Aztán egyszer csak felülkerekedett félelmén, és egy gyors kopogás után vakmerően lenyomta a kilincset. Belépett.

Ott ült az ágyán. Egy tojáshéj színű, testre simuló blúz volt rajta egy szakadt térdű farmernadrággal. Louis pár másodpercig némán pislogott rá; félelmetesen meggyötört volt még most is meseszép arca. Haja kusza keretbe foglalta eltompult vonásait. Rémisztően fehérré fakult a bőre, csak húsos ajkai voltak vörösek, vörösebbek talán a vérnél is. 

A fiú őszintén félt. A lány egy fényképet tartott a kezében, s játszi élvezettel figyelte, ahogy a mohó lángok bekebelezik, majd porrá égetik a lapot. Zöld szemei egy egészen apró, szinte észrevehetetlen pillanatra érdeklődve szegeződtek a vendégre. Louis lassan, nagyon megfontoltan lépkedett közelebb, majd annyit tudott csak kibökni: - H-hogy vagy? -kisfiús zavarában folyton a feltűrt pulcsijának ujjához kapott; remegett a keze. Mikor ezt észrevette, gyorsan a háta mögé rejtette őket. Nina kifejezéstelen arccal emelte babonázó tekintetét a fiúéval szembe, s közben ki tudja mire gondolt. Szájához emelt egy füstölgő cigarettát, majd lehunyt szemekkel beleszívott. Louis egyre nehezebben viselte, hogy szabályosan levegőnek nézi őt. Még akkor is ha depressziós. Hiába fegyelmezte magát, sértettsége kikívánkozott belőle. 

- Miért csinálod ezt? Itt sajnáltatod magad, miközben mindenki érted aggódik. Fogalmad sincs semmiről! -dühöngött már-már szinte magának, mert érezte hogy szavai nem érnek célt.

- Nem érdekel. -fújta ki a füsttel együtt. Hangjából csak úgy áradt a teljes reményvesztettség és a közömbösség.

- Szóval nem érdekel. Pompás. -tapasztotta tenyerét szája elé. Fogalma sem volt, mit kéne most tennie vagy mondania. Nina megtörten elmosolyodott, mert a fiú még csak nem is sejti, hogy pár perc múlva mi fog történni...Nem is sejti, milyen rosszkor jött. Nina emlékezetében újra feltűnt az a mondat, amely begyógyíthatatlan nyomot hagyott: "Te nem érdemled meg, hogy bárki is szeressen!"

- Búcsúzni jöttél? -kérdezte a lány elhaló hangon. Valamilyen oknál fogva Louis-nak mégis sikerült kirángatnia a némaságból; mi több: Nina már nem tudta levenni a szemét Tomlinsonról. 

Louis sürgetve kutatott fejében, s vonta össze szemöldökét. -Búcsúzni? -kérdezett vissza, majd egy lehetetlennek tűnő gondolat kezdett el villámgyorsan, futótűzként terjedni végig elméjén: hát mégis beteljesül az álma! Halálra vált arccal meredt a lányra, aki vele ellentétben felzaklathatatlanul nyugodt volt. Várta a megszűnést. - Nem, ugye nem? -dadogta savanyúan felnevetve, mert egész egyszerűen nem merte elhinni, hogy...

A lány bólogat, s arca mintha azt mondaná: én már ma meg fogok halni. Fogadd el. 

Tomlinson hisztérikusan pánikba esik, majd a lány szoros közelébe ront, semmivel sem törődve: - Mit vettél be? Miért? Nem teheted ezt! -rángatja vékony vállainál fogva. A szíve megszakadni készül; meg kell mentenie őt. Nem válhat valóra rémálma. 

- Miért ne tehetném? -néz fel Tommo lázasan ragyogó szemeibe. A szöszi lélegzete egyre nehézkesebb.

- Mert szeretlek! -vallja be elpirulva, de már cseppet sem bánja, hogy kimondta. Nina sokkot kapva küzd némi oxigénért, egyre és egyre kevesebb sikerrel. Nem mintha nem sejtette volna, hogy Louis kedveli őt, de rövid időn belül minden tönkrement. Vagy legalábbis úgy tűnt. Jöttek a vérlázítóan kegyetlen viták, a sötét emlékek, a feldolgozatlan halálélmény, az el nem feledett szerelem, az új szerelem, a hallucinációk, aztán az apja elutasítása, és Nina úgy érezte itt van hát az a pont, ahol abba kell hagynia. Véget kell vetnie értelmetlen életének.

(ajánlott zene:♫)

... De a fiú eljött hozzá, és szemtől szembe mondja el neki, hogy szereti. Ez az egyetlen szó most mindent megváltoztat. Mindent újraértelmez. Nina rémülten hagyja, hogy gondolatai ellene forduljanak, ugyanis az igazság csak most derül ki, talán későn: Végig abba a hitbe ringatta magát, hogy Floyd az igazi, sosem fog tudni mást szeretni utána. Rögeszméjévé vált. Mikor képbe került ez a Louis Tomlinson nevű lovag, felszínre tört minden bú és bánat, s nem csoda, hogy Louis minden mozzanatában Floydét látta. De valójában ez a tudatalatti egy mesteri  stratégiája volt, hogy megóvja egyszer már cafatokra cincált szívét egy újabb szerelem nevű borzalomtól. Hát nem vicces? Nina valójában beleszeretett Louis-ba, de észre sem vette. Az első pillanattól kezdve, ahogy meglátta, elgyengült, ezért Floyd volt a védőfal. Senki sem tudhatta, hogy rég nem egykori szerelméről van már szó, hanem az élő, hús-vér Tomlinsonról. Végig ő volt az igazi. 

- Mondj már valamit! -szólalt meg a fiú mellőle, miközben idegesen fürkészi az egyre halványuló zöld szempárt. 

- Bátor vagy. -nevet fel halkan, s észre sem veszi, hogy ujjai görcsösen Louis csuklója köré fonódnak. Itt a vég.

- Nem, nem! Nina kérlek szépen! Ha akarod, soha többé nem zaklatlak! Megígérem, hogy békén hagylak, ha azt akarod. Csak ne hagyj itt minket! Nem fogjuk elviselni, ha meghalsz, nem érted?! -kiabált vele, s lassacskán kiszakadt szíve a bordái közül.

- A hűtőben van az inzulinom. -árulja el még maradék erejéből. Louis-nak több sem kell, eszetlen módjára sprintel a földszintre. Odalent Niall-be botlik, akinek bámulatos gyorsasággal darálja el a történteket. A szöszkének ideje sem marad szörnyülködésre, kikapja a kis kék dobozkát a helyéről, és már rohannak is vissza. Útközben egy hangos robaj, majd csörömpölés üti meg a fülüket. Összerezzenek rémületükben, hármasával veszik a lépcsőfokokat. 

Nina fel akart kelni az ágyról, hogy magára zárhassa az ajtót. Akkor talán úgy szűnik meg létezni, hogy nem kell senkinek végignéznie szánalmas haláltusáját. De a véletlen vagy a sors keze, hogy erős rosszulléte odáig fajul, hogy képtelen megtartania saját súlyát és egyensúlyát, így elesik. Hogy ne legyen ennyire egyszerű a helyzet, olyan szerencsétlenül sikerül összerogynia, hogy lever éjjeliszekrényéről egy jókora vázát, amely három részre törik. Karjába fúródik a legnagyobb élű cserépdarab, s hirtelen minden piros. Kábán tápászkodik fel ülő helyzetbe, megrémülve húza ki húsából a jókora szilánkot, aztán észreveszi, hogy karjából szabályosan ömleni kezd a vér. Irónikus ez az egész: még csak nem is akarta felszabdalni az ereit, de már igazán meghalni sem akar... 

Niall útközben már elő is akarja készíteni az injekciót, de amint kinyitja a lapos kis dobozt, majdhogynem elájul. A doboz üres. S bár a mentők úton vannak, egy világ omlik össze mindkét fiúban, amikor belépnek a szobába.

Nyugalom, még nem ért véget ez a rész! Kattints a további bejegyzések feliratra :)

- Mi a fenét műveltél? -rohan oda hozzá Louis, és automatikusan magához öleli a tartás nélküli testet. A lány bocsánatkérően mered hol az őt fogó karok tulajdonosa, hol az ajtóban álló öccse fele.

- Nem akartam, én...nem. -rázta fejét bágyadtan, és félve észlelte, hogy egyre torzul a külvilág. A hangok egyre üresebbek, halkabbak. A sajátját szinte már nem is hallja.

- Ígérd meg, hogy túléled! Ígérd meg! -követeli Louis teljes összeroppanás szélén. Saját kezei is úsznak már a vérben.

- Mosolyogj! -kéri- Imádom a mosolyod! -duruzsolja szórakozottan. Nem érez fájdalmat, de a világ láthatóan egyre szűkül össze körülötte. Niallig már el sem lát, csak Louis arcát tudja már figyelni.

- Nem bocsájtom meg neked ezt! -remeg Lou hangja,  arca szomorú.

- Sajnálom. -súgja oda utoljára, aztán magatehetetlenül lehunyja szemeit. Feje Louis nyakába omlik. Niall síri csendben zokogni kezd. Képtelen megmoccanni vagy megszólalni. Úgy érzi véget ért a világ.

 

Louis keserves nyöszörögve néz fel barátjára. Nem lehet, hogy ez megtörténjen. Mégis megtörtént. Szirénaszó töri szilánkosra a fojtogató csendet. Louis csak arra eszmél fel, hogy néhány mentős kiszabadítja öleléséből a lányt, aztán rohanva távoznak vele, ő pedig ott marad egyedül, vérbe mártva. Nina vérébe. Bámulatos módon nem hagyja magát összeroppanni, lelohol a szerelmet üldözvén. Niall fulladozik, zilál, kénytelen megtámaszkodni a mentőautó oldalában. Csak annyit hallani a belsejéből: - Gyorsan, a defibrillátort! Leállt a légzése! 

Tommo ösztönei megszüntetik a kapcsolatot a fiú és a külvilág között. Kizárja a zajokat, a hangokat; nem hajlandó tudomást venni a mentősök zaklatott szavairól. Csak annyit hall visszhangozva: Mosolyogj! Imádom a mosolyod!
Fura, de Lou engedelmeskedik, és mosolyra húzódik szája. Egy szemtelen könnycsepp pottyan ki szeméből, de nem éri arcát, tehetetlenül a betonra csapódik. Még mindig mosolyog...

6:59 pm, St. Patrick Hospital
Niall Horan akkor és ott adja fel a küzdelmet, mikor azt hallja az orvostól: - A mentőben sikerült újraéleszteni, de mikor behozták leállt a szíve. Egyelőre élet-halál között lebeg. De mi mindent megteszünk.

- Csessze meg! Csessze meg, mindent megtesznek?! Mindent megtesznek, de mégsem biztos, hogy túléli? -ordibált Niall a férfival. A biztonsági őröknek kellett lecsillapítaniuk a feldúlt fiatalt. Aztán csak ült a kövön és bőgött. Megállíthatatlanul. Egyszer csak elnyomta az álom, mely édes lepelként borította be fáradt porcikáit. Louis sorra itta az automatás kávékat, hogy ébren legyen, mert vakon reménykedett, hogy Nina túl fogja élni. Túléli, és végre rámosolyoghat, hogy teljesíteni tudja kérését. "- Mosolyogj! Imádom a mosolyod!"