2012. december 31., hétfő

2013-ban folytatjuk

Minden directionernek, What's up Horan olvasónak nagyon boldog és szerencsés új évet kívánok! Aki teheti, bulizzon ma egy nagyot! 2013-ban is folytatódik a történet, élén Ninával. Tartsatok velem ;D BB

2012. december 30., vasárnap

64. rész - A béna, porcelán hal

(ajánlott muzsika)
Louis feszült. Látszik rajta. Mintha nem tudna mit kezdeni magával, csak lapozgatja a múltheti pletykamagazinokat, amelyekben még Harry és az ő összevert pofija a téma. Töprengve kapja tekintetét a dohányzóasztalon tornyosuló könyvekre. Nina holmija...mind régi, vaskos kötésű, poros könyvek. A fiú kedvetlenül körbenéz a nappalin, majd hirtelen felindulásból felkapja a legfelső olvasmányt. Közömbös arccal olvassa el a borítón arany betűkkel kanyargó címet: Anna Karenina. Gőze sincs miféle iromány ez, de jobb dolga híján felüti a halkan nyikorgó kemény fedelet. Szemei kíváncsian kergetni kezdik a sorokat.


Csak ültem Louis szobájában, hátamat a langyos fal támasztotta. Huszadszorra is megvizsgáltam a helység minden milliméterét; a bútorokat, az ablakpárkányon nevelgetett virágokat, az apró csecsebecséket. Volt ott: díjátadókon nyert trófeák, rajongói ajándékok. A kedvencem mégis az ágy feletti polcon helyet kapó képkeret volt, benne a Tomlinson testvérekről lőtt képpel. Régen készülhetett, Louis egészen kiskölyök még rajta.

Elmosolyodom.

Hiszen én tiszta hülye vagyok. Repesnem kéne, ugyanis én vagyok a legszerencsésebb. Jó, ez furán hangzik a mai napon történtek után, mégis... megpróbálom félretenni a fejembe ékelődött tényt, mely marja torkomat azóta is; kizárom ezt a fájdalmat, elbújtatom öcsém kegyetlen hangját a fejemben. Fogd be Niall! Nem török össze. Furcsa, nem? Mikor lettem ilyen pozitív? Mikor és miért költözött ennyi napsugár a csontjaim közé? Aha, sejtem már a választ. Ehhez még Dr. Belédlátok sem kell. Okos kislány vagyok, és mint mondtam: a legszerencsésebb még mindig. Enyém a főnyeremény. Ő a főnyeremény. Egy ember. Csak egy fiú.

Úgy hívják...
Louis.

Ühüm, Louis a neve, angol fiú. Igen, ő az. Az a huncut és szemtelen mókamester. Tréfát űz bárkiből, ne izgulj. Belőlem is, versenyszerűen.
Itt ülök a szobájában. Mi több, esténként az ágyában alszom. Többet nem árulhatok el. Nem árulhatom el, hogy ő a legcsodásabb ember. Nem tudhatja meg senki, hogy neki van a legtöbb törődés és törődni vágyás a szeme bogarában.
Megijedem egy halk kuncogás hallatán. Honnan jött ez a hang? Ki nevet ki? Valaki figyel? Összerezzenek.


Én voltam az. Én nevettem fel. Bediliztem volna? Nem, ugyan. Csak eszembe jutott, amikor tegnap (a nap, mikor még peckesen állt a 'tökéletes boldogság' nevű palota, tetején egy színes zászlócskával) Louis azt mondta Harrynek: "Ha olyan magas lennél, mint amilyen hülye vagy, a hónod alatt dörögne az ég." Tudom, pont belekortyoltam a Tommo-féle csodakakaóba, mikor ezt vágta Hazza fejéhez; majdnem megfulladtam, de a pultról mindenképpen leborultam a röhögéstől. Pedig Louis nem is szánta viccnek.
Na, vissza a jelenbe, a tegnap már múlt.



Egyre másra azon jár az eszem, hogy fel kell hívnom apámat. De ma nem megy. Most inkább legyünk derűlátóak. És egyébként is, mit sajnáltatom magam itt?
Most nem bírom a magányt, felpattanok, és rögvest áttrappolok a nappaliba. A nevetségesen egyszerű ötlettől még nevetségesebben izgatott leszek. Furcsa, kesze-kusza, ütemtelen léptekkel lopódzom végig a falat súrolva karommal. Először csak bekukucskáltam a nappali boltívén keresztül. Ott ül a kanapén, olvas. Nem mintha félnék tőle, hogy taposóaknára lépek...mégis lassú, és nesztelen léptekkel mászok el a célig. Mint egy hízelgő macska, úgy kúszom mellé, de a macskával ellentétben, alattam besüpped a dívány. Csoda, hogy nem dorombolok. Árgus szemekkel figyelem őt, ahogy kék szemei oda-vissza futnak a sorokon, el sem szakad a könyvtől. Hékás, ez az én könyvem...már megint. Azért csak nem bírta ki: elmosolyodott közben. Karja alá furakodom fejemmel, de csak finoman, nem akarom zavarni. Elég, ha érzem a közelségét, fizikailag is. Érzem szívdobogását felgyorsulni. Végül leteszi a könyvet, és némi aggodalommal méreget. Érzem vizsgálgató tekintetét magamon, ezért felülök kényelmes búvóhelyemből, és szembenézek végzetemmel. Vele.


- Azt hittem elaludtál. -rántja meg vállát az órákig tartó csendes elvonulásomra utalva.
- Nem ment. -felelem kurtán, majd a plafont kezdtem el kémlelni, mintha ennél érdekesebbet még nem láttam volna. Louis megadóan maga felé irányítja fejem.
- Mi a hézag? -kérdezi vigyorogva, de azért érzem hangjában a félelmet.
Álduzzogással, hangosan fújom ki a levegőt.
- Szeretlek. -mondom, s nem csak ő, de az én szemem is elgömbölyödik a szóra. Miket beszélek?
- Jól hallottam? -kérdezte gyanakodva, majd homlokomra tapasztja tenyerét- Nem vagy lázas. -ráncolja homlokát. Nem tudok értelmes magyarázattal előállni. Olyan arcot vághatok, mint aki rossz fát tett a tűzre. Mintha valami tabu szó lenne. Mintha valaki más mondta volna. Mintha egy másik Nina tette volna. 

Ó, nem, nem. Ez az igazi Nina műve. Ne fogjuk másra! Szegény Tomlinson. Jól lesokkoltam. Talán egyszer mondtam neki, s azóta se. Nem is várta. Tudta, hogy ez a szó különlegesebb annál, mintsem hogy örökké ezt hajtogassam neki.

- Ki kellett mondanom. -motyogom elmerengve, majd a felismerés, hogy mennyire jó érzés volt kimondani, csiklandozóan kúszik nyakamon végig, le a gyomromba. Idétlenül bárgyú vigyor terül el arcomon, csak remélni tudom, hogy Louis-nak még így is tetszem.
- Köszönöm. A legjobb ajándék, melyet valaha kaptam. -vallja be meghatódva, majd újra elkomorul. Tudom, hogy a Horan-háború miatt ilyen. Tudom, hogy nagyon bántja ez az egész. Tudom, hogy nehéz ez neki is. Két tűz közé került. Két nem is akármilyen tűz közé. Érzem, ahogy lassan hervad el belőlem ez a felemelő napsugár: hiába áltatom magam ezzel a maszlaggal. Derűlátás ide vagy oda, a családom széthullott. De még rémesebb, hogy ebbe a bandatagok akaratlanul is belekeverednek, hiszen Niall mindannyiuk barátja.


- Mi lenne velem nélküled? -kérdem lesütött szemekkel, és újra elfészkelem magam erős karjaiban.
- Erre inkább nem is válaszolok. -csóválja fejét, s közben hajammal játszik. Barátkoznia kell még a vágott hajú Ninával. 
- Jó, de arra igen, hogy mióta olvasol te orosz irodalmat? -kérdem az Anna Kareninára célozva. 


Louis estére magamra hagyott, persze nem direkt. Én beszéltem rá, hogy menjen csak, jól elleszek én itt. Harrynek is szüksége van rá. A fiúk is szoktak lelkizni, én tudom. Legalábbis ezek ketten biztosan. Alig akart itt hagyni, de rábeszéltem. Főként azért, mert nekem is tervem volt, persze ezt nem köthettem Tommo orrára. Egyből a fejét csóválta volna. Ahogy kilépett lakása ajtaján, mobilt ragadtam. Tudom, úgy volt, hogy ma nem foglalkozok holmi családi katasztrófákkal, de csak a szám volt nagy. Nagyon is foglalkozok. Még ma fel kell hívnom apámat, és számon kérő hangon fogom szemére vetni, miért nem szólt? - Apa? -kérdezem feleslegesen, persze, hogy ő az. Kinek van még egy ilyen dörmögős hangja? - Miért hallgattad el? Mikor akartál szólni? Válaszolj őszintén! -hörgöm, és nem zavar, hogy tiszteletlen a hangsúlyom.
- Nina, kicsim... -lágyul el bűnbánó hangja, de ezzel engem most nem hat meg. 
- Nem vagyok a kicsid! -vágom rá- Magyarázatot követelek, most!
- Nehezet kérsz. Jobb lenne ezt személyesen tisztázni. -habogja, de tudom, hogy halogatni akarja. 
- Személyesen is meg kell beszélnünk. De legalább vázold már fel az okokat! 
- Ugyan már Nino, anyád és én már rég nem úgy tekintettünk egymásra, ahogy egy férjnek és feleségnek kell. Csak megszokásból voltunk együtt, de a rengeteg veszekedés ellehetetlenítette azt is. Közös döntés volt. -hallom hangján a gyötörtséget, és végtelenül megsajnálom. Veszek egy mély levegőt.
- Apu, nagyon kivagy? De komolyan, hogy vagy? -kérdezem, s talán most először vagyok ilyen gyengéd a saját apámhoz. A vonal túlvége hallgat egy darabig, valószínű őt is meglepem magamon kívül. 
- Kutya bajom, miattam ne izgulj. -füllent, tudom- Sajnálom, hogy nem mondtam el, egyszerűen nem tudtam hogyan tegyem. Féltem, hogy reagálsz majd, főleg azok után  hogy annak az amerikai fiúnak meghalt a barátnője. Nem mertem még egy rossz hírrel előállni. -búgja szelíd hangján, én meg fájóan elhúzom szám.
- Pedig most nem az én reakciómtól kellett volna félned.
- Niall...
- Mikor mondtad el neki? 
- Nem én mondtam el neki. Anyád. 
- Az az átkozo...
- Nina! -csitít felemelt hanggal. 
- Jó. -fújtatok duzzogva- De akkor már mindent értek. -bólintok magamnak, és örülök, hogy végre összeállt a kép.
- Micsodát? -apa még csak nem is sejti.
- El sem hiszed, hogy kifordult magából a fiad. Biztosan nem láttad még ilyennek. Képzeld; kidobott a lakásból, és azt mondta, hogy gyűlöl. Miattam váltok. -idézem fel szavait, jut még több is az eszembe, de apának nem kell minden sokkoló részletről tudnia. 
- Mi van? Ennek semmi köze hozzád! 
- Biztos? Akkor anya miért így állította be az egész Nialler előtt? Miért csinálja ezt? -kapkodok kérdéseimmel, és elfúl a hangom. A nappaliban ácsorgok, és közben az egyik polcról kezembe akad egy maroknyi szobor, valami fura porcelán-hal. Erélyes önuralomra van szükségem, hogy ne csapjam a földhöz. 
- Ez hihetetlen. -kacag szánalommal teli hangon- Látod, éppen az ilyen húzásai borítottak ki mindig is. Ez az aljas cselszövés, amit ellened művel. -dühöng, s fura: az ő dühe csillapítja az enyémet. 
- Mindegy, ne aggódj semmi miatt apa. Majd én helyrepofozom Niallt. Anyához pedig lesz egy-két kedves szavam. Ezt nem ússza meg. Hogy ugraszthatja össze szándékosan a gyerekeit? -kérdezem költőinek szánva, és fel sem tűnik, amikor a falhoz vágom a kerámiát. Hupsz, ennek nem biztos, hogy a gazdája örülni fog. De most nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy győzzön az igazság. Nem lesz itt semmiféle háború, megoldok mindent. -biztatom magam, aztán elköszönök aputól, aki könyörögve kér, hogy ne essek anyámnak. Jó, jó, ígérem...
Dzsekit fel, indulok!

Nyúzott képű öcsém nyit ajtót, de nem én vagyok az egyedüli vendége mára. Rosie ücsörög az egyik fotelben, kezében egy olyan hatalmas kijelző-kütyüvel, amit érintéssel kell vezérelni. Értek is én ezekhez. Leragadtam a Nintendonál. Viszont kellemesen meglep Roro jelenléte, vajmi ösztön azt súgja, hogy Niall már kezdi visszanyerni régi formáját. Biztosan meghallgat majd, és ő is rádöbben, hogy anya megint összekuszált mindent. Nos, ezek szép remények, melyekkel vállamon léptem be a lakásba. Aztán megszólal a szőke fiú, de még a hangja is egészen más.
- Minek jöttél? Hm? -áll meg előttem keresztbe tett kezekkel. Hunyorogva válaszolok, egész egyszerűen halvány lila gőzöm sincs, hogyan fogalmazzak. Sosem tudtam finoman és óvatosan bánni a szavakkal. Izgulva Rorora sandítok a háttérben, s ő hasonló feszengéssel pislog vissza rám.
- Izé, én csak...-kezdem nem túl határozottan- el akarom mondani, hogy beszéltem apuval. -harapok számba, pattanásig feszült idegekkel várom bárminemű reakcióját, rezzenését.
- És? Ezért jöttél, hogy ezt elmond? Oké. Mehetsz is. -tárja szét karjait, hangja bosszantóan arrogáns. Mintha valami király lenne a várában. 
- Igen. Vagyis nem, nem csak ezt. Anya hazudott neked, nem miattam válnak! -hangom remeg, csak tudnám miért. Niall az öcsém, nem fog megenni. Egyébként is kitől félek én? Mégis izzad a tenyerem, és sűrűn nyelek.
- Ez szánalmas. -veti oda félvállról, olyan flegmasággal, mint ahogy a tornacsukáját rúgja le lábáról- Azt hiszed érdekel bármi, amit mondasz? Azt hiszed idejössz, és majd te megmondod a frankót? Gusztustalan, hogy a saját anyánkat mocskolod be, hogy magadat tisztogasd. Közlöm, hogy nem hiszek neked. És jobb, ha hozzászoksz, hogy nekünk már nincs közünk egymáshoz. Anya teljesen össze van törve, hogy mered...hogy mersz ellene hangolni? -szavai elfojtott suttogások, telis-tele undorral. Azt hiszem hányingerem van, forog a világ.
- Ellene hangolni? Csak az igazat mondom! 
- Nem, te csak magadat mented. De felesleges, elástad magad egy életre. Nagyon jól passzolsz apához. Mindketten egyformán önzőek vagytok. De nem baj, majd én ott leszek anya mellett. Szégyell téged! És én is! -szemei szikrákat szórnak felém, mintha így akarna eltenni láb alól. Ha így folytatja, sikerül is neki.
- Hallod te, hogy miket beszélsz? Niall... -hisztizek, és nincs már harag, düh, vagy efféle erős érzelem bennem. Gyenge vagyok, akár egy kismadár a szembe szélben. Szeretem az öcsémet, de most nem értem. Miért mond nekem ilyeneket? Mit tettem? - Mit csináltam rosszul? -kérdezem a teljes megsemmisülés szélén. Bár ne kérdeztem volna, én hülye. Mintha szándékosan ingerelném Niallt, hogy zúzzon darabokra. Tálcán kínálom a lelkem...
- Mindent. A helyedben pedig nem lennék úgy oda apától. Biztos nem merte neked megmondani az igazat, mert gyáva. Ha van egy kis eszed könnyen rájössz: borzasztó gátakat szabott köztük az, hogy a lányuk egy lelki nyomorék. 

Hm.

-Nina jól vagy? -hallom meg Rosie hangját, és azon kapom magam, hogy bőszen bólogatok, akár egy idióta. Gépiesen lépegetek hátrafelé, ki az ajtón. Hallom ahogy becsapódik mögöttem, én pedig már egy taxiban ülök. Atyavilág, nem vagyok normális, hogy idejöttem. Miért, miért, miért kell nekem örökké a problémák után mennem? Maguktól is megtalálnak, hiába váltottam lakhelyet. Egy egyetemes barom vagyok! Tutira van valami belső kényszerem arra, hogy verbálisan megalázzanak, a földbe tiporjanak, és elhordjanak a világkerekség legszörnyűbb emberének. Nocsak, úgy tűnik kiváltképp imádom, ha mindezt a hozzám legközelebb álló emberek teszik.

Nos, még pár órája felírtam a csuklómra: derűlátás. Most pedig azt érzem, hogy pokolba a derűvel. Pokolba a házassággal, a hazug anyákkal, pokolba a családommal! Elkeseredett vehemenciával dörgölöm szappannal a csuklómat, de a fekete filc nem akar lekopni, bőröm már vöröslik. Mindegy. Engedek egy kád meleg fürdővizet. Elegem van mindenből. Igen, érzem ahogy szaggatja belsőmet a düh, és muszáj, MUSZÁJ valamivel kiadnom, különben megőrülök. Tudom, hogy ez nem normális... de kiveszem a konyhaszekrényben talált összes tányért, és egyesével a krémszínű csempére ejtem őket. Aztán áldozatom lesz még három cserépnyi fura növény a nappaliban, egy állólámpa, de szerencsére az akváriumot elkerüli haragom. Repülnek a párnák, a kanapét kibelezem, a távirányító szinte átszeli a lakást. Zilálva állok meg a pusztításban. Ezzel meg is volnánk, a csobogó vízről eszembe jut: jöhet a fürdő.

Kegyetlen módon tépem le ruháimat magamról. A forró víz mintha lemarná bőröm. Szinte fázok az erős perzseléstől. Apró tűk szurkálják bőrömet mindenhol. A fejemet a hűs csempének döntöm, érzem, ahogy patakokban folyik homlokomon a verejték. A 'derűlátás' felirat nem akar eltűnni. 
Jé, milyen csend van.
Hallod?
De jól esik.
Rosszul zártam el a csapot, s egy-egy csepp víz hangos robajjal pottyan alá. Csöpp...csöpp. Percekig hallgatom. Szinte visszhangzik a fürdőszoba. Aztán meghallom saját sóhajom, egyszer, aztán újra és újra. Mintha máglyán lennék, nem is vízben. Ez az emésztő csend csak arra jó, hogy a fejemben levő hangok kiordibálhassák magukat. Kezem a fülemre tapasztom, de hiába. A hangok odabent vannak. Szenvedve csúszom le a kádban, s merülök a víz alá. Hajam tekergő indaként terül szét, csiklandozza a vállam. Buborékokat fújva török felszínre. Megkönnyebbülve észlelem, hogy a hangok elnémultak. Éppen kezdenék ellazulni, mikor ijesztő dolog történik; az egyik csempén megjelenik egy szó: lelki nyomorék. Filctollal írták rá. Megáll bennem az ütő, mikoris feltűnik egy újabb ilyen felirat, s mire észbe kapok az összes csempén áll egy. Lelki nyomorék.
Lelki nyomorék.
Olvasom el huszadszorra is. Pánik tör rám, egészen elhagyom agyam. Kiugrok a kádból, és zokogva rohanok be Louis szobájába. A takaró alá bújok, s remegve várom, hogy végre felülkerekedjen rajtam a derűlátás. Lopva a csuklómra pillantok, s hihetetlen, de a felirat eltűnt...A Louis illatú párnába rejtem arcom, bőgök, nincs mese. 
Valaki áll az ajtóban. Félve felemelem a fejem, és egy csapásra elszáll minden kín; Louis az. - Szia kis lelki nyomorék! -integet, én pedig márvánnyá kövülök. Sikítani akarok, de egy hang sem akar kijönni torkomon. Mint akit defibrillátorral sokkoltak, úgy ugrok fel az ágyban. Micsoda rémséges álom. Hajnali egy van, világítja arcomba élesen a digitális vekker. Louis még nem jött haza? -ez a gondolat ötlik fejembe egy kósza és kába pillanatra. Félálmomban visszadőlök a puha párnára.

Hajnali kettő. Nyílik a bejárati ajtó. Louis tapogatózik a sötétben, majd halkan beleszól a levegőbe: - Nina, fent vagy? - Mivel nem jön válasz, lábujjhegyen fojtatja útját a nappali fele, de mikor fényt kapcsol, tátva marad a szája. Egyből borzalmas érzései kerekednek, kirohan a konyhába. A szemei is már egy békáéval vetekednek. Aztán a pulton egy cetlit talál rajta ez áll, az írásból kizárólagosan csakis Nina firkanthatta: 



TO DO:

- összesö feltakarítani
- új tányérokat venni
- megcsókolni Louis-t, és reménykedni, hogy megbocsájt
- megkérdezni Louis-t, hogy az a béna, porcelán hal, ugye nem valami pótolhatatlan emlék volt
- helyreállítani a nappalit
- új növényeket ültetni
- megkeresni, hova dobtam a távirányítót
- venni Louis-nak egy hasonlóan béna, porcelán halat.


2012. december 24., hétfő

63. rész - Miattad!

Az ünnepek alatt is legyetek résen, mert hozni fogok új részt! Pihenjetek sokat, egyetek jókat, legyetek a számotokra fontos emberekkel! A legboldogabb születésnapot a legdiliseb, legszexibb Louis Tomlinsonnak! <3  És persze: Nagyon boldog karácsonyt nektek, imádott olvasóimnak!!! BB

Az egyébként világos bútorzatú, fénnyel teli nappali most feketébe volt borulva, hála a sötétítőfüggönyöknek. Megfizethetetlen nyugalom áradt a lakás minden négyzetcentijéből. Nina egészen megbódult ettől a felemelő otthon-érzettől, ettől az imádni való csendtől. Persze nem honolt töretlen némaság, mely nyomasztó lehet egy idő után. Nem. Harry halk szuszogása, és az akvárium vízkeringetőjének finom zöreje töltötte be a teret. 
Nina édesen elvigyorodott, amikor meglátta a széles kanapén, pokrócrengetegbe bugyolált fiút. Louis némán artikulálva intett neki, hogy kövesse őt, de csendben. Nina virgonc örömmel bólintott, s lábujjhegyen lopózva követte Tomlinsont. A fiú szándékosan megtorpant a folyosón, olyan hirtelen, hogy a szorosan sarkában osonó lány óhatatlanul is nekiütközött. Tommo és Nina is alig tudta halkan intézni kacaját. A fiúban áramütést keltett Nina érintése, majd jólesően a hátához vonta a szőkeséget. Aztán végre beértek a hálószobába, ami mára már Nináé is éppannyira volt, mint Louis-é. Nina behajtja maga mögött az ajtót, majd nekidőlve megjegyzi, miközben Tommo elveti magát az ágyon: - Szóval ő az?! Vele csalsz engem? -bök hüvelykujjával a nappali fele, majd magára. Louis Shrek Csizmás kandúrjának szívet olvasztó tekintetével válaszol. - Mindegy, legalább az ízlésed pazar! -nevet fel a lány, s közben kidugott nyelvébe harap. Louis nem tudja magát türtőztetni, felpattan helyéről, és az ajtóhoz szorítja áldozatát. Nem szól semmit, csak csókol. Nina szintúgy. A fiú borotvahabja Nina arcára kenődik. Prüszkölve nevetnek fel megint egymással szemben. Louis letörli Nina szakállát, majd befejezi reggeli rutinját a fürdőben. Visszatérve, puha, borostátlan arccal Ninát a párnázott ablakpadozaton találja kezében két bögre teával. 
- Yorkshire...- szimatol a levegőbe Répafi, és elégedett szökdécsel a lány mellé. A gőzölgő italok szürcsölése közben végre beszélgetni kezdenek. Nina hirtelen, egyből a közepébe csap:
- Sajnálom, hogy önzőnek hívtalak. Én voltam az, nem te. De tudod ugye, hogy nem gondoltam komolyan? -pillant sármos párjára. - Azt viszont mindennél komolyabban gondolom, hogy te vagy a legaranyszívűbb ember a világon. -jelenti ki büszkén. Louis lepetten megnyalja a száját, méz ízét érzi.
- De hát miért én? 
- Mert odaadtad a szíved egy magamfajta förtelmes nőszemélynek. Meg sem érdemlem. -rázta fejét gondterhelten, s az jutott eszébe, hogy mennyit fejlődött; régen sosem mert, tudott, vagy akart ilyen témákról beszélni senkivel. Most meg? Csak úgy árad belőle ez a fajta gyengédség.
- Te kis lélekpolitikus! Azt elfelejtetted, hogy ez is kettőn áll, mint mindig, minden. A szívemért cserébe birtoklom a tiedet. 
Nina gúnyosan grimasszal égnek emelte zöld tekintetét: - Na és azzal ugyan mire mész Rómeó?
- Még csak nem is sejted mire... -válaszolt sejtelmes mosollyal, majd legurított pár kortyot.
- Oké, megadom magam. -húzódott halk kacajra szája, miközben felemelte tenyerét.
- Helyes, akkor én kérdezek: mi történt LA-ben ezalatt az egy hét alatt? Hogy van Keane? És főleg: Te hogy vagy?
- Minden részlet érdekel? -kérdezte Nina, s ez valamiért rossz érzést váltott ki Louis-ból, de azért helyeslően bólintott egyet. - Hát jó. -vett egy hatalmas adag levegőt- Önfejűen itt hagytalak. Nehogy azt hidd, hogy nem bántott a dolog, de egy erősebb késztetés mégis arra ösztökélt, hogy mennem kell. És igaza lett. Ha nem vagyok akkor Keane mellett...ha nincs aki nyújtsa a kezét felé...-habogta megakadva, de egyik mondatot sem tudta befejezni. Louis egy amolyan 'nincs semmi baj' érintéssel próbálta megnyugtatni. - Na mindegy. Életem legszörnyűbb repülőútja után csak még rosszabb következett. Keane a reptéren várt, elmentünk hozzájuk. Visszaköltözött a családja házába, ugyanis egyetlen dollárja sem maradt, ráadásul a szerkesztőségből is kirúgták. A szülei nagyon kedvesen fogadtak, a nővére szobájában laktam, aki Európában él, ott alapított családot. Másnap volt a temetés. -itt elhalkult, várt vagy fél percet, s csak azután tudta folytatni. Louis felét sem tudta átérezni, vagy elképzelni, mit élt át a lány. - Az utána elkövetkező napokon pedig csak szimplán gyógyulgattunk. Vagyis csak én, Keane nem volt, és nem is lesz képes. Durva, hogy ezt mondom, de elhinni sem tudod, mennyire gyenge. Egy hajszálon kapaszkodik, alatta pedig feneketlen üresség. Tudod Lou, rájöttem, hogy az élet ilyen. Tartogat olyasmiket mindenki számára, amelyeket aztán nem ért, teljen el bármennyi idő. Sosem fogom megérteni, mi vitt rá, hogy idegenként megszeressem Keane-t, de biztosan nem véletlen. Hiszen most, hogy ismerem, tudom, hogy olyan ember, aki megérdemli, hogy az utolsó csepp verejtékemig küzdjek érte, hogy legalább egy pillanatra könnyíteni tudjak lelkén. -Nina az ablaknak dönti fejét- Visszatérni Los Angelesbe olyan volt, mintha egyúttal az időbe is visszamentem volna. Minden, ami ott történt élesen felelevenedett szemem előtt, képkockáról képkockára, kacajról sírásra, minden illat, szín, és érzés életre kelt bennem. Esténként kénytelen voltam 5-6 mérföldet kocogni és gyalogolni, hogy eljussak arra a partra, ahol annyi mindent átéltünk már, és ami gyökeres változásokat hozott. Órákig csak sétáltam a hűs homokban, miközben odaképzeltelek a feszes szörfruhádban, amint a homokváramba hasalsz. -vigyorodott el. Mint aki befejezte a mesélést felsóhajtott, és a fiú arcát fürkészte. Bármennyire is ismerte már minden vonását, s azok rejtett mondanivalóját, azt biztosan nem tudta leolvasni Louis mire gondolt akkor. Arra, hogy soha nem szabad megbántania ezt a lányt. Soha! Mi több, jobban kell rá vigyáznia, mint a saját életére. Sosem veszítheti el. - Mit nézel így? -bukott ki Ninából a kérdés. Louis elhessegette belső hangjait, és úgy tett, mintha semmi különös nem zajlott volna le kobakjában, s szívében egyaránt.
- Következő kérdés: - Hova tűnt a hajad? -fogta kezébe Nina éppen csak vállig érő haját. Imádta azt a méteres szőke hajzuhatagot, ami leért egészen a derekáig, amire mindig ráfeküdt este, ami reggelente csiklandozta a bőrét, amibe belefúrhatta arcát. De most? Nincs többé. A válla alatt hopp, egyszer csak véget ér a szőkeség.
- Nem tetszik? -ijedt meg Nina, s aggódva összeráncolta homlokát.
- Dehogynem! -vágja rá- Csak nem számítottam erre. Most még fiatalabbnak tűnsz. 
- Jólvan vénség, ne izgulj, visszanő, mint a gyíkok farka. -paskolta meg arcszesztől illatozó arcát, de az ifjú igyekezte hárítani.Olyanok voltak, mint két rossz gyerek. 
- De miért vágattad le?
- Örökké ráfeküdtél éjszaka, emlékszel? Nem egy rózsás érzés. -nevetett fel kacéran- A táncban is zavart már. De nem ezek a fő okok.
- Hát akkor? Talán a te titkos szeretődnek így tetszik? -hülyéskedett tovább- Rosie vágta le?
- Mrs. Wilo.
- Keane anyja?
- IQ betyár vagy. 
- Na, de most komolyan! Miért?
- Egyik este véletlen benyitottam a fürdőbe, amikor ő volt bent, köntösben állt a tükör előtt, és a haját nyisszantgatta. -mutatta, kezéből ollót formálva, s a nő mozdulatait utánozva- A kád szélére ültetett, én pedig csak figyeltem őt, és gyönyörű arcát. Elmesélte, hogy mindig maga vágja a haját. Azt is mondta, hogy számára  a hajvágás fontos cselekvés. Közben egyfajta változást érez magában is. Sokszor ezek az apró újítások, esetleg visszaállítások azok, amelyekre szükségünk van, hogy egy kicsit könnyebben vegyük az akadályokat. Látjuk a változást, és rájövünk, hogy kár keseregni bármin is, hiszen minden elmúlik, s jön valami más. Jobb, vagy rosszabb, kit érdekel, majd kiderül. 
- Talán filozófus a néni? -kérdezte foghegyről Louis
- De igaza van! Szavai nagy hatással voltak rám, és mivel akkor éppen egy lelki tengeralattjárónak éreztem magam, kaptam a lehetőségen, hogy ez megváltozzon. Levágtuk a hajam. És mielőtt reklamálnál a pulcsid miatt is, közlöm, hogy felesleges: úgysem adom vissza! -öltötte ki nyelvét
- Tessék? De Nino! -nyavalygott kislányosan, persze csak színészi képességeit csillogtatva.
- Á, szia Harry! -integetett Nina a fiúnak, ki kómásan hunyorogva dugta be fejét az ajtón.
- Földöntúli hangokat hallottam kiszűrődni innen. De látom, csak Louis az. -morogta rekedten, majd szorosabbra vonta maga körül a plédet, és visszacsoszogott aludni.
Nina visszatért a pulcsis témára: - Azért csentem el, hogy velem legyél, akkor is, ha nem vagy velem. Ráadásul olyan az illata, mint neked! -magyarázta- Nem kérheted, hogy visszaadjam. -rázta fejét szaporán, amit Louis kezei fékeztek meg, s látszott rajta, hogy erősen hezitál. - Na, kérlek! -könyörgött, s hogy biztosan elég meggyőző legyen érve, lecsapott Louis ajkaira. Átfogta tarkóját, miközben Tommo végigsimított dekoltázsán, de megtorpant a keze a pulcsi alatt észlelt láncon.
- Hát ez? -kérdezte mit sem értve, hiszen tudta jól, hogy a szöszi sosem hord ékszert, pláne nem nyakláncot. Éppen ezért sosem vett neki.
- Keane adta nekem. Beth-é volt. -válaszolta előhúzva a láncot. Louis kezébe véve csodálta meg. Nem is kért több magyarázatot mellé, minden érthető volt. Ez nem csak egy ékszer a lány számára. - Most, hogy a hajam, ruhám, és kiegészítőimet is kitárgyaltuk, mesélhetnél te is!  Ahogy látom Harry bébivel minden a régi.
- Aha. Más nem is történt. -rántotta meg vállát, de olyan furán tette mindezt, hogy nem volt az a hülye ember, aki ne vette volna észre, hogy rejteget valamit. 
- Aha. Más nem is történt. -kelt fel ültéből a lány, s átköltözött az ágyra. Türelmesen várt. 
- Az öcséd...
- Mi van Niall-lel? -kapta fel a fejét
- Nincs jól. Valami nagy baja van, de ennél többet senki sem tud. Nem vesz telefont, nem nyit ajtót, nem jön el a megbeszélt helyekre. Nem szól senkihez, és nem engedi senkinek, hogy segítsen.


Niall azt hitte -természetesen rosszul- hogy párnája mögé bújhat a problémák elől. Meleg, puha, kényelmes búvóhelynek tűnt. Abban bízott, ha ágyban marad, s feje búbjáig húzza a takarót, akkor nem érheti baj, akkor megmenekül. Ezek a feltételezések csupán addig tartottak, amíg valaki nem kezdett el megállíthatatlanul dörömbölni az ajtón. Hangosan puffogott rajta ökle. A vehemens látogató csakis nővére lehetett. -Niall, nyisd ki! -kiabálta türelmetlenül. A fiú összegömbölyödött a takaró alatt, s párnájába fúrta fejét, mit sem törődve azzal, hogy így aligha kap levegőt. Nina kis híján lukat ütött az ajtóba, s az sem érdekelte, hogy már sajog a keze tőle. Elvégre ez az ő lakása is. Balszerencséjére viszont odabent hagyta kulcsát. - Kész röhej, hogy az embert a saját öccse nem engedi be a saját lakásába. -morgott orra alatt, miközben a csengőn könyökölt. Nina egyre dühösebb lett. Ha Niall-nek valami baja van, akkor mondja el, sírja ki magát a vállán, és kész. De mi a fene ez az elvonulósdi? -töprengett közben. Teljesen idegen szokás ez öccsétől, éppen ezért kezdte Nina is egyre komolyabban venni. Ennek eredményeképp egyre csak gyűlt benne a feszültség, s a végén már fel sem tűnt neki, hogy szabályosan cipőtalppal rugdossa azt a szerencsétlen ajtót. - Niall! Niall! -ordította, s közben érezte, hogy nyakán megfeszül az ér.
Niall nem tehetett mást. Be kellett engednie, különben Nina tényleg betöri a bejáratot. Végre kinyitotta az ajtót, s az éktelen lárma abbamaradt. Nina meghökkenve pislogott be. Öccse még csak rá sem nézett. Megfordult és szépen, komótosan igyekezett visszacsoszogni szobájába. Hátulról érzelem mentesnek, és érdektelennek tűnt, de mindkét keze ökölbe szorulva súrolta combját. Még fogait is összeszorította, mintha tartana attól, hogy megszólal. (kötelező aláfestő muzsika: itt)
- Mi a fene van veled? -támadja le Nina egyből, s utánairamodik, de megtorpan, mikor Niall mégis felé fordul. Szemeiben mindent felfedezni: csalódottságot, reménytelenséget, de leginkább szokatlan haragot. Ninának elképzelése sem volt róla, mi történt öccsével, amitől ilyen, de a testvére volt. És látta rajta, látta bőrének minden centiméterén, arcának összes rezzenésén, hogy széttépi a düh és az indulat. Ez aligha lehetne hihetetlenebb...-gondolta Nina. Hiszen ezen megnyilvánulások pontosan rá illetek, nem pedig Niallre. Sosem látott hasonlókat öccsén. Ninának szörnyen rossz érzései támadnak: Niall úgy nézi őt, mint aki bármelyik pillanatban torkának eshet. Miért őt nézi öccse ilyen gyűlölködve?
- Azt kérdeztem, mi a bajod? -vonja össze szemöldökét a lány, majd a szétütött kezét kezdi el simogatni.
- Még van merszed megkérdezni? -sziszegi foga között. Hófehér arca vörösben lángol. - Miért teszel úgy, mintha semmi sem történt volna? -emeli fel hangját. Nina nem ismer testvérére, és rosszabb, hogy gőze sincs miről beszél. Habozás nélkül rá is vágja:
- Te miről beszélsz? Fogalmam sincs. Mondd már el! -tette csípőre kezét, s képtelen volt elnyomni bunkó beszédstílusát.
- A szüleink válásáról, te szerencsétlen! -lépett közelebb, s homlokához kapta kezét. Szemei könnyben csillogtak. Nina lábai a földbe gyökereztek. Ezernyi kétségbeesett hang kezdett el lármázni fejében, de egyiknek sem hallotta szavát. Elváltak? - Elváltak? -szökött ki száján halk kérdése, s bambán próbált kijózanodni a szívet facsaró döbbenettől. Nina sokszor érezte már ezt a lehetetlenül fájó érzést: amikor közölnek veled valamit, valami olyat, amelyről sosem hitted, hogy megtörténhet, amiről sosem gondoltad, hogy igaz lehet, s agyad fuldokolva tiltakozik, hogy a tény tudatodba furakodjon. Be akarod zárni a kapukat, de késő. Füleid nem csalnak, szemeidből nem hiába záporozik a könnytenger. Nina már nem is volt dühös, sokkal inkább elveszett. Válaszokat akart kapni a miértekre. Kábán nyögött ki annyit: - Nekem miért nem szóltak? Magyarázatot akarok, miért tették? -túrt hajába, szeme elől a fejtetőjére simítva azt.
Niall elcsukló hangon nevetett fel, szeméből kiszaladtak az eddig visszafojtott könnyek: - Magyarázatot akarsz? Hát megmondom én neked! Miattad! Miattad tették! Te vagy az oka ennek is! Mindennek! Anya azt mondta, mindig összevesztek apával rajtad. Az a sok balhé körülötted folyton megosztotta véleményüket. Örökké veszekedtek, mikor nem láttuk. A rendőrségi ügyeid, az öngyilkossági kísérleted... ezekkel is csak lökted, és lökted őket el egymástól. A szörnyű önzésed, és elviselhetetlen életstílusod kiborította őket, és te mit sem törődtél ezzel.
- Mi? -tátogta Nina, hiszen képtelen lett volna a hallottak után erőt gyűjteni ahhoz, hogy megszólaljon.
- Tönkretetted a házasságukat! Tönkretetted a családunkat! Éppen ezért te sem vagy többé a nővérem! Gyűlöllek! -kiabált heves karmozdulatokkal, s közben megállíthatatlanul zokogott. Tétovázott kicsit, majd könnyeit dacosan letörölve hozzátette: - Az lenne a legjobb, ha fognád a cuccaidat, és elhúznál innen! -mutatott az ajtó felé undorral az arcán. Mást nem is mondott, zilálva besietett a szobájába, és magára csapta az ajtót. Nina biztos volt benne, hogy a saját szívzörejét hallja. Vett egy keserű lélegzetet, majd a nappaliba dobott hátizsákjáért indult. Összekapkodta a szobájában heverő néhány holmit - szerencsére alig volt berendezkedve. Néhány ruha, és pár mindennapi holmi: egy Ray Ban, két könyv, egy Nintendo DS, és egy fénykép, egy notesz, és néhány filc. Ennyi volt csupán holmija. Remegő kezekkel csukta be maga mögött az ajtót, amit pár perce még eltökélten be akart rúgni. Nina a hátára kapta farmer hátizsákját, s eszébe jutott, hogy odalent a kocsiban Louis várja őt. Megállt a lépcsőházban és megvárta, amíg elmúlik a torkát szorító sírhatnék. De nem múlt. Hideg könnycseppek futottak le arcán, hiába akarta megakadályozni. Sűrűn pislogott, legyezte magát, nagyokat sóhajtott. Kész, indulásra: műmosollyal lépett ki az ajtón, és fürgén kerülgette az orra előtt folyamatosan felbukkanó fotósokat. Mintha minden tökéletes volna, úgy szált be Tomlison mellé.
- Na, beszéltetek? -kérdezi kíváncsian, s közel hajol a lányhoz. Nina elfordítja az arcát, s hálát ad a sötétítettek ablaküvegnek. - Nino...hé. -tűnik fel Louis-nak, hogy valami nincs rendben. Óvatosan maga felé irányítja a lány nedves arcát. Tommo elképed: - Te sírsz? -hangsúlya olyan, mintha azt kérdezte volna: neked három lábad van?
Nina tiltakozva megrázza fejét, s keserű mosolyával újabb könnyek szöknek ki szeméből. Angyali vonásai rémisztően komorak.
- Nino ne csináld ezt! -nyöszörgi a barna hajú, majd feszengve végigsimít szemöldökén: - A frászt hozod rám!

2012. december 17., hétfő

62. rész - Moments

Sziasztok! Először is egy bejelentés: csináltam egy twitter csatornát, mint BB, így ha ott követtek, láthatjátok, mikor kerül fel új rész; illetve előfordulhat hogy ott kérem ki a véleményeteket (persze, csak ha követtek) Szóval twitter név: BailyBenson, FOLLOW!!! :)
Köszönöm nektek, hogy a ritkán hozott részek ellenére is sokan itt vagytok még velem. A jövő héten lesz két vizsgám, de amint azokon túljutok, megígérem hogy rész-eső fog hullani rátok! :) Továbbá köszönöm a 40 követőt! Olvassátok sok szeretettel a 62. részt, és külön felhívom a figyelmeteket, hogy nagyon figyelmesen olvassátok, ugyanis össze-vissza ugrálok az időben, úgyhogy a dátumok fontosak! xx BB


Szeptember 3.
Nina és Keane  igazi, könnyes búcsút vesz egymástól. "Hiányozni fogsz" -súgják egymásnak, miközben mindkettejük szívéből kihasad egy jókora darab. Maguk sem tudták, miért kedvelték meg egymást ennyire. Ez amolyan előre megírt sors-dolog -gondolta Nina, bár nem is igazán hitt ezekben. Keane hálásan öleli meg a szöszit, vállába rejti savanyú arcát, miközben azt kívánja, bárcsak vele maradhatna. Ő az egyedüli, aki fontos maradt számára. Búcsút intenek, Nina mázsássá vált mellkassal indul el poggyászával a megfelelő terminálba. Semmit sem sejt abból, ami odahaza fogja várni... Odafent  a bársonyos felhők felett elnyomta az álom. Végre kikapcsolt az agya, és nem sanyargatta magát az újra-és újra visszajátszott emlékképekkel. Hiszen az elmúlt napok Nina számára is éppolyan fájdalmasan, lassan, és nehezen teltek, mint az összetört paparazzi fiúnak. Ha valaki, hát a szőke lány aztán át tudta érezni, mit is érez most a fiú. Egészen belebetegedett maga is, holott neki kellett volna a lelket tartani Keane-ben. Azt érezte, mintha semmi sem ért volna véget. Mintha a régi élete már soha többé nem engedné őt szabadon.

Szeptember 4.
Megérkezett az ősz. S bár Los Angeles időjárásán alig, Londonén annál inkább megérződött. Nina könnyelműen, egy szál pólóban lép ki kora reggel a Heathrow reptér csarnokából, s szó szerint arcon vágja a hideg szél, és még néhány falevél is a hajába akad. -Milyen jól fog ez mutatni majd az újságokban- gondolja egy pillanatra, ahogy a körülötte sündörgő fotósokra néz. Fog egy taxit, amilyen gyorsan csak tud. Az út alatt előhalászott egy pulóvert bőr batyujából. A sors keze talán, hogy pont az a meleg, sötétkék pulcsi akadt elsőként a kezébe, amelyet titokban csent el Louis szekrényéből. "-Olyan puha ez a pulcsi, nem akarod nekem adni?" Egy apró, bordó szívecske díszelgett a balján. "- Nem, ez a kedvenc pulcsim!" Nina elvigyorodik, miközben felhúzza, s elképzeli, ahogy a fiú égen-földön keresi a ruhadarabot. Louis-s illata van.

Augusztus 29.
"Még érzem szirup-édes ajkai ízét a számban, hallom önfeledt kacaját fülemben, érzem ujjaim közt elsiklani selymes hajtincseit, s csak hófehér arca az, melyet szemem előtt látok...Ez a fájdalom aligha fog megerősíteni. Ez megölt."
Hófehér rózsák hullanak alá a cseresznyefából készült koporsóra. Langyos szellő fúj, mézédes virágillatot hoz magával, mely vigasztalóan kúszik be az emberek orrába , a nap élénken süt, sugarai szikrázva törnek át a fák levelein, s ragyognak be mindent. A természet nem gyászol, egy szokott, fülledt nyári nap a mai, s ez azt az érzést kelti, mintha Beth nem is halt volna meg. Keane is ezzel áltatja magát, talán ez a hamis remény tartja még egyben összeroppanni készülő csontjait. Nina végighúzza kezét befont haján, majd támogatóan Keane-be karol. Öltönyének mandzsettáját birizgálja, nem mer a fiú könnytől pirult arcára nézni. Hiába minden mély lélegzet, sűrű pislogás... a sírás fojtogatja, s nem kegyelmez, amíg meg nem adja magát.
Gyalog mennek haza a szívfacsaró szertartásról. Egyikük sem tud megszólalni, a néma másodpercek azonban egyre megterhelőbbek. Egy kietlen, sziklás part felé haladnak, s jólesően állnak meg pihenni egy kicsit. Semmivel sem törődve huppannak le a kavicsos, hínáros homokba, s pecekig csak figyelik a habokat a partvonalon fel-lekúszni. Végül Keane megtöri a beállt csendet, s ezzel mintha ezernyi sebet tépne fel egyszerre.
- Köszönöm. -sóhajtja, de olyan halk a szava, hogy azt rögtön el is nyeli a sós levegő.
- Nincs miért. -jön a hasonló stílusú válasz. Nina kibontja fonatát, hagyja, hogy lobonca kedvére játsszon a légmozgásban.
- Neked meddig tartott? -kérdezi olyan kínkeserves arccal, mely láttán bárki átélheti fájdalmát akár csak egy pillanatra is.
Néhány sirály száll le eléjük, nem úgy tűnnek, mint akik félnének az emberektől. Nina szemöldöke automatikusan összerándult a kérdéstől. Nem létezett rosszabb érzés számára, mint Floyd-ra gondolni. Azaz Floyd elvesztésére. De ezúttal nem foglalkozhatott magával, neki most is erősnek kell látszódnia.
- Még véget sem ért. -vallja be elfúlva, s elfelejti közben, hogyan kell lélegezni.
Keane szipogva felnevet, bátorkodik Nina felé fordítani fejét.
- Ha elég erős vagy, talán megúszod egy-két évvel. -teszi hozzá a lány, s hiába: szavai kíméletlenül őszinték. Minek szépítse a dolgot?
- Nem -rázza meg fejét- Én nem vagyok olyan erős, mint te. -morogja a fiú, s barna tekintetét újra elengedi a türkizkék vízfelszínen.

Szeptember 3.
Niall három kerek napja nem mozdult ki nővérével közös lakásból. Egy vaskos fotóalbumot lapozgat a kanapén gubbasztva. Nosztalgiázva nézegeti a régi képeket, köztük megannyi polaroiddal, barna foltos, szakadt képekkel. Előkerült a fénykép róla, és az első gitárjáról. Biscuitról, a kutyájáról, még az ovis farsangról is, mikor sárkánynak öltöztették be.
Telefonja kitartóan rezeg a dohányzóasztalon, ötpercenként kétszer.

Louis fejére csapja pulcsijának kapucniját, s morcosan mered a képébe tolt objektívekbe. Zaynnel karöltve szállnak be Peter sötétített üvegű terepjárójába. Tomlinson száját rágva tépelődik: felhívja-e Ninát, vagy sem? Azt akarta bemagyarázni magának, hogy haragszik rá, márpedig haragszik rá. De az összes próbálkozás csúfos kudarcba fulladt, s a harag helyett sokkal inkább aggodalmat, féltést, és hiányt érzett. Csak nevetett magán: hogy tud így megbolondítani egy lány? Számtalanszor visszagondolt arra, hogy nem is olyan régen még utálta őt, mert csak úgy betört az életébe. Nem kopogott, vagy kérdezte meg, bejöhet-e. Pimasz, undok, nagyszájú és modortalan egy lány volt, aki örökké csak bajt hozott mindenki nyakára. Ajtóstul rontott életébe. Utálni akarta őt ezekért, meg azért is, mert képtelen volt nem rá gondolni minden egyes percben háromszor. A helyzet az, hogy minél inkább próbálta nem kedvelni, nem foglalkozni vele, pont az ellenkezőjét érte el. És aztán már rég nem volt visszaút: megmásíthatatlanul szerelmes lett Ninába.
Egy titkos stúdiónál álltak meg. Odabent Liam és Harry már javában gyakorol, fel is énekelték egy vadi új dal első pár versszakát. Louis-val, és bradfordi macsóval azonban nem lehet most hatékonyan dolgozni: egyikük sem jár a földön. Louis bambán szürcsöli szokásos Yorkshire teáját, Zayn pedig csupán úgy tesz, mint aki a dalszöveget tanulja éppen, közben pedig mobilján pötyög.

Szeptember 4. 
Nina széltől kipirult arccal pattan ki az összetéveszthetetlen londoni fekete taxiból. A sofőr segíteni akar neki a nehéznek tűnő csomagjával, de a lány gyorsabb, könnyedén vállára kapja a terhet. (Na igen, ebben gyakorlott volt) Fizet, majd újabb fényképvadászok között szlalomozva ér be az emeletes épületbe. Rutinosan nyomja meg a 12-es gombot a liftben. A felfelé úton kénytelen-kelletlen szembe találkozik magával. Még mindig nem érti, minek tükör egy liftbe? Talán csakis Zayn Malik miatt? Megtapogatja a los angelesi napfényben lesült arcát, aztán megakad szeme a nyakában lógó láncon. Lesüti szemét, s markába zárja a láncon függő hegyi kristályt. Nina Horan az a fajta kivételes lány volt, aki nem szeretett ékszereket hordani fülbevalóin, és egykori szájkarikáján kívül. Ez a lánc azonban az első, és az egyetlen, amit hordani fog. Visszagondolt:
- Szeretném, ha elfogadnál tőlem valamit. -jelenti ki Wilo idegesen, s nagyon ügyelve elővesz valamit a zsebéből. Egy selyemfényű skatulyát.
- Elfogadni? -rökönyödik meg Nina, mert elképzelni sem tudja, mit akarhat a fiú. Adni bármit is, mikor már semmije sincsen...?!
Nina megpillantja a láncot, végén az aranyfoglalatba illesztett hosszúkás kristállyal. Végtelenül egyszerű és tiszta ékszer volt. Látványától azonban megmagyarázhatatlan okból görcsbe rándul a gyomra. Képtelen ellenkezni, Keane könyörgő szemekkel nyújtja felé, a lány pedig elfogadja. Egy ideig forgatja ujjai között, figyeli ahogy a velük ellentétben végtelenül boldog napsugarak megtörnek rajta.
- Beth kabalalánca volt. -teszi hozzá soká. Hallani, ahogy halott szerelme nevét kimondva sírhatnék szorítja torkát. Nina szelíden felkapja fejét, és habogni kezd: - Ezt nem adhatod nekem! Ez egy emlék.
- Egy idegen voltál, mégis vérig küzdöttél az életéért. Azt akarom, hogy ez nálad legyen. -motyogja lesütött szemhéjjal; fel sem mer nézni. - Kérlek. -teszi hozzá halkan, bár tudja, hogy ezúttal Ninát nem kell győzködnie.
- Mindig rajtam lesz. -bólint, s egészen meghatódik az ajándéktól. - De hé! -fogja meg a fiú reszkető vállát- Beth mindig veled lesz! -súgja oda a szőke, s Keane szívére tapasztja tenyerét.




- Kedveském! Nem te jöttél a 12.-re? -szólal meg a lánnyal szemben Ambroise Cendrillon, aki a 13. szinten lakik, pontosan Louis lakása felett. Jól ismerte már Ninát, gyakran összefutottak a liftben. A hölgy behatárolhatatlan korú volt. Haja ősz, ráncai mélyek, mégis olyan fiatalos kisugárzása volt, na és azok a ruhák, amikben járt-kelt! Nina csak "Bunda néni'-nek hívta a háta mögött, ugyanis a milliomos hölgy előszeretettel viselt mindenféle állatszőrt magán. Louis egyenesen borzongott tőlük. Bunda néni azonban nem véletlenül ilyen gazdag. Egy francia gróf utolsó élő unokája, nem kis örökséggel bankszámláján.

- Jó reggelt Bund...Mrs. Cendrillon! -ébredt fel Nina melankóliájából- De igen! Köszönöm! -hadarja, s gyorsan kiszökken a becsukódni készülő fémlapok között. Ledobja megfájdult válláról mázsás csomagját, majd egy kis tétovázás után izgatottan nyomja meg a csengőt  Dallamát már kívülről fújva dúdolja azzal szinkronban, s egészen hülyének érezi magát ettől. Nem találta okát, de: jókedve volt. Nagyon hiányzott már neki ez a buta Répakirályfi. De nem hazudhatott: jót tett neki ez a "kis kiruccanás". Ki kellett kicsit szabadulnia innen, hogy szabadon átgondolhasson mindent, nyugalomban. Egyszerre volt Keane, és saját lelki támasza. Mindezt Londonban - a tornyosuló zűrök közepette- nem tudta volna megtenni. A következményektől pedig nem tartott. James mérges lesz, Louis meg megbékül. Minden rendben lesz, nem?

Szeptember 3.
A mai dalfelvétel nem sokat ért, a fiúk dekoncentráltak, szétszórtak voltak. Ráadásul Niall elérhetetlen, és nélküle végképp nem halad a munka. Zayn megfázott, pihentetnie kell a torkát, Harry pedig örül, ha fájdalom nélkül levegőhöz jut. Frank, az énektanár, és Peter is jobbnak látta, ha hazaküldi a fiúkat, s pár napra olyan kényszerpihenő félét rendel el.

- Hé Louis, várj egy kicsit! -szólt Harry a távozni készülő fiú után. 
- Hm? -fordult vissza, s türelmesen megvárta, míg Hazza sántikálva beérte őt. Neheztelt a fürtösre, s ezen érzését nem is próbálta leplezni. 
- Szeretnék veled beszélgetni...valami nyugodt környezetben, ha lehet. -mormolta, s közben reflexszerűen a szemöldöke fölötti sebtapaszhoz kapott. Tommo habozott egy kis ideig, komoran és szigorúan méregette az agyonvert fiút. Vonásai azonban egyszerre meglágyultak, amint azt válaszolta: - Feljössz hozzám? -emelte meg vállait.
Harry imádta Louis lakását. Otthonosan érezte magát nála. Most azonban feszengve ül kedvenc kanapéján. Teát szürcsölnek percekig, mire Harry végre megszólal.
- Figyelj Louis! -teszi le az üvegbögrét az asztalra- Én nem tudom ezt tovább csinálni. Nem lehetne, hogy kibékülünk? -kérdezi aggódva, s könyörgő kutyustekintetére Louis elneveti magát. Egy nemlétező szöszt csíp ujjai közé válláról, majd a levegőbe pöcköli.
- Te dobtál ki a lakásodból, miután elsoroltad bűnlajstromomat, és Ninát dilisnek nevezted. -emlékezteti, de furcsamód mosolyogva. Mintha csak egy jelentéktelen kis vita lett volna.
- Igen, tudom. -húzódik vigyorba Harry szája is. - Bevallom, oké? Féltékeny voltam. Te vagy a legjobb barátom, és kevesebb időt vagy velem. Engem is meg lehet valahol érteni, nem? -szívja be bűnbánóan alsó ajkát. Louis elgondolkodva mered a szőnyegre.
- De. Ne haragudj, hogy pácban hagytalak. Nem akarom, hogy úgy érezd már nem vagy olyan fontos, mint Nina előtt. Csak kicsit zűrös pár hónapon vagyok túl. -magyarázza.
- Oké, mindketten hibáztunk, és egymáson vezettük le a feszültséget. -foglalja össze a lényeget nagyon bölcsen a göndör. Ép kezét nyújtja egy pacsira, Louis pedig máris hülyéskedni kezd. -Itt a kezem nem disznóláb! -rikkantja, majd belecsap. Röhögnek egy sort, aztán Harry visszaevez a komoly témák felé. 
- Beszéltél Ninával? Mikor jön vissza? -kérdezi gyanútlanul, mit sem sejtve arról, hogyan váltak el Louis-val.
- Gőzöm sincs. -köszörüli meg a torkát, és morcosan keresztbe fonja karjait mellkasa előtt. Harry pontosan látja, hogy érzékeny terepre merészkedett, de már csak kíváncsiságból is tovább firtatja.
- Összevesztetek, vagy mi? -vonja fel szemöldökét magyarázatot várva. 
Tommo megadóan elmeséli: - Mikor megtudta, hogy Elisabeth meghalt még aznap oda akart repülni. Teljesen ki volt borulva, és nem érdekelte semmi. Hiába, tényleg egy csomó embernek lett volna rá szüksége, többek közt nekem is. Önzőnek nevezett, és szó nélkül el is repült.
Harry jó tündér keresztanya szerepé bújik: - Ugyan! Te is tudod milyen forrófejű és makacs. Neki valamiért borzasztóan fontos Keane és Beth. És azt is tudod jól min ment keresztül. Erős lány, de a gyász mindenkit megingat. Ő így dolgozza fel. Amint összeszedi magát, és jobban lesz, visszajön. Te vagy a mindene. 
Louis oldalra billenti fejét: - Köszi Harold.


Szeptember 4. 
Baily Benson megint kapkod. Most tényleg nem késhet, most tényleg nem hibázhat. Ruhatervei összegöngyölve egy lila csőszerű fémtartóban. Néhány hónapnyi utazgatás, és lázas ceruzakoptatás eredménye lapul a papírlapokon, s most dől el minden: a grafitvonalakból kézzel fogható, viselhető ruhadarabok születnek-e?
Persze; amikor az ember a legjobban siet, akkor ütközik a legtöbb akadályba. Baily soha életében nem izgult ennyire, bár ez nincs túl jó hatással mindig elbűvölő kisugárzására. Ügyetlenkedik, elejti kulcscsomóját, beragad retikülje cipzárja, odacsukja egy hajtincsét a liftajtóhoz. És ha azt hitte, hogy ez nem az ő napja, akkor még nagyon naiv volt; ugyanis a fekete leves csak eztán következett. Ahogy kilép az utcára szemerkélni kezd az eső. Az ég szürke, rettentő lehangoló. Baily mostanra már hozzászokott az utcán őt fényképezőkhöz. Mi több, élvezte is. De nem ma. Minél hamarabb le kell intenie egy taxit, ami többnyire rövid szoknyáinak köszönhetően könnyen szokott menni. De nem ma. Egy sem akart megállni, közben pedig azt veszi észre, mintha egyre több ember gyűlne köré. Egy lábra állva kukucskál ki az úttestre, mire észbe kap egy kisebb lányhad környékezi meg. 
- Hé Baily! -hall egy gúnyos hangot, majd még egyet, s még kettőt. A vörös szépség lepetten kapja oldalra fejét, előbb jobbra, majd balra, végül a háta mögé les: mindenhol dühös lányok. Nem értette mi folyik itt. Sietnie kell, mi ez?!
- Te szemét kis ribanc! 
- Összetörted Zayn szívét. Most miattad szomorú.
- Ha az 1D-t bántod, minket bántasz.
- Hova sietsz ennyire? Liam-re is rámászol, hogy aztán összetörd a szívét?
Jöttek az efféle, s cifrább vádak. Bee csak értetlenül kapkodja tekintetét, s kétségbeesve próbál odébbállni, de ez aligha sikerül. Körbevették. 
- Ti miről beszéltek? -ennyit tud kinyögni zavarában, s közben az idegesség egyre elhatalmasodik rajta a ruhatervekre gondolva. Ebben a pillanatban azonban valaki megragadja a kezében szorongatott lila rudat, kitépi ujjai közül. Mások a szoknyáját kezdik el rángatni, van aki a kardigánját tépdesi válláról, és selymes loknijaiban is idegen kezek durvaságát véli felfedezni. Pánikba esik, mikor rájön minek is lett az áldozata, miközben a paparazzók vígan kattintgatnak, ahelyett, hogy segítenének neki. Valaki aztán kibontja a lila tokot, és gúnyos kacajjal lobogtatja a levegőben a ruhaterveket. Baily-ben megáll az a bizonyos ütő.
- Azt add vissza! Kérlek! -könyörög, de szavai senkit sem hatnak meg. A papír szakadásának könyörtelen lármája hasít dobhártyájába. 
- Egyszer biztos sokra viszed ezekkel. -vihog az egyik gömbölyded arcú lány, miután a földre hajítja a fecniket- De nem ma! 
Baily már meg sem érzi, hogy haja szálai csomóban tépődnek ki fejbőréből, meg sem hallja, hogy saját tervezésű kardigánjának cérnái hogy pattannak el. Lehunyja szemeit, mert a vakuk élesen villannak szemébe. Hideg, saras vizet érez arcán, és ruháján mindenhol, majd néhány lökdösés után beáll a "csend". Csak a londoni közlekedés zsongó zajai, autókürtök, fékcsikorgások maradnak.
Bee a lábánál elterülő víztócsában megpillantja saját tükörképét, mellette pedig egyik szoknyaterve apró darabkáját; szétázva, sarasan. Felemeli, és markába rejti. Elsírja magát. Nem a mai nap miatt sír. Hanem a mai nap előtti összes nap miatt. Kárba veszett minden. Oda a munkája és a szerelme is. S mindez közszemlére is kerül. Lehetne rosszabb?

Szeptember 5.
- Szia! -köszön Zayn összeszorult szívvel, ideges szorongással mellkasában. Végigméri az ajtóban ácsorgó lányt. Pontosan erre a lepett arca számított.
Bee megrökönyödve pislog a fiúra, majd észbe kap, s összehúzza fedetlen dekoltázsán selyem köntösét.
- Szia. -süti le szemét, és kíváncsian várja, hogy fény derüljön a fiú látogatásának okára.
- Bocs, hogy csak így rád török. Tök korán van még, de nem tudtam tovább várni. -kap tarkójához, majd meleg tekintetével akaratán kívül megbabonázza a lányt. Bee zavarba jön.
- Mégis mivel? -szökik ki száján hirtelen, és nagyon türelmetlenül.
- Láttam az újságokat, amit tegnap műveltek veled azok a lányok...-csóválja fejét, majd félve felpillant seprűszerű szempillái alól. - Jól vagy? -ettől a kérdéstől azonban elég idiótán érzi magát.
- Persze. Királyul vagyok. -bólint, s pár másodpercig sikerül csupán könnyeit visszatartania. Megfagy a pillanat, Zayn nem engedheti meg, hogy sírjon. Nem tudná nézni. Finoman lecsókolja arcáról a nedvességet, majd zavartalanul ajkaihoz csúsztatja övéit.

Szeptember 4. 
Nina türelmesen ácsorog az ajtó előtt. Fülét az ajtóra tapasztja, még a lélegzetét is visszafogja. Csoszogást hall bentről.
- Ki lehet az ilyenkor? -slattyog Lou majmos mamuszában, és répamotívumokkal díszített pizsamanadrágjában végig a nappalin. Harry félálomban hümmög a kanapéról. - Remélem nem valami nőd! -bök a fürtösre, de az a füle botját sem mozdítja. A csengő újra felcsilingel. - Jó, jó! Nyitom már! -morog, s kattan a zár- De sürgős. -teszi hozzá halkan, de Nina ezt is hallja. Izgatottan ropogtatja ujjait, megfeszült idegekkel hallgatja, ahogy mind a négy ajtózár kipattan. Nyílik az ajtó. Face to face. Nina visszafojthatatlan örömmel pillantja meg Tomlinsont, akinek arca csupa borotvahab. Akár a mikulás is lehetne.
- Jó reggelt! -köszön a lány, s közben felnevet. 
- Te...? -ejti ki borotváját mancsából.
- Mi az, rosszkor jöttem? Nem tudtad elbújtatni a szeretődet? -viccel élénken csillogó szemekkel, s hetykén csípőre vágja a kezét.
- Nem, csak...levágattad a hajad? Hé, az az én pulcsim? Mikor jöttél, nem is mondtad, hiányoztál, szeretlek. -hadarja listáját, majd habszakálla mögül felragyog ellenállhatatlan mosolya.