Az új blog

Még nem akartam elárulni, de nem bírom ki! Az új blogomat vehetitek a What's Up Horan folytatásának! Láttam néhány hozzászólásban, hogy említettétek milyen jó lenne egy úgynevezett második évad. Nos, megkapjátok.

:)

Remélem örültök, és legalább ennyire szeretni fogjátok majd azt a blogot is. A címéről és egyebekről információkat még nem árulok el, kell valami mikulás ajándék is, nem? Addig is legyetek jók! És nem elfeledni, hogy hamarosan hallgathatunk Midnight Memories-t!!!!

Puszi babák: BB

97. rész: Nyomot hagytál

Nagyon erős fájdalmat éreztem, előbb csak ott, ahova a golyót kaptam, aztán egyre csak terjedt, olyan volt mintha tűzforró víz marná le a bőrömet, s így a kín hamar a csontomig hatolt. A színek egyre inkább eltorzultak, a szürke felhők mögül kibukkanó kék eget zöldnek láttam, Niall arca narancsos színben úszott, kezeimen feketéllt a vér. Nem akartam elhinni; meg fogok halni? Mikor már elviselhetetlenné kezdtek fajulni fizikai fájdalmaim, hirtelen minden fogyni kezdett. Minden érzés. Kellemes meleg ölelt körül, mégis fáztam. Egyre homályosabban, tompábban láttam, látóterem mind keskenyebbre szűkült össze. Ekkor elkezdett a fejem zsongani, halkan, de iszonyat szédítően. Nagyon jó érzés volt, egészen euforikus. Nevetni akartam, de nem volt erőm. Képtelen voltam megérteni miért zokog felettem az öcsém. Annyi mindent akartam mondani, de bárhogy próbáltam egyetlen szót sem tudtam megformázni ajkaimmal. A tömény, sós vér marta torkomat. Sajnáltam, hogy egyetlen szavát sem értettem öcsémnek. Csitítani akartam, megnyugtatni, hiszen remekül éreztem magam, tényleg. Pillekönnyű voltam, mintha lebegnék, aztán eltűnt Niall kisfiús arca. Küzdöttem, de aztán álom zuhant a szememre és hirtelen sötét lett minden. Dermesztően sötét és jéghideg.

Szemhéjam ólomból volt, alig tudtam felnyitni. Egyszer-kétszer sikerült, de aztán mindig visszazuhantam a sötétbe. Ajtó csukódást hallottam, pakolászást, emberi beszédet. Minden akaratomat belefektettem abba, hogy ki tudjam nyitni a szemem, s lám egyszer csak megjelent előttem egy halvány sárga felület; gyanítom a plafon lehetett az. Rettentő érzés volt, ahogy kapaszkodott belém az öntudatlanság, s erőszakkal rángatott maga felé, hogy újra a rabjává tegyen. Hártyás, elhalóak hangok voltak, melyek körülvettek, tekintetem pedig sehogy sem tudtam elmozdítani a plafonról. A szokatlan ingerek furcsa rémületet válthattak ki belőlem, mert éreztem, hogy magától vonaglik a testem. Ilyet életemben nem tapasztaltam: nem voltam ura saját reflexióimnak. Tudatom hevesen tiltakozott minden ellen, amit a testem művelt. De hiába. Fehér, maszatos árnyak suhantak el mellettem, iszonyú halálfélelem tört rám, amin az sem enyhített, hogy egy meleg kéz szorította az enyémet. Lehetetlennek tűnő érzések, gondolatok, nevek zúdultak a fejembe, mire különös nyugtalanság fogott el.

- El sem hiszem, istenem! -szipogta valaki. Hasonlított Niall hangjára, de kicsit más volt.

- Ki... -fogalmam sincs mit akartam mondani, de hiába is, mert egyszerűen elfelejtettem hogy kell beszélni.

- Doktor úr! Doktor úr! Hallotta?

Szóval kórházban volnék? Élek? És ez a lelkes fiú, aki a kezemet fogja, az öcsém? Kérdéseimre hamar választ kaptam: sikerült lassan a fejem oldalra fordítani. Nem fogtam  fel a látottakat.

- Nem szabad felzaklatni, előbb hagyni kell, hogy részlegesen visszanyerje az öntudatát.

Én csak néztem Niallt, aki folyamatosan motyogott nekem, figyelmen kívül hagyva az orvos intését. Végtelenül boldog lettem, mert annyira jó volt látni őt. Bár kicsit gyötört volt az a babaképe, de vízkék szemei változatlanul angyalian és szeretni valóan meredtek rám. Ezernyi dolog motoszkált bennem, és nem értettem, miért nem tudok kibökni annál többet, hogy: - Te...

Az öcsém feszülten harapdálta ajkait, nyirkos tenyere reszketve simogatta homlokomat. Mosolyogni akartam, úgy, hogy a szám a fülemig érjen, de nem ment. Ez sem. És ezután egy harmadik férfihang ütötte fel a fejét a számomra behatárolhatatlan térben. Nagyon ismerős volt, de sehogy sem jöttem rá, kié lehet. Hangosan és ingerülten beszélt, a doki pedig csak mondta és mondta a magáét.

- Nyugodjon meg, ez ilyenkor normális. A teljes éberség elérése nem zökkenőmentes folyamat. Értse meg, a kóma ezen -hogyismondjam...

- Úgy mondja, hogy ne kelljen kiszótáraznom a szavait!

- Szóval a kómának ez a típusa a legsúlyosabb. A tudomány e téren elég gyér tényeket tud felmutatni. Eset tanulmányaink, bizonytalan következtetéseink vannak csak. Orvostan ide vagy oda, sok múlik a szerencsén és a csodán, már ha hisznek benne.

- Ne hantázzon! Mi lesz most vele? Felépül?

- A gyógyulás megjósolt esélyeire nem tudok biztosat mondani. Nina súlyosan zavart állapotban lesz egy ideig, napokig, esetleg hetekig. Feltehetően beszéd- és mozgászavar fog fellépni nála, ami főként az idegrendszer károsodásának mértékétől függ. Folyamatos kontroll alatt tartjuk, és jó pár vizsgálatot kell elvégeznünk, hogy egy hangyányit is megtudjunk állapotának súlyosságáról.

- Nem, ezt nem hiszem el! Elhallgat valamit! Fogadjunk, hogy tudja, milyenek az esélyei! És egyáltalán, mik ezek a rácsok az ágya két oldalán? Miért vannak a lábai leszíjazva? Ki engedte meg, hogy ezt tegyék vele?

- Uram, attól, hogy kiabál, nem leszünk előrébb. Először is kímélni kell a beteget a szélsőségesen erős ingerektől, értem ezalatt azt a fülsértő hangerőt, amelytől zeng a terem. Másodszor is a rács és a szíjak azért kellettek, mert az utóbbi három napban Nina nyugtalanná vált, mocorgott és majdnem leesett az ágyról.

- Jó, értem. De...akkor is! Kérem! Legyen őszinte, és ne áltasson! Ön szerint felépül? Vagy nagyobb a valószínűsége, hogy maradandó szervi károsodással kell  tovább élnie?

Ajtó csapódott megint, úgy vélem a doki és a kiabálós fickó elhagyták a helyet. Jobb is, úgysem értettem egy kukkot sem.

- Azért hívtam ki, mert nem akarom, hogy az öccse hallja. Nem bírná ki a rossz hírt. Szóval? Kérem! -erősködött.

A doki végigsimított őszesedő szakállán, aztán megadóan felsóhajtott.

- Nézze, véleményt csak a statisztikák alapján tudok mondani, és mindent egybevetve a teljes gyógyulás esélye minimális. Attól félek a lány vegetatív állapotba esik. De kérem, ne adja fel a reményt! Hinni kell, másképp nem működik! Nehéz idők kezdődnek, legyenek türelmesek és legfőképpen: lelkileg roppant erősek.

Mintha napokat aludtam volna át, úgy ébredtem. A plafon sokkal élénkebb sárga volt, a fénytől hunyorognom kellett. Más volt a helyzet, mint korábban. Tudtam, hogy hol vagyok, és azt is, hogy hol voltam: kómában.

- Most már minden rendben lesz. Itt vagy velünk! -puszilgatta kézfejem Niall. Végre minden szavát értettem. Sőt. Azt is hallottam, hogy az ajtón kívül nagy volt a mozgolódás; talán engem jöttek meglátogatni. - Hogy érzed magad, hm? -kérdezte üde tekintettel. Nem tudtam válaszolni, koncentráltam, de az ajkam éppen csak megrezzent. Kétségbe esve és tanácstalanul néztem öcsémre, akin láttam, hogy bármit megtenne azért, hogy segíthessen valahogy rajtam. Abban a pillanatban viszont Niall elengedte a kezem, és a nyíló ajtó felől beszűrődő hang fele kapta a fejét. Az a hang volt az, amelyik az orvossal olyan ingerülten veszekedett, s amelyik azóta is ott motoszkált az agyamban.

Abban a pillanatban biztossá vált egy valami: a szobába a végzetem lépett be, és értem jött. Attól a pillanattól kezdve, ahogy belém vájta karmait a felismerés, minden romba dőlt. Többé már nem tudtam ki voltam és vagyok.

- Szia Delaney! -mosolygott rám az az összetéveszthetetlen arc, amely mindig is kísértett, s melyet nem hittem, hogy látok még egyszer ilyen hű valójában. Agyam felrobbanni készült, kiszorult az utolsó csepp levegő is a tüdőmből. Floyd volt az, de hogy lehetséges ez? Nem őrülhettem meg ennyire!

- Nino, mi a baj? -simított végig karomon Niall. Hűvös nedvesség csordogált arcomon, s csak meredtem Floydra. Floyd meghalt - mondogattam magamban.

- Megismersz, ugye? -kérdezte aggódva, majd rosszat sejtően hátrált pár lépést az ágyamtól. Arcának minden egyes szegletét megvizsgáltam, biztos akartam lenni benne, nem-e megint csak képzelődöm. Az élethű vonások viszont nagyon is valódinak tűntek. Mi történik velem? Ki szórakozik? Ez valami morbid tréfa?

- Nem ismered meg Floydot? -kérdezte Niall. Ordítani akartam válaszomat: De hisz' ő már halott!

A teljes összeomlás veszélye fenyegetett, ezt az egyet szilárdan éreztem. Mintha semmi lennék; mintha megrekedtem volna a múlt és a jelen között. Fogalmam sem volt arról, ki vagyok. Hiába ült ott mellettem az öcsém, kezdtem beleőrülni a tudatba, hogy nincs egyetlen szilárd pont sem, amibe kapaszkodhatnék. Épp most csúszik ki lábam alól a talaj, és fogódzkodó híján magával sodor és én zuhanni fogok. Tudom. És még csak földet sem fogok érni.

Hiszen Floyd meghalt. Ahogy kattogtak előre a másodpercek a faliórán, úgy lettem benne egyre biztosabb, hogy ez nem álom.

- Floyd...-mondtam ki, mire az említett és öcsém arca is felderült.

- Igen, igen ő! -nevetett örömittas pajkossággal, hogy végre beszélni kezdtem. Floyd pedig azzal szelíd, bálványozó pillantásával meredt rám.

- Ő meghalt -számon csak úgy kisuhant a döbbenetes kijelentés. A levegő tűhegyes szilánkokra fagyott, az öcsém és Floyd arcáról pedig villámgyorsan eltűnt a vidámság, s helyette elterült rajta a dermedt riadtság.

- M-miket beszélsz? -törte meg Niall a fájdalmasan hosszú csendet. Éreztem, ahogy visszanyertem a beszéd képességét, s szinte akaratomon kívül bugyogtak fel bennem a szavak egymás után.

- Miért van itt? Miért van itt, amikor már rég meghalt? -száraz számon csiklandozva folyt végig sós könnyem. Esküszöm, eszem ágában sem volt sírni. Nem értettem Niall miért bámul rám halálra válva, mintha szellemet látna. Abban a szent pillanatban Floyd kirontott az ajtón és orvosért kiabált. Néhány további idegőrlő pillanat után futva érkezett meg a fehér köpenyes fazon, méregetett, hümmögött, a pupillámba világított, aztán kérdezgetett. A látásomról, a hallásomról, a nevemről, számokat adatott össze velem. Iszonyatosan irritált tekintete, amivel talán a vesémig is látott. De még inkább bosszantott, hogy hülyeségeket kérdezget, ahelyett, hogy megmagyarázná mi történik velem. Hogy lehetséges az, hogy egy nem élő ember hozzám beszél?

Fehér maskarájának gallérját igazgatta, miközben latinul halandzsázott, majd azzal nyugtatta a jelen levőket, milyen biztató előrelépés az, hogy károsodás nélkül visszanyertem a beszéd készségemet.

- Nino, figyelj csak! -hajolt hozzám egészen közel Niall- ma nagyon sokan eljöttek ám, hogy meglátogassanak téged! Apa, anya, az ikrek, Baily-ék és még Liam is.

- Szerintem ezzel várni kellene egy kicsit! -szólt közbe az orvos, majd megkérte Niallt, hogy kicsit álljon hátrébb az ágytól. Babrált egy kicsit az infúziós tasakkal, aztán megint rám szegezte ráncokkal keretezett tekintetét.

- Nina, tudja, hogy melyik városban van?

- Londonban.

- Mit gondol, miért került kórházba?

- Meglőttek.

- Milyen hónap van?

- November.

- Meddig volt kómában?

- Nem tudom, néhány napig? Egy hétig? -néztem rá bizonytalanul, arckifejezése viszont tiszta félelmet csiholt bennem. Sütött róla a döbbenet.

- Egész pontosan - nyelt egy nagyot- 346 napig volt mély álomban.

- Micso...

- Április van, és ez egy dublini kórház. Hölgyem, autó balesetet szenvedett. Nem emlékszik semmire? -meredt rám kerek szemekkel.

Nem akartam elhinni a sokkoló információkat, hiszen teljességgel lehetetlenek. Vagy kettéhasadt a tudatom, vagy valaki nagyon kegyetlen viccet űz velem.

- Nem, ez nem igaz. Hazudik -rázom a fejem, de tiltakozásom ellenére a doki sajnálkozóan összeszorítja ajkait. - Niall? -szólok neki, mire riadtan odaguggol mellém- Mondd meg neki, kérlek! Mondd meg neki, hogy mi is történt valójában! Hogy azok a bűnözők téged akartak lelőni, de én megmentettelek.

- Fogalmam sincs miről beszélsz, Nino! -nyöszörgött- Sajnálom. Talán csak álmodtad, hm?

Álmodtam? A szokatlan gondolat új távlatokba repített, éket ütött koponyámon, de akkor sem engedtem neki teret. Nem álmodtam, nem vernek át! A képtelenség pedig megerősödött bennem, amikor belép a szobába Ő. Ámulatba estem, ahogy bevonult, olyan fenséges volt. Megkönnyebbülten felnevettem, de belém szorult a kacaj, amikor hirtelen rám villantotta jeges tekintetét. Idegen volt és borús. Mintha egy páncél venné körbe. Úgy festett, kínszenvedés számára, hogy itt kell lennie. Kelletlenül lépkedett el az ágyam végéhez, majd egy barátságtalan vigyort erőltetett halvány kreol arcára.

- Nina, bemutatom neked Louis Tomlinsont! -szólalt meg Niall, s csillogó tekintettel emelte tekintetét fel a fiúra.

- Szia Nina! -intett, s rögtön le is sütötte a szemét. Egyszerre tűnt túl büszkének és szégyenlősnek.

- Ő mentett ki a kocsironcsokból, és hozott be a kórházba -folytatta a narrátor szerepét Niall.

- Ismerem őt, most miért csináljátok ezt velem? -hangom berekedt. Tomlinson mogorván bár, de érdeklődve figyelt.

- Tényleg? Honnan?

Hatalmas gombócot kellett lenyelnem, hogy csillapítani tudjam magam.

- Hiszen ő a barátod, ahogy Harry, Liam és Zayn is -mondtam remegő hangon, és valamiért már előre tudtam, hogy ez sem lesz igaz.

- Ki az a Harry? Zayn inkább a te barátod, Liammel pedig nem is beszélek már igazán -csóválta fejét öcsém, szája tátva maradt.

- Bocsánat, de nekem dolgom van. Ha nem bánjátok, én most megyek -bökött Louis az ajtó fele, majd biccentett az orvosnak és eltűnt. A szívem éktelen hangos robajjal hasadt darabokra. Minden miben hittem, nem is létezett. Vajon túl lehet ezt élni? Fel lehet fogni ép ésszel, hogy a halott szerelmed sosem volt halott, s hogy az ember, aki a világot jelentette sosem ismert? Hogy minden perc, mozdulat és emlék csak illúzió volt? Csupán agyam elrugaszkodott szüleménye.

Ahogy ezekre ráébredtem, nyomban elkezdtek halványodni fejemben a képek és a hangok: a One Directionről, ami sosem létezett, Los Angelesről, a táncolás érzéséről, Keane-ről és Beth-ről, a szomorú zongoraszóról...szóval hirtelen azon kaptam magam, hogy minden eltűnt. Majdnem nyomtalanul...

Üdv a valóságban, a poklok poklában. Hamis életet "éltem", kegyetlen átverés volt az egész. De végül is élek. Meghaltam, mégis élek.

- Mára elég volt! -vonta össze szemöldökét a doktor. Niall zavartan pislogott rám.

- Kérlek mondd el ki voltam! -súgtam neki könyörögve. De nem tehette. Mennie kellett, neki is, és Floydnak is. Louis-t örökre elvesztettem, de Floyd él. Nem tudom lehetne-e ennél tragikusabb bármi. Szóval ilyen érzés a tévhitek és a leggyönyörűbb álmok szögesdrótos csapdájából kiszabadulni. Fáj. Üt. Mar. Éget.

Napok teltek el kínzó felismerésekkel, s próbáltam nem belefulladni a könnytengerbe. Vad, hajmeresztő dolgokat tudtam meg az életemről. Floyd egy lábtöréssel és néhány műtéttel megúszta az autóbalesetet. Nem mellékesen Floyd szerelmes belém. Egy pár vagyunk. Niall egyetemre jár. Amíg én álmodoztam, a legjobb barátnőm, Baily két csöppségnek adott életet. Néhány napos siránkozással beletörődtem, nem volt sosem Keane nevű ismerősöm, s Harry Styles nem létezik, viszont kettő van belőle. Ők a Harland ikrek, Niall legjobb barátai. Meglepő módon sosem tudtam táncolni, akrobatikában viszont bravúros voltam. A szüleim nem váltak el, és anyámmal sosem volt rossz a viszonyom. Zayn az egyik legjobb barátom, Liam viszont csak a szomszéd fiú. Dublinban élünk mindannyian, Nina Horan pedig állítólag egy nagyszájú, flegma, szókimondó és lusta lány: legalább én önmagam maradtam.

Csont és bőr voltam eleinte. Sápadt bőrömön csak úgy világított citromsárga, lenge nyári ruhám. Niall örökké gyönyörűnek hív, pedig aligha van így. Hosszú, rögös út áll előttem, hogy újra életerős és teljes értékű lehessek. Azt mondták ilyen súlyos kómából nem szokás felépülni, de én fel fogok. Az érzékszerveim tökéletesen működnek, járni is egyre könnyebb, a kezeim viszont egyelőre képtelenek engedelmeskedni akaratomnak.

Rossz ötletnek tartottam ezt a felhajtást, amit a vissza- és hazatérésemre szerveztek. Hatalmas volt a rokonság, láttukra kezdtek régi, valódi emlékek felderengeni bennem. Egyet viszont még az öcsémnek sem mondtam el; hogy valami nagyon szorosan, és szakíthatatlanul Louis Tomlinsonhoz köt. Mert ez a hosszú álom nem tűnt el nyomtalanul. Azóta újra- és újra próbálom felidézni mindazt, amit vele átéltem, még ha csupán a képzelet tette is volt. Mára már kihevertem a sokkot, hogy vége, nincs, nem létezik, de attól még neve nem tágít a fejemből: Louis, Tomlinson, Tommo, Répakirály, Répafej.

Mindenki engem vár odalent, a szépen megterített asztaloknál, amelyeken káprázatosan virágcsokrok sorakoznak. A szobám pontosan olyan, amilyen "előző életemben". A kilátás is változatlan. A nagy diófára néz, ami alatt most ott áll Ő. Mondtam Niallnak, hogy ne hívja meg, őt végképp ne, de lelkesedésében észre sem vette, hogy komolyan gondolom. De mégis itt volt. Egy roppant csinos lány oldalán. Úgy tűnt, boldog vele, és ennek kicsit örültem is, meg nem is. Az ablaküvegnek döntöttem homlokom, és nem vettem le a szemem róla. Nem érdekelt, hogy a vendégsereg miattam van itt. Csak egy valakit akartam, hogy itt legyen. Azt a valakit, akinek láttam édes arcán a meleg mosolyt, amiről azt hittem az enyém volt. Csakis az enyém. De ez a Tomlinson nem az a Tomlinson, még ha ugyanúgy is néz ki. Valami összetört bennem, még egyszer, utoljára. Alig tudtam állni már a lábamon. Mozdulatlan fejtartással bámultam ki a maszatos üvegen és gyűlöltem, ahogy a forró könnyeim végigszánkóztak arcomon. Szeretlek, az istenért, de éppen most ébredtem rá, hogy sosem léteztél. Mégis megtanítottál valamire; arra, hogy milyen érzés az, mikor valaki annyira hiányzik, mintha kitéptek volna lényemből egy darabot. Úgyhogy egyet mondhatok most, hogy nem vagy már: sohasem foglak elfelejteni, mert nyomot hagytál. Kézjegyedet szívem őrzi.

Vége.

96. rész: A fény felé

Nina erőltetett nyugalommal sétálgatott körbe-körbe. Aki kellően ismerte ezt a babaarcot, tudta: szó sincs higgadtságról, éppen ellenkezőleg. Ez csak a vihart megelőző csend. A pár órája még kacsalábon forgó lakás mostanra darabjaiban hevert. Az ablakok üveg híján meredeztek a sötét éjszakába, a jeges szellő kedvére járt-kelt a helységek között. Niall- nővérével ellenben- nem leplezte zaklatottságát. Merev tartással, mintha karót nyelt volna, ült a felhasított kanapén, s lázasan csillogott szemében a rettegés. Vontatott tekintettel követte nővére sokadszorra megtett lépéseit, miközben pattanásig feszült idegekkel hallgatta, ahogy cipőtalpa alatt élesen ropogtak a szilánkok. Liam a falnak dőlve sóhajtozott és igencsak úgy tűnt, ujjperceit darabokra szedi őrlődése közben. Főként azért, mert Nina nyomatékosan megkérte, ne hívja a rendőrséget. Hogy mindezt miért kérte, egyelőre nem árulta el, titkolózásával pedig csak tovább borzolta a kedélyeket. Valamiért mégis hallgattak rá a fiúk, engedelmeskedtek eszement ötletének.

- Beszélj Chesterrel, mert tutira mindjárt hívja a zsarukat! -mutatott Niall a konyha fele. Nina felszisszent.

- Meg ne próbálja! -meredt öccsére- Chester! Hallod?! -nagy huzattal trappolt az említett helység fele, majd amikor eltűnt, Liam ellökte magát a faltól.

- Te voltál a célpont, igaz? -kérdezte komoran, de nem nézett a Niallre.

- Gőzöm sincs -temette arcát tenyerébe.

- Nem fognak bántani minket. Ha szólunk a rendőröknek, akkor nem -egészen bensőséges hangra váltott, amint odahuppant a szőke mellé, és védelmezően átkarolta vállát. Niall nem reagált, bár egyetértett; a rend őreinek dolga elhárítani a fenyegetettséget.

Nina, s mögötte kullogva Chester visszatért a konyhából. Arckifejezésükből ítélve veszekedhettek. Liam és Niall türelmetlenül bámult rájuk; Chester összeöltött szemöldöke megrándult: - Senki nem hívja egyelőre a zsernyákokat! -adta meg magát elégedetlenül.

- Viccelsz? -csattant fel Liam. Nina a bokszoló fele fordult.

- Vegyetek ki valami puccos lakosztályt, ott fogtok megszállni, amíg helyre nem teszem a dolgokat.

- Te? Egyedül? -röhögött fel eszelősen Chester.

- Igen, én -bólintott a lány összevont szemöldökkel, mire Niall megragadta a karját és jajveszékelésbe kezdett.

- Nem, nem ezt nem engedem! Nina, nem neked kell ezt megoldanod! Hülyeséget csinálsz már megint, hallod? -olyan volt mint egy hisztis kiskölyök, de arca szokatlan rezzenései őszinte rettegésről árulkodtak.

- Tudom mit csinálok. Légyszíves fogadj szót, én pedig megígérem, hogy nem megyek fejjel a falnak. Óvatos leszek, és végszükség esetén szólok a zsaruknak. Jó?

- Veled tartok! -jelentette ki Chester, még kis is húzta magát, szeme pedig olyan acélosan ragyogott.

- Nem! Neked a fiúkra kell most vigyáznod! Egy hajuk szála sem görbülhet! Bízom benned!

- Rendben. Számíthatsz rám! -a férfi tettre készen az ajtó fele indult- Gyerünk fiúk!

Niall kétségbeesésében a sírás és a nevetés pengeélén táncolt. Képtelen volt megbarátkozni a gondolattal, miszerint veszélyben van mindenki, aki számára fontos, s nem utolsósorban saját épsége is. A rejtély egyre bonyolódott, és senki sem értette kik és milyen szándékkal állnak a háttérben. Robert Horan aznap még nem tudta, fia mostantól van csak igazán komoly veszélyben, azt pedig pláne nem, hogy lánya önként és dalolva teszi kockára életét, hogy megvédje testvérét.

Próbálta, tényleg próbálta; Louis annyira igyekezett összpontosítani, amennyire csak tőle telt. Megfeszülve erőltette gondolatait mézes, hiú ábrándokba. Olyanokba, mint hogy neki igenis jó lesz így. Jobb lesz Nina nélkül. Hogy úgyis napról napra könnyebb lesz majd, aztán pedig tovább tud lépni. Hogy újra szerelmes lesz, újra a felhők felett fog lebegni minden reggel és újra rózsaszín lesz a világ. De a megálmodott jövő végtelenül távolinak, szinte elérhetetlennek látszott. És amíg erőszakkal próbálta érzéseit leláncolni, s derűlátást varrni magára, fel sem tűnt neki, hogy a vele szemben ülő Harry szája be sem áll. Tomlinson egyetlen szót sem hallott, mintha Hazza csak tátogna valami láthatatlan búra alól.

- Nem, ez nem megy! -kiáltott fel Louis, fejét veszettül rázva. Az igazság az volt, hogy a Nina iránti gyengéd érzelmek szakíthatatlan szálakkal szövődtek lelke köré. Képtelen volt tőlük szabadulni, bármennyire is akarta. A fiú zokogni kezdett, mert épp akkor ébredt rá: hiába megy el a lány, szívéből nem moccan. Sem varázsa, sem az általa okozott üresség.

- Jaj istenem, Lou! -kapta kezét szája elé a fürtös, és nem igazán tudta, mit kellene most tennie. Louis pedig csak sírt és sírt, maga sem értette, miért nem tudja abbahagyni. Azt kezdte mormolni hüppögve:

- Tíz kicsi néger éhes lett egyszer, s vacsorázni ment, egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc. Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott, egy el is aludt másnap, s nem maradt csak nyolc. Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten, egy ott is maradt örökre, s így lettek heten...

- Csak idő kell neked.

- Csak? -törölte le arcát- Szerinted nincs túl késő?

- Reméljük -szívta be alsó ajkát Harry.

- Nem mondod el senkinek, hogy sírtam? -nézett fel Louis a könnytől tincsekké tapadt szempillái alól.

Harry jóságosan elmosolyodott: - Persze, hogy nem - azzal felkelt és kiszolgálta magát a bárszekrényből. Tudta, hogy Louis majd beszél, ha akar, ha bír. És tudta azt is, hogy úgy segít most a legtöbbet, ha csupán itt van vele. Bár kezdte egyre jobban frusztrálni, hogy Tommo mély gödörben rekedt, és sehogysem jut egyről a kettőre.

Nina tisztában volt vele, hogy most jött el az igazi szükségállapot, s egy percet sem vesztegethet el. Egész éjszaka fent volt, Dr. Kettsberg íróasztala felett görnyedt, bögreszámra itta a kávét, s nem foglalkozott azzal sem, hogy keze remegésétől egyetlen szót sem tudott leírni olvashatóan. Hajnali 4-kor végre megadta magát , félretolta a telefirkált cetliket és elnyúlt a kanapén. Mielőtt azonban az álom a mélybe rántotta volna, eszébe jutott Keane e-mailje, amit a fiú tegnap küldött neki. Soraiból kivehető volt, mennyire várja már a lány érkezését, s kendőzetlenül bizakodó a jövőt illetően...

Az utóbbi időben az álompárunk, "Zaily" egészen elszigetelődött úgy mindentől és mindenkitől.  S bár a Malik baba jövőbeli születése már hetekkel ezelőtt nyilvánosságra lett hozva, azóta is világszenzációnak számít Baily Benson terhessége. Zayn családja a hírt hallva meglágyult, s igyekeztek mindenben támogatni a kismamát. Zayn húgai egészen jóban lettek a kis vörössel. Az izgalom tehát érthető módon hatalmas, Zayn pedig kicsattan a boldogságtól. Nem engedi, hogy csillogó élete meggátolja abban, hogy sasszemekkel figyelhesse Bee minden lépését, miközben próbál minél több terhet levenni a válláról; többek között kénytelen volt megtanulni kezelni a sütőt, beindítani a mosógépet és nem megégetni vasalás közben az ingeket. Kettejük kis története kezdett tündérmesévé válni, boldogságuknak pedig rajtuk kívül még a fél világ örült. Mellesleg.

London egészen más hajnalban. Új arcát mutatja meg annak a néhány eltévedt léleknek, aki esetleg ilyenkor utcáin kószál. Olyanoknak, mint Nina Horan. November negyedikén jeges dara szállingózott, a szőke hajba ragadva apró kristályokként csillogtak. Zord idő volt, s Nina még a levegőt is egészen más illatúnak találta. Érezte benne, hogy a mai nap sorsfordító lesz, s egyre jobban aggasztotta, hogy nem tudta előre mitől. Kavicsokat rugdosva bandukolt a színes macskaköveken, fejében lármás káosz. Vajon melyik a fontosabb? Az őszinteség vagy az önzetlenség? Talán Nina mindkettőnek meg akart felelni, s éppen ezért vívott önmagával háborút; mert ha őszinte akart lenni magához, akkor be kellett hogy vallja: őrültség, amit művel. Önzetlenségét viszont nem volt mivel csillapítani, mindenáron, bármiáron tökéletes épségben akarta tudni az embereket, akiket szeret. Mert ezek az emberek nagyszerűek és mellette álltak a legmélyebb válságokban is. Úgy érezte, most rajta a sor; meg kell védenie őket. A gondolat pedig egyszerre erőt adott neki, miközben el is borzasztotta: egy szemernyi félelem nincs benne. Csak szilárd akarat és ösztön.

A kezében szorongatott mobil vibrálni kezdett.

- Apa?! -feszült meg a lány állkapcsa. Körbetekintett, sehol egy lélek.

- Minden rendben van veletek? -kérdezte a férfi rutinszerűen.

- Már hogy lenne?

- Mit mondtál?

- Azt, mondtam: már hogy lenne? Nem álltál le a nyomozással, igaz? -próbált higgadt maradni, de nem nagyon jött össze.

- Miről beszélsz? Honnan veszel ilyeneket? Én már nem nyomozok, ellenben te annál inkább. Vagy tévedek? Érdekesmód eltűnt néhány mappám, amikben Ricocconi üzelmeiről jegyzeteltem.

- De akkor...mivel magyarázod, hogy Niall lakását ripityára zúzták? Ha kicsit előbb ér haza, őt szedik szét a lakás helyett.

- Neked elment az eszed?! Az istenit, Nina! Nem akarom elhinni!

- Te másztál bele ebbe az egészbe! Ők figyelmeztettek az elején, de te nem álltál le.

- Ja igen, szóval én tehetek erről?

- Jó -szorította átfázott ujjait az orrnyergére- Figyelj, szedjük össze magunkat. Ne veszekedjünk, mert nem leszünk vele előrébb.

- Na és? Mi lesz? Hogy tegyünk pontot az ügy végére?

- Azt hiszem van megoldás.

- Az a megoldás, hogy szépen elrepülsz Amerikába, ahogy tervezted, a többit pedig bízd ránk. Meg tudjuk oldani!

- Mi ez a királyi többes? -torpant meg a lány, majd gyanakvóan elindult egy kivilágított kirakat fele.

- Úgy értettem, hogy...

- Mi a francot titkolsz? -emelte fel hangját. Megállt az üveg előtt, a műhavat és a porcelán karácsonyfákat nézegette.

- Nem csupán egy kisvárosi nyomozó vagyok, Nino. A Dublini főkapitányság bűnügyi osztályát vezetem.

Nina kínosan felnevetett, de hamar el is komorult.

- Szívatsz? -fordult meg, majd célirányosan elindult az Oxford Street felé.

- Nina, nem mint az apád, hanem mint a törvény keze utasítalak, hogy hagyd abba a szuperhősködést, mert nem vagy az. A lányom vagy, és nem akarom, hogy bajod essen! Érted? - Robert Horan hangja nyugtalansága ellenére határozott és feszes volt. Nina elámult az új információk hallatán. Ez mindent felborít- gondolta.

- Meglátjuk -nyögte zilálva, a vonal túl feléről tisztán kivehető volt, hogy futásnak eredt.

- Hova rohansz?

- Veled ellentétben én nem csak ülök a babérjaimon.

Hogy csinálja? Baily Benson gömbölyű pocakkal, kikerekedett arccal is olyan csinos, mintha most lépett volna le egy magazin címlapjáról. Fején kötött sapka, arcán rózsás pír. Szája mosolyog, ahogy a babaágyakhoz lép, és egyből felvillan szeme, mikor meglátja azt a kis fehér rácsosat, ami felett púderszínű baldahin lengedezik, néhány apró, csillogó játékfigurával, virág alakú csörgővel.

- Ezt nézd, ezt nézd! -kiabál Zayn magára vonva a csendesen nézelődő kismamák figyelmét. Egy telepakolt kosárral karján rohan Baily felé, át a fél áruházon.

- Egek, te aztán belehúztál! -tátja el száját a lány nevetve, amint a fiú megáll előtte.

- Ezek csak a legszükségesebbek! Vettem szilikon sarokvédőket az asztalok, polcok szélére, néhány zenélős mesekönyvet, nézd ezt a báránykásat, plüsskutyus, csipog is, és találtam egy nagyon jót! -hosszas matatás után, előkap egy pufók könyvet a kupac aljáról- Babanapló! Látod milyen édi? Ebbe majd beletesszük az első fotóját, a kis hajtincsét, meg minden! Állati, ugye? -magyarázta fülig érő szájjal, tündöklő lelkesedéssel. Baily vigyorogva bólogatott.

- Minden nagyon szuper lesz! -simított végig a fiú vállán, aztán visszafordult a kiságy fele.

- Jaj tényleg, a bölcső! Szerintem az lesz a legmegfelelőbb! - mutatott Zayn kicsit odébb, egy kék, rakéta formájú felé. Teljesen fel volt pörögve, mint aki le sem lehet lőni.

- Nem hagyom, hogy a lányunk egy rakétában aludjon! -képedt el a lány.

- Bee, kisfiú lesz! -mosolyodtak el melegszínű szemei.

- Nem, én...-kezdett volna akadékoskodni a vörös.

- Css!

- Mi van?

- Hallok valamit! -emeli fel mutatóujját, majd lehajol, s fülét Baily pocakjára tapasztja; hunyorog, mintha koncentrálna- Tudtam! -vigyorodik el- Mazen azt mondja a rakétát szeretné -tárja szét karját. Baily nevetve égnek emeli a szemét.

- Hidd el, érzem, hogy a pici nem Mazen lesz, hanem Atifa Leanne Malik. Gyönyörű nevéhez pedig egy hercegnős ágyikó dukál.

- Na jó, mi lenne, ha megvárnánk az ultrahangot, hm? -húzogatta szemöldökét. A válasz egy csók volt.

Baily és Zayn kéz a kézben léptek be a The Cumberland hotel forgó üvegajtaján. A hallban fenyőgirlandok kanyarogtak mindenütt, fehér égősorok ragyogták be a hatalmas teret. Gyönyörű volt, amolyan filmbeillő pompa jellemezte a helyet.

- Nem mondom, búvóhelynek nem semmi! - nézett fel a kristályfüzérekben csüngő csillárra Harry.

- Hé, fürti! - biccentett Liam- rezeg a mobilod!

- Ó, Zayn az -emelte füléhez a lapos masinát- Szia Bradford daddy! -üdvözölte Harry csibész mosollyal- Itt vagytok? Szuper! Mi éppen ebédelni készülünk, fent vagyunk a -tanácstalanul oldalra nézett- azt hiszem a hamradikon, a Brasserie-ben. Persze, gyertek csak! Pá!

- Louis nem jön le enni? -kérdezte Liam, majd feszengve a mellette ülő Niallra sandított, aki azóta is szótlanul forgatja ujjai közt a villáját.

Harry tétován tincsei közé markolt: - Ja, nem. Ő most, tudjátok... Az éjjel eléggé kibukott, szóval bevett egy altatót, hogy tudjon végre pihenni -motyogta lesütött szemmel. Pár pillanat múlva megérkezett az álompár, kedvük pedig szeghetetlennek látszott, persze csak mert fogalmuk sem volt, mi folyik itt. Örömittasan meséltek bevásárló körutukról, és újból elkezdtek vitázni a bébi Malik neméről. A fiúk viszont feltűnően rossz társaságnak látszottak.

- Hé, srácok, minden rendben? -fagyott le Zayn arcáról a jókedv. Liam körbesandított, várta, ki szólal meg előbb.

- Jókor veszed észre! -csattant fel Niall- Semmi sincsen rendben! Nem kellemes időtöltésként vagyunk itt, hanem mert rohadtul nagy szarban vagyunk. Valakik vadásznak rám, vagy ránk, és Nina is benne van! -csapkodott kipirulva, s mikor megérkezett a pincér a megrakodott tálcákkal, egyszerűen félrelökte, és kicaplatott az étteremből. Zayn és Bee elhűlve meredt egymásra. A napjuk váratlan fordulatot vett.

Niall pedig teljesen elvesztette az eszét, ilyen helyzetben nem is csoda, ha rémképek üldözték. Villámgyorsan kapkodta a lábait lefelé a lépcsősoron, azt az illúziót erősítve magábna, mintha tényleg üldöznék, s üldözője a nyakában lohol. Brasserie ide vagy oda, Niall Horant most az evés érdekelte a legkevésbé.

- Hé Horan! -kiáltotta nevét egy hang, de ő csak szaladt, mint akinek muszáj- Niall! Niall! -most már tényleg rohant utána valaki. Átszáguldott az útba eső koktélbáron, le az előcsarnokig. Niall csak annyit látott, hogy a perifériájában a színes világítások egyetlen, összemosódott fénypacaként kísérték őt. Az üvegajtón kívülre ért, mellkason vágta a jeges levegő.

- Basszus, állj már meg! -fogta meg a vállát egy lihegő alak.

- Louis, nincs időnk! -sóhajtotta fejét kapkodva. Rémálomba illő megérzései támadtak.

- Mi ütött beléd, hm? Hova mész? -nézett arcába komolyan- Niall, hallod?

- Nináért! Fogalmam sincs hol van, de annyira rossz érzésem van -lehelte elgyengülve, szemével még mindig az utcát pásztázva.

- Kell egy kocsi! -csettintett Tomlinson, majd eltűnt a mélygarázsban. Néhány perc múlva csikorgó gumikkal farolt ki egy Audi, a kormány mögött pedig egy acélkék tekintetű ifjú; a megtört Rómeó, Louis.

- Pattanj be! -intett, s szélsebesen el is hajtottak.

Színes falevelek kergetőztek az égen, ahogy Nina felnézett rá. Nyelt egyet és felhúzta farmerdzsekije cipzárját egészen az álláig. Dacolt kétségeivel, de nem hagyta, hogy megtorpanjon. Fogalma sem volt, miért bízik meg valakiben, aki emberek életét veszi el.Valakiben, aki halálos fenyegetéseket küldött a családjának. De valamiért hitt abban, ha idejön, megállapodást köthet vele, ahogy megbeszélték. Hinni akarása felülkerekedett józan eszén, s csak ment előre, a bokrokon, fákon, a szögesdrót kerítésen túl. Közben pedig akaratától függetlenül is végigpergett fejében az az emléksorozat, amely vele az utóbbi időben történt. Lehetetlen mélységekben és káprázatos magasságokban egyaránt járt, s közben barátokat szerzett, szerelmet, szeretetet, aztán el is vesztette a nagy őt, s a bizalmát. Volt egy álma, de nem teljesült be maradandóan. És akárhányszor rossz döntést hozott, mindig megküzdött a következményeivel. Csak remélni tudta, hogy ezt, itt, most, nem fogja. A kietlen gyárépület nem sok jót sejtetett, de a lánynak esze ágában sem volt visszafordulni. Biztos volt benne, hogy az elhagyatott tákolmány jóval lakottabb, mint amilyennek látszik. Mégsem látott egy árva lelket sem. Szíve önkénytelenül is torkáig ugrott, amikor gyenge kezeivel a vaskos ajtóba kapaszkodott, hogy beléphessen az ördög barlangjába. Odabent ritka hátborzongató sötét volt, Nina hiába hahózott, hangja bágyadtan visszhangzott válasz nélkül. A lehangoló szürke színű építmény oldalához osont, most már kezdett benne motoszkálni a pánik apró csírája. Vaslemezeken, rozsdás alkatrészeken át bukdácsolt, miközben igyekezett nem zajt csapni. Úgy érezte, mintha szíve kiszakadni készülne, egyszerre minden olyan múlandónak tűnt; Niall, Louis, Keane, s aztán fülében feldörrent apja tiltó hangja. Vállára lerázhatatlan teher omlott, mert mérget vett rá, hogy minden rajta múlik. Egy acéloszlopnak támaszkodott, ami egy betonsilót tartott maga felett. (zene itt) Cipője orrára szegezte figyelmét, fülelt, várt, közben pedig észrevett a lábánál egy árva, eltaposott kis hajtást, melynek végén világító kék kis virág tárta ki szirmait. Egy nefelejts volt. Vaskos cipőtalp nehezedhetett rá, amilyen gyötörten hevert ott a földön, kitépve talajából. Nina felvette, az a képtelen ötlet jutott eszébe, hogy ha hazaért innen, akkor elküldi a virágot Louis-nak egy borítékban; azért, hogy: "ne felejts Nina tisztán kivehető lépteket hallott, s idegszálait cincálta, hogy fogalma sem volt, melyik irányból közelednek. Felé. Kétségkívül felé.

Mit tenne ilyenkor az ember? Elbújna? Futásnak eredne? Mit? Nina egyiket sem tehette, lábai lecövekeltek. Fülében lüktetett pulzusa, nedvesség futott le hátán.

- Nino, gyönyörű Nino! -egy szomorú fiú hangját hallotta. Tudta, hogy csak a rémület tréfálkozik vele, de ez esetben cseppet sem érzett késztetést, hogy nevessen. A hang halk volt, mintha egy vastag fal mögül szólna hozzá. Nina hiába reszketett, csak a fiú hangjára tudott koncentrálni- Úgy szeretlek! -mondta megint, de most már felismerte: Niall hangja volt.

Egy pisztoly tárának kattanása hasított élesen a levegőbe. Ezzel egy időben egy sötétkék Audi fékezett le nem sokkal a drótkerítésen belül, irdatlan nagy portengert kavarva. Fullasztó köd támadt, Nina köhögve lépett ki az oszlop mögül.

Két férfi alak rajzolódott ki látóterében. Boldogsággal vegyített kín szánkázott le halántékától a talpáig, amikor észrevette Louis-t és Niallt. Sikítani akart, tapsolni, csettinteni, vagy bármit, csak hogy egy gombnyomásra eltüntethesse őket innen.

- Jönnek a zsaruk, gyerünk innen! -ordította valaki az épületből. Mozgolódás kerekedett, mint derült égből a villámcsapás úgy szabadult el a téboly. Louis lepetten az égre bámult, helikopter suhogott el felettük.

- Niall! Te hívtad a rendőröket? -nyüszítette Nina, majd azon volt, hogy minél hamarabb eltűnhessenek innen.

- Igen, én hívtam! Nem tehettem mást, nem érted!? -ordította fülére tapasztva tenyerét. Az égből elkezdett ereszkedni a gép, dobhártya szaggató robajjal. Louis hevesen kalimpálni kezdett, de a tömény pornak köszönhetően nem tudta elkapni a rémült lány tekintetét. Úgy tűnt, mintha csak tátogna. Amikor Nina jelentőségteljesen Tomlinsonra villantotta zöld szemeit, már késő volt. Egy mozdulatlan árny állt előttük pár méterre.

- Most hívtad utoljára ránk a zsarukat! Köszönj el szépen az életedtől, öcsi! -valami ilyesmit sziszegett., előrenyújtott markában fegyvert szorongatott. Nina ösztöne éles pengeként mart bőrébe.

- Intézd el és gyere már, Sid! -jött egy elhaló, de öblös kiáltás a helikopter felől. Niall a szemét dörzsölte a portól, mint egy álmos kisfiú. Nina természetfeletti erőktől megtáltosodva, minden gondolkodás nélkül ugrott, és teljes erejéből félrelökte öccsét. Louis megtorpanva állt, akár egy szobor; nem tudta hogy a tompa dörrenés az épületből jött vagy egy fegyver elsülése volt. Pár pillanaton belül azonban helikopter felemelkedett, s elnyelődött a piszkosfehér felhők felett. A por leült, pusztító csend támadt rájuk.

Niall semmit sem értve kelt fel, leporolta magát, majd aggódva nővérére nézett. Azt hitte álmodik, mert a látványra -ami fogadta- nem számított. Bármit megtett volna, hogy ezt álommá tehesse. Csak bámult és bámult, összeszorult torokkal figyelte, ahogy Nina halálra vált arccal hajtja le fejét, s a mellkasán éktelenkedő lyukra szorítja tenyerét. Remegő ujjai közt vér folyt le, szája tátva maradt a bénító érzéstől, mely rútul égetni kezdte minden porcikáját.

- Nem... -sóhajtotta Niall, s azon nyomban kibukott belőle a néma sírás. Testén végigszántott a kín. A lány megszédült, tétován lépett kettőt előre, aztán lábai tehetetlenül összecsuklottak alatta. Niall időben kapta el, fejét ölébe vonta. A fájdalomtól torz arccal meredt nővérére, kinek puha rózsaszín ajkai közül vörös vér szivárgott ki; zöld szemei hitetlenkedve bámultak Niall-re, kék szemeibe szívfacsaró mélységgel, mintha beszélne velük, mintha azt mondaná: nem bánja, ha meghal, még ha fél is. A testvér kezek ragaszkodóan szorították egymást, Niall hangosan bömbölt, a fejét rázta, fuldoklott, nővérével akart halni.

- Maradj velem, kérlek szépen! -préselte ki akadozva, mire Nina halványan elmosolyodott. Zöld szemei egyre tompábban fénylettek, bőre fokozatosan fakult ki. Niall szerette volna, ha elveheti nővére fájdalmát, mert igenis látta angyali arcán meg-megjelenni a gyötrődést. Érezte, ahogy egyre erősebben szorítja kezét, ahogy küzd még az életéért. Még mindig.

- Nina, légyszíves! -zokogta elvékonyuló hangon- Ne hagyj itt! Szükségem van rád!

- Sosem hagylak el! -nyögte ki nehézkesen, s egyre jobban rángatózott mellkasa. Ruhája gyászszínű feketévé változott.

Niall a lány szőke zuhatagába fúrta könnyben ázó arcát, s azt súgta fülébe: - Semmi baj nem lesz. Ússz a fény felé!

Amint elhúzódott tőle a lány teste érezhetően megfeszült, szemei felakadtak egy pillanatra, majd arca kisimult, s rezdületlenné vált. Földöntúli nyugalom terült el békés arcán, ujjai eleresztették Niall kezét, zöld szemei mereven egy pontot bámultak, szőke hajával viszont továbbra is élénken játszott a szél.

- Nem! -ordította égnek fájdalmát a fiú, amikor is kígyózó kocsisorban érkeztek meg a rendőrautók, visító-villogó szirénákkal. Későn. - Nem, nem, nem! -rázta az élettelen testet, arcát kezei közé vette, simogatta, s még mindig becézgetve szólongatta. Őrült módjára hitt benne, hogy felélesztheti nővérét; hisz ez nem történhet meg, Ninának még ezt is túl kell élnie.