2013. szeptember 27., péntek

93. rész - Ne ússz a múlt felé!

...mert már jóvátehetetlen.


Feküdtünk a stégen, a tó tükre csillagokkal volt telehintve. De mi az eget kémleltük.
- Nézd azt a fényes csillagot ott! Olyan nagy és végtelen, nem? -mutatott felfelé Louis.
- Louis? Az egy nyamvadt utasszállító repülőgép! -válaszoltam.
- Te aztán meg tudod ölni a romantikát -nevetett fel olyan hangosan, hogy fás környék tőle zengett már és nem a tücsökkoncerttől.

- Lehetetlenül jó kedvem van! -ugrottam nyakába.
- És megtudhatom mi az oka? -vonta fel szemöldökét fülig érő szájjal.
- Inkább ki.
- Miért, ki?
- Te!


Nem tudtam mit tenni, mióta elveszítettem őt azon az estén, az összes gondolatom csak körülötte forog. Betegesen vágyom rá, hozzá vissza, és minden percben a szívem ki-kiszakadni készül a tudattól, hogy ez nem fog megtörténni. És megérdemlem a sorsom. De még így se fájhat eléggé, így sanyargatom magam visszagondolva mindenre, ami vele és velem történt. Bele lehet őrülni a szerelembe? Bele. Megrészegíthet, ha már csak rágondolok? Meg.
Valamiért mégis mosolygom. Eszembe jut, amikor először léptünk a kíváncsi szemek elé kéz a kézben. Furcsa volt, csak vásárolni indultunk, de egy hadseregnyi fotós kísért minket. Mindkettőnk tenyere csurom víz volt, és úgy szorítottuk összefont ujjainkat, mintha bárki is szét akarna feszegetni minket. - Ne is törődj velük, rohadt irigyek rám -súgta oda alig mozgó ajkakkal. Elnevettem magam, szimplán boldogságból, de aztán meglökött egy fotós hátulról. Louis vérszemet kapva fordult hátra, nem tűrte, hogy valaki egy ujjal is hozzám érjen. Bulldogként esett a szakállas fazonnak, aztán amikor rómeóm követelte tőle, hogy kérjen bocsánatot, s a paparazzi a képébe röhögve adta tudtára, hogy esze ágában sincs ilyet tenni, akkor aztán elborult az agya, és a másik kezében szorongatott tejeskávét lazán a fickó nyakába öntötte.
Felkuncogok és azzal a lendülettel lehervad számról a vidámság. Fel kell ébrednem.
Elbambulva lépkedek, a szél szénakazallá rendezi hajam, egy kopasz férfi állít meg. Rájön, hogy ki vagyok, tovább enged. Találok egy hátsó bejáratot, lépcsősorok fogadnak. Szürke, fényesen csillogó márványlépcsők.
Sosem felejtem el, amikor nagyon dühös voltam Louis-ra. Valamiért felhúztam magam rajta, mert teljesen komolytalan volt egy számomra nagyon is komoly szituációban. Élesen előttem van az arca, s rajta a reggeli gyűröttség. Szürke pólóban volt, a hűtőt támasztotta. Jó erősen vállon ütöttem, még a saját öklöm is belesajdult. Ő meg csak annyit válaszolt, énekelve: hit me baby one more time.
Vajon ha Louis és Lara teszi azt, amit Keane és én tettünk, megbocsájtanék?
Ahogy felfelé baktatok hangosan hörögve, torkomat köszörülve, néhányan lefelé haladva szaladnak el mellettem, lelkesen rám köszönnek. Gőzöm sincs kik azok. Ahogy egyre feljebb érek, egyre hangosabb ricsaj üti meg a fülem. Szívem torkomat szorítja, hangja amúgy is zúgó fejemben dübörög. Sikítani tudnék, mert fogalmam sincs miért jöttem. Mit akarok és kitől? Kénytelen vagyok megállni, lihegek, a falnak dőlök. Kicsit elmosódik lábam alatt a lépcsősor, viszont helyette újabb képek tűnnek fel. A tükrös ruhásszekrény előtt gyakoroltam néhány hastánc elemet, amikor is Louis félmeztelenül elém szökkent szemrevaló deltaizmát villogtatva, és próbált utánozni. Vállát rázta, csípőjét hajigálta ide-oda. - Tűnés te majom, gyakorolnom kell! -hessegettem el magam elöl, de akár egy rossz gyerek, azért sem fogadott szót. Azt színleltem, hogy megharagszom, hátat fordítottam. Rögtön átölelt vigasztalva, azt hitte komolyan neheztelek rá. -Orrba vághatlak? Kérlek! -könyörögtem neki vigyorogva, mire lecsókolt a lábamról, és eldőltünk az ágyon.
Nem segítek magamon a múlt dédelgetésével. Mégsem tudom leállítani magam. Hogy is tudnám, amikor Louis Tomlinson megrögzött szokása volt, hogy földöntúli hangokkal kísérte a reggeli borotválkozását, fogmosás közben riszált, a párás tükörbe pedig valami vicces dolgot írt. Néha azon kaptam, hogy az aranyhallal veszekszik, olykor pedig percekig nevetett egy mosópor reklámon. Mindig szórakoztatott, mégis valahogy olyan dögösen és vonzóan tette.
Kegyetlen ember vagyok, mert nézd csak meg, mit tettem Tomlinsonnal, a legéletvidámabb fickóval, akivel valaha is találkoztam. Ez a szilárdnak hitt feltevésem viszont csúfosan elbukik, amikor felkapom fejem hangos kacajára. Először azt hittem, csak túlságosan is beleéltem magam az emlékbe, de mikor harmadszorra is megismétlődik összetéveszthetetlen nevetése, megdermedek. Tényleg nevetni hallottam volna?
- Nina? -jön a semmiből egy lepett hang. Mire beazonosítja agyam ki is az, látókörömben is feltűnik.
- Szia! -sóhajtom gyengén, s öcsém ölelése most jobban esik, mint bármi.
- Mi a fenét csinálsz itt? És hogy vagy? Meg mi ez az egész? Miért tetted...-hadarta, aggódó kék szemei arcomon cikáztak. Alig bírtam leállítani.
- Css! Nyugodj meg! -tettem mutatóujjam szája elé, mire kérdően meredt rám, és gondolom mindenre magyarázatot várt.
- Hogy nyugodjak meg, hm? Azzal hív fel anya, hogy a nővérem éppen a kórházban van, nem mellesleg mert előző éjjel a doki talált rád a viharban -hangja remegett, akár a kocsonya. Nem szerettem ilyennek látni. Pedig legtöbbször ilyen volt, mert mindig miattam kellett halálra aggódnia magát. És most fel sem bosszantom magam azon, hogy anyám megint intézkedett, mert azt hiszem azért tette, mert szeret. Ahogy Dr. Belédlátok mondta az előbb: sosem vetted észre, hogy mindenki szeret?
- Csak tüdőgyulladás -legyintek, mert egyre jobban unom már, hogy szinte halálos betegként kezelnek.
- Tudom mire gondolsz, de ez igenis nagyon súlyos betegség! Most azonnal hazamész, és ki sem kelsz az ágyból! -ragadta meg a karom, majd gyanakvóan közelebb hajolt. Úgy mért végig, mintha röntgen szemei lennének. Lapát tenyerét homlokomra tapasztotta, szinte égetett keze hidegsége - Úristen, tűzforró vagy! -sopánkodott, majd aggódva fordult hátra, az irányba, ahonnan közeledő fiúhangok ütötték fel fejüket.
- Nagyon kivan? -kérdezem hunyorogva, s egyből számba is marok fogammal.
- Ellenkezőleg -rázza fejét, maga sem érti- Furcsa, mert pont olyan, mint régen. Őrült. Mintha boldog ember lenne -közli felháborodva.
Az információk hallatán érzem, ahogy lesápadok, miközben menten összeesek, annyira melegem van.
- Jobb lenne, ha mennél Nina! -sürget öcsém, és hátra-hátra tekintget. Fodrászok, sminkesek suhannak el mellettünk, messzebb Baily vörös kobakját is látom.
- Beszélnem kell vele, vagy... valami -húzom össze szemöldököm, túl sok ez a mai nap.
- Nem, nem kéne. Hallgass rám, légyszíves -toporog öcsém, aki jól láthatóan merő feszültség.
- Niall, nem veszíthetem el őt is! Bármit megteszek, hogy visszakapjam -jelentem ki határozottan, és egészen felbátorítom magam ezzel. Szeret engem és kész, akkor meg mit aggódok? -kérdezem magamtól, és gyorsan lefut bennem a jelenet, amikor először mutatott be a családjának. Isteni vacsorát ettünk, utána viszont Louis elment az ottani barátaival sörözni. Ott maradtam a négy kishúgával, majd szétszedtek. Gyöngyöt kellett fűznünk aztán sminkelőset játszottunk. Fárasztóbb volt, mint gondoltam, szépen el is aludtam a földön, egy halom Barbie-baba ruha között. Arra ébredtem, valamikor késő este tájban, hogy Tomlinson ott ül a fotelban, ölében, nyakára csimpaszkodva a két legkisebb, Daisy és Phoebe. Azt kérdezték nagy lelkesen Louis-tól, hogy: "Nina olyan szép, ő lesz a feleséged ugye? De ugye majd megengeded, hogy játsszon velünk is?" Én pedig csak mosolyogtam, nyakamban méteres színes gyöngyfüzérrel, és nyugodt voltam végre, mert úgy éreztem a megfelelő embert találtam meg. Vagy ő engem. Senki sem tudja.
Vajon a lelki állapotom és a betegségem együttese idézi azt elő, hogy ki tudom vonni magam a külvilágból, s csakis a saját emlékeim kincstárába zárkózom? Felkapom fejem, öcsém arca kővé dermedt. Nem értem okát, mögé pillantok.
Belém szorul a szusz, végtagjaim görcsbe állnak, bőrömet lángnyelvek hasogatják. Niall mögött ugyanis ott áll Harry és Louis. Harry zavartan pillant hol rám, hol Tomlinsonra, s ahogy látom próbálja őt visszaterelni az öltözővé avanzsált lakosztály fele. Nem bírom levenni szemem Louis-ról. Próbálom tekintetembe foglalni, mennyire bánom, de nagyon úgy tűnik, szöges, tüskés páncélt vont maga köré, és nem hajlandó velem foglalkozni. Megvetve, de inkább közömbösen pillant rám egy kicsit, majd Harry javaslatára visszaindul.
Utánakapok kezemmel, mintha csak egy múló álomkép lenne, vagy pont mint az előbbi emlékképek egyike, ami ha nem vigyázok huss, elillan, köddé válik, semmivé lesz. Most ez viszont a valóság, az, melyet képtelen vagyok kontrollálni, ezért utána indulok. Styles viszont meglepetésemre elém szökken, kissé ellenséges tekintetét könnyben fürdő szemeimbe szúrja. Elállja utamat, nem enged.
- Te vagy a védőfal? -kérdezem, rekedtségemet nem sikerül leköszörülnöm.
- Igen. Ha kell, igen.
- Megtennél egy szívességet? -nézek rá bosszúsan, ő pedig könnyedén viszonozza.
- Éspedig? -felvonja szemöldökét, Niall-ra sandít, majd vissza rám.
- Menj a francba! -lököm meg kissé, s igyekszem kikerülni. Majdnem sikerül, de utánam kap, visszaránt. Szédelegve fordulok felé.
- Engedj el, Harry! -hangom eltűnik, kénytelen vagyok suttogni. Megrémülök tehetetlenségemtől, érzem, ahogy kövér könnycseppek buggyannak ki szememből. Niall nem tesz semmit; mert maga sem tudja, mi lenne a helyes. Fogjon vissza, vagy lökjön a vesztembe? Harry viszont döntött helyette, és elengedte a kezem. Ellágyultak arcvonásai, lesütötte szemeit.
Kezdtem szédülni, jobban és jobban, minden lépésnél, melyet megtettem a helység fele. Szinte tapintható volt  a levegőben egy újabb tragédia. Nem sírok, nem sírok -mondogattam csendben magamnak. Láttam, ahogy észrevesznek páran, Liam, néhány fodrász, Brendon, de csak némán bámultak.

- Louis kiment a tetőre -hallottam meg egy elhaló hangot. Átvergődtem a hatalmas szinten, aztán újabb lépcsősor következett. Sötétebb, meredekebb. Mire felértem kiköptem a tüdőmet, minek is az. Odafent gyönyörű volt. A hajamat kis híján lekapta a szél, melynek jeges fuvallata szinte az arcomra égett. Tomlinson egy fém szellőző szekrény tetején ült lábait lóbálva. Körülöttünk néhány technikus, operatőr pakolászott csak, jelenlétük nem is érdekelt különösebben, se nem zavart. Gyomromban olyasmi érzés remegett, mint Brendon esküvőjén, amikor abban a habos ruhában odaálltam elé, és megmondtam neki őszintén, hogy bizony szeretem. Lassan közeledtem felé, ő pedig úgy tett, mintha nem venne észre, csak révedt a kilátásba, ami tényleg káprázatos volt. Világítóan barna bokája most is csupasz volt, miként kilógott nadrágszára alól. Cipője orrával köröket rajzolt a levegőbe. Nagyot nyeltem. Vele olyan jó volt. Egyszer-kétszer furcsa göncökbe bújtunk, kendők, sapkák, napszemüvegek mögé, és hihetetlen volt úgy járkálni az utcán, hogy senki sem ismert fel minket. Szinte láthatatlanná váltunk. Aztán pedig csak ültünk egy koszos padon és figyeltük az előttünk elsuhanó embereket. Olyan sokszínűek voltak. Azt játszottunk, hogy az első benyomásunk alapján egy rövid történetet, személyleírást találtunk ki róluk.
Valamit mondanom kellett volna, de fejemben csapdába estek a ki nem mondott szavak. Bénán álltam ott és bámultam rá.
- Azt hiszed érdekel, hogy itt vagy? -kérdezte hidegen, mintha idegen vagy egy ellenséges behatoló lennék.
- Hozzád jöttem.


- Feleslegesen -jelentette ki közönyösen, majd óvatosan felém sandított. Láthatóan összeszedte minden lélekjelenlétét, hogy rám tudjon nézni. És csak nézett és nézett, tőle szokatlan arccal. Ötletem sem volt, mi járhatott a fejében éppen.
- Ne csináld ezt! Kell, hogy legyen valami módja...
- Minek? -hangja úgy csattant, mint az ostor.
- Annak, hogy jóvátegyem -úgy nyöszörögtem, mint aki az életéért könyörög.
- Ez már jóvátehetetlen. De nehogy azt hidd egy percig is, hogy szenvedésünk kollektív. Egyetlen könnycseppem nem csordult ki miattad, és nem is fog. Egyszerűen nem hagyom, hogy fájjon. 
Szavai hallatán felfordult velem a világ. Nagyon úgy tűnt, hogy komolyan kell vennem kijelentését, nem ad nekem több esélyt. Nekem nem volt mit mondanom, letaglózott a stílusa. Remegő térdekkel másztam le a lépcsőn, vissza a mozgolódó stáb tagjai közé. Sikerült kisurrannom a legkisebb feltűnéssel, az alaksori parkolóban pedig ott várt a doki a kocsiban, ahogy ígérte. Eldugult orral, izzó arccal, lüktető fejjel, maró mellkassal ültem be, és csak annyit tudtam kimondani: - Igazad volt. Rossz ötlet volt idejönni. 
- Most mi lesz? -nézett rám feszült arccal.
- Elvinnél Niall-hoz? Azt hiszem rám fér egy kis pihenés -dőltem hátra az ülés támlájának.
- Na és azután?
- Elutazom innen.

2013. szeptember 22., vasárnap

92. rész - Love again

- Már csak Harry hiányzik.
- Mert ő hol van?
- Búcsúzik.
- Ja, Jolly-tól?
- Aha, a gyámügy végre megszülte, hova helyeztetik át a csajt.
- Találkoztál mostanában Harry-vel? Nem lehet ráismerni. Teljesen odavan.
- Szerinted komolyan gondolja?
- Szerintem igen. Liam azt mondja, madarat lehetne vele fogatni.
- Nina merre? -kérdezi Zayn gyanútlanul, mire Louis borpárás arca feléled. Éppen akkor, amikor Niall és Liam visszatér a konyhából; gyászos hangulatban kullognak egymás szoros közelében maradva. Aztán a szőke leroskad a díványra, gitárját a kezébe veszi, de csupán a célból, hogy állát megtámassza rajta.
- Louis mondd el! -paskolta meg vállát Liam. Zayn felvont szemöldökkel, várakozóan pislog Tomlinson keserűen legörbült szájára.
- Mit? Mi van? -türelmetlenkedik a kreol bőrű macsó.
- Ninához már semmi közöm. És pont -legyint, ő azt gondolja ez bőségesen elég információ.
- Tessék? -tátja el száját, mire a háttérből Niall integet neki, hogy ne faggatózzon erről. Zayn döbbenten tátog, majd beleőrül, hogy nem tudhat többet. De Louis nyelve megered, pont mikor hangos énekléssel megérkezik Harry is. A végszóra toppan be a helységbe, amikor Louis egy szívét átlyukasztó sóhaj után annyit mond:
- Nina számomra nem létezik többé. Kitörlődött. Megcsalt. Vége. Igyunk!
Niall egyetértően bólintott, és töltött is. Harry lecövekelt a boltív alatt, zöld, gomb szemei olyanná váltak, akár két csillogó égkő. A hír hallatán Zaynnel egyetemben sokkot kapott, ezért ők sem ellenkeztek, hogy legurítsanak néhány kört a legerősebb whiskey-ből.
Fél óra múlva földöntúlian jó hangulat kerekedett. Hangosan nevetgéltek, birkóztak, nem zavarta őket semmi. Louis a zongorához szegődött, Niall lelkesen csapott a húrok közé, majd tinilányok szívét rengető énekhangok szabadultak fel az alkoholban ázó torkokból. Louis fülig érő szájjal kacsintott Niall-re, aki Zaynre nevetett, Zayn megbökte Harry-t, Harry pedig összeöklözött Liammel. Mindannyian egyre gondoltak.
- Újrakezdjük?
- Folytatjuk!
- Ahol abbahagytuk.
- Teljes erőbedobással.
- Akkor iszom egyet. Magunkra!
- Erre az őrült barátságra!
- A One Directionre!

Amíg Nina bal karját szorító karpántba levegőt pumpáltak, saját hangja hozzá beszélt: emlékszel? Emlékszel még, hogy kezdődött minden? Késő tavasz volt, de a levegőben már izzott a nyár. Minden éppolyan reménytelenül indult, mint ahogy végződött. Mintha az egész csak egy jól megkoreografált történet lett volna egy kopott borítós regényben. Mintha minden, ami egyszer már valóság volt, most visszafelé pörgetné magát. A végén pedig nem változik semmi. 
Érezte, ahogy pulzált vére ereiben, egyre erősebben, majd végre lazult a szorítás a karján. Érdektelenül bámulta az orvos gumiszerű arcát, aki bozontos szemöldökét rosszallóan összevonta. Kis idő múlva kikapta füléből fonendoszkópját, hitetlenkedve közölte:
- 159/97 -nem sok jót ígérő tekintettel a lány mögött ácsorgó Simon Kettsbergre emelte tekintetét.
- Te szent isten! -hüledezett a dilidoki, mire Nina csak megrántotta a vállát. Tévedés, ha valaki egy percig is azt gondolta, hogy gőze sincs arról, milyen borzasztóan le van épülve az egészsége. Pontosan tudta, hogy mindezt magának köszönheti, nem a cukorbetegségének.
- Azt hiszem hiába mondok bármit is. Te nem akarod kímélni magad, igaz? -kérdezi, mellyel tökéletesen fején találta a szöget, közben meleg kezeivel a lány álla alatt tapogatózik. Szigorúan pislog maga elé, aztán megkéri, hogy emelje fel a pulóverét. Nina vonakodva, de engedelmeskedik, megborzong, ahogy a fonendoszkóp hideg fémtappancsa mellkasához ér. S hirtelen belehasít a felismerés: nem maradt magára! Ott van például Dr. Belédlátok, aki éppen a háta mögött áll, akár egy aggódó apuka, minden rezzenését sasszemekkel figyelve. És ott van Wilo, még ha egy másik kontinens túlsó felén is. És Niall! Ő a legfontosabb!
- Tüdőgyulladás a javából -recseg az orvos hangja, majd latin szavakat diktál az asszisztensének, aki szorgosan gépel a komputerébe.
- Azért hazajöhet? -szólal meg Dr. Belédlátok.
- Azt javasolnám, maradjon bent megfigyelésre. Ez nem játék.
Simon kérdően Ninára pillant, aki -mint várta- hevesen rázza a fejét.
- Saját felelősségre távozom! -jelenti ki szilárdan, marasztalhatatlanul. Zsebre vágja a gyógyszer nevekkel teleírt receptet, és az ajtó fele siet. Meg sem várja dilidokiját. A folyosóra lépve azonban két szelíd szempár lázas figyelmébe ütközik.
- Wilo! - lepődik meg rekedt hangon, sápadtan, fakó tekintettel. Forró béke ömlik lelkébe, ahogy egymás fele közelednek. Sokadjára bizonyosodik meg arról, hogy telepátia létezik.
- Úristen, mi van veled? -tárja szét karjait, és minden szégyenlősség nélkül magához öleli a lányt. Nina figyelemre sem méltatja a tőlük pár méterre ácsorgó anyját, akivel Simon halkan diskurál, a nővel, akiért valamiért úgy odavan.
- Csak egy kis nátha -legyint Nina, majd sokatmondóan Wilo szemébe néz.
- Akarsz beszélgetni? -kérdezi gyengéden. Válaszul Nina felhúzta kabátjának cipzárját az álláig, odalépett a dokihoz és bejelentette, hogy ő most elmegy.
- Most? Mégis hova? -reagált az anyja fennhangon.
- Pár óra, aztán becsszó, elmegyek az öcsémhez -felelt a dokinak, mintha anyja levegő lenne.
- Tudom, felnőtt ember vagy -sóhajt megadóan a férfi, majd aggódva a jobbján álló nőre sandít.
- Hívd fel valamelyikünket, ha hazaértél! -kéri anyja, Nina bólint.

- Hé, ne vedd el az italom! - Louis mérgesen Harry-re ripakodik. A fürtös szigorúan felemeli mutatóujját.
- Eleget ittál! Beszélni szeretnék veled, komolyan.
- Még csak be sem sikerült csípnem -csettintett nyelvével duzzogás gyanánt.
- Túléled -forgatta szemeit, aztán körbenézett a kiürült szobában- Mondd már el, mi van! -hajolt közelebb bizalmasan. Tomlinson vonásai megkövültek, arca rideggé vált.
- Szerinted meddig fogom szeretni? -Louis a pohárban csillogó italba meredt, mintha ezzel közelebb kerülne a válaszhoz. Harry tehetetlenségében felsóhajtott, aztán végignyalt alsó ajkán.
- Nem tudom, tesó, nem tudom -töprengett komor arccal- Vagy talán mégis. Szerintem nem fogsz túllépni rajta -mondta ki őszinte gondolatát, amit meg is bánt abban a pillanatban, ahogy meglátta Tomlinson halálra vált arcán kétségbeesést.
- Ezt nem gondolhatod komolyan -sütötte le szemeit, és egy hosszú pillanatig így is maradt. Ujjait görcsösen morzsolgatta egyik tenyeréből a másikba.
- Dehogyisnem! Te is komolyan gondolod! Már ha nem vered át magad -vonta meg a vállát. Erős tiltakozásra számított, de ennél is rosszabb történt; Louis beismerően bólintott.
- Igazad van, a francba! Ennyire látszik rajtam? -nyitotta ki szemeit, száraz torka ellen nagyot kellett nyelnie.
- Csak ismerlek.
- Azt mondtam neki, hogy tűnjön el az életemből örökre. De azt nem bírnám ki élve -a fiú kezei már-már reszketni kezdtek. Minden olyan elcseszettnek tűnt.
- Ahogy ő sem. Mi lenne, ha nem mártírkodnál, hanem adnál egy kis időt magatoknak?
- Nem megy. Az eszem nem hagyja, hogy a szívem diktáljon.
- Megölellek, jó? -búgta mély hangján a fürtös, majd karjai melegébe fogadta a lelkileg kimerült Tomlinsont.

- Bár tehetnék valamit, ami segít -motyogta Keane, s mélabús hangulat ide vagy oda, arcán ott ült  az a kölykös lelkesedés, ahogy kenyérbelet dobált a vadkacsáknak.
A folyó ártatlanul ringatózott, mintha az éjjel mi sem történt volna. Mintha nem dühöngött volna olyan megszállottan.
- A Temze lenyugodott. Nekem is le kellene -Nina a lábait a mélybe lóbálta. Csípős hideg volt, arcpirító.
- Ha jól ismerlek, úgysem fogsz lenyugodni. Semmi sem örök, kivéve ha igazán szeretsz valakit. Néhanap még érzem az ürességet, de te legalább itt vagy. Olyan mintha feláldoztad volna magad értem - Wilo monológját a kacsák hápogása zavarta meg. Nina is a kenyérrel teli zacskóba nyúlt, tépett egy darabot, elmorzsolta ujjai közt. Fel sem tűnt neki, hogy halványan elmosolyodik.
- Hogy-hogy nem mentél vissza az Államokba? -kérdezte váratlanul, mintha most éppen az efféle csevejre lenne szüksége. Nem szívesen elejtett könnyeit viszont csakígy tudta volna visszatartani, ráadásul annyi minden járt egyidejűleg a fejében.
- Valami nem engedett. Azt hittem el fogok menekülni a történtek elől, és látod, mégis itt ragadtam. Szembe kellett néznem ezzel. - motyogtam leszegett fejjel, és tudomást sem vett immár a nyakukat lázasan nyújtogató kacsákról, akik árgus szemekkel figyelték a fiú kezét, ami a csörgős zacskóban morzsolgatta a kenyeret. Nina terve ellenére a beszélgetés visszakanyarodott az eredeti medrébe.
- El sem hiszem, hogy mindez megtörtént -rázta meg savanyú vigyorral arcát, hangosan nyelt. A távolba révedt zöld szemekkel, olyan messzire, ahol a folyó szürke vonalai a matt ködbe vesztek.
- Bár ne történt volna meg, igaz? Bár leállítottam volna! Bár erősebb lettem volna!
Nina dühösen a fiú csuklójára markolt.
- Elég Keane! Ne magadat okold! Főleg én csesztem el. Megint. És te is tudod, hogy nálam ez sorszerű. Én ilyen vagyok. Nyughatatlan, és...és gőzöm sincs arról mit keresek a világban -ujjai már nem szorították a fiú karját.
- Felesleges ezen rágódni, Nina.
- De minden olyan szarul alakul.
- Nekem már esélyem sincs, hogy viszont lássam Beth-et, de te? Te láthatod Louis-t, te még helyrehozhatod, amit elrontottál. Tudom, hogy megsajnáltál, de hidd el, megvagyok. Megleszek. Csak ne mondj le Louis-ról, jó?
- Ő mondott le rólam! -csattant fel a lány, s kibukott belőle a sírás.
- Nem, én tudom, hogy nem! Láttam a szemében, hogy nem! -ölelte át megfontolt mozdulattal Ninát, de a szőke abban a pillanatban el is húzódott a fiútól.
- Mi az, hogy láttad? Hogy láttad volna? -törölte le nedves arcát.
- Elmentem hozzá. Azt hittem tudod. Téged kerestelek.
- Úristen. Te elmentél hozzá? Nem akarom elképzelni, miket mondhatott -tiltakozott rémülten, majd egy marék morzsát szórt a vízfelszínre. Wilo a karórájára pillantott.
- Ideje lenne hazamenned.
- És ha nem akarok? Ha csak itt akarok maradni, ülni, és a kacsákat etetni?
- Akkor én is itt maradok veled.
- Miért? Félsz, hogy talán beleugrom a folyóba?
- Gyűlölöm, hogy ilyeneket mondasz. Anyukád elmondta, hogy a vihar éjjelén majdnem...
- Mit mondott? Azt mondta bele akartam ugrani a vízbe? Ezt mondta neked?
- Aha -ráncolta homlokát elgondolkodva.
- Wilo. Nem akartam meghalni, vagy ilyesmi. Csak elkapott valami szörnyű érzés, egy nagyon erős érzés. Elvesztettem a kontrollt, és fogalmam sem volt, mit művelek. Én csak szomorú voltam.
- Elég életveszélyesen vagy szomorú, ugye tudod? -bokszolta vállon, hátha kicsit oldja az egyébként reménytelenül gyászos hangulatot.
- Kösz, hogy itt vagy. Hülyeség, hogy azt gondolom, te sosem fordulnál el tőlem? -nézett bátran a mellette ülő szemeibe. Azokba a mindig borús, sötét szemekbe. Most viszont másképp voltak sötétek.
- Kicsit sem. Csak ismersz -jegyezte meg meghatott mosollyal, majd hátizsákjában kezdett el kutatni. Elővette a fényképezőgépét, és Nina már csak arra eszmélet fel, hogy Wilo ellövi a képet.
- Hé! -fordult el a lány, de későn.
- Sajnálom. Még ebben az állapotban is túlontúl szép vagy. Szeret a kamera. Holnap indul a gépem vissza, kell egy kép rólad, hogy mindig velem legyél.
- Fura dolog ez az élet, Keane Wilo. Mennyi véletlen kellett ahhoz, hogy megismerjelek.
- A kérdés az, hogy szerencsés véletlen?

A világ egyik legfelkapottabb fiúcsapatát menedzselni nem kis felelősségű feladat. Peter és Brendon újult erővel kezdték meg az előkészületeket a nagy örömhír bejelentésére: A One Direction újra a pályán, és nem is tervezi, hogy többé félreáll. Úgy tűnt egyelőre mindenki nagyon lelkes, a fiúk tele vannak motivációval, énekórákra járnak, egyik stúdióból a másikba ingáznak. Az imádott ötös csillogó életének kulisszái mögött megkezdődött a kemény munka, a dalírás, új inspirációik formába öntése.
- Imádom ezt a két sort, imádom! -csapkodta combjait Harry, majd meglökte magát, és hármat pördült a forgós karszékben. Egy nagy üvegfal túloldalán Zayn tátogott hatalmas fejhallgatót szorítva egyik füléhez.
- Oké Zayn, szuper voltál! Kijöhetsz! -intett neki egy szakállas fickó, egyike a zseniális hangmérnököknek. Louis a szintetizátornál próbálgatott egy szólamot.
- Hé, Lou! Ez nagyon jó! -mutatott felé Niall, majd felült egy asztalra.
- Akkor csak hogy tisztázzuk! Mindannyian ugyanazon a véleményen maradtatok az album címét illetően? -kérdi a dús arcszőrzettel megáldott pasi, hátracsapott baseball sapkával fején.
- Igen! -ordította kórusban az öt fiú.
- Rendben. Akkor az új lemez címe: Love again.
- Erre baromi éhes lettem! -simogatta meg a hasát Niall, mire mindenki felnevetett.
- Közös kajálás? -fordult feléjük a fekete-fehér billentyűk mögül Tomlinson.
- Menjetek csak, mára eleget dolgoztatok! De csak semmi ordibálás, kíméljétek a torkotokat! -figyelmeztette őket az énektanárnőjük, Lilian, aki eddig a sarokban megbúvó fotelban ücsörgött kávét szürcsölve.
- Igenis királynőnk! -hajlongtak a fiúk, majd hangos ricsajjal robbantak ki a stúdió ajtaján, ami nem tűnt elég szélesnek ahhoz, hogy egyszerre 5 fiú préselje át magát rajta.

A hír, miszerint a banda másnap egy vadonatúj számhoz készít klipet, szikraként pattant ki, s futótűzként terjedt el London-szerte. A forgatás helyszíne kész őrültek házává változott. A Rockefeller hotel egy kilométeres körzetében lázasan várakozó, ugráló, éneklő rajongóhad táborozott le, hogy akár csak egy pillanat erejéig is, de láthassák kedvenceiket. Brit nemzeti egyenruhás rendőrök nyüzsögtek mindenhol, kezükben walky-talky adóvevőkkel rohangáló biztonsági emberek intézkedtek. Bármilyen tébolynak tűnt is, ez öt fiú miatt volt így. A fiúk nem egyszerre érkeztek; előbb Louis, Zayn, és Baily, akinek még nem nőtt akkorára a pocakja, hogy az feltűnt volna hosszú kabátja alatt bárkinek is. Fél óra múlva újra begördült a placcra egy sötétített üvegű terepjáró, Niall, Rosie és Brendon szállt ki belőle, és szinte egyből sietettek is be a zaj és tömegmentes épületbe, melynek legfelső két szintje ki volt bérelve számukra. A klip rendezője egy roppant jóképű, 30-as pasas volt, aki a John névre hallgatott. A kellékesek, sminkesek, öltöztetők már teljes készültségben álltak, a magas építmény tetején szándékozták elkezdeni a forgatást. Állványok, reflektorok várakoztak odafent, London tetején.
Liamnek meggyűlt a baja az odajutással. Nyakán lógó bátyja ugyanis eltökélte, hogy vele akar menni a forgatásra. És Liam jól tudta, hogy amit egyszer Chester a fejébe vesz... A Payne tesók közti, nem túl virágos hangulat ellenére mégis együtt szálltak be a mikrobuszba, amelyben már ott ücsörgött Harry Styles és aprócska barátnője is. Az ikonikus fürtöket viselő ifjú összeráncolt homlokkal rágcsálta száját belülről, szokatlan feszültségének pedig oka kezét fogta; mert rettegett attól, hogy fognak reagálni Jolene-re, akit most mutat meg a világnak először, méghozzá barátnőjeként. A lány fekete szoknyájára szegezte a tekintetét, amelyen a színes csillámok úgy ültek, mint égen a csillagok. Harry megvadult gondolatokkal vívódva simított végig Jolly combján.
- Kicsit mintha izgulnál - dörmögi a fiú.
- Szerinted nem okkal? -fújja ki a levegőt nehézkesen, a torkában egy fazéknyi gombóc nehezíti a nyelést.
- Semmivel ne törődj! Én megígérem, hogy vigyázok rád! -mutatóujjával apró köröket rajzol a lány nyirkos tenyerébe.
- Biztos utálni fognak, tuti.
- Téged nem lehet utálni. Főleg nem ezt a galaktikus szoknyát! -jegyzi meg felvidulva. Jolene morcosan felhúzza az orrát.
- Gúnyt éreztem a hangodban. Valami baj van a ruháimmal?
- Nem, imádom ezeket a fura anyagokat és színeket rajtad. Egyedi vagy -bizonygatja huncut mosolyával, amivel egyszerre milliós nagyságrendű lányt venne le a lábáról. Eszébe jut, hogy mielőtt elindultak volna, Jolene mennyit készülődött, hogy biztosan megfeleljen a szerinte meglévő elvárásoknak. Harry hiába mondogatta, hogy senki nem vár el semmit sem tőle, az apró fekete szépség letargiába esett.
- Akkor a lila szőrmekabátomtól sem kapsz frászt?
- Viccelsz? Az a kedvencem! Bunda néni megirigyelné, ha kiderülne, hogy valami lila rókából van -nevet fel, mire a kis árkok megjelennek szája két szélénél.
- Ki az a Bunda néni?
- Louis szomszédja, majd mesélek róla, de megérkeztünk -tekint ki az ablakon, s félelemmel vegyes öröm villan fel szemében. A velük szemben ülő két Payne fiú is rémülten mered ki az üvegen. A tömeg hangosan kiabál, integet, karjaik az égbe nyújtóznak.
- Kicsit ijesztő -vallja be halkan Chester, majd a kocsi lefékez- Csak az a pár kis kordon tartja vissza őket? -kérdezi hüledezve, mintegy költőinek szánva.
- Jól van, kiszállás uraim! -fordul hátra az anyósülésről Peter. Testőrök érkeznek a jármű ajtajához, s legelőször Liam szökken ki belőle, majd szorosan mögötte Chester követi őt. Harry bátorítóan Jolly-ra néz, összekulcsolják ujjaikat, s ahogy a szabad levegőre lépnek, olyasmi történik, amire ők sem számítottak; elszabadul a vastagbetűs pokol. Egyszerre, s hirtelen, pillanatok alatt zajlik le minden. Mindkét oldali tömeg meglódul, s a kordonok könnyűszerrel ledőlnek, majd elnyelődnek az emberrengetegben. Az őrök hiába kapcsolnak időben, esélyük nem sok van, visszaterelni több száz megkattant tinit a kijelölt helyre. Fullasztó tömegnyomor kerekedik, a vakukat villogtató fotósok is kelepcébe kerülnek; nem mintha ez zavarná őket, a fényképlövöldözés ettől nem áll meg. Harry egészen elszédül, úgy viselkedik, mint akivel még csak hasonló sem történt eddig. Pánikba esik, fejét kapkodja. Mert rosszul volt, hogy ki fogják borítani Jolene-t az ezzel az életstílussal járó megpróbáltatások. Úgy szorította a lány apró kezét, hogy szinte porrá zúzta kéztőcsontjait, s szorosan húzta testét magához, nehogy bántódása essen a kiszámíthatatlan tömegben, melyben mindenki lökdösődött, ordított. Jolene már csak fényfoltokon keresztül látta a környezetét, bármerre pillantott mindig a szemébe villant egy vakulámpa.
A levegő egyre fogyott, az emberáradat egyre nagyobb, és elviselhetetlenebb erővel taszította jobbra-balra áldozatait.
- Na jó, ebből elég! -ordított fel Chester, s hogy hogy csinálta, nem tudni, de egyszerre helyet fúrt maga körül, aztán megragadta öccse karját, maga fele húzta és szempillantás alatt utat tört maguknak. Harry-t és Jolene-t legalább 4 testőr övezte, de még így is nyomasztóra sikeredett "Halene" első együtt mutatkozása. Végül valahogyan a hotel üvegajtajának a túloldalára jutottak, onnan pedig lifttel emelkedtek fel a legfelső szintre.
- Jól vagy? -fogta hatalmas kezeibe Jolene törékenynek tűnő arcát.
- Jól, aha -bólintott sokkosan. Harry nem tudott többet mondani, maga is ledöbbent az előbbi eseményeken.
Liam és Chester a hallban maradtak.
- Kösz, hogy segítettél kijutni onnan - bökött ki Liam az odakint még mindig őrjöngő emberek felé.
- Figyi tesó, én ezt azért nem gondoltam. Amit a tévében lát az ember és amit elképzel, az egy dolog. De most a saját bőrömön tapasztaltam meg, mivel is jár a hírnév. Nem annyira mézesbödön, öregem!
- Hát nem. Néha egészen elszabadulnak az indulatok. Harry például egyszer pánikrohamot kapott egy hasonló esetkor. A rajongóink nagyszerűek, de vannak, akik átlépnek egy határt.

- De nem látják, hogy ez abszurd? Ti is csak emberek vagytok! Ugyanolyan hús-vér, esendő, és nem tökéletes emberek.
- Ez ilyen, Chester -rántotta meg vállát Liam. Bátyja most egészen másképp festett; olyan döbbent arcot vágott, mint aki egész eddigi életében tévhitben élt, s most jött csak rá az igazságra.
- Figyi Liam, bocs, jó? -sandított rá bűnbánóan- Végig akkora egy paraszt voltam, és még csak fogalmam sem volt róla, hogy milyen kemény az, amit te csinálsz. 
- Miért? -nevetett fel lepetten- Azt hitted csak annyi a dolgunk, hogy azon töprengjünk, mire költsük a pénzünket? 
- Ja, nagyjából -fésülte hátra haját, majd önmaga dorgálásaként a fejét rázta- Büszke vagyok rád -tette még hozzá halkan, s nem éppen szívesen, mégis örült neki, hogy kimondta. Maga Liam sem akarta elhinni, hogy a kötekedő és pökhendi Chester ilyen normális is tud lenni. 
- Öregem, te aztán hajmeresztő dolgokat művelsz. Most akkor a család szégyene vagyok, vagy mi?
- Nem, az öcsém vagy, és nem mellesleg baromi tehetséges. Az, hogy a fiúkat szereted nem az én dolgom. Remélem idővel megbocsájtasz.
- Megbocsájtani?
- Amiért olyan gyökér voltam veled szinte mindig. Örülök, hogy te vagy az öcsikém, na -emelte égnek szemeit, és megadóan elvigyorodott.
- Gyere ide, te gyökér! -tárta szét karjait a békekötés jeléül.
- Ha már itt tartunk -vakarta meg tarkóját- Nem lakhatnék még néhány hétig nálatok? 
- Ennyire le vagy égve? Miért nem szóltál? A legjobb hotel...
- Nem, nem. Csak kicsit több időt akarok veled lenni. Évekig nem is nagyon beszéltünk. Van mit bepótolnunk.
- Igazad van. Csak megleptél. Addig maradsz nálunk, ameddig csak akarsz.
- Két és fél hét múlva lesz egy mérkőzésem a londoni sportarénában. Arra edzek.
- Tudok róla.
- Eljössz?
- Csak ha nyersz -vigyorodott el Liam.
- Még szép, öcskös! -kacagott fel férfias hangján, majd átkarolta Liam-et a nyakánál, s megindultak a liftek felé.


A 10. emeleti lakosztályok nyüzsgő átjáróházzá változtak. Louis és Zayn már készen volt, Niall arcát még púderezték. A mullingari szőkeség fejében éppen az járt, milyen furcsán hozta az élet... Mintha csak tegnap történt volna, hogy az első turnéjukra indultak, s a magángépen csücsülve Louis arról faggatta őt, hogy milyen a nővére, ő meg lelkesen mesélt neki róla. Elmondta az igazat, a zűrjeit, és azt is, hogy mindezek ellenére lehetetlen őt nem szeretni. A sors cseles fintora, hogy Louis sem tudta nem szeretni. Még most sem, azok után, amit Nina vele tett. Fél éve történt ez, hiába tűnik úgy, mintha tegnap lett volna. Niall kivételesen halálkomoly arccal ült, meg sem szólalt, s ebben a melegséget hozó emlékképben kutatott több és több mozzanat után. Aztán Louis fülbemászó kacajára kapta fel fejét, s valamiért dühös lett ettől. Nem akarta elhinni, hogy Tomlinson ennyire jókedvű. Mintha egy szemernyi fájdalom nem lenne benne Nina miatt. Mintha nem is létezett volna. Ugyanolyan őrült és bolondos volt, mint amilyennek megismerte. Ez persze önmagában nem baj, sőt, Louis-t mindenki ilyennek szerette, s Niall azt sem kívánta barátjának, hogy a párnája csücskét harapdálva pityeregjen minden éjjel, mégis ellenérzése támadt felhőtlennek látszó pajkosságától. Valamiért azt érezte általa, hogy az ő nővére még annyira sem méltó, hogy Tommo szomorkodjon miatta. Ez a gondolat pedig végtelenül bosszantotta, még akkor is, ha ő maga is neheztelt kissé nővérére, s az ő félrelépésére.

Az album címadó dalának, a Love again-nek a szövegét maga Louis Tomlinson írta. Újra szeretni - megtévesztő lehet a cím, hiszen a nóta sorait olvasva kiderül, hogy szó sincs rózsaszín ködről, szívecskékről és puha csókokról; épp ellenkezőleg; arról szól, hogy fenébe az érzelgősséggel, nincs szükség lányokra ahhoz, hogy jól érezze magát az ember, főként nem olyanokra, akik rafinált cselszövéssel próbálnak tetszeni a fiúknak, s igazából csak a felszínes cukormáz érdekli őket. A refrén aztán pedig egészen nyilvánvaló, kiről is szól:


Nem leszek többé szerelmes, nem, nem
(mekkora marhaság)
Főleg nem ezen az őrült éjjelen
(nem, nem)
Hé Malik, pörgesd fel a zenét,
(fel, fel)
Gyógyítsa be szívem sebét
Mert el akarom felejteni ezt a lányt
Ennyi, és többé semmi sem bánt


A videó koncepciója két főszálra épült. Az egyik az, amelyben a fiúk öt stréber, pattanásos fiút alakítanak, akiket a suliban mindenki csak "gyíknak" hív. Zsíros hajjal, rémes öltözékkel, vastag üveges szemüveggel nyomulnak, s hiába bátorodnak fel a fizikatanulás közben, hogy ők márpedig megszerzik maguknak a gimi legszebb és ezzel együtt legnépszerűbb lányait, kínos kudarcba fullad szánalmas kísérletük. Az ezredik megaláztatás után viszont valami elpattan bennük, rájönnek, hogy nézhetnek ki másképp is, s másnap öt sármos és jóképű srác tűnik fel az iskola folyosóján. A döbbenet garantált, az átváltozást még ők maguk sem hiszik el. A lányok pedig immár hiába csüngnek rajtuk, az egykori "kockafejek" jól tudják mire megy ki minden. Úgyhogy dobják a lányokat, és inkább csapnak egy fergeteges kanbulit egy épület tetején megrendezett bulin, ahol csak fiúk vannak, akik fiús dolgokat csinálnak; söröznek, kártyáznak, csocsóznak, és természetesen a végletekig dögösen teszik mindezt némi mókázással megfűszerezve. (zene itt)


Jobb lenne, ha most mennél. Úgy értem... elbúcsúznánk. Hagyom, hogy kicsit forogjon velem a világ, aztán látjuk egymást. Megígérem neked.
Mondta Nina, Keane pedig leszegett fejjel meredt a cipője orrára. Egyetértett, csak nem szívesen. Aztán csak annyit mondtak egymásnak: szia. Nina pedig szorosabbra húzta magán dzsekijét, s figyelte, ahogy a rideg köd, s városi por fátyla elnyeli a fiú lassan, ráérősen sétáló alakját. Éles nyilalás volt tüdejének, ahogy sóhajtott egyet, aztán leparkolt mellette egy kocsi, ő pedig borongós kedvvel beszállt.
- Nem tartom jó ötletnek, hogy odamész -morgott a doki, majd indított is. 
- Nem tartom jó ötletnek, hogy anyámmal jársz -vágott vissza Nina.
- El akartam mondani.
- Mert arról vagy híres, hogy elmondasz dolgokat magadról -rebbentette égnek szemöldökét, gúnyos hangnemét képtelen volt visszafogni.
- Figyelj csak, megteszel valamit a kedvemért? -kérdezte feszülten.
- A kedvedért meg.
- Anyád beszélni szeretne veled. Aggódik érted.
- Újfent. Csak elég későn, tudod? Tudod te, miket művelt? -háborodott fel hirtelen, aztán felismerte, hogy azért ennyire indulatos, mert pár percen belül a klipforgatás helyszínén lesz.
- A páciensem voltál, mindent tudok.
- Ja, tényleg -morgott orra alatt.
- Ha azon vagy, hogy bármit is helyrehozz, szerintem rossz úton jársz -sandított a mellette karba tett kézzel ülő lányra, aki egy szál cigarettát kapott elő a zsebéből. A kesztyűtartót nyitogatta, hangosan kotorászott benne.
- Gyújtót keresel? 
- Azt. Hé, doki! -csattan fel a lány hisztérikusan, amiért a férfi kikapta kezéből a gondosan betekert dohányt, majd egy laza mozdulattal kihajította az ablakon.
- Nincs füstölgés a kocsimban.
- Akkor kiszállok!
- Ugye tudod, hogy néha annyira gyerekesen viselkedsz? -emelte fel hangját.
- Néha lehet, de most nagyon elegem van belőled!
A doki nem felelt semmit, próbálta megtartani a közömbös arcot. Hosszú percek teltek el, amíg Nina végiggondolt egyet, s mást, aztán bocsánatot kért kirohanásáért. Őszintén kezdett beszélni, pedig nem is kérték meg rá.
- Ne haragudj rám, jó? Remélem nem sértelek meg, de te olyan vagy, mintha a naplóm lennél. Mindent tudsz rólam, túl sokat is. Mindig mellettem álltál, sokat köszönhetek neked. Ha nem is érted mindig, de teljesen ismered a lelkem minden rezdülését Floyd halála óta. Most pedig úgy érzem magam, hogy az egész életem egyetlen lapra tettem fel. Doki, engem csak egy fiú menthet meg. Nélküle nincs tovább.
Dr. Kettsberg töprengve tekeri meg a kormányt, s fordul be egy parkolóházba. Int néhány biztonsági embernek, felismerik őket, tovább hajthatnak. Megérkeztek.
- Bármi is történjen odabent, tudd, hogy Louis szeret. Sosem vetted észre, hogy mindenki szeret?

2013. szeptember 10., kedd

91. rész - Csillapodó

Nina fáradt lélekkel pislogott körbe a sötétbe burkolózott szobában, ahol még sosem járt. Egy puha, vastag pléd volt a hátára terítve, de még így is vacogott alatta, csuromvizesen. Apró lámpa világított a sarki polcon, a vihar pedig már sokkal nyugodtabb volt, de még morajlottak a fellegek, az eső továbbra is zuhogott; elszántan kopogtatott az ablakon, tetejéről csillámoknak tűnve csepegett a párkányra.
- Hol vagyok? -kérdezte végre, hangjában elhaló karccal. Valaki odaguggolt mellé és meleg tenyerét nedves homlokára tapasztotta.
- Biztonságban. Most már.
- Louis? -nézett fel a szeme előtt elmosódott arcra, könyörgően, reménykedve abban, hogy Ő az, de közben rettegve is attól, hogy Ő az.
- Nem. Én vagyok az, Nina. A dokid. Dr. Belédlátok -mondta kedvesen, keservesen.
- Mi?
- Pihenj egy kicsit, jó? -kérte szelíden a testileg-lelkileg kimerült lánytól.

Reggel van. London nem igazán ébredezik, csak éledezik. Rommá zúzott parkok, viharverte káosz mindenütt. Bunda nénit nem különösebben akadályozza meg mindez abban, hogy Boriszt, a fekete labradorját elvigye a reggeli sétájára. Térdig érő szőrmébe bújik, lila rúzs világít száján.
- Gyere Boriszkám, szétnézünk odakint -motyogja orra alatt, amíg a táskájában kutat. A lépcsőház léptektől visszhangzik, valaki épp felfelé tart.
- Elnézést asszonyom! -kopogtatja meg vállát valaki, Borisz már az idegen alak nadrágját szimatolja- Louis Tomlinson lakását keresem, segítene?
- Örömmel! A folyosó végén, bal oldalon. Az egyetlen ajtó -mutat a helyes irányba, s közben ráncai kisimulnak mosolyától- Talán egy barátja Louis-nak? -kíváncsiskodik jóságos tekintettel.
- Nina barátja vagyok, inkább. Köszönöm a kedvességét! -bólintott, majd sietve elslisszolt. Ideges volt, szinte kiverte a víz. Többszöri kudarcba fulladt szándék után végre tényleg bekopogott. Az ajtó pedig vészjóslóan kinyílt. Tomlinson rég festett ilyen nyúzottan. Borostája benőtte arcát, beesett szemei alatt mély karikák szürkültek.
- Te meg mit keresel itt? Meg akarsz halni? -üdvözölte lepetten, amint meglátta Keane Wilo ártatlan arcát.
- Szia, Louis! Nina itt van? -kérdezte halkan, nyakát behúzva. Hirtelen nem értette Tomlinson szokatlanul barátságtalan modorát, aztán elkezdett benne motoszkálni rossz megérzése.
Louis cinikusan felkuncogott, tenyerét homlokára tapasztotta.
- Ninát keresed? Igen? Nahát! -szája eltúlzott vigyorba szaladt, a végére már inkább vicsorgássá vált- Rossz ajtón kopogtatsz! -mélyült el hangja, és határozott szándékkal a fiú elé lépett, kabátjánál fogva a falnak taszította. Wilo már biztosra tudta, hogy Louis valahonnan vagy valakitől mindenre rájött, neki pedig most be fogja verni a képét puszta bosszúból. Furcsa, hogy csöppen két ember egyik viszonyból a másikba. Egyik nap barátok, holnapra véres ellenségek, tegnap még kerek volt a világ, ma pedig semmi sincs. Nincs.
-Figyelj, én, én nagyon sajnálom -lihegte halkan, határozatlanul, kocsonyaként remegve- Esküszöm, nem akartam ezt tenni veled.
- Nem érdekel, megtetted! Legszívesebben megölnélek! -sziszegte Keane pánikjárta arcába. Öklét mégis törzse mellé szorította, hogy ne üsse meg a fiút. Hiába őrült bele a dühbe, képtelen volt erőszakba fojtani, s amint erre ráeszmélt ujjai elernyedtek, melyek Wilo pulóverét markolták.
- Az egész az én hibám volt, oké? Ninára ne haragudj, kérlek szépen!
- Hogy a fenébe ne haragudjak, hm? Hogy a fenébe lett volna csak a te hibád? Hogy a fenébe nézhetsz ennyire hülyének? Ez aztán a címlapsztori, mi? A kis paparazzi elcsábítja a popsztár barátnőjét! Hű! Szenzáció! -fújtatott.
- Nem dolgozom már a bulvárban -tette hozzá halkan.
- Kit érdekel -rántotta meg vállát, majd egy felismerés ledöbbentette- Várjunk, csak! Ez az egész Elisabeth-es sztori is kamu volt? Nem is haldokott, csak a pénz kellett? Aztán mikor az megvolt, jöhetett a legértékesebb kincs? Ez volt a terv? Mi ez az egész? -ordított magából kifordulva, szinte fuldoklott.
- Nem, dehogy! Ne mondj ilyeneket! Fogalmad sincs mi érzek! Te nem fogod soha tudni! Nina az életénél is jobban szeret téged, tudom, te pedig képtelen vagy megbocsájtani neki. Fogalmad sincs, mit hagysz veszni. Én örökre elvesztettem a lányt, de neked nem kellene. Nyugodtan beverheted a képem azért, amit most mondok: amíg te gyászoltál én ott voltam Nina mellett. Louis, ez a lány nincs jól. Beteg a teste és a lelke is. Miért nem veszed észre? Tényleg szereted?
Keane Wilo még sosem volt ilyen bátor a szavakkal. Most először.
- Menj el! -mutatott az ajtó fele- Menj el!
- Ennyi? És hol van most? -nézett körbe, Ninára célozva.
- Nem tudom, úgyhogy tűnj el, és ne is keress többé! -azzal elfordult, és visszabattyogott a konyhába. Keane letargiába esett, mert bűntudatától majdnem szétrobbant a feje. Száját tépdesve, könnytől ragyogó szemekkel lépett ki a lakás ajtaján. Meg akarta találni a lányt, a bűntársát, az egyetlen embert, akiben bízott. De Nina Horant mintha a föld nyelte volna el.

Az eső már nem, de az erőtlen napfény annál inkább kopogtatott az ablakon, s szomorkásan bár, de betörve azon, a kristályos csillár prizmaként szórta széjjel Nina arcán; csukott szeme körül, orra vonulatán, száján keresztül és homlokán, kósza fényfoltok bukdácsoltak, a szívárvány minden pompás színében. Halk, óvatos léptekre ébredt, majd bögrében csörrenő kanál csilingelésére nyitotta ki mázsás szemfedőit.
- Doki? -hümmögte leverten, majd mohón kortyolni kezdte a reggeli bájitalt, amit keze közé kapott.
- Fázol? -kérdezte, ölében egykori ebével, Pogóval.
- Hogy kerül ide a kutya? -mosolyodott el erőtlenül és alig láthatóan. A kis korcs vidáman csaholt a férfi ölében.
- Ha tudni akarod... -kezdte lassan, a lány rávágta;
- Igen, tudni akarom!
- Tegnap este felhívott Louis a vihar legjavában, hogy menjek el Pogóért, mert ő egy percig sem gondoskodik róla többé. Meghökkenésemet aztán aggodalmam kezdte tetőzni, tudtam, hogy baj van, méghozzá nagy. Kocsiba ültem, taxi egy sem járt. Louis nem mondott semmit, csak azt, hogy elindultál valamerre.
- Szóval megkerestél.
- Meg. Nem tudom miért. Féltettelek, jó okkal - közli tárgyilagosan, majd felpattan és a könyvespolchoz sétál. A szoba egy kisebb könyvtár volt; orvosi szakirodalomból állt többnyire, de némi próza is akadt.
- Most sem értem, miért -szürcsöl a lány csattogó fogakkal, a pléd melegétől verejtékezett homloka.
Dr. Belédlátok hátrafordul egy pillanatra, a lányra emeli semlegesnek tűnő tekintetét, majd újra a könyvek bordáit olvasgatja, mintha keresne valamit.
- Nem kell görcsösen arra törekedni, hogy mindig mindent értsünk -mondja.
- Lehet. Engem viszont érdekel, mit, miért teszel.
- A páciensem vagy, bárhogy is csavarom a dolgot -rázza fejét, jelezve, hogy nem áll szándékban elárulni orvosi mivoltát, pláne nem átlag emberi érzelmeit.
- Többé nem. Összeomlóban vagyok, doki. Elcsesztem, most az egyszer súlyosan. Rajtam már csak egy úthenger segít. Legfeljebb -dünnyögte- Nem gondolod, hogy ideje átlépni egy határt? Mondd végre ki nyíltan, mit is érzel és gondolsz. Nem csak mert érdekel, hanem mert segíthet is.
- Rajtad ez nem segít. Nem segít, ha azt mondom, hogy lányomként szeretlek, a csuda sem tudja miért. Valami ilyesmi oknál fogva rohantam a keresésedre az éjjel. Meglehet belédlátok, de arra még nem jöttem rá, miért nőttél így a szívemhez.
- Tényleg? -tette le a bögrét értetlenkedve- Az eszem megáll tőled! Ez azért meredek!
- Te akartad -húz elő egy élénkpiros kötetet a sorból- Fáj valamid?
- Vérzik a lelkem. Az eléggé kellemetlen érzés -rántotta meg vállát közönyösnek tűnve, de valójában a sírást igyekezett visszafogni.
- Olvasgasd ezt! -dugja orra alá az előbb kiválasztott könyvet. Valami ismeretlen író versei sorakoznak benne, szigorúan a humoros, de annál naivabb derülátás jegyében. Nina belelapoz, beleolvas, elfintorodik, majd visszaadja a könyvet gazdájának.
- Nincs értelme semminek. Nem kellett volna értem jönnöd -összegzi lemondóan.
- Meg akartam kímélni azokat, akik szeretnek. Ha a Temzébe fulladsz, mindannyiukat magaddal rántod, tudtad? -a lányra villantja fakó szemeit, s egészen civillé válik. Nem az a szoborarcú fickó immár, aki a rendelőben jegyzetel, amíg betege kiönti teste egész formáját.
- Ám legyen. De akkor mihez kezdjek? Momentán úgy érzem magam, mint aki tüzes vasat szorongat, s valamiért képtelen elengedni. Képtelen elengedni...
- A tüzesvas neve pedig Louis Tomlinson -egészíti ki halkan.
- Doki, én ebbe még ha belehalok -Nina zöld szemeiben tisztán tükröződött a mindent feladás.
Igaz, minden elveszett, de két dolog bizonyos volt: Nina tüdőgyulladást kapott, és Dr. Kettsberg rejtélyes okokból különösen nagy törődést mutat a kisiklott lány felé.
Dr. Belédlátok csendterápiát javasolt, de Nina megőrült tőle, mert mindig ezekben a fene nagy csendekben ébredtek fel a gonosz kis hangok a fejében. A férfi egy betegéről írt jegyzeteit olvasgatta, próbált koncentrálni, de Nina megakadályozta ebben. Pedig nem is sejtette, hogy a doktor éppen a róla körmölt feljegyzései alapján próbált orvosságot találni bajaira.
- Nem beszélgetsz velem? -kérdezte- Mondjuk mesélhetnél végre magadról. Már ha még mindig barátok vagyunk, vagy mi a szösz.
- Nincs mit mesélnem magamról -dünnyögte a sorokba mélyedve.
- Nem versz át. Régebben lelepleztelek, hogy van valami nő az életedben. Mi van vele? -faggatózott tovább, majd egy tüsszentéssel koronázta meg. Majd még eggyel. És egy újabbal.
- Egészségedre.
- Jó, ha nem társalogsz, akkor inkább útnak indulok -takarózott ki, de a felkelés nehezebb műveletnek bizonyult, mint gondolta. Nyaktól felfelé mintha ólomból lettek volna részei, a szoba forgószélként pörgött körülötte, lábai hülyéskedve ingtak meg a legóvatosabb lépésnél is.
- Hé, hé, lassan a testtel! -dobta le noteszét, majd a lány felé sietett. Szépen visszanyomta a kanapé kényelmes ölére, majd megadó sóhajjal félretette a papírlapokat.
- Jó. Mit akarsz tudni? -tárta szét karjait feszengve az elkövetkező szóváltástól.
- Azt, hogy hogy vagy. De tudod, hogy értem!
- Hát, üsse kavics. Tiszta hülye vagyok! -nevette el magát, ami igen ritka esemény volt, ezért még annál is értékesebb. - Ugye tudod, hogy ezek után nem lehetek többé a -idézlek téged- pszichomókusod? -vonta fel szemöldökét. Nina azon tűnődött, mégis hogyan néz ki a kép, melyet ez a pasas a fejében alkotott róla. Lehet, hogy szebb, mint amilyennek ő látja magát, amikor a tükörbe néz?
- Legyen így. Ha a barátom vagy, jobban jártam -felelte könnyedén, majd megköszörülte torkát.
- Egész jól vagyok. Főleg azért, mert Giselle végre megpuhult, és megengedi, hogy akármikor lássam Alice-t.
- Vá-várjunk! -emelte fel tenyerét- Ki kicsoda?
- Giselle a volt feleségem. Alice a lányom.
- Hű. Ezt azért elmondhattad volna.
- Nem a kedvenc témám. Sok volt a huzavona. De Alice a mindenem. Ha látnád, milyen eleven kis fruska!
- Akkor Giselle nincs pályán. Hát akkor ki?
A doki megfékezi magát, egyértelműen látszik rajta, hogy nem akarja elárulni, hogy is áll a szerelem nevű rémséggel. De nem is kell neki, ugyanis valaki csenget, és a rejtély megoldja önmagát, sokkolva ezzel érintettjeit, főként a be nem avatottat.
- Hm, ki lehet az... -szalad ráncba a férfi selymes bőre a homlokán. Eltűnik a szobából, ajtót nyit. Döbbent csenddel fogadja vendégét, majd egy női hang hallatszik: - Szia Simon!
- Te, itt... -ennyit bökött ki a doki.
- Tegnap nem hívtál, pedig megígérted. Nem vagyok az az akaszkodós típus, te is tudod, de ha ígérgetsz és átejtesz, akkor harapok.
- Nem, nem, akartalak, csak tudod történt valami tegnap.
- Nagyszerű, elmesélheted. Beengedsz, vagy ácsorogjak a küszöbön? -trillázta a női hang.
- Ne haragudj, de most nem alkalmas. Tényleg.
- Van nálad valaki? Ennyire titkos? Vagy a másik nőddel kell foglalkoznod?
- Úristen, dehogy.
- Akkor meg? -lökte félre a férfit gyanakvóan, és kopogó cipősarokkal belépett a lakásba. A nő a negyvenes éveiben járhatott, bőre makulátlansága azonban szemtelenül lecsonkította éveinek számát. Hamvas szőke haja vállát súrolta, kellemes korallszínben fénylettek ajkai.
- Állj már meg, csak engedd meg, hogy el... -loholt a doki a nő után, de késő volt. Partnere bátran belibbent a nappaliba, és amikor a két szőke egymásra meredt, sokkoltan csak annyit tudtak kibökni:
- Nina?!
- Anya?!

...és voltak akik vadonatúj érzésekkel ébredtek. Egy olyan ember oldalán, akire ha félálomban rápillantasz, kihuny minden szendergés és pihenni vágyás szemedből. Hiszen nem akarsz többé aludni. Nem akarsz többé egyetlen percet sem elvesztegetni abból az időből, amit vele tölthetsz. Látni akarod őt mindig, hallani hangját, hozzáérni, kezét fogni. Az egész, úgy ahogy van, már annyira szép és rózsaszín, hogy el sem mered hinni. Vagy mégis elhiszed, de azért valld be, hogy rettegsz attól, hogy elveszíted őt. Jolene is beleborzongott a gondolatba, hogy a csoda melybe került, az est leszállásával véget ér, s ahogy a vihar hozta magával, reggelre el is illan. Őszinte aggodalmai nem hagyták aludni; mi lesz, ha felébred. Mármint felébred, és Harry nem lesz ott. Nem lesz ott mellette, mert Jolene szerint ellenkezője nem lehet valóság. Az lehetetlen, hogy Harry Styles az ő oldalán ébredjen.
Jolene mégis elszundított a vihar csillapodásával párhuzamosan, egészen addig Harry szuszogását hallgatta, mintha a kedvenc dala szólna. Hisz mégiscsak fáradt volt sokszorosan beburkolt szíve, melyet eddig üvegfal mögött őrzött, nehogy megkaparintsa az ádáz Styles, aki bizonyára egy semmirekellő fráter, gazdag ficsúr, egy érzéketlen bunkó. A média legalábbis szereti ennek beállítani az énekest. Jolene viszont már tudta, hogy nem kell annyira óvnia magát attól, ami bármilyen veszélyes játék is magával szemben, attól még boldoggá teszi, méghozzá földöntúlian. S az éjjel be is bizonyosodott mindez. Harry nem rontott ajtóstul a házba, inkább bűvölte-borzolta a kedélyeket, finom és vad volt egyszerre, mintha ez volna a mestersége. Csókháborút indított, semmi többet, nem tolakodott a legféltettebb területekre. És nem azért, mert így kellett tennie, hanem mert ő sem akarta másképp. Ez is túl varázsos volt, mérföldkő, vagy ahogy a fiú maga mondta: rituálé. Jolene pedig bármennyire is boldog volt, mégsem volt az felhőtlenül, mert marták kétségei, mi lesz reggel. Őrizni akarta a mozdulatlan testét ölelő izmos testet. Aztán valahogy felkelt a nap, és rohamszerűen pattantak ki szemei a tudattól: nem őrizte a fiút eléggé. Valóban; Jolly egyes egyedül feküdt az eltúlzottan hatalmas franciaágy közepén. Egy darabig próbált higgadt maradni, és nem oldalra tekinteni, csak a szuszogás meghallására fókuszált. Az egyedüli emberi hang azonban csupán saját kétségbeesett sóhaja volt. Maga mellett csak a fehér ágynemű fodrozódott, és néhány szétlapított rózsaszirom.

- Jó reggelt Jolly Joker! -rikkantotta a bongyorhajú, amint belépett a szobába egy megpakolt tálcával 
- Tudom, elég klisés, de azért remélem éhes vagy! -vigyorgott komisz kölyök arcával, és leült az ágyra. Kicsit elidőzött kómás tekintete a lány riadt arcán.

- Hát itt vagy? -szökött ki száján a döbbenet, majd fokozatosan görbült szája felfelé.
- Hol kéne lennem? -kérdezett vissza, s közben végighúzta ujjait a lány álla alatt.
- Sehol máshol. A legjobb helyen vagy -bólogatott szaporán, majd zavarában a kezébe akadó hajtincsét kezdte sodorgatni. Pajkos kislányként kuncogott magában, amiért olyan ronda dolgokat feltételezett a fiúról.
Volt valami megmagyarázhatatlanul bájos kettősükben. Talán az, ahogy csodálták egymást. Közben pedig tökéletesen kiegészítették egymást, még ha ők maguk nem is tudtak róla. Mert Jolene ilyen volt, és ilyen is marad; tündéri teremtés, minimális önbecsüléssel, tele kislányos szeplőtlenséggel, ártatlansággal, érzékeny lelkéből fakadó gátlásokkal. Harry-t pedig ismerjük, vagy legalábbis azt hisszük...
- Föld hívja a feketehajú szépséget! -dalolta mézes hangon, majd finoman a gázra lépett, és felhajtott egy rámpára. Éles szögben gurultak felfelé, majd mikor újra vízszintesbe értek, gyönyörű sorházak képe fogadta őket.
- Bocs, csak elkalandoztam -vallotta be az ablakból megcsodálható utcaképet vizsgálva.
- Titkos, hogy min?
A lány habozott kicsit, majd arra jutott: - Nem, nem az. A ma reggel játszódott le bennem újra. Hogy milyen klassz érzés volt, amikor betoppantál a reggelivel.
- Fogadjunk, hogy nem bíztál bennem -jegyzi meg vidáman, majd átenged két kiskölyköt az úton. Kellemes légkörű ez a környék, messze nem olyan vihar-dúlta, mint a főváros. Mivel Jolly nem válaszol, Harry megteszi helyette: -De érthető, abszolút. Ha így folytatom, még le is veszlek a lábadról, mi? -nevett fel halkan, majd nyakát tekergette, a takaros ki házakat nézegette.
- Lehetséges. Te sokkal jobb Harry vagy, mint akit rajongóként ismertem.
- Ennek örülök, őszintén. Annak pedig még inkább, hogy nem csupán a rajongóm vagy.
- Még most sem értem, miért én -bökött magára, majd összehúzta magán kötött kardigánját.
- Idővel, kicsilány, idővel -mosolygott csibészesen, majd a kormányra csapott- Azt hiszem megérkeztünk! Kiszállás!
Harry a vállához vonta a lányt, törődően halántékára puszilt, amíg végighaladtak egy virágokkal szegélyezett kőúton. Csengettek, az ajtó sokára nyílt ki. Apró, sovány, kicsit görbe hátú néni nyitott ajtót.
- Harry! -kiáltott fel boldogan- Édes kis unokám! Csakhogy látlak! -ölelte meg a magasra nyúlt kamaszt. Rég nem látta sztárrá és egyben férfivé érett unokáját.
- Szia nagyi! De jól nézel ki, mit eszel? -csókolta meg az asszony ráncos arcát, amire mindig jó emlékkel gondolt, mert régen is és most is, megvolt az a jellegzetes kamillás szappan illata. Finoman vonta mellkasához a törékeny teremtést, ősz haja most is apró kontyba volt fogva. - Nagyi, elhoztam magammal valakit! Ő itt az a lány, akinek udvarolok -mutatott Jolene-re, majd ismét vigyorognia kellett. Sosem használta még a régies kifejezést, "udvarolni", de kifejezetten tetszett neki. A lány bemutatkozott és egyből kapott is egy szívmelengető nagymama-ölelést.
- Ó aranyoskám! Nagyon örülök, hogy ez a kópé egy ilyen bájos teremtést talált, mint te. De tudod, ne higgy ám el neki mindent, nagy spíler ez a kis kócos -paskolta meg unokája arcát- Tényleg Harrykém miért nem kezdesz már valamit ezzel a szénaboglyával a fejeden?
- De nagyi...
- Mondjuk így is helyes gyerek vagy, annyi szent! Ugye kedveském, micsoda sármos kölyök, hm?


- Nem tudom elhinni. Egyszerűen nem megy -rázta fejét Niall, míg a kezei között forgatott poharat szuggerálta. Louis üres teintettel nézett maga elé.
- Az a baj, hogy én sem -dörmögte alig érthetően, majd egész egyszerűen ráhajtotta fejét az asztallapra.
- Most nagyon, nagyon szar helyzetbe kerültem -fogta fejét a szőke srác, s arra gondolt, haragszik-e egyáltalán a nővérére. Tudta: persze, hogy nem. Elítélte tettét, s még csak nem is értette okát, de a testvéri féltés oly erősen szíven lökte, hogy düh helyett pityeregni kezdett.
- Niall...
- Mindent elcsesz! -rázta fejét- Mindig maga alatt vágja a fát. Sosem láthatom boldognak? Örökké félnem kell, mi történik legközelebb vele? Miért teszi ezt? -szipogva feltett, elkeseredett kérdéseit költőinek szánta.
- Nem tudok neki megbocsájtani.
Niall némán itatja az egereket, de folyamatosan törölgeti szemét. 
- De veled mi lesz, Lou? Hm? -néz a fiúra, jobbára csak kócos barna haját látja.
Louis elemezni kezdi saját sorsát; mi miért történt így. Előbb a nagyapját, majd Ninát veszti el. Talán nem is lehetne rosszabb.
- Ki kellene, hogy bukjak? -emeli fel fejét végre, arckifejezése baljós: mintha valami eltört volna benne. Ripityára. - A francokat! Nem kell kibuknom egy ilyen lányért, aki hűtlen volt és porrá zúzott -találta meg hangját, s aztán nehézkesen lenyelte a torkába fészkelt gombócot. 
- Ne mondd ezt, ne mondd ezt! -hajtogatta Niall összeszorított szemekkel, felkönyökölve.
- Nincs értelme letagadni, hogy szeretem őt. Jobban is, mint az normális -elhallgat egy pillanatra, égnek emeli szemeit, megvárja, hogy csillapodjon az inger, amely zokogásra kényszerítené- De túl fogom magam tenni rajta. Majd jön egy másik lány, aki nem fog lábtörlőnek használni. Nina Horan egy tévút volt -mondta remegő ajkakkal, az előbbi szavak fájdalmasak voltak, ahogy kimondásra kerültek.
Niall két félre szakadt volna; a barátja fájdalmát szívén viselte, de egyúttal a nővéréről is szó volt. Nem állhatott egyik oldalra sem. Éppen ezért felpattant, és elviharzott a nappaliból, ahol kibelezett párnák, szilánkosra tört képtartók jelezték egy szerelem véget értét. Vagy mindezek pont, hogy a szüntelen szerelem jelei?

- Remélem valami piáért mész! -kiáltott Louis Niall után - Én ma leiszom magam. Nem érdekel semmi! -erősködött elhaló hangján, éppen egy felejthetetlen kép jelent meg fejében. Pontosan az, amikor Nina Horan hajlandó volt egy habos, barackszín ruhába bújni, elé állni, és szembe nézni legnagyobb félelmével: kimondta, hogy szeretlek.