Live, Love, Louis

BB mikulása elég trehány és elkésett egy picit, de azért a puttonyában van egy meglepetés nektek: az új blogom: (mostantól ott várlak titeket szeretettel)

Saveyourhero!

Az új blog

Még nem akartam elárulni, de nem bírom ki! Az új blogomat vehetitek a What's Up Horan folytatásának! Láttam néhány hozzászólásban, hogy említettétek milyen jó lenne egy úgynevezett második évad. Nos, megkapjátok.

:)

Remélem örültök, és legalább ennyire szeretni fogjátok majd azt a blogot is. A címéről és egyebekről információkat még nem árulok el, kell valami mikulás ajándék is, nem? Addig is legyetek jók! És nem elfeledni, hogy hamarosan hallgathatunk Midnight Memories-t!!!!

Puszi babák: BB

97. rész: Nyomot hagytál

Nagyon erős fájdalmat éreztem, előbb csak ott, ahova a golyót kaptam, aztán egyre csak terjedt, olyan volt mintha tűzforró víz marná le a bőrömet, s így a kín hamar a csontomig hatolt. A színek egyre inkább eltorzultak, a szürke felhők mögül kibukkanó kék eget zöldnek láttam, Niall arca narancsos színben úszott, kezeimen feketéllt a vér. Nem akartam elhinni; meg fogok halni? Mikor már elviselhetetlenné kezdtek fajulni fizikai fájdalmaim, hirtelen minden fogyni kezdett. Minden érzés. Kellemes meleg ölelt körül, mégis fáztam. Egyre homályosabban, tompábban láttam, látóterem mind keskenyebbre szűkült össze. Ekkor elkezdett a fejem zsongani, halkan, de iszonyat szédítően. Nagyon jó érzés volt, egészen euforikus. Nevetni akartam, de nem volt erőm. Képtelen voltam megérteni miért zokog felettem az öcsém. Annyi mindent akartam mondani, de bárhogy próbáltam egyetlen szót sem tudtam megformázni ajkaimmal. A tömény, sós vér marta torkomat. Sajnáltam, hogy egyetlen szavát sem értettem öcsémnek. Csitítani akartam, megnyugtatni, hiszen remekül éreztem magam, tényleg. Pillekönnyű voltam, mintha lebegnék, aztán eltűnt Niall kisfiús arca. Küzdöttem, de aztán álom zuhant a szememre és hirtelen sötét lett minden. Dermesztően sötét és jéghideg.

Szemhéjam ólomból volt, alig tudtam felnyitni. Egyszer-kétszer sikerült, de aztán mindig visszazuhantam a sötétbe. Ajtó csukódást hallottam, pakolászást, emberi beszédet. Minden akaratomat belefektettem abba, hogy ki tudjam nyitni a szemem, s lám egyszer csak megjelent előttem egy halvány sárga felület; gyanítom a plafon lehetett az. Rettentő érzés volt, ahogy kapaszkodott belém az öntudatlanság, s erőszakkal rángatott maga felé, hogy újra a rabjává tegyen. Hártyás, elhalóak hangok voltak, melyek körülvettek, tekintetem pedig sehogy sem tudtam elmozdítani a plafonról. A szokatlan ingerek furcsa rémületet válthattak ki belőlem, mert éreztem, hogy magától vonaglik a testem. Ilyet életemben nem tapasztaltam: nem voltam ura saját reflexióimnak. Tudatom hevesen tiltakozott minden ellen, amit a testem művelt. De hiába. Fehér, maszatos árnyak suhantak el mellettem, iszonyú halálfélelem tört rám, amin az sem enyhített, hogy egy meleg kéz szorította az enyémet. Lehetetlennek tűnő érzések, gondolatok, nevek zúdultak a fejembe, mire különös nyugtalanság fogott el.

- El sem hiszem, istenem! -szipogta valaki. Hasonlított Niall hangjára, de kicsit más volt.

- Ki... -fogalmam sincs mit akartam mondani, de hiába is, mert egyszerűen elfelejtettem hogy kell beszélni.

- Doktor úr! Doktor úr! Hallotta?

Szóval kórházban volnék? Élek? És ez a lelkes fiú, aki a kezemet fogja, az öcsém? Kérdéseimre hamar választ kaptam: sikerült lassan a fejem oldalra fordítani. Nem fogtam  fel a látottakat.

- Nem szabad felzaklatni, előbb hagyni kell, hogy részlegesen visszanyerje az öntudatát.

Én csak néztem Niallt, aki folyamatosan motyogott nekem, figyelmen kívül hagyva az orvos intését. Végtelenül boldog lettem, mert annyira jó volt látni őt. Bár kicsit gyötört volt az a babaképe, de vízkék szemei változatlanul angyalian és szeretni valóan meredtek rám. Ezernyi dolog motoszkált bennem, és nem értettem, miért nem tudok kibökni annál többet, hogy: - Te...

Az öcsém feszülten harapdálta ajkait, nyirkos tenyere reszketve simogatta homlokomat. Mosolyogni akartam, úgy, hogy a szám a fülemig érjen, de nem ment. Ez sem. És ezután egy harmadik férfihang ütötte fel a fejét a számomra behatárolhatatlan térben. Nagyon ismerős volt, de sehogy sem jöttem rá, kié lehet. Hangosan és ingerülten beszélt, a doki pedig csak mondta és mondta a magáét.

- Nyugodjon meg, ez ilyenkor normális. A teljes éberség elérése nem zökkenőmentes folyamat. Értse meg, a kóma ezen -hogyismondjam...

- Úgy mondja, hogy ne kelljen kiszótáraznom a szavait!

- Szóval a kómának ez a típusa a legsúlyosabb. A tudomány e téren elég gyér tényeket tud felmutatni. Eset tanulmányaink, bizonytalan következtetéseink vannak csak. Orvostan ide vagy oda, sok múlik a szerencsén és a csodán, már ha hisznek benne.

- Ne hantázzon! Mi lesz most vele? Felépül?

- A gyógyulás megjósolt esélyeire nem tudok biztosat mondani. Nina súlyosan zavart állapotban lesz egy ideig, napokig, esetleg hetekig. Feltehetően beszéd- és mozgászavar fog fellépni nála, ami főként az idegrendszer károsodásának mértékétől függ. Folyamatos kontroll alatt tartjuk, és jó pár vizsgálatot kell elvégeznünk, hogy egy hangyányit is megtudjunk állapotának súlyosságáról.

- Nem, ezt nem hiszem el! Elhallgat valamit! Fogadjunk, hogy tudja, milyenek az esélyei! És egyáltalán, mik ezek a rácsok az ágya két oldalán? Miért vannak a lábai leszíjazva? Ki engedte meg, hogy ezt tegyék vele?

- Uram, attól, hogy kiabál, nem leszünk előrébb. Először is kímélni kell a beteget a szélsőségesen erős ingerektől, értem ezalatt azt a fülsértő hangerőt, amelytől zeng a terem. Másodszor is a rács és a szíjak azért kellettek, mert az utóbbi három napban Nina nyugtalanná vált, mocorgott és majdnem leesett az ágyról.

- Jó, értem. De...akkor is! Kérem! Legyen őszinte, és ne áltasson! Ön szerint felépül? Vagy nagyobb a valószínűsége, hogy maradandó szervi károsodással kell  tovább élnie?

Ajtó csapódott megint, úgy vélem a doki és a kiabálós fickó elhagyták a helyet. Jobb is, úgysem értettem egy kukkot sem.

- Azért hívtam ki, mert nem akarom, hogy az öccse hallja. Nem bírná ki a rossz hírt. Szóval? Kérem! -erősködött.

A doki végigsimított őszesedő szakállán, aztán megadóan felsóhajtott.

- Nézze, véleményt csak a statisztikák alapján tudok mondani, és mindent egybevetve a teljes gyógyulás esélye minimális. Attól félek a lány vegetatív állapotba esik. De kérem, ne adja fel a reményt! Hinni kell, másképp nem működik! Nehéz idők kezdődnek, legyenek türelmesek és legfőképpen: lelkileg roppant erősek.

Mintha napokat aludtam volna át, úgy ébredtem. A plafon sokkal élénkebb sárga volt, a fénytől hunyorognom kellett. Más volt a helyzet, mint korábban. Tudtam, hogy hol vagyok, és azt is, hogy hol voltam: kómában.

- Most már minden rendben lesz. Itt vagy velünk! -puszilgatta kézfejem Niall. Végre minden szavát értettem. Sőt. Azt is hallottam, hogy az ajtón kívül nagy volt a mozgolódás; talán engem jöttek meglátogatni. - Hogy érzed magad, hm? -kérdezte üde tekintettel. Nem tudtam válaszolni, koncentráltam, de az ajkam éppen csak megrezzent. Kétségbe esve és tanácstalanul néztem öcsémre, akin láttam, hogy bármit megtenne azért, hogy segíthessen valahogy rajtam. Abban a pillanatban viszont Niall elengedte a kezem, és a nyíló ajtó felől beszűrődő hang fele kapta a fejét. Az a hang volt az, amelyik az orvossal olyan ingerülten veszekedett, s amelyik azóta is ott motoszkált az agyamban.

Abban a pillanatban biztossá vált egy valami: a szobába a végzetem lépett be, és értem jött. Attól a pillanattól kezdve, ahogy belém vájta karmait a felismerés, minden romba dőlt. Többé már nem tudtam ki voltam és vagyok.

- Szia Delaney! -mosolygott rám az az összetéveszthetetlen arc, amely mindig is kísértett, s melyet nem hittem, hogy látok még egyszer ilyen hű valójában. Agyam felrobbanni készült, kiszorult az utolsó csepp levegő is a tüdőmből. Floyd volt az, de hogy lehetséges ez? Nem őrülhettem meg ennyire!

- Nino, mi a baj? -simított végig karomon Niall. Hűvös nedvesség csordogált arcomon, s csak meredtem Floydra. Floyd meghalt - mondogattam magamban.

- Megismersz, ugye? -kérdezte aggódva, majd rosszat sejtően hátrált pár lépést az ágyamtól. Arcának minden egyes szegletét megvizsgáltam, biztos akartam lenni benne, nem-e megint csak képzelődöm. Az élethű vonások viszont nagyon is valódinak tűntek. Mi történik velem? Ki szórakozik? Ez valami morbid tréfa?

- Nem ismered meg Floydot? -kérdezte Niall. Ordítani akartam válaszomat: De hisz' ő már halott!

A teljes összeomlás veszélye fenyegetett, ezt az egyet szilárdan éreztem. Mintha semmi lennék; mintha megrekedtem volna a múlt és a jelen között. Fogalmam sem volt arról, ki vagyok. Hiába ült ott mellettem az öcsém, kezdtem beleőrülni a tudatba, hogy nincs egyetlen szilárd pont sem, amibe kapaszkodhatnék. Épp most csúszik ki lábam alól a talaj, és fogódzkodó híján magával sodor és én zuhanni fogok. Tudom. És még csak földet sem fogok érni.

Hiszen Floyd meghalt. Ahogy kattogtak előre a másodpercek a faliórán, úgy lettem benne egyre biztosabb, hogy ez nem álom.

- Floyd...-mondtam ki, mire az említett és öcsém arca is felderült.

- Igen, igen ő! -nevetett örömittas pajkossággal, hogy végre beszélni kezdtem. Floyd pedig azzal szelíd, bálványozó pillantásával meredt rám.

- Ő meghalt -számon csak úgy kisuhant a döbbenetes kijelentés. A levegő tűhegyes szilánkokra fagyott, az öcsém és Floyd arcáról pedig villámgyorsan eltűnt a vidámság, s helyette elterült rajta a dermedt riadtság.

- M-miket beszélsz? -törte meg Niall a fájdalmasan hosszú csendet. Éreztem, ahogy visszanyertem a beszéd képességét, s szinte akaratomon kívül bugyogtak fel bennem a szavak egymás után.

- Miért van itt? Miért van itt, amikor már rég meghalt? -száraz számon csiklandozva folyt végig sós könnyem. Esküszöm, eszem ágában sem volt sírni. Nem értettem Niall miért bámul rám halálra válva, mintha szellemet látna. Abban a szent pillanatban Floyd kirontott az ajtón és orvosért kiabált. Néhány további idegőrlő pillanat után futva érkezett meg a fehér köpenyes fazon, méregetett, hümmögött, a pupillámba világított, aztán kérdezgetett. A látásomról, a hallásomról, a nevemről, számokat adatott össze velem. Iszonyatosan irritált tekintete, amivel talán a vesémig is látott. De még inkább bosszantott, hogy hülyeségeket kérdezget, ahelyett, hogy megmagyarázná mi történik velem. Hogy lehetséges az, hogy egy nem élő ember hozzám beszél?

Fehér maskarájának gallérját igazgatta, miközben latinul halandzsázott, majd azzal nyugtatta a jelen levőket, milyen biztató előrelépés az, hogy károsodás nélkül visszanyertem a beszéd készségemet.

- Nino, figyelj csak! -hajolt hozzám egészen közel Niall- ma nagyon sokan eljöttek ám, hogy meglátogassanak téged! Apa, anya, az ikrek, Baily-ék és még Liam is.

- Szerintem ezzel várni kellene egy kicsit! -szólt közbe az orvos, majd megkérte Niallt, hogy kicsit álljon hátrébb az ágytól. Babrált egy kicsit az infúziós tasakkal, aztán megint rám szegezte ráncokkal keretezett tekintetét.

- Nina, tudja, hogy melyik városban van?

- Londonban.

- Mit gondol, miért került kórházba?

- Meglőttek.

- Milyen hónap van?

- November.

- Meddig volt kómában?

- Nem tudom, néhány napig? Egy hétig? -néztem rá bizonytalanul, arckifejezése viszont tiszta félelmet csiholt bennem. Sütött róla a döbbenet.

- Egész pontosan - nyelt egy nagyot- 346 napig volt mély álomban.

- Micso...

- Április van, és ez egy dublini kórház. Hölgyem, autó balesetet szenvedett. Nem emlékszik semmire? -meredt rám kerek szemekkel.

Nem akartam elhinni a sokkoló információkat, hiszen teljességgel lehetetlenek. Vagy kettéhasadt a tudatom, vagy valaki nagyon kegyetlen viccet űz velem.

- Nem, ez nem igaz. Hazudik -rázom a fejem, de tiltakozásom ellenére a doki sajnálkozóan összeszorítja ajkait. - Niall? -szólok neki, mire riadtan odaguggol mellém- Mondd meg neki, kérlek! Mondd meg neki, hogy mi is történt valójában! Hogy azok a bűnözők téged akartak lelőni, de én megmentettelek.

- Fogalmam sincs miről beszélsz, Nino! -nyöszörgött- Sajnálom. Talán csak álmodtad, hm?

Álmodtam? A szokatlan gondolat új távlatokba repített, éket ütött koponyámon, de akkor sem engedtem neki teret. Nem álmodtam, nem vernek át! A képtelenség pedig megerősödött bennem, amikor belép a szobába Ő. Ámulatba estem, ahogy bevonult, olyan fenséges volt. Megkönnyebbülten felnevettem, de belém szorult a kacaj, amikor hirtelen rám villantotta jeges tekintetét. Idegen volt és borús. Mintha egy páncél venné körbe. Úgy festett, kínszenvedés számára, hogy itt kell lennie. Kelletlenül lépkedett el az ágyam végéhez, majd egy barátságtalan vigyort erőltetett halvány kreol arcára.

- Nina, bemutatom neked Louis Tomlinsont! -szólalt meg Niall, s csillogó tekintettel emelte tekintetét fel a fiúra.

- Szia Nina! -intett, s rögtön le is sütötte a szemét. Egyszerre tűnt túl büszkének és szégyenlősnek.

- Ő mentett ki a kocsironcsokból, és hozott be a kórházba -folytatta a narrátor szerepét Niall.

- Ismerem őt, most miért csináljátok ezt velem? -hangom berekedt. Tomlinson mogorván bár, de érdeklődve figyelt.

- Tényleg? Honnan?

Hatalmas gombócot kellett lenyelnem, hogy csillapítani tudjam magam.

- Hiszen ő a barátod, ahogy Harry, Liam és Zayn is -mondtam remegő hangon, és valamiért már előre tudtam, hogy ez sem lesz igaz.

- Ki az a Harry? Zayn inkább a te barátod, Liammel pedig nem is beszélek már igazán -csóválta fejét öcsém, szája tátva maradt.

- Bocsánat, de nekem dolgom van. Ha nem bánjátok, én most megyek -bökött Louis az ajtó fele, majd biccentett az orvosnak és eltűnt. A szívem éktelen hangos robajjal hasadt darabokra. Minden miben hittem, nem is létezett. Vajon túl lehet ezt élni? Fel lehet fogni ép ésszel, hogy a halott szerelmed sosem volt halott, s hogy az ember, aki a világot jelentette sosem ismert? Hogy minden perc, mozdulat és emlék csak illúzió volt? Csupán agyam elrugaszkodott szüleménye.

Ahogy ezekre ráébredtem, nyomban elkezdtek halványodni fejemben a képek és a hangok: a One Directionről, ami sosem létezett, Los Angelesről, a táncolás érzéséről, Keane-ről és Beth-ről, a szomorú zongoraszóról...szóval hirtelen azon kaptam magam, hogy minden eltűnt. Majdnem nyomtalanul...

Üdv a valóságban, a poklok poklában. Hamis életet "éltem", kegyetlen átverés volt az egész. De végül is élek. Meghaltam, mégis élek.

- Mára elég volt! -vonta össze szemöldökét a doktor. Niall zavartan pislogott rám.

- Kérlek mondd el ki voltam! -súgtam neki könyörögve. De nem tehette. Mennie kellett, neki is, és Floydnak is. Louis-t örökre elvesztettem, de Floyd él. Nem tudom lehetne-e ennél tragikusabb bármi. Szóval ilyen érzés a tévhitek és a leggyönyörűbb álmok szögesdrótos csapdájából kiszabadulni. Fáj. Üt. Mar. Éget.

Napok teltek el kínzó felismerésekkel, s próbáltam nem belefulladni a könnytengerbe. Vad, hajmeresztő dolgokat tudtam meg az életemről. Floyd egy lábtöréssel és néhány műtéttel megúszta az autóbalesetet. Nem mellékesen Floyd szerelmes belém. Egy pár vagyunk. Niall egyetemre jár. Amíg én álmodoztam, a legjobb barátnőm, Baily két csöppségnek adott életet. Néhány napos siránkozással beletörődtem, nem volt sosem Keane nevű ismerősöm, s Harry Styles nem létezik, viszont kettő van belőle. Ők a Harland ikrek, Niall legjobb barátai. Meglepő módon sosem tudtam táncolni, akrobatikában viszont bravúros voltam. A szüleim nem váltak el, és anyámmal sosem volt rossz a viszonyom. Zayn az egyik legjobb barátom, Liam viszont csak a szomszéd fiú. Dublinban élünk mindannyian, Nina Horan pedig állítólag egy nagyszájú, flegma, szókimondó és lusta lány: legalább én önmagam maradtam.

Csont és bőr voltam eleinte. Sápadt bőrömön csak úgy világított citromsárga, lenge nyári ruhám. Niall örökké gyönyörűnek hív, pedig aligha van így. Hosszú, rögös út áll előttem, hogy újra életerős és teljes értékű lehessek. Azt mondták ilyen súlyos kómából nem szokás felépülni, de én fel fogok. Az érzékszerveim tökéletesen működnek, járni is egyre könnyebb, a kezeim viszont egyelőre képtelenek engedelmeskedni akaratomnak.

Rossz ötletnek tartottam ezt a felhajtást, amit a vissza- és hazatérésemre szerveztek. Hatalmas volt a rokonság, láttukra kezdtek régi, valódi emlékek felderengeni bennem. Egyet viszont még az öcsémnek sem mondtam el; hogy valami nagyon szorosan, és szakíthatatlanul Louis Tomlinsonhoz köt. Mert ez a hosszú álom nem tűnt el nyomtalanul. Azóta újra- és újra próbálom felidézni mindazt, amit vele átéltem, még ha csupán a képzelet tette is volt. Mára már kihevertem a sokkot, hogy vége, nincs, nem létezik, de attól még neve nem tágít a fejemből: Louis, Tomlinson, Tommo, Répakirály, Répafej.

Mindenki engem vár odalent, a szépen megterített asztaloknál, amelyeken káprázatosan virágcsokrok sorakoznak. A szobám pontosan olyan, amilyen "előző életemben". A kilátás is változatlan. A nagy diófára néz, ami alatt most ott áll Ő. Mondtam Niallnak, hogy ne hívja meg, őt végképp ne, de lelkesedésében észre sem vette, hogy komolyan gondolom. De mégis itt volt. Egy roppant csinos lány oldalán. Úgy tűnt, boldog vele, és ennek kicsit örültem is, meg nem is. Az ablaküvegnek döntöttem homlokom, és nem vettem le a szemem róla. Nem érdekelt, hogy a vendégsereg miattam van itt. Csak egy valakit akartam, hogy itt legyen. Azt a valakit, akinek láttam édes arcán a meleg mosolyt, amiről azt hittem az enyém volt. Csakis az enyém. De ez a Tomlinson nem az a Tomlinson, még ha ugyanúgy is néz ki. Valami összetört bennem, még egyszer, utoljára. Alig tudtam állni már a lábamon. Mozdulatlan fejtartással bámultam ki a maszatos üvegen és gyűlöltem, ahogy a forró könnyeim végigszánkóztak arcomon. Szeretlek, az istenért, de éppen most ébredtem rá, hogy sosem léteztél. Mégis megtanítottál valamire; arra, hogy milyen érzés az, mikor valaki annyira hiányzik, mintha kitéptek volna lényemből egy darabot. Úgyhogy egyet mondhatok most, hogy nem vagy már: sohasem foglak elfelejteni, mert nyomot hagytál. Kézjegyedet szívem őrzi.

Vége.

96. rész: A fény felé

Nina erőltetett nyugalommal sétálgatott körbe-körbe. Aki kellően ismerte ezt a babaarcot, tudta: szó sincs higgadtságról, éppen ellenkezőleg. Ez csak a vihart megelőző csend. A pár órája még kacsalábon forgó lakás mostanra darabjaiban hevert. Az ablakok üveg híján meredeztek a sötét éjszakába, a jeges szellő kedvére járt-kelt a helységek között. Niall- nővérével ellenben- nem leplezte zaklatottságát. Merev tartással, mintha karót nyelt volna, ült a felhasított kanapén, s lázasan csillogott szemében a rettegés. Vontatott tekintettel követte nővére sokadszorra megtett lépéseit, miközben pattanásig feszült idegekkel hallgatta, ahogy cipőtalpa alatt élesen ropogtak a szilánkok. Liam a falnak dőlve sóhajtozott és igencsak úgy tűnt, ujjperceit darabokra szedi őrlődése közben. Főként azért, mert Nina nyomatékosan megkérte, ne hívja a rendőrséget. Hogy mindezt miért kérte, egyelőre nem árulta el, titkolózásával pedig csak tovább borzolta a kedélyeket. Valamiért mégis hallgattak rá a fiúk, engedelmeskedtek eszement ötletének.

- Beszélj Chesterrel, mert tutira mindjárt hívja a zsarukat! -mutatott Niall a konyha fele. Nina felszisszent.

- Meg ne próbálja! -meredt öccsére- Chester! Hallod?! -nagy huzattal trappolt az említett helység fele, majd amikor eltűnt, Liam ellökte magát a faltól.

- Te voltál a célpont, igaz? -kérdezte komoran, de nem nézett a Niallre.

- Gőzöm sincs -temette arcát tenyerébe.

- Nem fognak bántani minket. Ha szólunk a rendőröknek, akkor nem -egészen bensőséges hangra váltott, amint odahuppant a szőke mellé, és védelmezően átkarolta vállát. Niall nem reagált, bár egyetértett; a rend őreinek dolga elhárítani a fenyegetettséget.

Nina, s mögötte kullogva Chester visszatért a konyhából. Arckifejezésükből ítélve veszekedhettek. Liam és Niall türelmetlenül bámult rájuk; Chester összeöltött szemöldöke megrándult: - Senki nem hívja egyelőre a zsernyákokat! -adta meg magát elégedetlenül.

- Viccelsz? -csattant fel Liam. Nina a bokszoló fele fordult.

- Vegyetek ki valami puccos lakosztályt, ott fogtok megszállni, amíg helyre nem teszem a dolgokat.

- Te? Egyedül? -röhögött fel eszelősen Chester.

- Igen, én -bólintott a lány összevont szemöldökkel, mire Niall megragadta a karját és jajveszékelésbe kezdett.

- Nem, nem ezt nem engedem! Nina, nem neked kell ezt megoldanod! Hülyeséget csinálsz már megint, hallod? -olyan volt mint egy hisztis kiskölyök, de arca szokatlan rezzenései őszinte rettegésről árulkodtak.

- Tudom mit csinálok. Légyszíves fogadj szót, én pedig megígérem, hogy nem megyek fejjel a falnak. Óvatos leszek, és végszükség esetén szólok a zsaruknak. Jó?

- Veled tartok! -jelentette ki Chester, még kis is húzta magát, szeme pedig olyan acélosan ragyogott.

- Nem! Neked a fiúkra kell most vigyáznod! Egy hajuk szála sem görbülhet! Bízom benned!

- Rendben. Számíthatsz rám! -a férfi tettre készen az ajtó fele indult- Gyerünk fiúk!

Niall kétségbeesésében a sírás és a nevetés pengeélén táncolt. Képtelen volt megbarátkozni a gondolattal, miszerint veszélyben van mindenki, aki számára fontos, s nem utolsósorban saját épsége is. A rejtély egyre bonyolódott, és senki sem értette kik és milyen szándékkal állnak a háttérben. Robert Horan aznap még nem tudta, fia mostantól van csak igazán komoly veszélyben, azt pedig pláne nem, hogy lánya önként és dalolva teszi kockára életét, hogy megvédje testvérét.

Próbálta, tényleg próbálta; Louis annyira igyekezett összpontosítani, amennyire csak tőle telt. Megfeszülve erőltette gondolatait mézes, hiú ábrándokba. Olyanokba, mint hogy neki igenis jó lesz így. Jobb lesz Nina nélkül. Hogy úgyis napról napra könnyebb lesz majd, aztán pedig tovább tud lépni. Hogy újra szerelmes lesz, újra a felhők felett fog lebegni minden reggel és újra rózsaszín lesz a világ. De a megálmodott jövő végtelenül távolinak, szinte elérhetetlennek látszott. És amíg erőszakkal próbálta érzéseit leláncolni, s derűlátást varrni magára, fel sem tűnt neki, hogy a vele szemben ülő Harry szája be sem áll. Tomlinson egyetlen szót sem hallott, mintha Hazza csak tátogna valami láthatatlan búra alól.

- Nem, ez nem megy! -kiáltott fel Louis, fejét veszettül rázva. Az igazság az volt, hogy a Nina iránti gyengéd érzelmek szakíthatatlan szálakkal szövődtek lelke köré. Képtelen volt tőlük szabadulni, bármennyire is akarta. A fiú zokogni kezdett, mert épp akkor ébredt rá: hiába megy el a lány, szívéből nem moccan. Sem varázsa, sem az általa okozott üresség.

- Jaj istenem, Lou! -kapta kezét szája elé a fürtös, és nem igazán tudta, mit kellene most tennie. Louis pedig csak sírt és sírt, maga sem értette, miért nem tudja abbahagyni. Azt kezdte mormolni hüppögve:

- Tíz kicsi néger éhes lett egyszer, s vacsorázni ment, egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc. Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott, egy el is aludt másnap, s nem maradt csak nyolc. Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten, egy ott is maradt örökre, s így lettek heten...

- Csak idő kell neked.

- Csak? -törölte le arcát- Szerinted nincs túl késő?

- Reméljük -szívta be alsó ajkát Harry.

- Nem mondod el senkinek, hogy sírtam? -nézett fel Louis a könnytől tincsekké tapadt szempillái alól.

Harry jóságosan elmosolyodott: - Persze, hogy nem - azzal felkelt és kiszolgálta magát a bárszekrényből. Tudta, hogy Louis majd beszél, ha akar, ha bír. És tudta azt is, hogy úgy segít most a legtöbbet, ha csupán itt van vele. Bár kezdte egyre jobban frusztrálni, hogy Tommo mély gödörben rekedt, és sehogysem jut egyről a kettőre.

Nina tisztában volt vele, hogy most jött el az igazi szükségállapot, s egy percet sem vesztegethet el. Egész éjszaka fent volt, Dr. Kettsberg íróasztala felett görnyedt, bögreszámra itta a kávét, s nem foglalkozott azzal sem, hogy keze remegésétől egyetlen szót sem tudott leírni olvashatóan. Hajnali 4-kor végre megadta magát , félretolta a telefirkált cetliket és elnyúlt a kanapén. Mielőtt azonban az álom a mélybe rántotta volna, eszébe jutott Keane e-mailje, amit a fiú tegnap küldött neki. Soraiból kivehető volt, mennyire várja már a lány érkezését, s kendőzetlenül bizakodó a jövőt illetően...

Az utóbbi időben az álompárunk, "Zaily" egészen elszigetelődött úgy mindentől és mindenkitől.  S bár a Malik baba jövőbeli születése már hetekkel ezelőtt nyilvánosságra lett hozva, azóta is világszenzációnak számít Baily Benson terhessége. Zayn családja a hírt hallva meglágyult, s igyekeztek mindenben támogatni a kismamát. Zayn húgai egészen jóban lettek a kis vörössel. Az izgalom tehát érthető módon hatalmas, Zayn pedig kicsattan a boldogságtól. Nem engedi, hogy csillogó élete meggátolja abban, hogy sasszemekkel figyelhesse Bee minden lépését, miközben próbál minél több terhet levenni a válláról; többek között kénytelen volt megtanulni kezelni a sütőt, beindítani a mosógépet és nem megégetni vasalás közben az ingeket. Kettejük kis története kezdett tündérmesévé válni, boldogságuknak pedig rajtuk kívül még a fél világ örült. Mellesleg.

London egészen más hajnalban. Új arcát mutatja meg annak a néhány eltévedt léleknek, aki esetleg ilyenkor utcáin kószál. Olyanoknak, mint Nina Horan. November negyedikén jeges dara szállingózott, a szőke hajba ragadva apró kristályokként csillogtak. Zord idő volt, s Nina még a levegőt is egészen más illatúnak találta. Érezte benne, hogy a mai nap sorsfordító lesz, s egyre jobban aggasztotta, hogy nem tudta előre mitől. Kavicsokat rugdosva bandukolt a színes macskaköveken, fejében lármás káosz. Vajon melyik a fontosabb? Az őszinteség vagy az önzetlenség? Talán Nina mindkettőnek meg akart felelni, s éppen ezért vívott önmagával háborút; mert ha őszinte akart lenni magához, akkor be kellett hogy vallja: őrültség, amit művel. Önzetlenségét viszont nem volt mivel csillapítani, mindenáron, bármiáron tökéletes épségben akarta tudni az embereket, akiket szeret. Mert ezek az emberek nagyszerűek és mellette álltak a legmélyebb válságokban is. Úgy érezte, most rajta a sor; meg kell védenie őket. A gondolat pedig egyszerre erőt adott neki, miközben el is borzasztotta: egy szemernyi félelem nincs benne. Csak szilárd akarat és ösztön.

A kezében szorongatott mobil vibrálni kezdett.

- Apa?! -feszült meg a lány állkapcsa. Körbetekintett, sehol egy lélek.

- Minden rendben van veletek? -kérdezte a férfi rutinszerűen.

- Már hogy lenne?

- Mit mondtál?

- Azt, mondtam: már hogy lenne? Nem álltál le a nyomozással, igaz? -próbált higgadt maradni, de nem nagyon jött össze.

- Miről beszélsz? Honnan veszel ilyeneket? Én már nem nyomozok, ellenben te annál inkább. Vagy tévedek? Érdekesmód eltűnt néhány mappám, amikben Ricocconi üzelmeiről jegyzeteltem.

- De akkor...mivel magyarázod, hogy Niall lakását ripityára zúzták? Ha kicsit előbb ér haza, őt szedik szét a lakás helyett.

- Neked elment az eszed?! Az istenit, Nina! Nem akarom elhinni!

- Te másztál bele ebbe az egészbe! Ők figyelmeztettek az elején, de te nem álltál le.

- Ja igen, szóval én tehetek erről?

- Jó -szorította átfázott ujjait az orrnyergére- Figyelj, szedjük össze magunkat. Ne veszekedjünk, mert nem leszünk vele előrébb.

- Na és? Mi lesz? Hogy tegyünk pontot az ügy végére?

- Azt hiszem van megoldás.

- Az a megoldás, hogy szépen elrepülsz Amerikába, ahogy tervezted, a többit pedig bízd ránk. Meg tudjuk oldani!

- Mi ez a királyi többes? -torpant meg a lány, majd gyanakvóan elindult egy kivilágított kirakat fele.

- Úgy értettem, hogy...

- Mi a francot titkolsz? -emelte fel hangját. Megállt az üveg előtt, a műhavat és a porcelán karácsonyfákat nézegette.

- Nem csupán egy kisvárosi nyomozó vagyok, Nino. A Dublini főkapitányság bűnügyi osztályát vezetem.

Nina kínosan felnevetett, de hamar el is komorult.

- Szívatsz? -fordult meg, majd célirányosan elindult az Oxford Street felé.

- Nina, nem mint az apád, hanem mint a törvény keze utasítalak, hogy hagyd abba a szuperhősködést, mert nem vagy az. A lányom vagy, és nem akarom, hogy bajod essen! Érted? - Robert Horan hangja nyugtalansága ellenére határozott és feszes volt. Nina elámult az új információk hallatán. Ez mindent felborít- gondolta.

- Meglátjuk -nyögte zilálva, a vonal túl feléről tisztán kivehető volt, hogy futásnak eredt.

- Hova rohansz?

- Veled ellentétben én nem csak ülök a babérjaimon.

Hogy csinálja? Baily Benson gömbölyű pocakkal, kikerekedett arccal is olyan csinos, mintha most lépett volna le egy magazin címlapjáról. Fején kötött sapka, arcán rózsás pír. Szája mosolyog, ahogy a babaágyakhoz lép, és egyből felvillan szeme, mikor meglátja azt a kis fehér rácsosat, ami felett púderszínű baldahin lengedezik, néhány apró, csillogó játékfigurával, virág alakú csörgővel.

- Ezt nézd, ezt nézd! -kiabál Zayn magára vonva a csendesen nézelődő kismamák figyelmét. Egy telepakolt kosárral karján rohan Baily felé, át a fél áruházon.

- Egek, te aztán belehúztál! -tátja el száját a lány nevetve, amint a fiú megáll előtte.

- Ezek csak a legszükségesebbek! Vettem szilikon sarokvédőket az asztalok, polcok szélére, néhány zenélős mesekönyvet, nézd ezt a báránykásat, plüsskutyus, csipog is, és találtam egy nagyon jót! -hosszas matatás után, előkap egy pufók könyvet a kupac aljáról- Babanapló! Látod milyen édi? Ebbe majd beletesszük az első fotóját, a kis hajtincsét, meg minden! Állati, ugye? -magyarázta fülig érő szájjal, tündöklő lelkesedéssel. Baily vigyorogva bólogatott.

- Minden nagyon szuper lesz! -simított végig a fiú vállán, aztán visszafordult a kiságy fele.

- Jaj tényleg, a bölcső! Szerintem az lesz a legmegfelelőbb! - mutatott Zayn kicsit odébb, egy kék, rakéta formájú felé. Teljesen fel volt pörögve, mint aki le sem lehet lőni.

- Nem hagyom, hogy a lányunk egy rakétában aludjon! -képedt el a lány.

- Bee, kisfiú lesz! -mosolyodtak el melegszínű szemei.

- Nem, én...-kezdett volna akadékoskodni a vörös.

- Css!

- Mi van?

- Hallok valamit! -emeli fel mutatóujját, majd lehajol, s fülét Baily pocakjára tapasztja; hunyorog, mintha koncentrálna- Tudtam! -vigyorodik el- Mazen azt mondja a rakétát szeretné -tárja szét karját. Baily nevetve égnek emeli a szemét.

- Hidd el, érzem, hogy a pici nem Mazen lesz, hanem Atifa Leanne Malik. Gyönyörű nevéhez pedig egy hercegnős ágyikó dukál.

- Na jó, mi lenne, ha megvárnánk az ultrahangot, hm? -húzogatta szemöldökét. A válasz egy csók volt.

Baily és Zayn kéz a kézben léptek be a The Cumberland hotel forgó üvegajtaján. A hallban fenyőgirlandok kanyarogtak mindenütt, fehér égősorok ragyogták be a hatalmas teret. Gyönyörű volt, amolyan filmbeillő pompa jellemezte a helyet.

- Nem mondom, búvóhelynek nem semmi! - nézett fel a kristályfüzérekben csüngő csillárra Harry.

- Hé, fürti! - biccentett Liam- rezeg a mobilod!

- Ó, Zayn az -emelte füléhez a lapos masinát- Szia Bradford daddy! -üdvözölte Harry csibész mosollyal- Itt vagytok? Szuper! Mi éppen ebédelni készülünk, fent vagyunk a -tanácstalanul oldalra nézett- azt hiszem a hamradikon, a Brasserie-ben. Persze, gyertek csak! Pá!

- Louis nem jön le enni? -kérdezte Liam, majd feszengve a mellette ülő Niallra sandított, aki azóta is szótlanul forgatja ujjai közt a villáját.

Harry tétován tincsei közé markolt: - Ja, nem. Ő most, tudjátok... Az éjjel eléggé kibukott, szóval bevett egy altatót, hogy tudjon végre pihenni -motyogta lesütött szemmel. Pár pillanat múlva megérkezett az álompár, kedvük pedig szeghetetlennek látszott, persze csak mert fogalmuk sem volt, mi folyik itt. Örömittasan meséltek bevásárló körutukról, és újból elkezdtek vitázni a bébi Malik neméről. A fiúk viszont feltűnően rossz társaságnak látszottak.

- Hé, srácok, minden rendben? -fagyott le Zayn arcáról a jókedv. Liam körbesandított, várta, ki szólal meg előbb.

- Jókor veszed észre! -csattant fel Niall- Semmi sincsen rendben! Nem kellemes időtöltésként vagyunk itt, hanem mert rohadtul nagy szarban vagyunk. Valakik vadásznak rám, vagy ránk, és Nina is benne van! -csapkodott kipirulva, s mikor megérkezett a pincér a megrakodott tálcákkal, egyszerűen félrelökte, és kicaplatott az étteremből. Zayn és Bee elhűlve meredt egymásra. A napjuk váratlan fordulatot vett.

Niall pedig teljesen elvesztette az eszét, ilyen helyzetben nem is csoda, ha rémképek üldözték. Villámgyorsan kapkodta a lábait lefelé a lépcsősoron, azt az illúziót erősítve magábna, mintha tényleg üldöznék, s üldözője a nyakában lohol. Brasserie ide vagy oda, Niall Horant most az evés érdekelte a legkevésbé.

- Hé Horan! -kiáltotta nevét egy hang, de ő csak szaladt, mint akinek muszáj- Niall! Niall! -most már tényleg rohant utána valaki. Átszáguldott az útba eső koktélbáron, le az előcsarnokig. Niall csak annyit látott, hogy a perifériájában a színes világítások egyetlen, összemosódott fénypacaként kísérték őt. Az üvegajtón kívülre ért, mellkason vágta a jeges levegő.

- Basszus, állj már meg! -fogta meg a vállát egy lihegő alak.

- Louis, nincs időnk! -sóhajtotta fejét kapkodva. Rémálomba illő megérzései támadtak.

- Mi ütött beléd, hm? Hova mész? -nézett arcába komolyan- Niall, hallod?

- Nináért! Fogalmam sincs hol van, de annyira rossz érzésem van -lehelte elgyengülve, szemével még mindig az utcát pásztázva.

- Kell egy kocsi! -csettintett Tomlinson, majd eltűnt a mélygarázsban. Néhány perc múlva csikorgó gumikkal farolt ki egy Audi, a kormány mögött pedig egy acélkék tekintetű ifjú; a megtört Rómeó, Louis.

- Pattanj be! -intett, s szélsebesen el is hajtottak.

Színes falevelek kergetőztek az égen, ahogy Nina felnézett rá. Nyelt egyet és felhúzta farmerdzsekije cipzárját egészen az álláig. Dacolt kétségeivel, de nem hagyta, hogy megtorpanjon. Fogalma sem volt, miért bízik meg valakiben, aki emberek életét veszi el.Valakiben, aki halálos fenyegetéseket küldött a családjának. De valamiért hitt abban, ha idejön, megállapodást köthet vele, ahogy megbeszélték. Hinni akarása felülkerekedett józan eszén, s csak ment előre, a bokrokon, fákon, a szögesdrót kerítésen túl. Közben pedig akaratától függetlenül is végigpergett fejében az az emléksorozat, amely vele az utóbbi időben történt. Lehetetlen mélységekben és káprázatos magasságokban egyaránt járt, s közben barátokat szerzett, szerelmet, szeretetet, aztán el is vesztette a nagy őt, s a bizalmát. Volt egy álma, de nem teljesült be maradandóan. És akárhányszor rossz döntést hozott, mindig megküzdött a következményeivel. Csak remélni tudta, hogy ezt, itt, most, nem fogja. A kietlen gyárépület nem sok jót sejtetett, de a lánynak esze ágában sem volt visszafordulni. Biztos volt benne, hogy az elhagyatott tákolmány jóval lakottabb, mint amilyennek látszik. Mégsem látott egy árva lelket sem. Szíve önkénytelenül is torkáig ugrott, amikor gyenge kezeivel a vaskos ajtóba kapaszkodott, hogy beléphessen az ördög barlangjába. Odabent ritka hátborzongató sötét volt, Nina hiába hahózott, hangja bágyadtan visszhangzott válasz nélkül. A lehangoló szürke színű építmény oldalához osont, most már kezdett benne motoszkálni a pánik apró csírája. Vaslemezeken, rozsdás alkatrészeken át bukdácsolt, miközben igyekezett nem zajt csapni. Úgy érezte, mintha szíve kiszakadni készülne, egyszerre minden olyan múlandónak tűnt; Niall, Louis, Keane, s aztán fülében feldörrent apja tiltó hangja. Vállára lerázhatatlan teher omlott, mert mérget vett rá, hogy minden rajta múlik. Egy acéloszlopnak támaszkodott, ami egy betonsilót tartott maga felett. (zene itt) Cipője orrára szegezte figyelmét, fülelt, várt, közben pedig észrevett a lábánál egy árva, eltaposott kis hajtást, melynek végén világító kék kis virág tárta ki szirmait. Egy nefelejts volt. Vaskos cipőtalp nehezedhetett rá, amilyen gyötörten hevert ott a földön, kitépve talajából. Nina felvette, az a képtelen ötlet jutott eszébe, hogy ha hazaért innen, akkor elküldi a virágot Louis-nak egy borítékban; azért, hogy: "ne felejts Nina tisztán kivehető lépteket hallott, s idegszálait cincálta, hogy fogalma sem volt, melyik irányból közelednek. Felé. Kétségkívül felé.

Mit tenne ilyenkor az ember? Elbújna? Futásnak eredne? Mit? Nina egyiket sem tehette, lábai lecövekeltek. Fülében lüktetett pulzusa, nedvesség futott le hátán.

- Nino, gyönyörű Nino! -egy szomorú fiú hangját hallotta. Tudta, hogy csak a rémület tréfálkozik vele, de ez esetben cseppet sem érzett késztetést, hogy nevessen. A hang halk volt, mintha egy vastag fal mögül szólna hozzá. Nina hiába reszketett, csak a fiú hangjára tudott koncentrálni- Úgy szeretlek! -mondta megint, de most már felismerte: Niall hangja volt.

Egy pisztoly tárának kattanása hasított élesen a levegőbe. Ezzel egy időben egy sötétkék Audi fékezett le nem sokkal a drótkerítésen belül, irdatlan nagy portengert kavarva. Fullasztó köd támadt, Nina köhögve lépett ki az oszlop mögül.

Két férfi alak rajzolódott ki látóterében. Boldogsággal vegyített kín szánkázott le halántékától a talpáig, amikor észrevette Louis-t és Niallt. Sikítani akart, tapsolni, csettinteni, vagy bármit, csak hogy egy gombnyomásra eltüntethesse őket innen.

- Jönnek a zsaruk, gyerünk innen! -ordította valaki az épületből. Mozgolódás kerekedett, mint derült égből a villámcsapás úgy szabadult el a téboly. Louis lepetten az égre bámult, helikopter suhogott el felettük.

- Niall! Te hívtad a rendőröket? -nyüszítette Nina, majd azon volt, hogy minél hamarabb eltűnhessenek innen.

- Igen, én hívtam! Nem tehettem mást, nem érted!? -ordította fülére tapasztva tenyerét. Az égből elkezdett ereszkedni a gép, dobhártya szaggató robajjal. Louis hevesen kalimpálni kezdett, de a tömény pornak köszönhetően nem tudta elkapni a rémült lány tekintetét. Úgy tűnt, mintha csak tátogna. Amikor Nina jelentőségteljesen Tomlinsonra villantotta zöld szemeit, már késő volt. Egy mozdulatlan árny állt előttük pár méterre.

- Most hívtad utoljára ránk a zsarukat! Köszönj el szépen az életedtől, öcsi! -valami ilyesmit sziszegett., előrenyújtott markában fegyvert szorongatott. Nina ösztöne éles pengeként mart bőrébe.

- Intézd el és gyere már, Sid! -jött egy elhaló, de öblös kiáltás a helikopter felől. Niall a szemét dörzsölte a portól, mint egy álmos kisfiú. Nina természetfeletti erőktől megtáltosodva, minden gondolkodás nélkül ugrott, és teljes erejéből félrelökte öccsét. Louis megtorpanva állt, akár egy szobor; nem tudta hogy a tompa dörrenés az épületből jött vagy egy fegyver elsülése volt. Pár pillanaton belül azonban helikopter felemelkedett, s elnyelődött a piszkosfehér felhők felett. A por leült, pusztító csend támadt rájuk.

Niall semmit sem értve kelt fel, leporolta magát, majd aggódva nővérére nézett. Azt hitte álmodik, mert a látványra -ami fogadta- nem számított. Bármit megtett volna, hogy ezt álommá tehesse. Csak bámult és bámult, összeszorult torokkal figyelte, ahogy Nina halálra vált arccal hajtja le fejét, s a mellkasán éktelenkedő lyukra szorítja tenyerét. Remegő ujjai közt vér folyt le, szája tátva maradt a bénító érzéstől, mely rútul égetni kezdte minden porcikáját.

- Nem... -sóhajtotta Niall, s azon nyomban kibukott belőle a néma sírás. Testén végigszántott a kín. A lány megszédült, tétován lépett kettőt előre, aztán lábai tehetetlenül összecsuklottak alatta. Niall időben kapta el, fejét ölébe vonta. A fájdalomtól torz arccal meredt nővérére, kinek puha rózsaszín ajkai közül vörös vér szivárgott ki; zöld szemei hitetlenkedve bámultak Niall-re, kék szemeibe szívfacsaró mélységgel, mintha beszélne velük, mintha azt mondaná: nem bánja, ha meghal, még ha fél is. A testvér kezek ragaszkodóan szorították egymást, Niall hangosan bömbölt, a fejét rázta, fuldoklott, nővérével akart halni.

- Maradj velem, kérlek szépen! -préselte ki akadozva, mire Nina halványan elmosolyodott. Zöld szemei egyre tompábban fénylettek, bőre fokozatosan fakult ki. Niall szerette volna, ha elveheti nővére fájdalmát, mert igenis látta angyali arcán meg-megjelenni a gyötrődést. Érezte, ahogy egyre erősebben szorítja kezét, ahogy küzd még az életéért. Még mindig.

- Nina, légyszíves! -zokogta elvékonyuló hangon- Ne hagyj itt! Szükségem van rád!

- Sosem hagylak el! -nyögte ki nehézkesen, s egyre jobban rángatózott mellkasa. Ruhája gyászszínű feketévé változott.

Niall a lány szőke zuhatagába fúrta könnyben ázó arcát, s azt súgta fülébe: - Semmi baj nem lesz. Ússz a fény felé!

Amint elhúzódott tőle a lány teste érezhetően megfeszült, szemei felakadtak egy pillanatra, majd arca kisimult, s rezdületlenné vált. Földöntúli nyugalom terült el békés arcán, ujjai eleresztették Niall kezét, zöld szemei mereven egy pontot bámultak, szőke hajával viszont továbbra is élénken játszott a szél.

- Nem! -ordította égnek fájdalmát a fiú, amikor is kígyózó kocsisorban érkeztek meg a rendőrautók, visító-villogó szirénákkal. Későn. - Nem, nem, nem! -rázta az élettelen testet, arcát kezei közé vette, simogatta, s még mindig becézgetve szólongatta. Őrült módjára hitt benne, hogy felélesztheti nővérét; hisz ez nem történhet meg, Ninának még ezt is túl kell élnie.

95. rész - Forró nyom, forró csók

Pár nappal ezelőtt...

Az életkedvem napok óta az óceán fenekén pihent. S, ha ezen még lehetett, akkor csak súlyosbítottam azzal, hogy megaláztam magam Tomlinson előtt. Fogalmam sincs miért, képtelen vagyok őt a keresztnevén hívni. Szóval mától csak Tomlinson. Ha valaki, hát én biztosan nem könyörögnék egy fiúnak sem, és lám mégis könyörögtem ennek az egynek. Biz' Isten a földbe tiportam büszkeségem, és Tomlinsonnak még csak az arca sem rezzent meg. Ugyanúgy nézett rám végig: mély megvetéssel.

Visszautaztam Mullingarbe. Celine anyám helyett is anyám volt, óránként nyomta a kezembe mézes csodateáit, s mint valami szigorú nővérke, úgy ellenőrizte, hogy bevettem-e az antibiotikumokat. Gyűlöltem, hogy a lelkem után a testem is végleg legyengült. Mi maradt akkor belőlem?

Apám örökké rohant, nyakig beleásta magát valamibe, eleinte csak ennyit láttam. Unatkoztam, meg amúgy is kíváncsi természet vagyok, úgyhogy ártatlanul belenéztem néhány aktába, noteszbe. Fogamra valót nem igazán találtam, akkor legalábbis még azt hittem. Ismeretlen személynevek, helyszínek, dátumok szerepeltek mindenütt, rejtélyes félszavakkal, nyilakkal, kérdőjelekkel összekötve. Kezdett egyértelművé válni, apa régóta nyomozott már ezen az egyetlen ügyön, s akármi után is, nagyon fontosnak tűnt számára. Aztán felfedeztem egy újabb részletet. Az ügyet egy vaskos "Corrosion" nevű mappa foglalta magában. Talán a stabil 39 °C-os láz művelte velem, hogy kezdtem magam én is nyomozónak képzelni, és amikor apám nem volt otthon plédbe bugyolálva surrantam be a dolgozószobájába. Magam leptem meg a legjobban, amikor logikus magyarázatokat találtam feltett kérdéseimre, s mind újabb és újabb nyomokra bukkanva haladtam láncszemről láncszemre.

Egy pontól túl pedig épp oda lyukadtam ki, ahova apám. Minden részlettel tisztában voltam. Nemhogy csak érdekelt már a bűvös "Corrosion", hanem rabjává tett. A végére akartam járni, segíteni apámnak, valami hasznosat tenni végre. Motoszkálni kezdett bennem az ébredező gondolat: lehet, hogy ezzel kéne foglalkoznom? Lehet, hogy ez a nekem való terep? Egészen felvillanyozott az újszerű felismerés, én pedig aznap úgy vártam haza apát, mint a mikulást. De apa nem jött haza, Celine azt állította, hogy ez nem először fordul elő. Gyakran késő éjszaka esik be az ajtón, s még arra sincs ideje, hogy felmenjen a hálóba; egyszerűen csak eldől a kanapén.

Vártam és vártam, hogy elújságolhassam neki: tetszik a munkája, talán kipróbálom magam én is. Rettentő kíváncsi voltam, vajon mit szól majd hozzá. Addig újabb információk után kutattam íróasztalának rejtett fiókjában, de pechemre lebuktam. Celine kérdőre vonva állt az ajtóban. A legjobban mégis az döbbentett le, amikor kiderült, hogy ő végig tudott a "Corrosion"-ről. Az állam a padlót súrolta, én azt hittem az apám senkinek sem beszél az éppen aktuális munkájáról. Valamiért úgy éreztem, Celine csak eljátssza a mit sem tudó élettárs szerepét. Gyanakvásomat azonban nem kötöttem orrára, ráadásul meg is ígértem neki, hogy nem avatkozom bele többé, becsszó. De aztán találtam valamit, amitől mindkettőnket kirázta a hideg: fenyegtő leveleket. Szám szerint kettőt, természetesen névtelenül. S, hogy hol találtam? A szemetesben, így vélhetően apa nem vette őket komolyan. Én viszont már annál inkább. Újabb képrészlet tisztult fel: apa jóideje feltűnően sokszor hívott fel engem, a lehető legfeszültebb hangon, és mindig Niallról és rólam kérdezősködött, hogy minden rendben van-e, és hogy történet-e valami különös dolog. A nyakam rámerném tenni, hogy ennek a fenyegetésekhez volt köze.

Celine remegő kezekkel vette el tőlem az összegyűrt papírokat. Egyszerre meredtünk egymásra, amikor az előszobából apa hangját hallottuk meg.

- Biztos, persze, hogy az! Harry a lehető legnagyobb biztonságban van. Ez a fejezet lezártnak tekinthető -hirtelen elképzelni sem tudtam kivel beszélhet telefonon, de aztán a Harry név hallatán megcsípett az isteni szikra. Az utolsó kérdőjel is köddé vált bennem, s arcomról nem tudtam elrejteni döbbenetemet. Celine tiltakozóan rázta a fejét, mint aki átkozza, hogy felfedtem a titkot. Biztos voltam akkor már benne, hogy apám új nője végig tudta, amire én éppen ebben a percben jöttem rá.

- Ti meg mit csináltok itt? -lépett be számonkérő hangon, majd gyorsan levette, mi is a szituáció. Mindenttudó tekintettel meredtem rá, de nem szólalt meg, nekem kellett.

- Veszélyben vagyunk, hm? Nem kellet volna szólnod róla? -csípőre vágtam a kezem, színpadias előadásomat cseppet sem tartottam túlzásnak.

- Te turkáltál az irataim között? -billentette oldalra fejét, de nyilvánvaló volt, hogy itt most nem neki kell kérdéseket feltennie.

- Nincs benned felelősségtudat? -kérdem, ami tudom, kicsit irónikus.

- A nap poénja, Nina. Mondok valamit; ha minden fenyegető levelet komolyan vettem volna, amit valaha is kaptam, még mindig ott rohadnék az irodában, aktákat tologatva.

- Ó, tök logikus. Végülis is, nem London legvérmesebb gengsztereitől kaptad, ugye? Csak azért írták, mert unatkoztak.

- Tudod jól, hogy mik után nyomozok. Megcsalt feleségek, eltűnt rokonok. Összekeversz az FBI-jal.

Kínomban fel kellett hogy szisszenjek. Nekem nem hazudhat.

- Te képzeled magad Columbónak. Nem egy ostoba kis csitri vagyok! Jól tudom, mi ez az egész. A te fondorlatos álnév alá bújtatott Corrosion-öd korróziót, vagyis rozsdát jelent. Az előbb Harry nevét emlegetted, akit teljesen véletlenül egy "arany rozsda" nevű lebujban vertek péppé. Kik? A te kis fenyegetőid - leleplező monológom végén, az asztal lapjának dőlök, karom keresztbe fonom, mint aki jól végezte dolgát. Tetszett apám fagyott arca, komolyan. Köpni-nyelni sem bírt. Képzeletben vállon veregettem magam ügyes okfejtésemért.

- Celine, te mondtad el neki? -kapta fejét a fogait összeszorító nő felé.

- Nem! Megmondtam, hogy bízhatsz bennem! -dobta le a leveleket, és sértetten kiviharzott.

- Jó. Most tegyük félre a felesleges drámázást. Apa, nekem tetszik ez. Az agyam teljesen ráált erre, segíthetek! Most például hol voltál, jutottál még előrébb?

- Állj, állj! -emelte fel kezét, majd orrnyergére szorította ujjait- Most mondom el először és utoljára: maradj ki ebből! Itt és most befejezted! Ez nem játék, az istenért! -elfojtott hangja tömve volt indulattal és feszültséggel. Olyan szigorral nézett rám, hogy rá sem ismertem.

- Apa, ismerlek. Titkolózol. A megérzéseim azt súgják, olyasmibe keveredtél, amibe nem kellett volna. -tűrtem hajam a fülem- És mondok jobbat! Le merném fogadni, hogy már nem is nagyon tudsz, se nem akarsz kiszállni belőle.

- Ez ennél bonyolultabb. A kábítószer osztály fakabátjai kezdenek rámszállni.

- Ha pedig rádszállnak, kiborul a bili, a fenyegetések pedig valóra válhatnak.

- Látod? Vág az eszed, épp ezért vagy veszélyes. Pengeélen táncolok, s ha most te is beleártod magad...

- Igazad van -bólintok, mire meglepődik.

- Minél hamarabb rövidre kell zárnom az ügyet, és amint lehet, ki kell szállnom -fáradt vonásait nézve belátom, most az egyszer nem mehetek a fejem után. Szót kell fogadnom, hiszen nem csak a saját bőrömet viszem a vásárra, hanem Harry-ét, az öcsémét, és így könnyen lehet, hogy az egész One Directionét. Így hát megígértem apunak leállok ezzel a butasággal, és jókislány leszek, inkább meggyógyulok. Ennek fényében telt el pár jelentéktelen nap. Próbálkoztam a lehetetlennek tűnő feladattal: búcsúztam az otthonomtól. Az utolsó napjaimat éltem ott. Úgy köszöntem el apámtól, mint még soha: szinte örökre. Ráncain keresztülfutó könnyeit nehéz volt látni, mégis mosolyogva integettünk egymásnak.

November 3.

Furcsa most. Most, hogy búcsút intettem mindenkinek, immár tényleg mindenkinek. Hosszan elnyúló órákig fogok ezen a fém padon ülni, s majd az érkező és induló járatokat jelző táblákat figyelem, miközben ezerféle bőrönd gurul el előttem. Tenyerem kellemesen elzsibbad, ahogy a forró papírpoharat szorongatom, melynek cseresznyés tea gőzölög fedele alatt. Vastag, kötött pulóvert gyűrök tarkóm alá, becsukom szemem, reggelig van időm. Próbálok szabadulni terheimtől, próbálom kiüríteni az agyam, de kezdek becsavarodni, nem megy. A gengsztereken és apámon jár az eszem, és rémséges képek szállnak meg Niall-lal kapcsolatban. Megígérte, hogy vigyáz magára, ezzel próbálom magam nyugtatgatni. Minden a legnagyobb rendben lesz, Nina. Dr. Belédlátok és anyám egymásra talált, a fiúk karrierje meredeken ível felfelé, Baily boldog kismama, apámnak pedig ott van Celine. Minden kerek, lezárt. Az új életem kapujában ülök, amelyben nem lesznek többé Tomlinsonok, Dr. Kettsbergek, cselszövő anyák, világhírű testvérek, tánckarok, amelyekből kitúrtak, és nem lesz több álnok Jenna, sem Bundanéni. Én hülye, tökéletesen elégedett voltam ezekkel az ábrándos gondolatokkal. Minden kerek, lezárt - sulykoltam magamba. (zene itt) Mégis szívembe harapott az újabb kín, amikor orromba egy jól ismert férfiparfüm illata szökött. Kinyitottam szemeimet, s amikor megláttam ki ült mellettem, majdnem kicsúszott számon egy ritka csúnya szó.

- Gondolom kíváncsi vagy miért jöttem -sandított rám komoly arccal. Tomlinson, te meg mi a francot csinálsz itt? Azt hittem menten nekiállok tépkedni a hajszálaimat.

- Ha el akarod mondani még egyszer, utoljára, mennyire gyűlölsz, akkor rajta -fújtam ki a bennrekedt levegőt.

- Nem. Nem gyűlöllek -ingatta fejét elgondolkozva, aztán térdeire könyökölt. Szeme környéke piros volt. Miért érzem azt, hogy sírt?

- Azt mondtad, tűnjek el az életedből. Épp azon vagyok, nyugi -ujjaimat kis híján kitöröm idegességemben.

- Nem vetted fel a telefonodat. Niall hívott -hangja tárgyilagos volt, de én annál jobban ismertem őt; tudtam, hogy nem véletlen jött ide.

- Baj van! -kerekednek el szemeim, és máris beigazolódottnak hiszem rémképzeteimet. Niall-lel történt valami. - Mi történt az öcsémmel? -kapok halántékomhoz, leteszem a teámat, teljes mellszélességgel fordulok Tomlinson fele. Nem érdekel, hogy megsemmisít tekintete, mit nekem szerelmi bánat. Az öcsémről van szó.

- Ne izgulj, Niall egyben van, csak éppen... -gondterhelt arccal kutat a megfelelő szavak után, s ahogy bámulok rá érzéseimet nem palástolva, újra eszembe jut, hogy halálosan szeretem ez a fickót.

- Csak éppen? -markolom meg csuklóját megfeledkezve magamról, de ő intő jelként, megrettenve kikapja fogásomból.

- Szétverve találta a lakását, ahogy hazaért Chester meccséről. Teljesen kétségbe van esve, és azt mondogatta, hogy te tudod, kik tehették.

Fejemet fogom, nem bánnám, ha sikerülne oxigént juttatnom a tüdőmbe.

- Sajnálom, de úgy néz ki, hogy mégsem tűnök el egyelőre az életedből -közlöm szétpattanó idegszálakkal.

- Na várj! Te tényleg tudod kik tették? Megint mibe keveredtél? -kérdezte gorombán.

- Téged úgysem érdekel már, mi van velem -pattantam fel, és a sietve kapkodtam fel a csomagjaimat. Elrohantam vele a legközelebbi csomagmegőrzőbe, de Tomlinson a sarkamban loholt.

- Minket is veszélybe sodortál? Csak azért kérdem, hogy ne lepődjek meg ha éjszaka arra ébredek, hogy a torkomhoz kést szorítanak.

- Kegyetlen humorod van -futólépésben rontok ki a csarnok előtti taximegállóhoz.

- Várj már! Elviszlek! -kiabált utánam, én pedig nem akartam megállni a csábító ajánlatra. Mégis megtorpantam. A rohadt életbe Nina!

Beszálltunk. A sírógörcs riogatott minden másodpercben. Életem legnyomasztóbb autóútja elé néztem. Tomlinson merev arccal bámulta az utat, de olyan baromi lassan és megfontoltan vette a kanyarokat, hogy szanaszét evett az ideg tőle. De nem szóltam semmit, kibírtam, némán imádkoztam. Niall lakásánál megállt, rám nézett. Úgy nézett rám, mintha búcsúzna. Az a fajta "ég veled!" tekintet volt, ami egyértelművé tette: itt a vége, tűnj el végre! Aztán szájába harapott, le mertem volna fogadni, hogy azon emésztette magát, mondjon-e még valamit. Aggódva lesütötte szemét, vett egy mély levegőt én pedig kiszálltam. Azt mondta, mikor becsukni készültem az ajtót (az ajtót közös életünkre): - Nem hinném, hogy találkozunk már. Sok sikert az új életedhez! Ja, és add át üdvözletem Keane-nek! -szalutált.

Cinizmusa már nem keltett bennem haragot. Felhúztam a kabátom cipzárját az államig, és visszahajoltam a kocsiba.

- Legyél boldog, Tomlinson! -mondtam halkan szívem legmélyebb őszinteségéből, és zabolátlanul odahajoltam szúrós borostájú arcához, hogy egy forró csókot nyomjak rá. Mikor ez megtörtént vágyakozva meredtünk egymásra, mint akiknek elment a józan esze. Az enyém biztosan elment, de már nem érdekelt. Úgy éreztem, már bármit megtehetek, nem számítanak a következmények.

- Nem tudok -rázta meg fejét bánatosan, de változatlan távolságtartással. Becsaptam végre az ajtót, és rohantam be az épületbe, ahogy lábaim bírták. Úgy tűnik San Fransisco és Keane még váratnak magukra, amíg Niallt biztonságban nem tudom.

94. rész - Bokszkesztyűt fel!

Harry őszintén sajnálta, ami Louis és Nina közt történt. November harmadika volt. Azon törte a fejét, vajon létezik az, hogy olyan erős szenvedéllyel szerették egymást, hogy a lángok túl magasra hágtak, s az  nem táplálta már szerelmüket, sokkal inkább porrá égette?

Harry mind a tíz ujját végigpergette a kormányon, mintha csak zongorázna. Egy hófehér társasház előtt parkolt. Egy ideje már. Némán elmélkedett, pont erre a nyugalomra volt most szüksége; az utca csendes őszbe burkolózott, a közeli játszótér vidám gyerekzsivaja tompán szűrődött be a kocsi felhúzott ablakain keresztül. Styles felettébb örült annak, hogy ilyen kihalt a környék. Olyanokra gondolt, mint hogy Nina és Tommo milyen jó párost alakítottak. Igaz, eleinte kicsit szokatlan volt számára, hogy Louis már nem lóg a nyakán a nap 24 órájában, de aztán könnyűszerrel beismerte; összepasszolnak ezzel a lánnyal. S, hogy miért voltak álompár, arra még ő maga sem talált magyarázatot. De kétségkívül azok voltak. Ámbár álompároknak együtt kellene maradniuk az idők végezetéig. Bolondultak egymásért, ezt mindenki láthatta, pedig sosem romantikáztak a kíváncsi szemek előtt. Harry viszont most értette meg igazán, hogy miért volt olyan különleges Louis tekintete, amikor Nina került szóba. Közben pedig rettentően félt attól, mi lesz a csapat mókamesterével most.

A műszerfal tetején búgni kezdett a mobilja, ami mellé táncot járt, ide-oda forgott. Harry anyukája volt az, aki napi szinten felhívta fiát a Gold Rust-os eset óta. Styles a fürtjeit csavargatva próbálja megnyugtatni a nőt, hogy minden rendben van. A göndörke hamar felemelte tengermély hangját, amikor gyanútlanul rákérdezett anyjánál, ugye már nem nyomoztat Mr. Horannal, a nő pedig kelletlenül bevallotta titkos ügyletét. Harry maga sem értette pontosan miért, de teljesen a plafonon volt már legelőször is, mikor megtudta, hogy az anyja egy magánnyomozót állított azokra a brutális alakokra, akik pépesre verték. Nem mellesleg ez a magánnyomozó éppen Robert Horan, s valamiért ez a tény csak még jobban nyomasztotta. Morcosan köszönt el anyjától, s úgy nyomta ki a telefont, mintha a készülék tehetne mindenről.

Megszólaltatta terepjárójának hangos kürtjét, mire néhány másodperc után egy fekete, apró alak suhant felé. Abból a takaros kis fehér falú lakásból, amely előtt Styles csodajárgánya időzött. Élénklila levendulabokrok szegélyezték az utat, melyen Joleneösszetéveszthetetlen sziluettje tűnt fel, s vékonyka karjaival kalimpálva próbálta magához csalogatni a fiút, aki az ablakon keresztül egyértelmű fejrázással a tudtára adta, hogy most nem akar bemenni. Jolene kétkedve visszafordult, nyomott egy puszit az ajtófélfának támaszkodó Angie arcára, aztán bepattant a járgányba.

- Szia! -sóhajtott, majd sápadt ajkába harapott, ahogy megbizonyosodott róla, hogy Harry tényleg nincs a legjobb kedvében.

- Szia - arcára mosolyt erőltetett, pont ezért őszintétlennek tűnt, s olyan gyorsan elkomorult, hogy az már több, mint gyanús volt.

- Baj van? -ráncolta vastag, fekete szemöldökét a lány, és még csak sejtése sem volt róla, hogy mennyire jól állt neki - Baj van -bólintott töprengve.

- Bízom benned kicsi lány. Ezt senkinek se, rendben? -meredt rá feszülten. Jolly lepetten bólintott, tekintetét nem mozdította Styles zöld szemeiről. - Anya még mindig nyomoztat Roberttel a Gold Rust-os botrány apropójából. Fel sem fogja, hogy ez veszélyes. Féltem őt. Mi van, ha rájönnek, hogy szimatol valaki utánuk? Harry választ sem várva felbőgette a motort, és dühösen eltekerte a kormányt.

- Hova is megyünk? -kapott Jolly ijedten a biztonsági övért.

- Egy klassz étterembe. Éhes vagy?

- Hát...

- Remek. Isteni a fűszeres libamáj ott -hadarta oda sem figyelve szavaira. Zavart volt, olyannyira, hogy Jolene egész egyszerűen nem mert többet kérdezni a dologról. Csak értetlenül meredt maga elé, de nem szólt semmit. Nem szerette feleslegesen jártatni a száját, mert félt, hogy untatná vele közönségét vagy jelen esetben kihozná Harry-t a sodrából. Inkább magában tartotta gondolatait, csendben figyelt, információkat, jeleket gyűjtött. Ennek ellenére oda meg vissza volt, ha hallgathatta Harry hangosan kimondott gondolatsorát. Most viszont a fiú sem szólt sokat. A nagy némaságnak viszont aztán valahogy vita lett a vége.

- Már ennyi az idő? -hökkent meg a fiú ahogy az élénkzölden világító műszerfalra pillantott. Esteledett, London főutain a kocsik fényfoltokként suhantak. A nyugovóra térő Nap sárgás fénnyel töltötte meg a város utcáit, miközben a Hold az ottfelejtett égszínkék háttér előtt ragyogott; megbolondult az ősz, a szél csak fújdogált.

- Kicsit igyekeznünk kell, ha nem akarunk elkésni a boxmeccsről -jegyezte meg Jolene ártatlanul, de Harry egyenesen felocsúdott szavaira.

- Mi? -szemei elkerekedve bámultak a lányra- Te nem jössz a meccsre! -mosolyodott el fagyosan és értetlenül.

- Nem?  Azt hittem én is mehetek -Jolly zavartan motyogott orra alatt, s reflexszerűen összerándult a szemöldöke, miközben a karkötőjén csüngő színes gyöngyökkel játszott.

- Ez nem lányoknak való sport. Főleg nem a te lelki világodnak -hangja akaratán kívül kicsit gőgösre sikerült, még ha nem is szánt szándékkal.

- Bizonyára sokat tudsz a lelki világomról.

- Szerintem tudok egyet, s mást -rántotta meg vállát ellágyítva hangjában bujdosó feszességet.

- Ringasd csak magad a hiú kis ábrándjaidba, Harry -közölte kedves hangján, és tényleg egy csepp dac vagy gúny sem volt benne. Időközben egy mélygarázsba gurultak, Harry parkolóhelyet keresett.

- Ne már Jo, kegyetlen és vérmes hely az. Nem vihetlek oda, érted? -támaszkodott a kormányra alkarjával, s teljes felsőtesttel a lány felé fordult. Leállította a motort.

- Egész idáig kegyetlen és vérmes helyen laktam. A saját épségem árán tapasztaltam meg, milyen az, ha megütnek. Újra és újra.

- Tudom! -vágott közbe a fiú- Éppen ezért nem akarom, hogy többé erre kelljen gondolnod.

- Elfelejteni sosem fogom, ugye tudod? -görbült le szája, Harry pedig alig tudott ellenállni azoknak a kicsit cserepes, kipirult ajkaknak.

- Biztos jönni szeretnél? -kérdezte elmosolyodva, s finoman a lány álla alá nyúlt.

- Fizikailag vagyok gyenge, de a lelki világom köszöni szépen erős. Legalábbis e téren.

- És milyen téren nem?

- Te téren -vallotta be szégyenkezve, aztán kicsit elvigyorodott; olyan őszinte és megfejthetetlen gyermeki vigyorral, amely teljes volt a szeplős orcájával együtt; tökéletessé tette a pillanatot, s feledhetetlen képet festett Jolly-ról Styles elméjében. A fiú megfeledkezett korábbi aggodalmairól, s bárgyú mosollyal hajolt csókért.

Kiszálltak, Harry detektíves szövetkabátja zsebébe süllyesztette a slusszkulcsot. Lapátnyi tenyerében elveszett Jolly aprócska praclija, és ez felettébb tetszett mind a kettejüknek. Az étteremhez vezető lifthez igyekeztek.

- Te gondoltad volna, hogy ennyire félelmetesen jó szerelmesnek lenni? -kérdezte Styles, majd huncut pillantással sandított a vele lépést tartani próbáló lányra.

Megint minden ugyanúgy zajlott, ahogy szokott. Drága ruhákba felöltözve, tökéletesre gyúrt hajjal, luxusautóból ki, vakumezőn testőrökkel át, sikolyokon keresztül. Mámorító parfümfelhő, kisfiús sárm, babonázó szemek: íme Harry Styles. Az a Harry, aki mindig igyekezett a legtürelmesebb formáját hozni, kedves és nyugodt volt a legelfajultabb rajongókkal is. Ma este viszont Jolene-ra is figyelnie kellett, mert semmiképpen nem akarta, hogy olyan történjen, mint akkor, amikor megérkeztek a klippforgatásra.

Jolene közelében azért mégis odaférkőzött néhány lány, akik mézes-mázos kedvességgel bókoltak neki, és közös fényképet akartak készíteni vele. Jolly nem a laza és profi helyzet kezeléséről volt híres, éppen ezért jócskán zavarba is jött, Harry pedig gyanakvóan fürkészett mindenkit, aki a barátnőjéhez szólt.

- Azta! Láttad ezt? Ők tényleg engem is szeretnek? -hüledezett Jolly felderülve, amint beléptek az Angels and Kings kapuján. Harry közben felnyalábolt két pohár üdítőt.

- Persze, hogy szeretnek! De azért óvatosan velük, jó? Fura dolgokat tudnak művelni.

- Veled szoktak?

- Voltak érdekes esetek. Egyszer egy lány nem akarta abbahagyni a hajam markolászását. A végén majdnem kitépte az összeset. Máskor meg a reptéren egy csapat bugyira és melltartóra vetkőzött lány várt -mesélte elborzadó nevetéssel.

- Nekem ettől azért szerintem nem kell tartanom.

A nézőtér szinte már tömve volt, az első sor Chester Payne híres barátainak foglalva, még hézagosan várta további vendégeit. Peter, a fiúk pótapukája Louis-val diskurált, Niall is ott terpeszkedett mellettük, nem meglepően egy nagy adag nachosszal a kezében. 

- Bármikor szólhatsz ám. Csak mondd, és megyünk haza! -karolta át Harry Jolly-t, amint leültek a helyükre. Hazza odaintett a többieknek, aztán visszafordult a jobbjánál nézelődő lányhoz.

- Szokatlan az életed, nagyon.

- Tudom, rémes, mi? De inkább te mesélj! Minden rendben Angie-nél?

- Aha, szuper, csak tudod kicsit furcsa, hogy egyik napról a másikra kiderül, hogy valójában mindig is volt egy nagynénim. Aki mellesleg nagyon kedves ember és hozzám hasonlóan szeret alkotni. 

- Azt ne mondd, hogy ő is fest.

- Varr, horgol, hímez, köt, fon, sző, csomóz. És a padlástéren van a szobám! És megengedte, hogy fessek a fehér falakra! És minden reggel hoz a pékségből sajtos perecet! Angie nagyon jó ember -hirtelen olyan élénk lett, mint még soha. Harry képtelen volt nem mosolyogni.

- Olyan jó ilyennek látni téged. 

- Neked köszönhetem. Köszönöm -hálálkodott, válaszul Harry tiltakozóan megrázta fejét.

- Hallottál valamit apád felől?

Jolly a gondolataiba merült kissé, mielőtt felelt.

- Azt mondta, amikor bementem hozzá, hogy még a héten megejtik a tárgyalását. Azt is mondta, hogy sajnálja, ahogy velem bánt, és hogy ha egyszer tudok, bocsássak meg neki. Meg akarta fogni a kezem. 

- Várjunk, te bementél hozzá? 

- Igen. Angie bevitt. De nem jött be, kint megvárt. Apám soha nem beszélt Angie-ről, azt mondta egyedüli gyerek volt a családban. Angie viszont elmesélte, hogy az apám fiatalon már rossz útra tért, és elköltözött otthonról. Soha többé nem ment haza. Angie mindig próbálta megkeresni, de az apám hallani sem akart róla. 

- Nem hiszem el, hogy bementél hozzá!

- Nem tudtam jó ötlet-e, hogy meg tudom-e csinálni, de megcsináltam. 

- De minek mentél oda? Ráadásul egyedül! Nem is mondtad! 

- Mert...

- Ne magyarázd nekem, hogy ez csak a te dolgod, mert tudod jól, hogy nem így van! Felelőtlenség volt odamenni és értelmetlen is. Lefogadom, hogy könnyek közt trappoltál ki onnan!

- Elment az eszed -jegyezte meg halkan a lány magának, de Harry meghallotta.

- Mi? Hogy mi? Az én eszem ment el? Ti nők tutira élvezitek, ha veszélyben vagytok! Előbb az anyám, aztán te!

Harry teljesen kiborult. Tisztában volt vele, hogy Jolene apja rácsok mögött pihen, így nincs nyilvánvaló veszélyben az imádott feketeség, mégis borzalmas pánikroham tört rá. Tegnap tudta meg, hogy Nina majdnem a Temzébe veszett, ma pedig kiderült, hogy Robert Horan a méhkast bolygatja, amellyel egyszer már meggyűlt a baja. Jolene vette a bátorságot és átölelte a fiút, aki próbált megnyugodni, de ahogy a lány válla fölött megakadt a szeme a csipszet majszoló Nialleren, indokolatlanul gyomrába mart egy kellemetlen érzés...De mire komolyabban törni kezdte volna a fejét, a küzdőtéren kigyúltak a fények, a piros sarkot bitorló Chester Payne mintha izgulna, vérre szomjas ellenfele annál kevésbé. Talán a mindig magabiztos és fölényeskedő Chesterre nyomást gyakorol, hogy öccse és világhírű barátai az ő győzelmében bízva ülnek itt? Kétkedne saját erejében?

A gong megszólalt, a nézőtér lázban égve őrjöngött. Liam ujjait morzsolgatta, száját tépdeste, s legalább 2 percenként felpattant székéről, odaordított valamit bátyjának, aztán Niall mindig visszarángatta ülésbe. Harry minden elcsattant pofon után Jolly-ra sandított, ami a lánynak is hamar feltűnt, így egy idő után már kénytelen megfogni Harry fejecskéjét, és visszairányítani a küzdelem helyszíne felé.

- Az első kör langyos víz volt -jegyezte meg Harry lazán, s keresztbe tette kinyújtott lábait.

Liam lázasan hadonászva, kézjelekkel bíztatta a szorító sarkában lihegő bátyját. Chester bólintott, visszrakta a fogvédőjét, az edzője vállon veregette, s kezdődött is a második menet. Nemvárt fordulat következett, Chester túlizgulta magát, nem összpontosított eléggé, beszerzett néhány csúnya nagy ütést. Fejvédője félrecsúszott homlokán, vércseppek gyöngyöztek le halántékán. Liam önkívületi állapotba esett, Harry torz arckifejezéssel kapta tekintetét Jolene fele. A kezét nyújtotta, a lány mohón kulcsolta hozzá ujjait. 

"Mindenki a saját boldogságáért felelős" -ez a mondat csalfa bűbájként keringett Nina fejében. Keane szájából hangzott el, azon a jellegzetesen szomorú hangján. Nina tudta, hogy Keane bölcs gondolatait érdemes fontolóra vennie, mégsem szabadult a mellkasát nyomó tehertől: Louis boldogságáért igenis felelős. Felelős volt. A rossz dolgok sormintája pedig éppen folytatódni látszott, ahogy az Angels and Kings sportarénához ért. A különbejáratú előcsarnokban már ott várta őt öccse, kinek arckifejezése jól definiálta lelki állapotát: gondterhelt.

Öleléssel köszöntötték egymást, s hosszúságából Niall arra következtetett: jobb, ha felkészül a legrosszabbra.

- Miért jöttél ide, Nino, hm? Tudod jól, hogy itt van ő is -bökött a stadion fele- Nem szeretném, ha találkoznátok. Bár...

- Bár?

- Ő is tudja, hogy itt vagy -tette hozzá kelletlenül, ajkait lefele biggyesztette. Nina arca megrezzent, próbálta összeszedni magát.

- Honnan?

- Meglátta az üzenetedet a mobilomon. Neki is rohadt szar, ugye tudod?

- Igen Niall, tudom! 

- Jó, mert...hé, anyu meg mi a fenét keres itt? -kerekedtek el világoskék szemei, melyek egyenesen meredtek át Nina válla fölött. Úgy tűnik a két Horant ugyanolyan lepettséggel érte anyjuk képbe toppanása. 

- Anya?! Mit csinálsz itt? -meredt rá Nina veszedelmesen, s felnyársaló pillantását nem mozdította semerre.

- Hála égnek időben értem ide! Niall, kérlek, beszélj a makacs nővéreddel! Engem meg sem hallgat! Ne engedd meg, hogy elmenjen! -a nő könyörgése rémületet keltett a szőke fiúban, mert fogalma sem volt, miről van szó.

- Elmenni? Hova? Nina, mi ez? -kapkodta tekintetét. 

- El akar hagyni minket!San Franciscóba fog költözni! 8000 km-re innen! -sopánkodott a nő kipirult arccal, Nina hiába csitította.

- Anya, anya! Higgadj már le! -markolta meg anyja csuklóját.

- Igaz ez? -kérdezte Niall.

- Igaz. Holnap indul a gépem. Azért jöttem éppen, hogy elbúcsúzzak -hajtotta le fejét, s legszívesebben most azonnal futásnak eredt volna. Nem akarta végignézni, ahogy Niall-nak is szenvedést okoz. De késő volt. Megint. Louis a büfé felé tartott, útja keresztezte a Horan-dráma helyszínét. Nina egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően pont elkapta tekintetét, s ezzel csak újra megforgatták egymásban a tőrt. Nina olvasott a jeges tekintetben: Undorító, amit műveltél. Én gyászoltam, te pedig hátba szúrtál. Sosem tennék ilyet veled. Te megtetted.

- Búcsúzni? Az istenért, búcsúzni akarsz? -bömbölt fel Niall, s cseppet sem érdekelte, hogy idegenek figyelmét vonzotta magára. Nina nagyot nyelt, próbált túllépni mindenen, ami eddig az élete volt. Ez persze nehéz volt és könyörtelen. Mind magával, mind a családjával, barátaival szemben.

- Le kell zárnom ezt itt -tárta szét karjait, aztán megfontolva kimondta, amit ki kellett mondania- Szépen majd helyrerázódnak a dolgok. Hinnünk kell benne. Már döntöttem, és utazom. Ezt akarom tenni. Rá kell jönnöm, kezdhetek-e tiszta lappal. Bármilyen nehéz is, engedj el, jó? -közelebb húzta magához öccsét, őszinte tekintetük összefonódott.

- Tényleg muszáj? -nyöszörögte elvékonyult hangon, s szájába harapott a felismerésre; menten sírva fakad.

- Igen. Kérhetek valamit, öcskös?

- Amit akarsz -bólogatott megszeppenve, arcán fénycsíkok futottak le.

- Vigyázz nagyon magadra és anyára is, jó? És sose hagyd el a négy legjobb barátodat! -szorította meg vállát.

- Megígérem így lesz! De nem maradsz mégis velem?

- Nem, Niall.

- Akkor gyakran hazajössz majd, ugye? Ha kell, bármikor küldök érted egy magángépet!

- Egy jó darabig nem tervezem, hogy visszajövök. Ott lesz az új otthonom. Emlékszel? Nemrég indultál az amerikai turnéra, emlékszel, amikor búcsúztál tőlem?

- De ez nem olyan! Te tudtad, hogy csak pár hónap és visszajövök.

- Azóta nagyot változott a világ. Ne sírj már!

Nina az anyja felé fordult, és elgyengült hangon megkérte, hogy egy pillanatra hagy beszéljen kettesben az öccsével. A lány félrehúzta a hüppögő fiút, és bizalmas komolysággal hajolt arcába.

- Idefigyelj Niall! Amit most mondok, az maradjon szigorúan köztünk, rendben?

A szorító izzott a feszültségtől, mikor a harmadik menet következett. Liam ördögi kacaj kíséretében emelte égbe az öklét, amikor Chester kerekedett felül, s ellenfele sarokba szorítódni látszott. Három perc alatt azonban néha sorsfordító dolgok történhetnek; mint most is. Chester érezte, hogy nyeregben van, s pont ez az elbízottság okozta vesztét. A kék oldali veszedelem újra erőt nyert, úgy sorozta ütéseit, mint valami gépfegyver. Egy reccsenő hangot hallató jobb horoggal és egy áll alatti pofonnal zárta produkcióját. Jolly nem kendőzte tovább, mennyire elborzasztja a látvány, s Harry ölelésébe fúrta magát. Liam arca elnyúlik, mintha gyurmából lenne, hiába üvölt, a nézőtér ricsaja elnyom minden hangot. A felettébb jóképű Chester Payne egész feje vérben tocsog, összegörnyedve fekszik a szivacsos talajon. Fogvédője messzire repült, vicsorgása megláttatta véres fogait. A mérkőzés véget érni látszott, a bíró rászámol, 6, 5, 4...

- Chester kelj már fel, a fenébe is! -toporzékolt Liam a homlokát fogva, aztán feladta. Visszaült a helyére, s lemondóan a térdeire könyökölt. 

- Gyerünk Chester! -pattan fel mindenki meglepetésére Jolene, példáját lepetten, de Louis is követi, végül Harry is. Láss csodát, az utolsó pillanatban felkecmereg a férfi, elismerő ujjongást kap érte. A bíró az állapotáról kérdezgeti a szédelgőt, amíg edzője a vért törölgeti arcáról. Chester lesandít a nézőtér első sorára. Bólint, jelezvén, hogy folytatni akarja a küzdelmet. Ahogy azonban felcsendült újra a gong, nem történt újabb csoda. Chester fejét ért ütés jól láthatóan összezavarta koordinációs képességeit, végül kénytelen volt feladni, és a ring kötélkorlátjára dőlt. Az ellenfél, Tony Hill, régóta ismerte Chestert, sporton kívül is erősen ellenszenveztek egymással. Ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy a kötélen támaszkodó Chesterhez lépett és trágár szavakkal fűszerezve tovább provokálta a vesztest. A végleg elgyengült fickó legelső apró próbálkozására Tony aljasul visszaélt a helyzettel, és egy utolsó, megsemmisítő ütést mért egyenesen Chester arcának közepébe. A bíró sietve közbelépett, a súlyos szabálytalanságot pedig azonnali kizárással jutalmazta. A nézők egyöntetűen fújoltak a sportszerűtlenségre, amikor pedig Payne-t két oldalról segítve vezették le a szorítóból, hatalmas üdvrivalgással tisztelegtek hősiességéért. 

Niall arca kővé dermedt nővére szavait hallva: - Nem kaptál mostanában furcsa telefonhívásokat? Nem észleltél semmi gyanúsat? Azért kérdezem, mert amíg a hülye tüdőgyulladásomat próbáltam kipihenni Mullingarben, okvetlen szimatoltam kicsit, apa éppen min dolgozik. Félek, hogy bőven átlépte hatáskörét azzal, hogy egy alvilági banda után kutat. Találtam pár fenyegető levelet a dolgozószobájában, de úgy tűnik apa fittyet hány rájuk.

- Micsoda? De mivel fenyegették meg? -kapott fejéhez döbbenten.

- A családjával, azaz velünk. Nem tudom ezeket mennyire lehet komolyan venni, nem tudom mennyire veszélyes alakokról van szó, de valahogy nem hagy nyugodni a dolog. Ezért kérlek meg, hogy légy nagyon óvatos, jó? Van egy csomó testőröd, nélkülük ne mászkálj este sehova! Megértetted?

- Persze, meg -legyintett, mert nem is vette igazán komolyan a dolgot. Egyre csak az járt a fejében, hogy most látja utoljára szeszélyes nővérét.

- Jó. Jó. -nyalta meg száját, aztán keserűen elmosolyodott. Homlokon csókolta a nála kissé magasabb fiút, s ebbe saját teste is beleremegett.

- Ne menj el, kérlek! -szorította magához ragaszkodóan, miközben jól tudta, mindkettejük helyzetét csak nehezíti ezzel.

- Szeretlek -ez volt a végszó. Nina nagyokat nyelt, hátha lazul a torkát szorongató érzés. Utoljára öccse szemébe nézett, s szíve nagyot koppant. Képtelen lesz feledni e kétségbeesett kék tekintetet, már akkor tudta. Remegő lábakkal fordult meg, s tévelyegve állt odébb, fejében a súlyos kétellyel: el tud engedni még egy embert?

Sikoltott volna döbbenetében: pont most engedte el.

Niall letörölte könnyeit, s egyedül hazaindult. Egyedül, a sötétben. Pont úgy, ahogy Nina megtiltotta. Kihalt mellékutcákon csatangolt, végig a szörnyű veszteséggel küzdve. Egyre idegesebb, dühösebb és feldúltabb lett. Mindezek aztán egy csapásra köddé váltak, amikor a lakása ajtaja tárva-nyitva várta őt. Lassú, nehézkes léptekkel lopakodott be, szilánkokon taposva. Az egész lakást romba döntötték, amit lehetett porrá zúztak. De mégis kik?

- Niall...? -szólalt meg mögüle egy hang, mire a szösziben megállt az ütő egy pillanatra.

.

93. rész - Ne ússz a múlt felé!

...mert már jóvátehetetlen.

Feküdtünk a stégen, a tó tükre csillagokkal volt telehintve. De mi az eget kémleltük.

- Nézd azt a fényes csillagot ott! Olyan nagy és végtelen, nem? -mutatott felfelé Louis.

- Louis? Az egy nyamvadt utasszállító repülőgép! -válaszoltam.

- Te aztán meg tudod ölni a romantikát -nevetett fel olyan hangosan, hogy fás környék tőle zengett már és nem a tücsökkoncerttől.

- Lehetetlenül jó kedvem van! -ugrottam nyakába.

- És megtudhatom mi az oka? -vonta fel szemöldökét fülig érő szájjal.

- Inkább ki.

- Miért, ki?

- Te!

Nem tudtam mit tenni, mióta elveszítettem őt azon az estén, az összes gondolatom csak körülötte forog. Betegesen vágyom rá, hozzá vissza, és minden percben a szívem ki-kiszakadni készül a tudattól, hogy ez nem fog megtörténni. És megérdemlem a sorsom. De még így se fájhat eléggé, így sanyargatom magam visszagondolva mindenre, ami vele és velem történt. Bele lehet őrülni a szerelembe? Bele. Megrészegíthet, ha már csak rágondolok? Meg.

Valamiért mégis mosolygom. Eszembe jut, amikor először léptünk a kíváncsi szemek elé kéz a kézben. Furcsa volt, csak vásárolni indultunk, de egy hadseregnyi fotós kísért minket. Mindkettőnk tenyere csurom víz volt, és úgy szorítottuk összefont ujjainkat, mintha bárki is szét akarna feszegetni minket. - Ne is törődj velük, rohadt irigyek rám -súgta oda alig mozgó ajkakkal. Elnevettem magam, szimplán boldogságból, de aztán meglökött egy fotós hátulról. Louis vérszemet kapva fordult hátra, nem tűrte, hogy valaki egy ujjal is hozzám érjen. Bulldogként esett a szakállas fazonnak, aztán amikor rómeóm követelte tőle, hogy kérjen bocsánatot, s a paparazzi a képébe röhögve adta tudtára, hogy esze ágában sincs ilyet tenni, akkor aztán elborult az agya, és a másik kezében szorongatott tejeskávét lazán a fickó nyakába öntötte.

Felkuncogok és azzal a lendülettel lehervad számról a vidámság. Fel kell ébrednem.

Elbambulva lépkedek, a szél szénakazallá rendezi hajam, egy kopasz férfi állít meg. Rájön, hogy ki vagyok, tovább enged. Találok egy hátsó bejáratot, lépcsősorok fogadnak. Szürke, fényesen csillogó márványlépcsők.

Sosem felejtem el, amikor nagyon dühös voltam Louis-ra. Valamiért felhúztam magam rajta, mert teljesen komolytalan volt egy számomra nagyon is komoly szituációban. Élesen előttem van az arca, s rajta a reggeli gyűröttség. Szürke pólóban volt, a hűtőt támasztotta. Jó erősen vállon ütöttem, még a saját öklöm is belesajdult. Ő meg csak annyit válaszolt, énekelve: hit me baby one more time.

Vajon ha Louis és Lara teszi azt, amit Keane és én tettünk, megbocsájtanék?

Ahogy felfelé baktatok hangosan hörögve, torkomat köszörülve, néhányan lefelé haladva szaladnak el mellettem, lelkesen rám köszönnek. Gőzöm sincs kik azok. Ahogy egyre feljebb érek, egyre hangosabb ricsaj üti meg a fülem. Szívem torkomat szorítja, hangja amúgy is zúgó fejemben dübörög. Sikítani tudnék, mert fogalmam sincs miért jöttem. Mit akarok és kitől? Kénytelen vagyok megállni, lihegek, a falnak dőlök. Kicsit elmosódik lábam alatt a lépcsősor, viszont helyette újabb képek tűnnek fel. A tükrös ruhásszekrény előtt gyakoroltam néhány hastánc elemet, amikor is Louis félmeztelenül elém szökkent szemrevaló deltaizmát villogtatva, és próbált utánozni. Vállát rázta, csípőjét hajigálta ide-oda. - Tűnés te majom, gyakorolnom kell! -hessegettem el magam elöl, de akár egy rossz gyerek, azért sem fogadott szót. Azt színleltem, hogy megharagszom, hátat fordítottam. Rögtön átölelt vigasztalva, azt hitte komolyan neheztelek rá. -Orrba vághatlak? Kérlek! -könyörögtem neki vigyorogva, mire lecsókolt a lábamról, és eldőltünk az ágyon.

Nem segítek magamon a múlt dédelgetésével. Mégsem tudom leállítani magam. Hogy is tudnám, amikor Louis Tomlinson megrögzött szokása volt, hogy földöntúli hangokkal kísérte a reggeli borotválkozását, fogmosás közben riszált, a párás tükörbe pedig valami vicces dolgot írt. Néha azon kaptam, hogy az aranyhallal veszekszik, olykor pedig percekig nevetett egy mosópor reklámon. Mindig szórakoztatott, mégis valahogy olyan dögösen és vonzóan tette.

Kegyetlen ember vagyok, mert nézd csak meg, mit tettem Tomlinsonnal, a legéletvidámabb fickóval, akivel valaha is találkoztam. Ez a szilárdnak hitt feltevésem viszont csúfosan elbukik, amikor felkapom fejem hangos kacajára. Először azt hittem, csak túlságosan is beleéltem magam az emlékbe, de mikor harmadszorra is megismétlődik összetéveszthetetlen nevetése, megdermedek. Tényleg nevetni hallottam volna?

- Nina? -jön a semmiből egy lepett hang. Mire beazonosítja agyam ki is az, látókörömben is feltűnik.

- Szia! -sóhajtom gyengén, s öcsém ölelése most jobban esik, mint bármi.

- Mi a fenét csinálsz itt? És hogy vagy? Meg mi ez az egész? Miért tetted...-hadarta, aggódó kék szemei arcomon cikáztak. Alig bírtam leállítani.

- Css! Nyugodj meg! -tettem mutatóujjam szája elé, mire kérdően meredt rám, és gondolom mindenre magyarázatot várt.

- Hogy nyugodjak meg, hm? Azzal hív fel anya, hogy a nővérem éppen a kórházban van, nem mellesleg mert előző éjjel a doki talált rád a viharban -hangja remegett, akár a kocsonya. Nem szerettem ilyennek látni. Pedig legtöbbször ilyen volt, mert mindig miattam kellett halálra aggódnia magát. És most fel sem bosszantom magam azon, hogy anyám megint intézkedett, mert azt hiszem azért tette, mert szeret. Ahogy Dr. Belédlátok mondta az előbb: sosem vetted észre, hogy mindenki szeret?

- Csak tüdőgyulladás -legyintek, mert egyre jobban unom már, hogy szinte halálos betegként kezelnek.

- Tudom mire gondolsz, de ez igenis nagyon súlyos betegség! Most azonnal hazamész, és ki sem kelsz az ágyból! -ragadta meg a karom, majd gyanakvóan közelebb hajolt. Úgy mért végig, mintha röntgen szemei lennének. Lapát tenyerét homlokomra tapasztotta, szinte égetett keze hidegsége - Úristen, tűzforró vagy! -sopánkodott, majd aggódva fordult hátra, az irányba, ahonnan közeledő fiúhangok ütötték fel fejüket.

- Nagyon kivan? -kérdezem hunyorogva, s egyből számba is marok fogammal.

- Ellenkezőleg -rázza fejét, maga sem érti- Furcsa, mert pont olyan, mint régen. Őrült. Mintha boldog ember lenne -közli felháborodva.

Az információk hallatán érzem, ahogy lesápadok, miközben menten összeesek, annyira melegem van.

- Jobb lenne, ha mennél Nina! -sürget öcsém, és hátra-hátra tekintget. Fodrászok, sminkesek suhannak el mellettünk, messzebb Baily vörös kobakját is látom.

- Beszélnem kell vele, vagy... valami -húzom össze szemöldököm, túl sok ez a mai nap.

- Nem, nem kéne. Hallgass rám, légyszíves -toporog öcsém, aki jól láthatóan merő feszültség.

- Niall, nem veszíthetem el őt is! Bármit megteszek, hogy visszakapjam -jelentem ki határozottan, és egészen felbátorítom magam ezzel. Szeret engem és kész, akkor meg mit aggódok? -kérdezem magamtól, és gyorsan lefut bennem a jelenet, amikor először mutatott be a családjának. Isteni vacsorát ettünk, utána viszont Louis elment az ottani barátaival sörözni. Ott maradtam a négy kishúgával, majd szétszedtek. Gyöngyöt kellett fűznünk aztán sminkelőset játszottunk. Fárasztóbb volt, mint gondoltam, szépen el is aludtam a földön, egy halom Barbie-baba ruha között. Arra ébredtem, valamikor késő este tájban, hogy Tomlinson ott ül a fotelban, ölében, nyakára csimpaszkodva a két legkisebb, Daisy és Phoebe. Azt kérdezték nagy lelkesen Louis-tól, hogy: "Nina olyan szép, ő lesz a feleséged ugye? De ugye majd megengeded, hogy játsszon velünk is?" Én pedig csak mosolyogtam, nyakamban méteres színes gyöngyfüzérrel, és nyugodt voltam végre, mert úgy éreztem a megfelelő embert találtam meg. Vagy ő engem. Senki sem tudja.

Vajon a lelki állapotom és a betegségem együttese idézi azt elő, hogy ki tudom vonni magam a külvilágból, s csakis a saját emlékeim kincstárába zárkózom? Felkapom fejem, öcsém arca kővé dermedt. Nem értem okát, mögé pillantok.

Belém szorul a szusz, végtagjaim görcsbe állnak, bőrömet lángnyelvek hasogatják. Niall mögött ugyanis ott áll Harry és Louis. Harry zavartan pillant hol rám, hol Tomlinsonra, s ahogy látom próbálja őt visszaterelni az öltözővé avanzsált lakosztály fele. Nem bírom levenni szemem Louis-ról. Próbálom tekintetembe foglalni, mennyire bánom, de nagyon úgy tűnik, szöges, tüskés páncélt vont maga köré, és nem hajlandó velem foglalkozni. Megvetve, de inkább közömbösen pillant rám egy kicsit, majd Harry javaslatára visszaindul.

Utánakapok kezemmel, mintha csak egy múló álomkép lenne, vagy pont mint az előbbi emlékképek egyike, ami ha nem vigyázok huss, elillan, köddé válik, semmivé lesz. Most ez viszont a valóság, az, melyet képtelen vagyok kontrollálni, ezért utána indulok. Styles viszont meglepetésemre elém szökken, kissé ellenséges tekintetét könnyben fürdő szemeimbe szúrja. Elállja utamat, nem enged.

- Te vagy a védőfal? -kérdezem, rekedtségemet nem sikerül leköszörülnöm.

- Igen. Ha kell, igen.

- Megtennél egy szívességet? -nézek rá bosszúsan, ő pedig könnyedén viszonozza.

- Éspedig? -felvonja szemöldökét, Niall-ra sandít, majd vissza rám.

- Menj a francba! -lököm meg kissé, s igyekszem kikerülni. Majdnem sikerül, de utánam kap, visszaránt. Szédelegve fordulok felé.

- Engedj el, Harry! -hangom eltűnik, kénytelen vagyok suttogni. Megrémülök tehetetlenségemtől, érzem, ahogy kövér könnycseppek buggyannak ki szememből. Niall nem tesz semmit; mert maga sem tudja, mi lenne a helyes. Fogjon vissza, vagy lökjön a vesztembe? Harry viszont döntött helyette, és elengedte a kezem. Ellágyultak arcvonásai, lesütötte szemeit.

Kezdtem szédülni, jobban és jobban, minden lépésnél, melyet megtettem a helység fele. Szinte tapintható volt  a levegőben egy újabb tragédia. Nem sírok, nem sírok -mondogattam csendben magamnak. Láttam, ahogy észrevesznek páran, Liam, néhány fodrász, Brendon, de csak némán bámultak.

- Louis kiment a tetőre -hallottam meg egy elhaló hangot. Átvergődtem a hatalmas szinten, aztán újabb lépcsősor következett. Sötétebb, meredekebb. Mire felértem kiköptem a tüdőmet, minek is az. Odafent gyönyörű volt. A hajamat kis híján lekapta a szél, melynek jeges fuvallata szinte az arcomra égett. Tomlinson egy fém szellőző szekrény tetején ült lábait lóbálva. Körülöttünk néhány technikus, operatőr pakolászott csak, jelenlétük nem is érdekelt különösebben, se nem zavart. Gyomromban olyasmi érzés remegett, mint Brendon esküvőjén, amikor abban a habos ruhában odaálltam elé, és megmondtam neki őszintén, hogy bizony szeretem. Lassan közeledtem felé, ő pedig úgy tett, mintha nem venne észre, csak révedt a kilátásba, ami tényleg káprázatos volt. Világítóan barna bokája most is csupasz volt, miként kilógott nadrágszára alól. Cipője orrával köröket rajzolt a levegőbe. Nagyot nyeltem. Vele olyan jó volt. Egyszer-kétszer furcsa göncökbe bújtunk, kendők, sapkák, napszemüvegek mögé, és hihetetlen volt úgy járkálni az utcán, hogy senki sem ismert fel minket. Szinte láthatatlanná váltunk. Aztán pedig csak ültünk egy koszos padon és figyeltük az előttünk elsuhanó embereket. Olyan sokszínűek voltak. Azt játszottunk, hogy az első benyomásunk alapján egy rövid történetet, személyleírást találtunk ki róluk.

Valamit mondanom kellett volna, de fejemben csapdába estek a ki nem mondott szavak. Bénán álltam ott és bámultam rá.

- Azt hiszed érdekel, hogy itt vagy? -kérdezte hidegen, mintha idegen vagy egy ellenséges behatoló lennék.

- Hozzád jöttem.

- Feleslegesen -jelentette ki közönyösen, majd óvatosan felém sandított. Láthatóan összeszedte minden lélekjelenlétét, hogy rám tudjon nézni. És csak nézett és nézett, tőle szokatlan arccal. Ötletem sem volt, mi járhatott a fejében éppen.

- Ne csináld ezt! Kell, hogy legyen valami módja...

- Minek? -hangja úgy csattant, mint az ostor.

- Annak, hogy jóvátegyem -úgy nyöszörögtem, mint aki az életéért könyörög.

- Ez már jóvátehetetlen. De nehogy azt hidd egy percig is, hogy szenvedésünk kollektív. Egyetlen könnycseppem nem csordult ki miattad, és nem is fog. Egyszerűen nem hagyom, hogy fájjon. 

Szavai hallatán felfordult velem a világ. Nagyon úgy tűnt, hogy komolyan kell vennem kijelentését, nem ad nekem több esélyt. Nekem nem volt mit mondanom, letaglózott a stílusa. Remegő térdekkel másztam le a lépcsőn, vissza a mozgolódó stáb tagjai közé. Sikerült kisurrannom a legkisebb feltűnéssel, az alaksori parkolóban pedig ott várt a doki a kocsiban, ahogy ígérte. Eldugult orral, izzó arccal, lüktető fejjel, maró mellkassal ültem be, és csak annyit tudtam kimondani: - Igazad volt. Rossz ötlet volt idejönni. 

- Most mi lesz? -nézett rám feszült arccal.

- Elvinnél Niall-hoz? Azt hiszem rám fér egy kis pihenés -dőltem hátra az ülés támlájának.

- Na és azután?

- Elutazom innen.