72. rész - Szerencsétlen fiú

Az idő kicsit lefékezett arra a néhány bizarr, de forró pillanatra. Niall úgy érezte magát, mint aki épp újjászületőben van, s bár ez felemelő érzés volt, közben mégis fájdalmas. Fájt arra gondolnia, hogy ez ő valójában, ez a csupasz lelke, mindenféle ráerőltetett máz nélkül.Szíve lágyának nem tudott parancsolni, ez pedig dühítette. De nem volt annyira haragos, mint Liam. Liam, aki a csók közben eltaszította a mellkasához bújt testet, kilökte maga alól a széket, s vérben izzó szemekkel meredt a kis szőkére, aki ártatlanabb és gyengébb már aligha lehetett volna az adott pillanatban. Hiszen ledobott magáról minden tüskét, lerázta magáról a menedzsment régóta felvetetett álcáit, és végre valaki más volt. Pontosabban az a másvalaki, aki valójában éppen önmaga volt.

- Mégis mi a fene ütött beléd?! -reccsent rá Liam. Niall megbotránkoztató megnyilvánulása tényleg meredek tett volt, erre a reakcióra azonban nem számított senki. Még maga Payne sem. - Mi a francot művelsz?! -sziszegte veszedelmes méreggel, arca ijesztően új vonásokat öltött. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban ököllel ront szegény Niall-nak, aki semmi rosszat nem akart. Vagy lehet, hogy a "rossz" definíciója alatt Liam pontosan ezt értette?

- Nem tudom, sajnálom -habogta rekedten, s kíméletlenül rátört a sírógörcs zavarodottságában. Liam megbékíthetetlen volt...

Ott maradt késő estig a Horan-lakban, de csakis azért, mert lelkiismerete nem hagyta távozni. Megígérte, hogy ő fog rá vigyázni ma. Egyetlen szót sem szólt a szöszihez, mi több, rá sem nézett aznap már. Amikor Niall álomba pityeregte magát, eljött onnan lelkét égető zaklatottsággal.

Aztán nem beszéltek napokig. Sem egymással, sem másnak a csókról. Közös titok volt, de nem ugyanazt jelentette mindkettejüknek.

Bármilyen nehéz is volt, Niall belátta, hogy itt az ideje új fejezetet nyitnia, és ezzel el kell eresztenie örökre a régi, befejezettet. Nem önként tette, hanem szükségből, mert nem maradt más választása: végleg búcsút kellett intenie, háta mögött maradt életének. Nincs többé hátra arc. De a kijelölt út göröngyösebb volt, mint hitte.

-Niall?! -tárta szélesre apja a bejárati ajtót, borostás, fáradt arca, reményben úszott- Üdv itthon, kölyök! -köszöntötte olyan hangsúlyban, mintha apa és fia közt minden rendben lenne. Nem várt magyarázatot fiától, pedig ezer kérdése lett volna hozzá. Látta rajta, hogy Niall most éli át élete első, komolyabb lelki mélypontját, és tudta, hogy fia elég erős és érett ahhoz, hogy önként megbirkózzon vele. Niall pedig hálálkodva biccentett oda apjának, szavak nélkül is tudtára adva, hogy sajnálja. Sajnálja, hogy elcseszte, hogy hülyén viselkedett, és a leginkább, hogy: elköltözött. Hiszen ez az ő otthona is. Rájött, hogy nem is hullott szét minden, csupán átrendeződött.

Csendben ültek régi törzshelyükön, az agyonnyűtt kanapén, ahol minden este bámulták a meccset. Most is legurítottak egy korsó sört Niall kedvencéből, s  az ital szólásra bírta a fiút. Méghozzá vakmerően őszintén.

- Van itt valami -kezdte motyogva, miközben mutatóujjával a halántékát dörzsölgette- Valami nagyon komoly, amit neked merek csak elmondani. -komor kékben csillogtak szemei, mellkasa ütemtelenül emelkedett fel, s le. Apját láthatóan kiverte a víz.

- A csókra gondolsz Liammel?

- Te honnan tudsz erről? -akadt torkán a levegő, apja értetlenül rázta a fejét.

- Miről honnan tudok? Azt mondtam, csupa fül vagyok. Bármit elmondhatsz! -támasztotta meg alkarját térdén, s bizalmasan előredőlt. Niall felsóhajtott, majd kinevette saját magát. Megőrültem -nyugtázta újra.

- Hát jó. -túrt szőke hajába- Az van, hogy...én azt hiszem szeretek valakit. Mármint úgy. Érted. -makogott a szavakat esetlenül forgatva. Niall tudta, mi lesz apja reakciója, ezért meg is akarta előzni, de nem ment. Megmukkanni sem bírt.

- Hiszen ez nagyszerű fiam! -húzódott boldog vigyorra a férfi szája, és a levegőben meglengette öklét, mintha  a kedvenc focicsapata épp most rúgta volna be a győztes büntetőt. - És hogy hívják a szerencsés hölgyet? -bámult Niall-re várakozó örömmel, aki látványosan elborzadt a gondolattól, hogy most válaszolnia kellene. - Hogy hívják a szerencsés hölgyet? -ismételte meg magát lehervadó mosollyal.

- Fiú -bökte ki lángra gyúlt képpel.

- Mi?

- Egy szerencsétlen fiú -erősítette meg apja rosszat sejtő kétségeit. Azt kívánta bárcsak megnyílna a kanapé  alatta, és elnyelné valami borzalmasan mélységbe. De ehelyett szembe kellett néznie apjával. Szeméből pedig ha tetszik, ha nem, olvasás nélkül is kitűnt a döbbenet. Nem is szimpla döbbenet volt, hanem csalódottság és hitetlenség.

Szép munka Niall, te aztán le tudod dermeszteni az embert. Robert sokkosan ült, köpni-nyelni sem bírt. Erre számított a legkevésbé, nyilván.

- Bátor kis fickó vagy -fújta ki a levegőt a férfi, majd a nagyszülei régi bárszekrényének komódjára sandított- Itt az ideje, hogy elfüstöld az első ánizspipádat!

- Nem fura, hogy te vagy Louis Tomlinson? -kérdezte Nina egy váratlan pillanatban. Csípőjén érezte, hogy ott pihen Tommo kézfeje. Ezzel már nem is volt olyan ijesztő az éjszaka sötétsége.

Louis reakciója csak halk, de folyamatos kuncogás volt; többek közt ezt is imádta a lányban: váratlan, spontán kérdései voltak. - Most mi van? Annyira vicceset kérdeztem?

- Ühüm -helyeselt, majd közelebb fészkelte magát a lányhoz. Az ágy megrengett alattuk. - Valójában volt időm megszokni, hogy én vagyok Louis Tomlinson, azt már kevésbé, hogy ez a fickó ilyen híres.

- Mert jó hangod van.

- Sok embernek van jó hangja.

- Mert jóképű vagy.

- Nina..

- És mert világszínvonalú a... a...hátsód! -nevetett fel nyelvébe harapva. Cserébe Tommo jól megcsikizte a lány hasát, mire az ütni-vágni kezdett a tér minden irányába.

- Ki ne rúgd a fogam! -figyelmeztette a mókamester egy-egy csatakiáltás közben.

- Ne bánts Louis! -hahotázott a lány, úgy fetrengve, mint akinek hangyák mászkálnak a gatyájában. Répafi nem kegyelmezett, ezért Nina bevetette titkos fegyverét. Erőt gyűjtött, majd kivédte a támadó kezeket. Lerúgta a bokájára tekeredett takarót, s Louis csípője fölé kerekedett.

- Há! Én vagyok felül! -húzta ki magát diadalmasan.

- Attól még meg tudlak csikizni! -vigyorgott gonoszan, a sötétből kiragyogtak fehér fogai. Nina tudta, hogyan állíthatja le a kis harcost. Még mielőtt Lou bármit tehetett volna a lány a szájára tapadt, és kíméletlen csókcsatára invitálta ellenfelét. Levegővételnyi időt sem hagyott.

A teraszról négy kőlépcső vezetett az udvarra. Itt ücsörögtek a mogorva őszben, szürkületkor, ánizs dohányt tömve a pipába. Niall tudta, hogy apja ezt egy jelentős pillanatra tartogatta. Még ha egyikük sem éppen ilyen pillanatra gondolt. A gyufa sercent, a pipa füstölt. Niallé volt az első slukk. Bátran, igen meggondolatlanul lélegzett bele, majd rögtön fulladozni is kezdett tőle. Kis híján kiköpte a tüdejét, amin apja jót kacagott.

- Hát ez valami rémes -hörögte könnybe lábadt szemekkel- És én erre vártam mióta.

- Látod ilyen az élet. Sokszor hajlamosak vagyunk túlértékelni dolgokat, amiket nem ismerünk igazán, aztán nagy csalódás a vége. Közben pedig észre sem veszed, hogy elsiklottál az apró, de annál lényegesebb dolgok mellett.

- Mire célzol?

- Majd rájössz magadtól is. -pöfékelt a férfi, láthatóan élvezve, ahogy gomolyog a fűszerszagú füst a sötétben, s egy újabb bölcsességet mondhatott fiának, amin remélhetőleg majd elgondolkodik néhanapján. Niall kikapta kezéből a szépen faragott pipát.

- Kérek még! -erősködött, persze apja ismerte már ezt a hangsúlyt.

- Nem, nem kérsz. Neked most egy csendben hallgató apára van szükséged -bólintott egyet, majd magára bökött: - Ez lennék én -mondta, majd visszavette a dohánytömlőt. Végre jó apa akart lenni.

- Mindig jó apa voltál ám -vallotta be, mintha csak a férfi gondolatai közt olvasott volna.

- Nem tudom, Niall -szegte le fejét- Az jut eszembe, hogy annyiszor jöttél oda hozzám a dolgozószobába, és kérdezted, hogy mikor megyünk ki végre focizni. Mindig azt feleltem: majd, ha ezt befejeztem. De sosem fejeztem be.

Niall tekintete elrévedt az udvar szépen gondozott növényvilágán. Apja szavai egyszerre megidézték a múltját. Azt, amiért most keseregve rajong, de tudja, vissza már nem kapja.

- Mindegy is, most itt leszek -karolta át fia egyre szélesedő vállát- Segíteni fogok. -motyogta- Bár könnyebb lenne, ha most is csak fociznom kéne veled. -tette hozzá viccnek szánva, de nem nevetett sem ő, sem Niall.

Bár a szöszi tudta, hogy apja most bármit megtenne, hogy könnyítsen terhén, de mégis, ahogy nézte segítőkész ábrázatát, míg feltehetően legbelül pánikolva hajhászta gondolatait, arra jutott: nincs ember, aki le tud szállni a másik lelkének mélyére. Végül vett egy mély levegőt, benntartotta, és beszélni kezdett.

- Egyáltalán nem így képzeltem az életemet -fancsali képpel konstatálta a kijelentése okozta fájdalmat- Ez...ez már megmásíthatatlan. A saját nememhez vonzódom. Nem értem, hogy nem vettem észre hamarabb. Talán tudat alatt mindig is ott lapult bennem ez a hajlam, de ezidáig erőszakkal elfojtottam. Annyira szánalmas vagyok -fakadt ki, tenyereibe hajtotta arcát.

- Ha most azt hiszed szégyellem, hogy a fiam meleg, és azt várod, hogy ordibálni kezdjek veled, akkor nagyot tévedsz. Nincs abban semmi hogy éppen a saját nemedhez vonzódsz. Senki sem ítélhet el emiatt, érted? Attól te, te vagy.

- Én nem merem elmondani senki másnak -remegett meg hangja. Tök mindegy -gondolta- Most már tudja a titkom, amit a szavak csak felfedtek, de nem oldottak meg.

- Előbb fogadd el önmagad. Aztán a többi megy magától. Tudom, be vagy tojva. Mindenki fél az ismeretlentől. De ha akarod, végig ott leszek melletted.

Louis lehetetlenül mélyen tudott aludni.És persze lehetetlen pózokban. Ezúttal is Nina combjai köré sikerült fonnia lábait, a fene sem tudja hogyan. A lányt ez cseppet sem zavarta, ugyanis mindent tudott volna csinálni, éppen nem aludni. Baily járt a fejében. Szegény Baily...Milyen zaklatott volt. Teljesen kiborult.

- Gyerünk Benson, bökd ki!

- Én...

- Ne csináld ezt!

- Terhes vagyok. -tört ki belőle hisztérikusan a sírás, de nem olyan lármásan és idegesítően. Nagyon halkan, de annál hevesebben. Nina arca egyszerre tűzbe borult, de ugyanakkor valami furcsa megnyugvás is végigcikázott benne. Hirtelen nem is tudta, most hogy reagáljon. Ennek a hírnek általában örülni szokás, nem? Nina gyanakvó természete rosszat sejtetett vele, mintha tudná, hogy ez még nem minden.

A visszajátszott jelenet egy csapásra keresztülvágta valami hang. És mocorgás. Louis az.

- Nem, nem. -motyogta alig érthetően, majd felült, kitakarózott, és az ajtó irányába lépkedett.

- Mi? -kérdezte Nina, de nem kapott választ. Ebből már sejtette: Lou megint alvajár.

- Holnap lesz, jaj! Még meg kell...

Nina szájára tapasztotta a tenyerét, nehogy hangos röhögőgörcsbe kezdjen. Gyorsan felpattant fektéből, és Louis mellé szökkent. Tudta, mit kell ilyenkor tennie.

- Louis! -énekelte halkan a nevét- Gyere, menjünk vissza az ágyba, jó?

- Igen, de kérek csokis kekszet is -duruzsolta. Ember még nem látott ennél édesebb jelenetet.

- Rendben, de alvás! -súgta halkan a lány, majd óvatosan próbálta visszaterelgetni az ágy felé a kis holtkórost.

- Nem, nem.

- Mi nem?

- Holnap karácsony! Ajándékot kell vennem a gyerekeknek!

Nina nem bírta, földöntúli hangokat hallatott, amely abból született  hogy igyekezett nem kipukkadni. Szerencsére Répafit betakargatva, az gyorsan vissza is szenderült. A Horan lány viszont változatlanul éberen bámult a sötétben. Tudta a teljes igazságot Baily-ről, azt is tudta, mit tervez a vöröske. Tudta, hogy ebbe nem szólhat bele, mégsem bírta tétlenül nézni, ahogy véghezviszi őrült tervét. Ráadásul a munkába hajszolja magát, és örökké azt hazudja mindenkinek, hogy a rosszulléte csak gyomorrontás.

Másnap. Londont vad szélvihar tépázza. Nina Louis lakásában készülődött a délutáni táncpróbára. Törölközőbe csavarva terült el a puha, bevetetlen ágyon. Lepődve tapasztalta, hogy 5 nem fogadott hívása van Baily-től. Kapkodva tárcsázott, de a vonal foglalt volt. Újra, és újra próbálta hívni, míg egyszerre beleszólt valaki, akinek a hangja kicsit sem hajazott legjobb barátnője csilingelő hangszínére. Az anyja volt az.

- Nina?

- Anya?

- Tudtommal igen.

- Nem is téged akartalak hívni.

- Nem lep - vagy hat meg.

- A banya szó közvetlenül Baily neve után van a mobilomban, biztos félretárcsáztam.

- Kedves és tisztelettudó maradtál, te csakis a bájos lányom lehetsz.

- Ja, sajnos. Na szia!

- Várj!

- Tessék.

- Amúgy hogy vagy?

- Mit érdekel az téged? Nem kell eljátszanod ezt a nehéz szerepet. Amúgy sem áll jól.

- Esélyt sem hagysz? 

- Nem hinném. Egyébként is, ha anyai tanácsra szorulok, akkor már van kihez fordulnom.

- Ugyan kihez? Apád új ribancához?

- Louis anyukájáról van szó. Te sosem voltál olyan, mint ő. Tudod, a minap felhívott engem. Engem, érted? Érdeklődött hogy vagyok, azt mondta szívesen segít, ha tud bármiben. Felajánlotta, hogy akármikor felhívhatom, ha gondom van. Akár a fiával, akár otthon, akár a munkában. Törődik velem, pedig alig ismer.

- Szóval szeret Teréz anyát játszani, hm.

- Irigykedj nyugodtan, abban profi vagy. 

- Jobb, ha most leteszem.

- Végre egyetértünk - a vonal megszakadt.

Nina nem volt büszke arra, ahogyan beszélt az anyjával. De legalább őszinte volt. Nem csinált úgy, mintha minden rendben lenne köztük. (ellenben öccsével pontosan úgy viselkedett) És tudta, hogy jelen pillanatban ő lenne az utolsó ember, akinek elmesélne egy morzsányit is azokból, amik újabban nyomják a lelkét. 

Harry egy barna fotelban ücsörög, krémszínű ingben. Louis a falnak dőlve nyomkodja mobilját már vagy 10 perce; Lara-nak írogatja bocsánatkérő üzeneteit. Répafi is igazán elegáns ma. Szürke öltönyt visel, habfehér inggel. Szemöldöke öt másodpercenként az égbe szökken, majd jön a fejcsóválás. A sokgombos készülékkel veszekszik, abban bízva, ha erősebben bök rá ujjával, vagy ha egyszerre 6 gombot lenyom, működni fog.

- Louis, ne morogj már! -kéri Harry, majd nagyokat sóhajtozik. Hátrahajtja göndör fejét, nézi a plafont egy ideig, majd újra sóhajt egy sort. Zayn türelmesen állja, ahogy Rosie megigazgatja ébenfekete hajkreációját. 

- Mullingar és Wolverhampton? -kérdezi Louis fel sem nézve.

- Liam előbb dobott egy sms-t, mindjárt ideér -szólalt meg Zayn. 

A hangulat nem volt az igazi. Harry volt a legfeszültebb. Mint akiben áramot járatnak, úgy ült ott. 

- Hé Hazza, minden oké? -lépett oda Tommo bizalmasan.

- Ühüm -mondta cseppet sem hihetően, mert közben megállás nélkül kopogott cipője sarkával, ami igazából mindenkit kezdett idegesíteni.

- Bökd ki, mert fel fogsz robbanni -javasolta féloldalas vigyorral

- Nem lehet - préselte ki összeszorított ajkai közül- Titokban kell tartanom. Lou megrázta a fejét, mint aki megbotránkozik.

- Te tudsz titkot tartani? -lepődik meg, majd újra elneveti magát. De most nem sikerül oldania a hangulatot. Harry két malomkő közt őrlődik, aztán látványosan vizslatni kezdi két alkarját; egyiken a 'Things I can', a másikon a 'Things I can't' feliratú tetoválás. 

- Nem szabadna elmondanom.

- Ha a bandából kapcsolódik valakihez, akkor el kell árulnod! Egy család vagyunk.

- Igen Louis, tudom. De...-hangosan nyelt egyet- ez nagyon furcsa. 

- Mindjárt itt lesz egy csomó puccos angol, akikkel majd kezet rázni meg bájcsevegni kell. Nem bírom ki addig! -cincogta

- Jó, jó -forgatta szemeit, majd gyanakodva körbetekintett- Niall és Liam a múltkor.

- Múltkor?

- Csókolóztak. Érted? És még csak nem is részegen. 

Louis-nak tátva maradt a szája, és úgy fürkészte Harry zöld szemeit, mintha meg akarná benne találni a huncutságot, amiről rájön, hogy átverés az egész. De Fürtös olyan arcot vágott, mint akinek a golyóit szorongatják. 

- Ne, ez nem lehet. Biztos? Honnan veszed?

- Liamtól. Véletlen elszólta magát. Ő nem meleg, azt mondta. De...fura volt és dühös. 

- Nem akarom elhinni. Nem csak hülyéskedett?

- Csak neked jutna az eszedbe ilyennel poénkodni Lou. Liam nem ilyen.

- Sziasztok! -toppant be Liam egy vörösbor színű ingben. Fagyos csend állt be, Hazza és Tommo túl egyszerre hallgatott el, s túl egyszerre kapta fejét az ajtón belépő fiú fele. 

- Megjöttem! -bukkant fel mögötte Nialler is. A titok annyira nem volt titok többé. Liam dermedt műmosollyal fordult meg: - Szia Niall! 

- Szia Liam! -köszönt vissza hasonlóan zavartan. 

- Most mi van? -kérdezte Zayn, mert ő sem volt azért sem hülye, sem vak annyira, hogy ne vegye észre barátain: valami susmus van a háttérben. De választ már nem kapott tőlük, mert mobilja rezegni kezdett a mellette levő kis asztalka üveglapján. 

- Baily az - nyújtotta oda Rosie, majd még elvégzett néhány apró finomítást Zayn haján.

- Hi Bee! Mi? Úristen! De szóltál valakinek? Hogy én? De..Jó, máris indulok! Tarts ki! 

- Mi történt? -kérdezte mindenki kórusban.

71. rész - Niall Horan bőrében

Azt hiszem megváltoztam. Nem, nem is hiszem, tudom. Fura, mostanában Liammel beszélgetek leginkább; azt mondta hülyeség félni a változástól. Én nem félek tőle -mondtam, mire ő: Igazán? Honnan tudta? Ennyire rám van írva? Pedig meg mertem volna esküdni, hogy olyanná váltam az utóbbi hetekben, mint egy sündisznó. Magamba fordultam, és tüskéket növesztettem. Nem akartam, hogy bárki is lássa, mit érzek. Nem akartam, hogy bárki is megpróbáljon segíteni. Lusta vagyok, mert észrevettem, hogy nincs rendjén, ahogy viselkedem, mégis valahogy kényelmesebbnek tűnt begubózni.

Talán már dél is elmúlt, mikor végre sikerült kimásznom az ágyból. Eszembe jutott, hogy tegnap az asztalom felejtettem a szendvicsem. Na szép. Már az étel sem esik úgy mostanában. Jégtömbbé fagyott lábfejjel kocogtam ki a konyhába, de olyan életunt kedvetlenség zúdult rám, hogy azt hittem, elsírom magam. Üres volt a lakás, elhagyatott. Mintha senki sem akarna velem lenni. Pedig ez nincs így Niall, butaságokat gondolsz! -dorgáltam meg magam, de ettől csak még szánalmasabbnak éreztem a helyzetet. Talán összeköltözhetnék Liammel. Ő már többször is felajánlotta, én meg csak nyalogattam a sebeimet. Olyan, mintha ő lenne az apukám, mintha ő szavak nélkül is megértene. Testvérem helyett is most testvérem.

Az összeszáradt szendvics rágcsálása közben pedig felhívtam őt. Hangja megint aggodalmas volt, és én pontosan tudtam, hogy miattam.

- Te még csak most keltél fel? -kérdezte ledöbbenve, hiszen ő egyenesen imádta korán kezdeni a napot.

- Aha, nincs jobb dolgom.

- Eljöhetnél velem a Ringring-be, venni kéne pár göncöt.

- Nem hinném, hogy jót ötlet lenne emberek közé mennem. -ásítottam bele a telefonba, közben pedig -bármily szentségtörés is tőlem- félrelöktem a tányérom.

- Én kijelentettem, hogy eljössz velem. Kapd össze magad, indulok hozzád! -mondta elszántan.

Hát ez remek, gondoltam. Én sündisznó akarok lenni!

Visszaslattyogtam a hálóba, és bedőltem az ágyba; kicsit még sajnáltatni magam. De az, hogy a paplant a fejemre húztam, megint csak nem oldott meg semmit. A fejemben egyre hangosabban kiabáltak a hangok. Nem tudtam helyretenni őket. Helyette inkább bekapcsoltam a tévét, éppen egy rugby meccs ment. Remek. Közben mégis sikerült kihámoznom magam a paplan alól, és Robbie Williams dalokat énekelgetve felöltöztem. Aztán betoppant Liam, oldalán Josh-sal, és váratlan ötletükre - miszerint legyen szülinapi bulim- meglepően gyorsan és lelkesen rábólintottam. Akkor persze még nem sejthettem, hogy az a parti lesz a vesztem. De lehet, hogy pontosan azt akartam.

A napszemüvegemen keresztül néztem ki a Nando's üvegfalán az utcán sertepertélő lesifotósokra. Kivételesen nem estem neki olyan nagy lendülettel a peri-peri csirkémnek.

- Te beteg vagy!? -kérdezte Josh, ahogy észrevette az érintetlen tányérom.

- Mi? -kaptam felé a fejem- Ja, nem. Csak elkalandoztam. -mondtam lazán, és próbáltam olyan hévvel falatozni, ahogy azt tőlem megszokhatták. Minden falat lenyelésekor éreztem azonban, hogy a torkomat a sírás szorítja. Elbújtam a férfimosdó egyik fülkéjében, és próbáltam gyorsan lehiggadni. Közben Peter hívott, kíváncsian szóltam a mobilba.

- Szia Niall! Fontos dologról lenne szó.

- Hallgatlak!

- A marketing osztályról hívott Klyde. Az újságírók szagot fogtak, és mindenhol Nináról és rólad cikkeznek a legfrissebb lapokban. Itt van előttem például a Celeb Couture, és az virít rajta: Horan vs. Horan. Testvérháború a családi válságban. -olvassa- Undorító.

- A francba! -sziszegtem és nekidöntöttem a fejem a kabin falának.

- Egyetlen megoldás van, hogy leálljanak. -cseng Pete hangja reménykeltően. Szinte tudtam, hogy kitalál valami megoldást.

- Mi lenne az? -kérdem mohón.

- Ki kéne békülnöd Ninával.

Felháborodva összevonom szemöldököm.

- Ez a nagy ötlet!? Ezt verd ki a fejedből!

- Akkor csak tégy úgy, mint aki megbocsájtott! Csak a műsor kell, hogy lássák, nincs itt semmiféle testvérháború. A rajongók megnyugodnának, a pletykás média lecsillapodna, a srácok is kicsit felszabadulnának. Ez az örökös feszültség nem tesz jót a csapatnak Niall!

Egy kicsit képtelenségnek tűntek szavai első hallásra, végül megígértem, hogy megteszem. Rábólintani egy ilyesmire elhamarkodott és könnyelmű lépés volt, de mindenképpen elkerülhetetlen. Ebben a világban nem dönthetek el mindent. Van, amikor szemet kell hunynom a dolgok felett, azok bármilyen képtelenségnek tűnnek is. 

- Minden oké Nialler? -kérdezte Liam gyanakodó tekintettel, mikor visszaültem az asztalhoz. 

- Ja, persze. -bólintottam egy szemernyi erőfeszítést sem téve, hogy szavaim hihetőek is legyenek. Döbbenten érzékeltem, ahogy lefut egy könnycsepp az arcomon. A srácok megszeppenve meredtek rám. 

- Niall...

- Semmi gáz. -ráztam a fejem- Tényleg. Ma este ünnepelünk! -erőltettem magamra egy 'rendben leszek'-mosolyt, de belül azt gondoltam: ma este a padlóra küldöm magam. Bár már most is ott vagyok... van ennél lejjebb? -csengett fel kobakomban a jogos kétely.

Este megszületett a válasz: van. Gőzöm sincs mi történt velem. Minden olyan valótlannak tűnt. Minden szó, ami elhagyta a számat, minden mozdulat, minden kacaj, mintha nem is én lettem volna. De minden ment magától. Átvertem a nővéremet, s aztán újra a sárba tiportam; fura, mert nem éreztem lelkiismeret furdalást akkor. A srácok egytől egyig bevették, hogy újra a régi vagyok, hogy rendbe jöttek a dolgaink Ninával. Vékony fátyol volt csupán a hamis valóság, tudtam. Én mindent elrontottam, amit lehetett. Felőröltem az utolsó őszinte kapcsolatomat is a testvéremmel. Apám mindig azt mondta, hogy az őszinteség a legjobb taktika. S bár nincs ember, aki folyton jól taktikázik, én végképp vesztésre állok. A legrosszabb politika volt egy nem létező Niall Horan-t küldeni a játszmába. Az igazi Niall nem tett volna ilyen a testvérével és a barátaival.

De akkor, ott, éjszaka, nem bántam, hogy azok az ördögi szerek -akaratomon kívül- a hatalmukba kerítettek. A saját szobámban ébredtem, szinte kettészakadt a fejem az erős fénytől. Felettem négy arc körvonalazódott: Liam, Harry, Rosie és Bob, a személyi testőröm. Hihetetlen érzés volt, egyszerűen nem forgott az agyam, és nem tudtam, hogyan is kell megszólalni. Sem a hangom, sem a nyelvem nem találtam. A körém-gyűltek megállás nélkül lökték a sódert, én meg idétlenül pislogtam rájuk, mint aki morfiumos kakaót ivott reggelire. Teljesen eltompult a külvilág, csak arra eszméltem fel, mikor Roro nyomott egy puszit a homlokomra, de a nyomást szinte meg sem éreztem, mintha folyamatos zsibbasztásban lenne minden porcikám. (zene itt)

- Niall, hallasz? -kérdezte valamelyik fiú, de a kérdés felfogása nagy erőfeszítést igényelt. Gondolataim lustán lappangtak fejemben, s képtelenek voltak szavak formájában felkúszni puskaporos torkomon.

- Még kába, hagyjuk pihenni! -javasolta Liam összevont szemöldökkel, s fogalmam sem volt, honnan hallom fátyolos hangját.

- Annyira sápadt! -jegyezte meg Harry, miközben a szája szélét rágta.

- Én itt maradok vele, menjetek csak. -intett Liam, mire vonakodva, de végül mindenki más elhagyta a szobámat. És én még panaszkodtam, hogy üres a lakás.

Liam némán, komoran ücsörgött a fotelban, tekintete az ablakon beömlő fény felé révedt. Sajnáltam, hogy terhére vagyok. 

- Li-liam. -lepetten vettem észre, hogy a saját, tompa hangomat hallom. A megszólított úgy kapta felém fejét, mint aki le akar vadászni. Őszintén szólva semmire sem emlékeztem az elmúlt estéből, csupán érzések maradtak meg emlékként, még mindig a bőröm alatt kúszva. - Tegnap...

- Kiütötted magad! Elvesztetted az eszméletedet! Mi a fenét szedtél be, és miért!? -pattant fel ültéből. A mindig higgadt vérmérsékletű Payne feszülten tördelte ujjait. Hangja számon kérő volt, de annál törődőbb.

- Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy sokat ittam. Aztán kezdett felőrölni a mámor. Nem tudtam mi a valóság. -dadogtam sivatag-száraz szájjal, sűrűn kellett nyelnem. Kezdett felébredni az elmém, és az ébredéssel együtt fokozatosan ereszkedett rám a felismerés: ez a pokol. Ez a valóság, a legkegyetlenebb rémálom, ahonnan nincs hova felébredni. Egy újabb pocsék reggel volt ez, azzal a különbséggel, hogy az élettől való teljes idegenérzetem ezúttal a sokadik hatványra emelkedett.

Liam beszélt és beszélt. Elmondta, hogy halálra izgulták magukat miattam. Elmondta azt is, hogy fel kell készülnöm a legrosszabbakra. -Tessék? Ennél rosszabbra? -gondoltam, önsajnáltatónak tűnik, vagy sem. Tudatta velem, hogy elvonási tüneteim lehetnek majd, felsorolta mindazt az utóhatást, amelyet könnyűszerrel tapasztalhatok még pár napig, de legfőképpen ma: hallucinációk, az érzékszervek tompasága, izomgörcs, nyelészavar, hányás, végtagzsibbadás, kettőslátás, depresszió. Mellettem kell maradnia, mondta. Nem is bánom, feleltem. 

Sajnos a megjósolt utóhatások csaknem mindegyikéhez volt szerencsém. Felkelni nem igazán tudtam. Beszélni annál inkább. 

- Tudod Liam, neked el merem mondani. A szürreális és a lehetetlen világ határán billegtem, és megbotránkozás nélkül viselkedtem úgy, mint egy komplett és megfékezhetetlen őrült.

- Jó, jó; néha egészen vicces voltál elszállva. -tette hozzá cinkos mosollyal.

Savanyúan elnevettem magam.

- Vad éjszaka volt, azt hittem kitomboltam magam, és végre a lelki romokból másnap tiszta lappal kezdhetek.

- De most már ott van neked Nina is! Tudod jól, hogy sosem hagyna magadra.

Igen...Nina.

A név hallatán rögtön el is kalandoztak gyötört gondolataim. Amikor anyám közölte, hogy apával elválnak, válaszokat akartam. Egy világ dőlt össze bennem, és tudtam, hogy a romokból már soha nem lesz semmi a régi. Képtelen vagyok elfogadni, hogy nincs meg többé a családom, amely bár szárnyaszegett volt, de az enyém volt. A nővérem maga volt a lázadás és az ellenszegülés, anyám sokszor tényleg kiállhatatlan és igazságtalan volt, apám pedig túl gyáva. Rengeteget vitázott Nina velük, és olyankor mindig próbáltam lecsillapítani a feszült kedélyeket. Mert én azt szerettem, ha béke van otthon. Ninával ellentétben én egyenesen rosszul voltam már csak a gondolattól is, hogy összebalhézzak anyával vagy apával. Annyira tiszteltem őket, hogy minden követ megmozgattam, hogy megfeleljek nekik. Ezer esetben falaztam Ninának, ha tudtam, hogy ezzel megúszunk egy éjszakai ordibálást. A nővéremmel szemben én boldog voltam, ha a család együtt vacsorázott, ha leültünk közösen kvízműsorokat nézni, ha apával a kertben grilleztünk, és amikor elmentünk Spanyolországba nyaralni. Nekem ezek jelentették mindazt, ami fontos volt. 

Aztán minden széthullott. Megbénít a tudat, hogy mennyi mindent eltitkoltak a szüleim, hogy egymás szemébe hazudtak, hogy miközben egymás ellen, úgy ellenünk is játszottak. Miért?

Szóval ilyen lenne? Ilyen lenne Niall Horan élete?

Ráadásul az éjjeliszekrényemen megpillantottam azt a képet...apáról meg rólam. Hogy nem dobtam még ki? Miért van ez még itt? -pislogtam a keretre, és mégsem vitt rá a lélek, hogy megtegyem. Rég beszéltem apával, vajon mi van vele? És miért nem keres engem? Mondjuk: kit érdekel.

Ebben a pillanatban berregni kezdett a mobilom; fura egy csengőhang.

- Haló? -szóltam bele rutinosan, és akkor jutott eszembe, hogy meg sem néztem a kijelzőn, ki keres.

- Niall! Mi a fenét műveltél? -ordítja egy robosztus hang, ami csak egy emberé ezen a világon: apámé. Hangja nem tűrt mellébeszélést. Már sejtettem, mi ügyben hívott.

- Én? Én aztán semmit. Miért? -tettem az ártatlant, és már előre felkészültem szigorú kioktatására. Amire éppen nem volt szükségem, kösz.

- Hogy a francba jutott eszedbe olyan tiltott szerekhez nyúlni? Elment a józan eszed?

Azt válaszoltam volna legszívesebben, hogy igen. De értelmetlen lett volna, így is tombolt.

- Én nem szedtem be szándékosan semmit, oké? Érted?! Egyébként is...ne játszd már el, hogy mennyire aggódsz! Nagyon jól tudom, hogy klasszul elvagy az új nőddel, nincs gondod semmire. -mondtam, de a hangnememet nem sikerült megfelelően megválasztanom.

- Tévedsz. Gőzöd sincs mi folyik itthon! Agyon aggódtuk magunkat miattad!

- Mindjárt megsajnállak. El ne fáradj a sok idegeskedésben. És egyáltalán, honnan tudsz te a tegnap előtti estéről? Kit hívtál fel? Megint Harry-n keresztül ellenőrizel? Óvodásnak nézek ki?

- Nem, magam jártam utánad.

- Ó, már el is felejtettem, hogy az apám egy magánnyomozó. De jó nekem! -szemtelen volnék?

Ezt a telefonbeszélgetést rövidesen be is fejeztük, hasonlóan "kedves" stílusban. Elég gyerekesen viselkedtem. 

Kisvártatva már nyúlnom is kellett az ágyam mellé készített lavorhoz. A fizikai rosszullét csak egy dolog volt, az összes tünet és fájdalom eltörpült amellett a tudat mellett, hogy semmi sem változott. Azaz, csak egy: lejjebb ástam magam gödrömben.

A nap végén mégis sikerült függőleges helyzetbe hozni magam, megfürödtem, még a konyhába is  kibattyogtam nagynehezen. Liam kávét főzött éppen. Keserédes érzelmek törtek rám ajtóstul, én pedig képtelen voltam megfékezni magam. Éreztél már olyat, hogy meglátsz valakit, akiről azt hitted eddig, hogy kedveled, aztán hirtelen egészen mást érzel, olyasvalamit, ami szökőárként kívánkozik ki belőled, és kész vagy elvetni a józan eszed figyelmeztetését, csakhogy őszinte lehess végre? Nem számítanak a következmények. Nevetséges és egyszerre félelmetes volt, ami történt...

Gyámolításra vágyó kiskölyökként rohantam Liam ölelésébe, és a dolog intimitása csak olaj volt a tűzre. Payne zavartan simította karjait hátamra, én pedig fura remegést éreztem a gyomrom tájékán. Furcsa megtisztulást éreztem, ahogy a barna szemeibe néztem. Az a fajta megnyugvás volt ez, mint amit akkor tapasztaltam utoljára, mikor még azt hittem a családom örök. Szívem szapora basszussal lüktetett.

- Liam, én...-haraptam alsó ajkamba, és szinte ordított elmém a lehetetlen felismerésétől. - Szeretlek! -súgtam magam elé, de tisztán hallhatóan. Olyan hanglejtéssel, amelyet nem lehetett félreérteni. A levegő megfagyott, én pedig tudtam, hogy megőrültem. Tudtam, hogy bizarr és képtelenség az egész. Tudtam, hogy meg fogom tenni. Megtettem. Habozás nélkül közeledtem piros ajkaihoz, lehunytam a szemem.

WOW

Bocsi, ez még mindig nem a rész, de számomra annál sokkal fontosabb!


Tádááám! Íme a nagybetűs szülinapi ajándék. Annyira boldoggá tettél, kedves @Lya vagy @ThaTommonster :) Nem csak azért, mert Louis a mindenem, és élek-halok érte. És nem is csak azért, mert eszméletlen gyönyörűt rajzoltál (megint és mint mindig)! (és nem csak azért mert ezt a képet nagyon-nagyon imádom Lou-ról) Hanem azért, mert személyesen nem is ismersz, mégis ilyen gesztust tettél felém (hozzáteszem már másodszorra) :) Ez annyira kedves dolog! Tudod, én óriási becsben tartom az ilyesmiket, és sosem felejtem el! Az biztos, hogy amint hazaérek kinyomtatom több példányban, mert kell a falamra, és kell a szegedi albérletembe is egy ebből a gyönyörűséges alkotásból! Még egyszer, nagyon köszönöm, hogy megleptél! Egészen meghatottál. <3 Puszil: BB

Gyors update

Sziasztok! Még két nap van a suliból, aztán lesz több, mint egy hét szünetem, szóval megpróbálom akkor a blogírásra fordítani a szabadidőm nagy részét. Úgy tervezem (ami csak egy dolog), hogy kicsit összesűrítem a végét, és hamarosan befejezem a blogot. (meglátjuk sikerül-e)

Másodsorban köszönöm szépen a mostanában özönlő díjakat! Egyébként megnéztétek már az AAoOD 2-t? :D Én még nem mert zéhát írok holnap, de alig várom!

És még valami... nem tudja valaki véletlenül, mitől van az, hogy a lezárt közvélemény kutatásomból folyamatosan fogy a szavazatok száma??? Rohadt idegesítő...

Legyetek jók, ha tudtok. (új rész 2-3 napon belül)

Let me **** you!

Jó, én besírtam. Végre egy vidám vasárnap este :D Szerintem zseniális ez a videó!

70. rész - Testtől szemben

- Minden rendben van? -kérdezte őszinte aggodalommal Eugenio. Teljesen a szívére vette, hogy Nina és Louis így összeveszett, ráadásul mindezért magát hibáztatta. Ezt Nina is rögtön leolvasta a fiú napsugaras arcáról.

- Semmi baj, ne is foglalkozz vele. Nem tehet róla, hogy sokszor fejre esett életében.

- De most énmiattam mérges...-motyogta búsan, s végigsimított szorosan hátranyalt haján.

- Nem, nem, nem! -tiltakozott, és kénytelen volt vállon paskolni a fiút, hogy megnyugtassa- Nem miattad! Csak féltékeny. Megkattant. Legszívesebben bevertem volna neki egyet! -morogta, már inkább csak magának, nem is gondolta volna, hogy Eugenio megérti.

- Te se legyél rá dühös! Olyan szépek vagytok együtt. Én megértem ám a fiút. Vakon szerelmes beléd, azért ilyen.

Nina megadóan elmosolyodott; a kubai srác máris hogy rálát a dolgokra! Tényleg igaza van. Mondjuk nincs min meglepődni; a szerelem és a féltékenység Kubában is az. Ezeket a dolgokat nem választják el egymástól a kontinensek, nyelvek, vagy más kultúra.

Louis Tomlinson felismerhetetlenre álcázta magát egy napszemüveggel és a fejére húzott kapucnival. Ráadásul jócskán este volt már, a Kennington park környéke pedig amúgy sem a legforgalmasabb rész Westminsterben. Szerencsére sehol egy fotós, alig lézeng néhány ember. Lana bármelyik pillanatban megérkezhet, és ez a tudat Louis dühét egyre csak csitította, helyette pedig édes bosszúvágyat érzett. Tétlenül járkált a gyönyörűen kivilágított park sétányán, és próbált gondolkodni. Az jutott eszébe, mikor Harry a turnén palacsintát akart sütni reggelire, de valamiért mindnek a tésztája szétfoszlott, mielőtt kiemelhette volna a serpenyőből. Sokan tanúi voltak, mennyire felbőszült, és percekig folyékonyan káromkodott, meg csapkodott. Tisztára, mint valami gyogyós. Louis kinevette őt, mert képtelen volt megérteni, hogy mérgelheti magát fel valaki egy ilyen hülyeség miatt, mint a palacsinta. Mármint a palacsinta nem hülyeség, de kiakadni ilyesmin? Pont így érzett most saját viselkedésével szemben is. Nem tudta mire vélni, most viszont már megértette Harry palacsintás kiborulását. Hiszen Nina nem csalná meg őt - morfondírozott- Semmiképpen. Igaz? Persze, mert ismerte őt. Bármit el tudott róla képzelni, kivéve azt, hogy bántsa őt.

A lámpafények hatására az ősz színpompás színeiben világítottak a virágok és lombok. Tomlinson félbehagyta idáig sodorgatott gondolatait, s felélénkülve fordult hátra a cipősarok kopogásra.

- Tommo! -kacagott fel a lány, majd sietve üdvözölte a fiút. - Bocs, hogy késtem, kicsit el vagyok még tévedve ebben a nagy városban.

- Szia! Igen, ez már nem Doncaster. -jegyezte meg mosolyogva, s tekintete megállapodott a lány kipirult arcbőrén. Talán mindkettejüknek azok az idők jutott eszébe, mikor suta kamaszok voltak, és hasonló zavarban voltak, mikor meglátták egymást találkájuk megbeszélt helyszínén.

- Vérzik az orrod! -szólalt meg hirtelen a lány, majd táskájában kezdett el kutakodni. Louis lepetten fogadta el a felé tartott zsebkendőköteget, majd orrához szorította.

- Mostanában mindig ez van. -morogta alig érthetően, közben mérgesen grimaszolt. Lana hullámos tincseit kezdte el birizgálni, amíg a fiú eleredt vérével vacakolt. Mikor végre kezdett elállni a vérzés, Lana az egyik padra ültette a fiút, és anyai alapossággal törölte le a fiú felső ajka felett maradt vért. Louis furcsán kellemetlennek érezte az "idegen" női kezet arcához érni. Olyan más volt...Lana annyira más volt, mint Nina - ismerte fel a különbséget. Nem csak külsőre, hiszen Lana barna hajú és szemű volt. Összetéveszthetetlen volt az érintésük. Lana keze hiába volt meleg Nináéval szemben...

Az az erkély igazán filmbeillő volt. Senki sem látott rá, onnan mégis az egész várost, Temzéstől, Big Ben-estől csodálni lehetett. Nina egykedvűen bámulta a korláton pihenő hamutálat, melyben csak úgy púpozódtak az elszívott csikkek.

- Ja, Zayn mindig azt mondja, hogy már leszokott, de aztán mindig újra és újra tele lesz ez a tál. -bökött Baily fejével a kupacra. Nina kelletlenül kapargatta körömlakkját körméről, miközben ujjai közt ő maga is egy égő szálat szorongatott. Neki sem kellene már ezt a tüdőmérget szívnia, megígérte Louis-nak, hogy abbahagyja. Ja, Louis...a szőke már csak azért is mohón szipákolt, s eregette az égő dohány gomolygó füstjét.

- Rohadt jó ez az erkély. -állapította meg a nyilvánvalót, aztán úgy döntött, hogy itt az idő: hallania kell a feltehetően nem kellemes híreket. - Oké, elmondhatnád, miért hívtál ide. -fújta ki egyúttal  füstöt, melyet rögtön el is vitt magával a hűvös éjjeli szellő. Nina látóterének legkülső szegletéből is érezte, ahogy a vörös összerezzen, s igyekszik zaklatottságán csillapítani.

- Nina...ígérj meg nekem valamit! -kezdte, arcába boruló lángvörös tincseit eligazította az útból. Nina hátán végigszáguldott a hideg, majd elnyomva cigarettáját erőlködve szembefordult Baily-vel.

- Bármit. -bólintott elszántan, és tényleg megesküdött magában, hogy akármit is fog vele közölni barátnője, bármit is kérjen tőle, ő megteszi. Megteszi, nem számít mibe kerül.

- Ígérd meg kérlek, hogy segítesz! Hogy mellettem maradsz, és vigyázol rám! -hangja immár úgy remegett, hogy bármelyik pillanatban kettétörhetett volna.

- Megígérem Bee, csak mondd már! -könyörgött Nina, és igyekezett felkészülni a legrosszabbra: talán Baily súlyos beteg? Nem akarta, hogy ez a szörnyűséges gondolat elhatalmasodjon rajta, még azelőtt, hogy megbizonyosodna róla, igaz-e. Nina szíve olyan erőszakosan dörömbölt mellkasát döngetve, hogy azt érezte, menten leszédül a mélybe. Száját tépdesve, óvatosan pillantott a gyönyörű lányra, akinek mindig élénk, vidáman ragyogó vonásai most baljós keserűséggel bújtak meg az árnyékban. Nina odanyúlt nyirkos, hideg kezeivel Bee csuklójához. A vöröske jól érezte Ninán: jéghideg kezek, forró szív.

- Hol voltál az éjjel? -kérdezte Nina, miközben szoros copfba fogta szőke haját. Tommo lustán nyújtózott egyet, majd ráérősen elsétált a konyhába a teájáért. Csak akkor válaszolt, amikor visszaért, hogy láthassa Nina reakcióját.

- Lana-val találkoztam. -mondta már-már hencegve, bár ezt már maga is kicsit meredeknek érezte.

- Aha. -felelt érdektelennek tűnve, de ki tudja belül mit gondolt. Mindenesetre Louis fortyogott  amiért nem sikerült legalább egy kis felháborodást kiváltani a lányból.

Louis korábban mesélt Ninának Lanáról. A szöszi akkor gúnyolódva, de minden féltékenység nélkül fogadta a lány hírét. "Lana és Louis. Még a nevetek is klappol. Szóval ő volt az a bizonyos első nagy szerelem? Biztos mély nyomot hagyott benned."

- És te? Hol voltál? Talán elmerültél a spanyol nyelv rejtelmeiben? -hangjából dőlt az arrogancia, és az a fajta arcátlan él, amely bárkié lehetett volna a világon, kivéve Louis Tomlinsont. Mégis úgy tűnt, hogy ez nagyon is az ő hangja volt. Erre már Nina is odakapta a fejét, és ahelyett, hogy ellentámadásba lendült volna, rosszkedvűen csak annyit válaszolt:

- Baily-nél voltam.

Csengettek, Nina állt közelebb az ajtóhoz, hát kinyitotta. Lassan dél volt, Louis még pizsamában. Liamet és Harry-t ez nem igazán lepte meg. Széles vigyorral kerültek beljebb, s huppantak le a kanapéra, mintha csak hazaértek volna. Előkerültek a joystickek, s a három tökfej rögtön kódolt fiúnyelven kezdett el csevegni, amiből Nina egy kukkot sem értett, de mindegy is volt, mert éppen indulni készült a próbára. Valami brutális, öldökölős játékkal kezdtek játszani, aminek a hangeffektjei elég bizarrok voltak. Nina elköszönt a fiúktól, próbálta túlkiabálni a földöntúli hangokat, de a kopasz láncfűrészes ordításától nem hallatszott semmi. Úgyhogy megelégelte, hogy a falnak köszönget, és lelépett.

- Hova tűnt a szőke? -kérdezte Harry, miután kiduzzogta magát, amiért virtuális karaktere fejét lekaszabolta az ellenség, jelen esetben Louis.

- Nem tudom...-nézett körbe- Nina? -válasz híján rájött, hogy valószínűleg már nincs itthon. - Úgy tűnik elment a fényeshajú bájgúnárral táncikálni. -mormolta, majd kiment a konyhába hogy hozzon a barátainak is teát, akik majdnem kipukkadtak a röhögéstől, amikor meglátták, hogy kanál helyett villával kell felkavarniuk.  Liam értékelte a kreativitást, mert betegsége -a kanálfóbia- bármilyen röhejesen is hangzott, komoly problémákat okozott a hétköznapjaiban. Szerencsére a fiúk már megtanulták ezt kezelni.

- Ne csináld már Louis, te most tényleg féltékeny vagy arra a táncos csávóra? -kérdezte Harry sunyi vigyorral.

- Ne használd ezt a szót! -dohogott Tommo, miközben az ölébe fészkelő Pogo-t simogatta.

- Pedig igaz rád!

-Jó, na és? Érthető, nem?

- Egyáltalán nem. -rázta a fejét Liam. Hangja most is tárgyilagos volt, ami azért volt jó, mert kellően fenntartotta a figyelmet, és nem engedte, hogy Louis a szavába vágjon- Egy pici, egészséges féltékenység kell, hogy legyen mindenkiben. De te már teljesen elveszteted a kontrollt e téren. Nem is veszed észre, hogy megváltozol, ha erről van szó. Mintha nem is te lennél. És hidd el, azt sem veszed észre, ha olyanokat mondasz Ninának, amiket normális esetben eszed ágában sem lenne a fejéhez vágni. És amíg te dühöngsz a semmiért, az sem fog feltűnni, hogy Nina sarkon fordul, mert tele lesz a hócipője veled.

- Vagy netán addig mondogatod neki, mígnem tényleg a kubainak fogja kisírni a bánatát. És nem neked. -folytatta Harry. Louis utálta, ha kioktatták, pláne, ha nála fiatalabbak tették. De a szíve mélyén tudta, hogy akár fiatalabbak, akár nem, akár tapasztalatból mondják, akár nem; igazuk van, és ha így folytatja, később megbánja majd, hogy ilyen hülyén viselkedett.

- Jó, jó, persze. -állította le a bölcs szónokokat- De most olyan mókuskerékbe kerültem, amiből addig nem szállhatok ki, míg elégtételt nem kapok.

- Elégtételt? -kérdezte Liam és Hazza szinte tökéletesen kórusban.

-Igen, vagyis látnom kell, hogy Nina is tud féltékeny lenni.

- Ez őrültség. -dőlt hátra Liam, s a ténymegállapítás után már nem kívánt hozzászólni a témához. Harry szintúgy, mert ő is látta Tomlinsonon, hogy ez a rögeszme nem fog lekopni róla addig, amíg a jósoltaknak megfelelően pofára nem esik.

Aztán elérkezett az a bizonyos szombati nap, amikor elkezdődött az X-faktor legújabb évada. Az élő show-n természetesen a One Direction is fellépett. A műsor remekül sikerült, az E-motion büszkén ünnepelhette első élő adását. A késő esti afterpartiból azonban már semmi jó nem sült ki. Nina próbált Louis-val beszélni, azt akarta, hogy a fiú végre örüljön vele, és hagyja ezt a féltékeny duzzogást. De a táncnak ereje van; és ez az erő Ninát könnyedén eltérítette céljától, főleg, ha Eugenio oldalán kellett tartani a tempót. A partin nem volt ritka, hogy mindenki csak az ő kettejük produkcióját csodálta, a szolidan, hétköznapian táncolni próbálók pedig ámulva engedtek teret dinamikus mambójuknak.

- Én mondom, félelmetesek! -jegyezte meg James a műsor egyik munkatársának. Arra gondolt, hogy micsoda mázli, hogy Nina felbukkant a turnén, és felkarolt egy halom tehetséges táncost, akik valóban: többre hivatottak, mint csupán valami langyos tucatkoreográfiát tolni egy fiúcsapat árnyékában.

- Ja, hihetetlen, hogy a kis szöszi egy hét alatt úgy elsajátította ezt a latin stílust, mintha ez lenne az ő világa. Ezelőtt még magassarkút sem hordott, pláne nem szoknyát. -helyeselt Franco is

A bulin -mint az ilyen backstage rendezvényeken- most is nyüzsögtek az újságírók, fotósok. Az E-motiont a Bridge News, egy neves londoni hírműsor kérte fel egy gyors interjúra. Nina nyomban ki is szökött a tömegből, és saját, kényelmes gönceibe öltözött át. A csapat tagjai egytől egyig, csapzottan, kipirultan tömörültek egy kupacba, Ninával a közepén. Igazán összeszokott kis csapat volt ez már, ezt a riporter is azonnal észrevette, így az első kérdése az volt:

- Láthatóan ti már egy kis családdá forrtatok. Tehát mind barátok vagytok? Nincsenek rivalizálások a csapatban? Nehéz volt összeszoknotok?

A többiek vélhetően Ninától vártak választ.

- Igen, mind barátok vagyunk. Eleinte voltak nehézségeink, kicsit szokatlan volt mindannyiunknak az új helyzet. Ilyenben még egyikünknek sem volt része ezelőtt. Együtt kellett működnünk, átadni a másiknak a tudásunkat. Ez nem versengés, ez egy olyan kapocs, amely remek emberekkel hoz össze. Ha néha vitázunk is, az csupán előrevisz minket, de meg sosem fog törni.

A neonzöld színű mikrofonfej újra a kérdező oldalra vándorolt.

- Mit gondoltatok Nináról legelőször, amikor megjelent a turnén? Mi volt róla az első benyomásotok? Őszintén! -húzódik bohókás mosolyra a lány szája, majd véletlenszerűen a srácok felé tartja mikrofonját; Franco elég nagydumás, hogy habozás nélkül feleljen.

- Én megmondom az igazat. Először nem örültünk annyira. Már összeszokott csapat voltunk, és amint feltűnt ez a szöszi, máris minden összekuszálódott. -egyszerre felnevetett mindenki- Éppen csak megérkezett, azon nyomban új ötletekkel bombázott minket, és mi csak pislogtunk. Nyíltan szembement Timothy-val, az akkori koreográfusunkkal. Akkor kezdett szimpatikus lenni. Bátran felvállalta stílusát, amiről kiderült: nagyon egyedi!

- Igen, mindannyian egy egész új oldalát ismertük meg a hip-hopnak, és Nina megtanított minket szabad akaratból mozogni. Félelmetes volt, mert olyasmikre lettünk képesek, amiket nem is hittünk. -vette át a szót Daisy, majd nyomott egy puszit Nina halántékára.

- A Starshine legfelkapotabb táncosai vagytok. Világszerte ismerik már a neveteket. Hogy fogadtátok a hirtelen ismertséget?

- Szerintem mindenkit felspannolt az a gyors váltás, ami velünk történt. Egyelőre élvezzük az új lehetőségek adta élményeket! -válaszolta megint Daisy, mire mindenki bólogatott.

- Végezetül annyit áruljatok el, az X-faktor utánra van már valami tervetek? Úgy értesültünk az Egyesült Államokba is hívtak titeket.

- A hír igaz, de egyelőre semmi konkrétat nem mondhatunk. A műsor most minden energiánkat leköti, ami utána jön, az legyen a jövő meglepetése. -mondta Nina titokzatosan, és igazából már nagyon szeretett volna visszamenni a buliba, hogy beszélhessen Louis-val.

Csakhogy ezalatt Louis-t már megütötte a guta, amikor megint más se látott, minthogy barátnőjét egy passzos nadrágú csávó pörgeti ölében. Milyen szerencse, hogy idehívta Lana-t, most legalább felpiszkálhatja Nina elfojtott indulatait. Hogy is gondolhatott ilyenekre Tomlinson; nem ismerte a lányt? Nem tudta, hogy a Nina Horanban élő tűz a legveszélyesebb játék, amellyel valaha is szórakozhat? Megérkezett Lana, aki naivan hitte, Louis tényleg akar tőle valamit. Nem is sejtette, hogy csupán egy gonosz játszma tehetetlen szereplője.

- Olyan nosztalgikus érzésem van Liam. -mondta Zayn lágy mosollyal alig borostás arcán.

- Igen, nekem is. Sose fogom elfelejteni azokat az X-faktoros afterpartikat. A legjobb élmény az volt, mikor Cher Lloyd kólájába Louis csipszet meg kecsapot tett. Emlékszel? -kuncogott kisfiúsan.

Zayn szája elé tapasztotta a tenyerét feltörő kacaja elől: - Mikor belekóstolt, sugárban köpte rá Simon-ra. Úristen, mennyit röhögtünk!

- Amúgy Baily miért nem jött?

- Azt mondta még néhány ruhaterven kell dolgoznia. Meg megint kicsit rosszul érezte magát. Elkaphatott valamit.

- Hé skacok, láttátok Louis-t? -bukkant fel Harry két barátja válla között.

- Ott láttam előbb! - mutatott Zayn az italos asztal fele- Bassza meg! -harapta be száját, mikor újra arra fordította a fejét. Liam és Harry kíváncsian pásztázta a tömeget, mire ők is kiszúrták a baj forrását. Lanát és Louis-t...együtt.

- Ebből még baj lesz.

- Helló, helló! -szökkent melléjük Niall is, sokkal jobb kedvűen, mint 10 perccel ezelőtt.

- Nem neked kellett volna ügyelned arra, hogy ne igyon annyit? -kérdezte Zayn Harry-től, mire Liam:

- Ugyan Malik, ez olyan, mint kecskére bízni a káposztát. -csipkelődött, Niall meg hirtelen a fülébe nyalt. - Niall, ne! -tolta el magától a fiút nevetve.

- De Leeyum, te vagy az én apukám! -ölelte át oldalról a fiút.

- Oké, fiúk lépnünk kell! Peter leszedi a fejünket, ha megint címlapsztori lesz valamelyikünkből. -mondta Zayn, majd kis töprengés után kiadta a feladatokat: - Harry te csinálj valamit Tommo-val, Liam te meg vigyázz Niall-ra, én megkeresem Ninát.

- Azt hiszem már késő. -mondta Harry komoran, ahogy látta a távolban kifejlődő eseményeket.

- Úgy örülök, hogy el tudtál jönni! -mondta Louis megölelve Lanát.

- Kicsit zavar, hogy senkit sem ismerek itt. -mondta a lány, s kétkedve méregette az embereket.

- Ugyan, ne törődj semmivel! Bulizunk! -mondta két teli pohárral a kezében. - Gyönyörű vagy! -vallotta be minden szorongás nélkül, bár gőze sem volt róla, miért mondja ezt. Lana a füle mögé tűrte tincseit, s zavarba jőve karolt a fiúba, aki bátran húzta be a lányt a zsúfolt térre, hogy bemutassa a fiúknak. Az, aki szembejött velük, viszont maga volt a veszély. Ennek pedig csakis Louis Tomlinson örült.

- Á, szia Nina! -köszönt oda a lánynak, mintha csak holmi ismerősök lennének. Szándékos volt talán? Zöld szemű Tomlinsont ismerve meghiszem azt.

- Hali! -felelte mogorván, s leplezetlen várakozással bámulta a Tomlinson karján csüngő lányt. - Csak nem? -kérdezte gúnyosan.

- De igen! Nina, ő itt Lana. -mutatta be őket egymásnak, ami megint csak szándékos olaj volt a tűzre - Lana, ő Nina. A doncasteri lány illedelmesen nyújtotta volna a kis kacsóját az undok arcú Horan fele, akinek természetesen esze ágában sem volt viszonozni a gesztust. Tommo elégedetten vigyorgott.

- Egész este téged kerestelek. De úgy látom hiába találtalak meg. -fordult a fiú fele, hangja karcosságából Louis hallotta, hogy kezd dühös lenni. Meddig akarja feszíteni a húrt?

- Tudod olyan ritkán találkozunk -mutatott a barnára- kicsit dumálgatunk még. -vetette oda kegyetlen flegmasággal. Pechére azonban ekkor megjelent Eugenio Nina oldalán, és a tőle szokott vidámsággal, kubai vérmérséklettel ragadta meg a lány föld alá süllyedt hangulatát.

- Hola szépségem! Hát itt van a kedvenc táncpartnerem? -amint aztán észrevette, Louis-t, és gyilkos, világító pillantását, rögtön megtorpant- Ó, nem láttam, hogy vele vagy. Nem is zavarok. -habogta. Most viszont Ninán volt a sor, hogy lépjen; visszarántotta a fiút, majd cserfes mosollyal hozzátette:

- Ja, nem, nem! A tiéd vagyok!

Na, kész. Tomlinson agya elborult. Elég volt néhány kör ital neki, és egykori szerelmének. Szinte már játszania sem kellett, jött magától minden. Kacéran sutyorogtak egymás fülébe elfojtott szavakat, talán igazak sem voltak. Sikerült mind szegény Lanát, mind tökfej önmagát leitatnia. Persze annyira nem volt részeg, hogy ne sandított volna Nináék fele percenként... Azt hitte hiába volt minden, Nina számára ő nem elég fontos. Nem elég nagy érték. Még csak nem is kezdett el hisztizni, vagy legalább beszólni Lanának. Tomlinson azt kívánta bárcsak tudna táncolni. Bárcsak elbűvölhetné Ninát olyannyira, hogy aztán eszébe se jusson mással együtt mozogni.

- Szóval szakítani fogsz Ninával? -Lana kicsit több, mint spicces volt, s lehet az is megrészegítette, hogy kamaszkori nagy szerelme egyszerre újra felbukkant életében. A lányok hajlamosak az ilyesmit a sors üzenetének tekinteni, és egyből nem létező képleteket gyártanak. Ebbe a hibába esett Lana is, aki már csak egy kedves emlék volt Louis számára, vitathatatlanul annál semmiképpen sem több.

- Tessék? Mi? Nem, ezt honnan...? Lana, én...-szabadkozott, de a kisördög újra oldalba bökte, ő pedig élvezett azzal a gondolattal játszani, mi lenne, ha... ha Nina féltékenységi jelenetet rendezne? Vagy ha legalább feltűnően kiakadna.

Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik? Bár nem maga Lucifer bukkant fel, szőke haja volt, szemében viszont látható tűz lobogott. Az asztalra csapott, s kivételesen visszafogta magát a fizikai bedurvulás ellen. Lana Louis nyakába borult, kis híján meglelte ajkait, de Nina halálpontosan érkezett. Tomlinson izmos vállába markolt, tekintete fenyegetve próbálta megfogni Lou-ét. Tommo ujjongott, mézédes boldogság volt, amit érzett. Győzőtt, hitte.

- Elég! -súgta a lány elakadt lélegzettel. Erre a szóra szinte tapsikolni támadt kedve a Répakirálynak. Ösztönei tovább biztatták: kicsit játssz még vele. Ha akar ez a lány, hát mutassa meg!

Lana mintha csak be lett volna avatva, tudta mit kell tennie. Határozottan kezei közé fogta Tommo arcát, és maga felé fordította. Louis-nak olyan érzés volt Nina veszedelmes tekintetét érezni saját hátában, minta egy kést döftek volna bele.

- Fejezd be! -lökte meg a szőke, Louis gonoszan kivillantotta fehér fogait.

- Mutasd meg, hogy én kellek neked!

- Mi van? Ezt komolyan mondod? -rázta fejét, miközben érződött, hogy egész testét feszíti a méreg. Tartotta magát, nem akart kiborulni. - Miért nem hagyod ezt abba? Miért csinálsz úgy, mintha nem tudnád, hogy semmi közöm Eugenióhoz?

- Azt mondtad felőled azzal vagyok, akivel akarok, és aztán otthagytál. Ha megbocsájtasz, most én is így reagálnék. -felelte cinikus mosollyal, mint aki éppen most tűzte ki zászlaját az ellenség vártornyára.

- Ha ezt akarod, legyen. Jó szórakozást! -közölte, s közben haragja csalódottságba simult át, még ökölbe szorult keze is ellazult. Szeme lázasan csillogott, hangja pedig olyan bánatos és fáradt volt, hogy Louis képtelen volt nem kilépni szerepéből. Nina futásnak eredt...

- Nin...Nina! Nina várj!

Lana nem maradt egyedül sokáig, Harry szívesen gondját viselte a becsiccsentett lánynak, miközben remélte a szeszélyes kis páros végre kitűzi a fehér lobogót, és akinek eredetileg kék a szeme, annak nem zöld többé.

- Kopj le! -dörmögte a lány- Seggfej! -elszántan menetelt a stúdió táncterme felé, abban reménykedve, talán még nyitva van, és oda bezárkózhat.

- Légyszi, állj meg! -loholt utána, feje teljesen kitisztult.

- Nem, menj csak vissza a kis szerelmedhez!

- Ne hülyülj! Csak féltékennyé akartalak tenni!

- Fulladj répalébe!

- Komolyan, tudom, hogy hülyeség volt!

- Érdekes, előbb még nem úgy tűnt, mintha ezt gondolnád.

- Ne már! Érts meg!

Nina végre megtorpant, visszafordult, de arckifejezése nem sok jót sejtetett.

- Én értselek meg? Én?

- Igen, de látom, hogy erre képtelen vagy.

- Már tényleg nem tudok rád mit mondani. Hagyj békén! -bólintott belefáradva a szócsatába, és belökte maga előtt a terem ajtaját. Louis utánavetette magát, szerencséjére nem volt zárható. A falnak dőlt, tekintetét az égnek emelte.

- Sajnálom. Nem tudom, hogyan mondhatnám el neked, de... nem akartalak bántani, érted? Csak úgy éreztem, nem vagyok elég jó neked. Tudom, hogy neked a tánc az életed, én pedig sosem lehetek ennek a világnak a része.

Nina bátorkodott felnézni a fiú arcára, és végre megint égszínkéknek látta szemeit.

- Te magad vagy az én világom. -mondta hirtelen olyan könnyed hangon, mintha nem az előbb vesztek volna össze. Louis lelkesen, mégis kétkedve emelte fel a fejét. - Nem hiszed, igaz? -tette csípőre kezét a lány, majd a hifi tornyon zenét választott, a reflektorokat pedig a legalacsonyabb fényerőre állította. Sejtelmes félhomály borult rájuk.

(ajánlott zene: ez!)

- Mit csinálsz? -nevetett fel kényszeredetten a fiú.

- Megmutatom, hogy igazam van. Hogy te vagy a világom. -amíg ezt kimondta, ajkai súrolták a fiú arcának bőrét. Lassan megfogta kezét, és a parkettázott placc közepére húzta. Bordáira szorította a fiú kezeit, karjait pedig égnek emelte. Karcsú testét a fiú feszes mellkasához szorította. Tomlinson hirtelen ledermedt, abban sem volt biztos, hogy nem álmodik. Zavartan figyelte a lány apró mozdulatait, lehunyt szemeit. Ahogy figyelte őt kicsit, kisimult vonásait, maga is megnyugodott. Egyszerre érezte a saját, és Nina szívverését is. Gondolkodás nélkül tudták testrészei, mit kell tenniük  Kezei lesiklottak a lány csípőjéig, Nina pedig ravaszul a fiú nyaka köré fonta karjait. Nina lábujjhegyre állt, majd a fiú ölébe ugrott. Lábszárait dereka köré kulcsolta, tudta, hogy nincs nála mázlistább, amiért ez a srác az övé. Hálából ezért puszikat lehelt nyakára. Aztán újra két lábbal állt a földön, Louis a háta mögé lopózott. A férfias karok megfontolt szándékkal kapaszkodtak a lány trikója szélébe, s felfelé emelték azt, végül a ruhadarab elrepült a sötétben. Valójában ez egy újabb játék volt, de már sokkal élvezet teljesebb, mint a féltékenységi dráma. Nina következett. Veszélyes mosollyal szabadította meg társát ingétől. A szolid fényfoltok mágikus látvánnyá tették a fiú jól formált felsőtestét. Kezei Nina arcát óvták. Tomlinson el sem akarta hinni: táncol! Ninával táncol!

- Pörgess meg! -kérte a lány- Most tedd ide a kezed! -suttogta- Így jó. Test a testnek feszült, a levegő forrt köztük, izzott a pára, hevült bőrök súrlódtak össze.

- Úgy szeretlek! -a vallomás jobbkor nem is jöhetett volna. Tommo tudta, hogy a lelki mámort, melyet ez a lány okoz neki, sosem tudja majd elfelejteni.

- Nem a te hibád. -súgta vissza halkan nevetve. Akkor, ott, valami csodás  fényözön járta át lelküket, és megrészegítve szívüket újra megerősítette hitüket. Hitüket abban, hogy ők ketten együtt valók. Sehogy másképp.

Louis felülkerekedett saját gátjain; bátran kapta fel a lányt, s emelte a magasba. Az érkezésnél kicsit megszédültek, s kuncogva-egymásba kapaszkodva döntötték homlokukat a másikénak. Lábaik aprókat lépkedtek, karjaik finoman simultak ide-oda. Csókért bújt Tomlinson a lány arcához, de akkor...

- Hé, ki van itt? -szólalt meg egy hang, majd szemet szúró, éles fény gyúlt a próbateremben. A romantikusan andalgók hunyorogva meredtek az ajtó fele. A gondnok volt az, zárni készült.

- Elnézést, mi már... -röhögött fel elfojtva Lou- megyünk is. Ugye?

- Ja, igen, persze. -dünnyögte a lány is, nem kis zavarban, ugyanis egy szál melltartóban ácsorgott. Gyorsan felkapták elhajított textiljeiket, majd bohó szerelmesek módjára, viháncolva szaladtak ki a teremből...