71. rész - Niall Horan bőrében

Azt hiszem megváltoztam. Nem, nem is hiszem, tudom. Fura, mostanában Liammel beszélgetek leginkább; azt mondta hülyeség félni a változástól. Én nem félek tőle -mondtam, mire ő: Igazán? Honnan tudta? Ennyire rám van írva? Pedig meg mertem volna esküdni, hogy olyanná váltam az utóbbi hetekben, mint egy sündisznó. Magamba fordultam, és tüskéket növesztettem. Nem akartam, hogy bárki is lássa, mit érzek. Nem akartam, hogy bárki is megpróbáljon segíteni. Lusta vagyok, mert észrevettem, hogy nincs rendjén, ahogy viselkedem, mégis valahogy kényelmesebbnek tűnt begubózni.

Talán már dél is elmúlt, mikor végre sikerült kimásznom az ágyból. Eszembe jutott, hogy tegnap az asztalom felejtettem a szendvicsem. Na szép. Már az étel sem esik úgy mostanában. Jégtömbbé fagyott lábfejjel kocogtam ki a konyhába, de olyan életunt kedvetlenség zúdult rám, hogy azt hittem, elsírom magam. Üres volt a lakás, elhagyatott. Mintha senki sem akarna velem lenni. Pedig ez nincs így Niall, butaságokat gondolsz! -dorgáltam meg magam, de ettől csak még szánalmasabbnak éreztem a helyzetet. Talán összeköltözhetnék Liammel. Ő már többször is felajánlotta, én meg csak nyalogattam a sebeimet. Olyan, mintha ő lenne az apukám, mintha ő szavak nélkül is megértene. Testvérem helyett is most testvérem.

Az összeszáradt szendvics rágcsálása közben pedig felhívtam őt. Hangja megint aggodalmas volt, és én pontosan tudtam, hogy miattam.

- Te még csak most keltél fel? -kérdezte ledöbbenve, hiszen ő egyenesen imádta korán kezdeni a napot.

- Aha, nincs jobb dolgom.

- Eljöhetnél velem a Ringring-be, venni kéne pár göncöt.

- Nem hinném, hogy jót ötlet lenne emberek közé mennem. -ásítottam bele a telefonba, közben pedig -bármily szentségtörés is tőlem- félrelöktem a tányérom.

- Én kijelentettem, hogy eljössz velem. Kapd össze magad, indulok hozzád! -mondta elszántan.

Hát ez remek, gondoltam. Én sündisznó akarok lenni!

Visszaslattyogtam a hálóba, és bedőltem az ágyba; kicsit még sajnáltatni magam. De az, hogy a paplant a fejemre húztam, megint csak nem oldott meg semmit. A fejemben egyre hangosabban kiabáltak a hangok. Nem tudtam helyretenni őket. Helyette inkább bekapcsoltam a tévét, éppen egy rugby meccs ment. Remek. Közben mégis sikerült kihámoznom magam a paplan alól, és Robbie Williams dalokat énekelgetve felöltöztem. Aztán betoppant Liam, oldalán Josh-sal, és váratlan ötletükre - miszerint legyen szülinapi bulim- meglepően gyorsan és lelkesen rábólintottam. Akkor persze még nem sejthettem, hogy az a parti lesz a vesztem. De lehet, hogy pontosan azt akartam.

A napszemüvegemen keresztül néztem ki a Nando's üvegfalán az utcán sertepertélő lesifotósokra. Kivételesen nem estem neki olyan nagy lendülettel a peri-peri csirkémnek.

- Te beteg vagy!? -kérdezte Josh, ahogy észrevette az érintetlen tányérom.

- Mi? -kaptam felé a fejem- Ja, nem. Csak elkalandoztam. -mondtam lazán, és próbáltam olyan hévvel falatozni, ahogy azt tőlem megszokhatták. Minden falat lenyelésekor éreztem azonban, hogy a torkomat a sírás szorítja. Elbújtam a férfimosdó egyik fülkéjében, és próbáltam gyorsan lehiggadni. Közben Peter hívott, kíváncsian szóltam a mobilba.

- Szia Niall! Fontos dologról lenne szó.

- Hallgatlak!

- A marketing osztályról hívott Klyde. Az újságírók szagot fogtak, és mindenhol Nináról és rólad cikkeznek a legfrissebb lapokban. Itt van előttem például a Celeb Couture, és az virít rajta: Horan vs. Horan. Testvérháború a családi válságban. -olvassa- Undorító.

- A francba! -sziszegtem és nekidöntöttem a fejem a kabin falának.

- Egyetlen megoldás van, hogy leálljanak. -cseng Pete hangja reménykeltően. Szinte tudtam, hogy kitalál valami megoldást.

- Mi lenne az? -kérdem mohón.

- Ki kéne békülnöd Ninával.

Felháborodva összevonom szemöldököm.

- Ez a nagy ötlet!? Ezt verd ki a fejedből!

- Akkor csak tégy úgy, mint aki megbocsájtott! Csak a műsor kell, hogy lássák, nincs itt semmiféle testvérháború. A rajongók megnyugodnának, a pletykás média lecsillapodna, a srácok is kicsit felszabadulnának. Ez az örökös feszültség nem tesz jót a csapatnak Niall!

Egy kicsit képtelenségnek tűntek szavai első hallásra, végül megígértem, hogy megteszem. Rábólintani egy ilyesmire elhamarkodott és könnyelmű lépés volt, de mindenképpen elkerülhetetlen. Ebben a világban nem dönthetek el mindent. Van, amikor szemet kell hunynom a dolgok felett, azok bármilyen képtelenségnek tűnnek is. 

- Minden oké Nialler? -kérdezte Liam gyanakodó tekintettel, mikor visszaültem az asztalhoz. 

- Ja, persze. -bólintottam egy szemernyi erőfeszítést sem téve, hogy szavaim hihetőek is legyenek. Döbbenten érzékeltem, ahogy lefut egy könnycsepp az arcomon. A srácok megszeppenve meredtek rám. 

- Niall...

- Semmi gáz. -ráztam a fejem- Tényleg. Ma este ünnepelünk! -erőltettem magamra egy 'rendben leszek'-mosolyt, de belül azt gondoltam: ma este a padlóra küldöm magam. Bár már most is ott vagyok... van ennél lejjebb? -csengett fel kobakomban a jogos kétely.

Este megszületett a válasz: van. Gőzöm sincs mi történt velem. Minden olyan valótlannak tűnt. Minden szó, ami elhagyta a számat, minden mozdulat, minden kacaj, mintha nem is én lettem volna. De minden ment magától. Átvertem a nővéremet, s aztán újra a sárba tiportam; fura, mert nem éreztem lelkiismeret furdalást akkor. A srácok egytől egyig bevették, hogy újra a régi vagyok, hogy rendbe jöttek a dolgaink Ninával. Vékony fátyol volt csupán a hamis valóság, tudtam. Én mindent elrontottam, amit lehetett. Felőröltem az utolsó őszinte kapcsolatomat is a testvéremmel. Apám mindig azt mondta, hogy az őszinteség a legjobb taktika. S bár nincs ember, aki folyton jól taktikázik, én végképp vesztésre állok. A legrosszabb politika volt egy nem létező Niall Horan-t küldeni a játszmába. Az igazi Niall nem tett volna ilyen a testvérével és a barátaival.

De akkor, ott, éjszaka, nem bántam, hogy azok az ördögi szerek -akaratomon kívül- a hatalmukba kerítettek. A saját szobámban ébredtem, szinte kettészakadt a fejem az erős fénytől. Felettem négy arc körvonalazódott: Liam, Harry, Rosie és Bob, a személyi testőröm. Hihetetlen érzés volt, egyszerűen nem forgott az agyam, és nem tudtam, hogyan is kell megszólalni. Sem a hangom, sem a nyelvem nem találtam. A körém-gyűltek megállás nélkül lökték a sódert, én meg idétlenül pislogtam rájuk, mint aki morfiumos kakaót ivott reggelire. Teljesen eltompult a külvilág, csak arra eszméltem fel, mikor Roro nyomott egy puszit a homlokomra, de a nyomást szinte meg sem éreztem, mintha folyamatos zsibbasztásban lenne minden porcikám. (zene itt)

- Niall, hallasz? -kérdezte valamelyik fiú, de a kérdés felfogása nagy erőfeszítést igényelt. Gondolataim lustán lappangtak fejemben, s képtelenek voltak szavak formájában felkúszni puskaporos torkomon.

- Még kába, hagyjuk pihenni! -javasolta Liam összevont szemöldökkel, s fogalmam sem volt, honnan hallom fátyolos hangját.

- Annyira sápadt! -jegyezte meg Harry, miközben a szája szélét rágta.

- Én itt maradok vele, menjetek csak. -intett Liam, mire vonakodva, de végül mindenki más elhagyta a szobámat. És én még panaszkodtam, hogy üres a lakás.

Liam némán, komoran ücsörgött a fotelban, tekintete az ablakon beömlő fény felé révedt. Sajnáltam, hogy terhére vagyok. 

- Li-liam. -lepetten vettem észre, hogy a saját, tompa hangomat hallom. A megszólított úgy kapta felém fejét, mint aki le akar vadászni. Őszintén szólva semmire sem emlékeztem az elmúlt estéből, csupán érzések maradtak meg emlékként, még mindig a bőröm alatt kúszva. - Tegnap...

- Kiütötted magad! Elvesztetted az eszméletedet! Mi a fenét szedtél be, és miért!? -pattant fel ültéből. A mindig higgadt vérmérsékletű Payne feszülten tördelte ujjait. Hangja számon kérő volt, de annál törődőbb.

- Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy sokat ittam. Aztán kezdett felőrölni a mámor. Nem tudtam mi a valóság. -dadogtam sivatag-száraz szájjal, sűrűn kellett nyelnem. Kezdett felébredni az elmém, és az ébredéssel együtt fokozatosan ereszkedett rám a felismerés: ez a pokol. Ez a valóság, a legkegyetlenebb rémálom, ahonnan nincs hova felébredni. Egy újabb pocsék reggel volt ez, azzal a különbséggel, hogy az élettől való teljes idegenérzetem ezúttal a sokadik hatványra emelkedett.

Liam beszélt és beszélt. Elmondta, hogy halálra izgulták magukat miattam. Elmondta azt is, hogy fel kell készülnöm a legrosszabbakra. -Tessék? Ennél rosszabbra? -gondoltam, önsajnáltatónak tűnik, vagy sem. Tudatta velem, hogy elvonási tüneteim lehetnek majd, felsorolta mindazt az utóhatást, amelyet könnyűszerrel tapasztalhatok még pár napig, de legfőképpen ma: hallucinációk, az érzékszervek tompasága, izomgörcs, nyelészavar, hányás, végtagzsibbadás, kettőslátás, depresszió. Mellettem kell maradnia, mondta. Nem is bánom, feleltem. 

Sajnos a megjósolt utóhatások csaknem mindegyikéhez volt szerencsém. Felkelni nem igazán tudtam. Beszélni annál inkább. 

- Tudod Liam, neked el merem mondani. A szürreális és a lehetetlen világ határán billegtem, és megbotránkozás nélkül viselkedtem úgy, mint egy komplett és megfékezhetetlen őrült.

- Jó, jó; néha egészen vicces voltál elszállva. -tette hozzá cinkos mosollyal.

Savanyúan elnevettem magam.

- Vad éjszaka volt, azt hittem kitomboltam magam, és végre a lelki romokból másnap tiszta lappal kezdhetek.

- De most már ott van neked Nina is! Tudod jól, hogy sosem hagyna magadra.

Igen...Nina.

A név hallatán rögtön el is kalandoztak gyötört gondolataim. Amikor anyám közölte, hogy apával elválnak, válaszokat akartam. Egy világ dőlt össze bennem, és tudtam, hogy a romokból már soha nem lesz semmi a régi. Képtelen vagyok elfogadni, hogy nincs meg többé a családom, amely bár szárnyaszegett volt, de az enyém volt. A nővérem maga volt a lázadás és az ellenszegülés, anyám sokszor tényleg kiállhatatlan és igazságtalan volt, apám pedig túl gyáva. Rengeteget vitázott Nina velük, és olyankor mindig próbáltam lecsillapítani a feszült kedélyeket. Mert én azt szerettem, ha béke van otthon. Ninával ellentétben én egyenesen rosszul voltam már csak a gondolattól is, hogy összebalhézzak anyával vagy apával. Annyira tiszteltem őket, hogy minden követ megmozgattam, hogy megfeleljek nekik. Ezer esetben falaztam Ninának, ha tudtam, hogy ezzel megúszunk egy éjszakai ordibálást. A nővéremmel szemben én boldog voltam, ha a család együtt vacsorázott, ha leültünk közösen kvízműsorokat nézni, ha apával a kertben grilleztünk, és amikor elmentünk Spanyolországba nyaralni. Nekem ezek jelentették mindazt, ami fontos volt. 

Aztán minden széthullott. Megbénít a tudat, hogy mennyi mindent eltitkoltak a szüleim, hogy egymás szemébe hazudtak, hogy miközben egymás ellen, úgy ellenünk is játszottak. Miért?

Szóval ilyen lenne? Ilyen lenne Niall Horan élete?

Ráadásul az éjjeliszekrényemen megpillantottam azt a képet...apáról meg rólam. Hogy nem dobtam még ki? Miért van ez még itt? -pislogtam a keretre, és mégsem vitt rá a lélek, hogy megtegyem. Rég beszéltem apával, vajon mi van vele? És miért nem keres engem? Mondjuk: kit érdekel.

Ebben a pillanatban berregni kezdett a mobilom; fura egy csengőhang.

- Haló? -szóltam bele rutinosan, és akkor jutott eszembe, hogy meg sem néztem a kijelzőn, ki keres.

- Niall! Mi a fenét műveltél? -ordítja egy robosztus hang, ami csak egy emberé ezen a világon: apámé. Hangja nem tűrt mellébeszélést. Már sejtettem, mi ügyben hívott.

- Én? Én aztán semmit. Miért? -tettem az ártatlant, és már előre felkészültem szigorú kioktatására. Amire éppen nem volt szükségem, kösz.

- Hogy a francba jutott eszedbe olyan tiltott szerekhez nyúlni? Elment a józan eszed?

Azt válaszoltam volna legszívesebben, hogy igen. De értelmetlen lett volna, így is tombolt.

- Én nem szedtem be szándékosan semmit, oké? Érted?! Egyébként is...ne játszd már el, hogy mennyire aggódsz! Nagyon jól tudom, hogy klasszul elvagy az új nőddel, nincs gondod semmire. -mondtam, de a hangnememet nem sikerült megfelelően megválasztanom.

- Tévedsz. Gőzöd sincs mi folyik itthon! Agyon aggódtuk magunkat miattad!

- Mindjárt megsajnállak. El ne fáradj a sok idegeskedésben. És egyáltalán, honnan tudsz te a tegnap előtti estéről? Kit hívtál fel? Megint Harry-n keresztül ellenőrizel? Óvodásnak nézek ki?

- Nem, magam jártam utánad.

- Ó, már el is felejtettem, hogy az apám egy magánnyomozó. De jó nekem! -szemtelen volnék?

Ezt a telefonbeszélgetést rövidesen be is fejeztük, hasonlóan "kedves" stílusban. Elég gyerekesen viselkedtem. 

Kisvártatva már nyúlnom is kellett az ágyam mellé készített lavorhoz. A fizikai rosszullét csak egy dolog volt, az összes tünet és fájdalom eltörpült amellett a tudat mellett, hogy semmi sem változott. Azaz, csak egy: lejjebb ástam magam gödrömben.

A nap végén mégis sikerült függőleges helyzetbe hozni magam, megfürödtem, még a konyhába is  kibattyogtam nagynehezen. Liam kávét főzött éppen. Keserédes érzelmek törtek rám ajtóstul, én pedig képtelen voltam megfékezni magam. Éreztél már olyat, hogy meglátsz valakit, akiről azt hitted eddig, hogy kedveled, aztán hirtelen egészen mást érzel, olyasvalamit, ami szökőárként kívánkozik ki belőled, és kész vagy elvetni a józan eszed figyelmeztetését, csakhogy őszinte lehess végre? Nem számítanak a következmények. Nevetséges és egyszerre félelmetes volt, ami történt...

Gyámolításra vágyó kiskölyökként rohantam Liam ölelésébe, és a dolog intimitása csak olaj volt a tűzre. Payne zavartan simította karjait hátamra, én pedig fura remegést éreztem a gyomrom tájékán. Furcsa megtisztulást éreztem, ahogy a barna szemeibe néztem. Az a fajta megnyugvás volt ez, mint amit akkor tapasztaltam utoljára, mikor még azt hittem a családom örök. Szívem szapora basszussal lüktetett.

- Liam, én...-haraptam alsó ajkamba, és szinte ordított elmém a lehetetlen felismerésétől. - Szeretlek! -súgtam magam elé, de tisztán hallhatóan. Olyan hanglejtéssel, amelyet nem lehetett félreérteni. A levegő megfagyott, én pedig tudtam, hogy megőrültem. Tudtam, hogy bizarr és képtelenség az egész. Tudtam, hogy meg fogom tenni. Megtettem. Habozás nélkül közeledtem piros ajkaihoz, lehunytam a szemem.