- Hé, Horan! Szedd elő a hátsód az ágyból! -ordít a konyhából Liam. Serpenyőkkel zsonglőrködik, a tojás és a bacon alatt hangosan serceg az olaj. Közben a Capital fm műsora bömböl a rádióból, ma csak Phil Collins dalok szólnak. A hálóból nyűgösködésre utaló morgások hallatszanak ki; Niall Horan próbál kimászni a takaró alól.
- Rohadt hideg van! -dühöng, s hozzávágja a párnát a falhoz. Feltételezhetően.
Liam halkan röhögcsél amíg a narancslevet tölti ki, aztán pedig egy tüneményes kisfiú kacajával tölti be a konyhát, amikor Niall megjelenik hófehér paplanba bugyolálva.
- A reggelije már várja, jeti úr! -kihúzza a széket neki, biccent, pukedlizik. Niall megbotránkozó grimasszal konstatálja Liam üdeségét. De aztán hamar csillapodik a reggelundor, amikor illatozó étkek kerülnek a tányérjára.
- Na, ez igen! -csapja össze tenyerét lelkesen, majd semmivel sem törődve, ledobja magáról a paplant.
- I can feel it coming in the air tonight, oh Lord... -énekli Liam halkan. Egyébként imádta Phil Collinst.
- Istenem, ez a legjobb bacon a világon! -nyammog.
- Ez a pasas nagyon tud énekelni. Megvan az összes albuma -Liam a pulton pakolászik.
- De most komolyan Lilo, ha te nem lennél, a kaja lenne az első számú szerelmem -vigyorog a fiú arcába két falat között. Különben meg se állna egy pillanatra sem, úgy lapátolja befelé a reggelit, mintha egy hétig éheztették volna.
Liam elmosolyodik. Phil Collins viszont hirtelen elnémul, helyette a reggeli híradó unalmas szignálja csendül fel. A bemondó elnézést kér a műsor váratlan megszakításáért, de fel kell hívnia minden londoni lakos figyelmét arra a veszedelmes ciklonra, ami ma reggelre elérte a szigetországot. Nehéz rá felkészülni, a meteorológusok és egyéb okos fazonok sejtése szerint ilyen vihart még London nem látott, vagy legalábbis 50 éve nem, de ma félő, hogy látni fog. Mindenki arra kérnek, ha lehet, ne tegyék ki a lábukat otthonról, a gépjárműveket ne hagyják a szabad ég alatt. A kikötő menti városokban már az áttelepítés is megkezdődött, a parancsot maga a kormányfő adta ki. Nyomatékosan megkérnek még egyszer mindenkit arra, hogy ne induljanak el autóval. A tömegközlekedés várhatóan meg fog bénulni, a reptéren már most káosz uralkodik, a járatokat sorra törlik. Aztán a miniszterelnök hangja recseg-ropog. Megerősíti a képtelennek tűnő híreket, és személyesen is óvatosságra kér mindenkit. Azzal is fenyeget, esetleg víz-és áramkimaradás is lehetséges.
- Ez komoly? -néz fel Niall, tele a szája, semmi meglepő ezen.
- Kicsit szerintem túldramatizálják. Legfeljebb lesz egy kis égiháború meg szél -rántja meg vállát Liam, de arca kicsit elkomorodik, mintha eszébe jutna valami, ami elveszi az egyébként mindig rózsás kedvét.
- Mi az? -veszi észre egyből Niall.
- Semmi -rázza meg fejét ártatlanul.
- Látom rajtad!
- Tegnap hívott Chester. Londonban van.
- A bátyád Chester? Aki boxoló?
- Ja.
- Mesélted, hogy nem túl jó a viszonyotok, de azért mégiscsak a tesód.
- Nagy örömömre -morog.
- Találkozol vele? Nem akarsz neki bemutatni?
- Dehogynem, így! -emeli fel középső ujját, Niall rosszallóan felnevet.
- Ne csináld már!
- Ide fog jönni, azt mondta -forgatja szemeit, majd a lenti kapucsengő vonyít fel.
- Ez ő? -merednek ki Niall tündöklő kék szemei, mire Liam aggódva nyom egy puszit a szöszi homlokára, s az ajtó felé indul. Micsoda telepátia, gondolja.
A falra szerelt, fehér, kapcsolódoboz gombjait nyomogatja, majd csendben kisétál a lépcsőházba, a lift elé. A folyosót díszítő növényeket nézegeti idegességében, majd nemsokára csilingelve szétnyílnak a króm ajtótáblák. Egy magas férfi lép ki rajta, sportosan elegáns öltözetben. Szürke farmer, kockás ing, bőrdzseki. Bőre akár a forró csokoládé, borostája erősíti karakán vonásait. Szemén színjátszó lencséjű napszemüveg, királykék keretben, szája pimasz mosolyra húzódva.
- Hát itt van az én világsztár öcsikém! -tárja szét karjait, fogai reklámba valóak.
- Szia Chester -sóhajt lehajtott fejjel a fiatalibbik.
- Na, örülhetnél jobban is nekem! -paskolja meg Liam arcát, majd a lakás ajtaja felé lépked.
- Várj! -kap utána hirtelen- Kérlek viselkedj felnőtt módjára! Legalább Niall előtt! -kéri nyomatékosan. Chester feltolja a feje tetejére szemüvegét, ami puhán nyomódik csokoládébarna hajába. Öccse szelíd szemeibe néz.
- Ja, igen! Anyától kell megtudnom, hogy az öcsém inkább homokozik, minthogy a csini csajok bugyijával csúzlizna? Mindig tudtam, hogy én vagyok az egyetlen normális a családban -dohog színpadiasan.
- Hidegen hagy a véleményed. Niall fontos nekem, szeretem őt, és ha bármi olyat mondasz, amivel megbántod, azt te is megbánod! -bök mellkasára mutatóujjával, szemei résnyire szűkülnek.
- Húha, egészen meghatottál! -hajolt le egy fejjel alacsonyabb testvéréhez- Tényleg félnem kellene tőled, látom, gyúrtál -tapogatta meg Liam karját, mire ő dühösen kirántotta magát a fogásból és belépett az ajtón. Chester boldogan követte. Niall-nek éppen csak annyi ideje volt, hogy felkapjon egy mackót és egy pólót. Haja szénakazal volt többnyire mindig, most is.
- Heló szöszi, Niall, igaz? -vigyorgott a meglepett fiúra. Niall álla leesett- Chester Payne, örvendek! -nyújtotta vaskos tenyerét, Niall pedig csak hipnotizálva bámult rá.
- Izé, igen. Én is örülök, hogy végre találkoztunk! -rázta meg kezét, és képtelen volt megszakítani vele a szemkontaktust.
- Öcskös, hoznál nekünk valamit inni? Mi addig összeismerkedünk -levette dzsekijét, inge alól kirajzolódtak robosztus vállai, nádszálvékony dereka, szoborszerű mellizmai.
Te jószagú ég! -ámult el Niall magában, s azt vette észre, hogy egészen zavarban van. Érezte, ahogy fültől a nyakáig elvörösödik bőre. Hiába is próbálta megállítani automatikus reakcióját.
- Persze, érezd magad otthon! -bájolgott Liam, szándékosan gúnyosan. Nem szívesen hagyta a két srácot kettesben. Ismerte bátyját, akár a tenyerét, így egészen biztos volt benne, hogy megint ki akar vele szúrni. Gyerekkorukban is folyton csak bajba került hülyébbnél hülyébb heccei miatt. Elege volt belőle. És felnőtt korára sem változott sokat, mert azért van, ami sajnos marad a régi.
Liam fintorogva hallgatta, ahogy a nagyképű Chester előadja Niall-nek a nagy élsportolót, épp ahogy várta. Kérkedve mesél győzelmeiről, trófeáiról, ellenfeleiről. Sikerült Niall-t teljesen hipnotizálnia, mint valami naiv kislányt az éneklős barbival. Ült vele szemben, nagy kék szemekkel, csodálva a bokszolót. A beképzelt, de annál szexibb bokszolót.
A Tomlinson-Horan fészekben a reggel másképp indult. A nappali közepén egy sötétbarna zongora állt, Louis sehol. Nina álmosan bandukolt a luxuskéróban, keserűség ült szíve körül. Az a szűnni nem akaró keserűség, amelyet lelkiismeretének hangos panasza egyre csak gyarapított. Kezdte már megszokni a folytonos lelki terhet, mégsem tudott vele együtt élni. Tovább már nem.
A hűtőhöz lépett, de mielőtt feltárta volna tartalmát, megakadt a szeme egy frissen ragasztott, rózsaszín cetlin. Rajta vicces arcú pálcikaemberek, Louis rajztudománya. Továbbá egy figyelmeztetés: Ne aggódj asszony, dél körül hazaérek!
A szőkeség pirítóst csinált, lekvárral kente meg. Közben apja hívta telefonon, hangja olyan volt, mint aki halálra aggódja magát. A Londont fenyegető viharról beszélt, meg folyton Niallról kérdezősködött. Ninának az volt a megérzése, apja valami súlyos ügyben nyomoz, azért ilyen idegbeteg. Ez nem az első eset lenne, ugyanis Robert Horan hajthatatlanul imádott rejtélyek végére járni. Főleg olyanoknak, amelyek már messze nem az ő hatásköre alá tartoznak. Nina tehát épp apjától örökölte, hogy úgy vonzza a veszély, mint méheket a virágpor. Bár kettejük különböző természetéből fakadóan, jócskán másképp gondolkodtak, és pont ez volt a lényeg; Nina meggondolatlan és felelőtlen volt, míg Robert az ellenkezőjére próbálta nevelni: megfontoltságra és óvatosságra.
A lány amúgy sem fényes kedve egyből a mélybe omlott, amikor villámként csapott fejébe, mit is álmodott az éjjel: ugye az álmok azok csak álmok, néha meg is botránkoztatnak, de aztán elfeledjük őket, mert egyszerűen maguktól elhalványulnak. Ez azonban most egészen más volt. Nina nem látott semmit, csak sötétséget, próbálta kinyitni szemeit. Biztos volt benne, hogy öccse zokogását hallotta, ahogy a nevét suttogja: Nina, jaj, Nina kérlek! Nyisd ki a szemed! Hallod? Az egészben az volt a legijesztőbb, hogy annyira élethű volt, hogy még most is tisztán hallotta Niall hangját.
Legszívesebben sikítva rohant volna ki a világból, amikor mindezek után újabb hangok szóltak hozzá, ezúttal viszont ébrenlétében. És most nem Niall volt az, hanem saját maga: - Mi van Nina, nem akarsz megint szaladni a kis dilidokidhoz, hm? Ha ilyen hangokat hallasz az nem jó jel.
A lány a pultra támasztotta homlokát, haja mindenfelé szétterült.
- Csend legyen! -kérte halkan.
- Bele fogsz őrülni a bűntudatba. Meddig akarsz még titkolózni? Meddig akarod még a szemébe hazudni, hogy szereted?
- De hát szeretem.
- Nem érdemled meg őt. Összetöröd.
- Chester, kijönnél a konyhába egy percre? -szólt be Liam a nappaliban cseverészőknek.
- Naná, öcsikém! -vágta rá levakarhatatlan vigyorával.
Liam jól ráérzett bátyja aljas tervére.
- Mi lenne, ha leszállnál Niallról? -kérdezte elfojtottan suttogva.
- Csak barátkozom. Miért baj az?
- Nem, te nem csak barátkozol. Élvezed, hogy az idegeimen táncolsz.
- Mert hagyod magad, butus! -ütögette arcon sokadjára. Liam agya kezdett elborulni.
- Ne pofozgass! -ripakodott rá- Jobb lenne, ha mennél!
- Nincs hol aludnom, az az igazság -rántotta meg vállát.
- Na ne szórakozz velem!
- Komolyan. Ráadásul mindjárt itt a vihar.
- Szó sincs róla. Te itt nem maradhatsz -csóválta fejét.
- Tudtommal nem a te lakásod.
- Niall hallgat rám. De te nem tudsz róla semmit. Minek jöttél egyáltalán?
- Erre jártam. A szöszire viszont két szemed legyen, mert nem tudtam nem észrevenni, hogy úgy bámul rám, mint egy bálványra. Lehet, hogy bejövök neki.
- Jó. Majd felvilágosítom, mekkora görény vagy.
- Hé! Több tiszteletet! Nem figyelsz oda, és a kis szerelmed a karjaimba veti magát. Tudod, ha valamit el akarok érni, azt elérem. Ha el kell venni valamit, hát...
- Ebből elég! -dörrent fel Liam, nyakán erek sokasága rajzolódott ki, ahogy felordított. Azt vette észre, hogy öklébe fogja bátyja ingnyakát, s a hűtő megbillen, ahogy nekitaszítja testét.
- Egész tökös gyerek lehettél volna -jegyzi meg vicsorogva, de nem tesz semmit azért, hogy kiszabaduljon öccse fogásából- Csak kár, hogy meleg lettél, mint a kályha! A család szégyene vagy, apa is megmondta -vetette oda foghegyről. Liam keze eljárt, válaszul Chesteré is. A különbség csak az volt, hogy míg az idősebbik fiúról lepergett az ütés, Liam szája felrepedt. Chester elégedetten lökte el magát a hűtő ajtajától, megigazította összegyűrt ingét, majd annyit lökött oda: - Na, egyben vagy még? Légy már férfi!
Liam elsötétült arckifejezéssel fordította fejét testvére fele.
- Csak erre az egy éjszakára maradhatsz! -súgta oda a pultot támasztva, mert az előbbi pofon miatt úgy forgott vele a konyha, mintha egy körhintában ülne.
- Kösz.
- Mi volt ez a kiabálás? Liam!? Mi folyik itt? -fékezett le futtában Niall, s hol az egyik, hol a másik Payne fiúra meredt.
- Testvéri szeretet -nevetett fel savanyúan Liam, majd tenyere élével letörölte vérét.
- A szempilláidat nézem. Állati -ismerte el Harry- Látom rajtad, hogy annyi mindent szeretnél kérdezni -jegyezte meg, majd vigyorogva bögréjébe kortyolt. Odakint hallhatóan elkezdett dühöngeni a szél.
- Nem szeretnék kérdezni, inkább csak tudni dolgokat.
- Rólam? -vonta fel kihívóan szemöldökét. Jolene már fizikailag is sarokba volt szorítva: a kanapé legszélére húzódott, oda, ahonnan a karfa miatt nem volt hova tovább bújni a félelmetes Styles elől. Mivel Harry kérdésére nem érkezett válasz, a fiú beleegyezésnek vette: - Szóval igen -bólintott elégedetten. Mobilja bömbölni kezdett, hiába, fontos ember. Peter hívta, hogy meggyőződjön róla, a fürtös nem tervezi, hogy kiteszi ma már a lábát birodalmából. Mármint a vihar miatt. Az emberek kezdték tényleg komolyan venni az időjárással kapcsolatos vészjóslatokat, főleg ahogy egyre csak feketedett az ég, s tombolt a szél.
- Szóval. Hol is tartottunk? -köszörülte meg torkát, majd angyali mosollyal közelebb csúszott a lányhoz. Tekintetét szándékosan le sem vette róla. Ha valami zavarba ejtő volt, hát ez kétségkívül. Jolene azon volt, hogy a szobában egy fix pontot találjon, amit alibiként bámulhat. Ez jobb híján az üveg tolóajtón keresztül megcsodálható Nap volt, amit a fekete gyászfelhők mohón igyekeztek elnyelni. A szobában egyre fogyott a kihunyó tűzgolyó narancsos fénye, melyet szép lassan felváltott előbb a szürkeség, majd a hátborzongató sötétség.
- Ott tartottunk, ahonnan nincs tovább. Zsákutca -motyogta kelletlenül, majd a forró kakaó habos felszínébe mélyesztette rettegő tekintetét, félve attól, mit fog a fiú zöld szemeiben látni, ha elmondja neki azt, amivel talán valami visszafordíthatatlant indít el. Valami végzeteset. Végzetesen gyönyörűt.
- Tehát szerinted én zsákutca vagyok?
- Nem, de...tudod, neked fogalmad sincs arról, én hogy látlak téged.
- Nincs és mindent megtennék, hogy tudjam.
- Őrület, hogy itt vagyok. Ezelőtt minden nap szörnyen hosszú volt. És az megterhelt. Minden egyes nap, mikor felébredtem, azt kívántam, bárcsak már vége lenne. Este viszont rádöbbentem, hogy hiába ért véget, hiába küzdöttem végig minden percét. Holnap elölről kezdődik az egész. Megint, ugyanúgy. Nem élet az, amelyben túlélned kell.
- Valahogy mégis mindig túlélted. Nem gyengültél el -állapította meg komoran Harry, majd kakaója gőze újra arcába emelkedett, ahogy belekortyolt.
- Ebben el sem hiszed mekkora szereped volt.
Harry szemei elgömbölyödnek, leteszi a pöttyös bögrét az asztallapra. Jolene megnyílt, így már nem esik nehezére folytatni vallomását.
- Elmondani sem tudom, mennyit sírtam. De aztán eljátszottam a gondolataimmal. Amelyekben te szerepeltél. Te, akit sosem ismertem, csupán néhány képről, képernyőről. Őrület. Elképzeltem milyen is lehetsz, milyen jó lehet téged ismerni, milyen jó lehet veled lenni, a világodban szerepelni, a barátodnak lenni, szeretni.
Harry mosolyog. Úgy, akár egy földre szállt angyal. Pedig nem direkt csinálta. Csak ilyen volt a mosolya. Huncut, de őszinte.
- Eltöltöttél velem annyi időt már, hogy megállapíthasd, képzeteid megállják-e a helyüket a valóságban? -óvatosan a fekete hajlepelre simította fiúsan nagy tenyerét. A lány vacogott.
- El.
- És? Ilyennek képzeltél? -kérdezte izgatottan, teljesen rágerjedt a témára.
- Nem egészen. Ezt nem is szabadott volna megkísérelni. Megfoghatatlan a kisugárzásod.
- Mondja ezt az a lány, akinek lénye mágia.
- Komolyan ezt gondolod? -nézett végre a fiúra, és miként vett egy erőt adó mély lélegzetet, érezte csapdába csalogató illatát.
- Jolene, akármivel is beszélte Jenna tele a fejedet, ne hallgass rá. Én nem akarlak kihasználni.
- Nehéz bíznom, ugye megérted?
- Persze, persze. De megengeded, hogy bebizonyítsam, nem akarlak és nem is foglak bántani?
- Csak ha nem hagysz más választást.
A fiú végignyal alsó ajkán, mintha fontolgatna valamit, majd felkel, s a villanykapcsoló fele indul, hogy a lánynak biztonságérzetet biztosítson. Fény azonban nincs. Harry fel-le billenti a kapcsolót, legalább tízszer.
- Nem akarok okoskodni, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nincs áram -szólal meg Jolene halkan, majd halálra válik tündéres arca, amikor rájön, hogy a rá leselkedő sötétség csak hab a tortán. Az igazi félelme az a két lábon járó varázslat volt, a hipnotizőrkirály, Harry. Jolene szinte biztos volt benne, hogy kemény megpróbáltatások elé fogja állítani a fiú. Mert ő ilyen. Ha Jolene-t akarja, meg is kapja.
Nina nem várta meg Louist, ugyanis vészhelyzet állt fenn. Szíve-lelke felbugyogni készült, hazugságába és titkába vetett erőfeszítése elernyedt, a nagy vallomásra azonban még nem állt készen. Ezért inkább eltaxizott új táncterméhez, amelyet már tegnap fel is avathatott barátaival. Most azonban egyes egyedül akart ott lenni, csak állni a tükrök előtt, levetni páncélját és táncolni. Még utoljára eltáncolta bánatát, mielőtt végleg a vesztébe rohan. Vagy inkább a veszte rohan belé. Méghozzá a szélvihar sebességével, mint a hurrikán.
Siralmas hegedűk szólaltak meg, Nina tánca mesébe illő volt, de annál szomorúbb. Lassú, széles léptek, küzdeni akaró pördülések, elereszteni nem akaró karok - minden mozdulat tudta jól: ma vége.
Ezredszerre is trillázott a lány mobilja, Niall, az anyja, Louis és Dr. Belédlátok is kereste őt. Aggódtak érte, nagy a vihar, hamarosan azonban elszabadul a pokol. Az utcákon már csak taxik, és néhány menekülő kocsi. London szellemvárossá vált, délután létére pedig estét idéző sötétség borult az épületekre. Nina arra lett figyelmes, hogy aláfestőzenéje hangos robbanással elnémul, majd hirtelen kialszik a terem félhomálya.
- Pazar -morogja, majd sietősen felöltözik, bezárkózik, kapucnit húz fejére, és megpróbál még egy vállalkozó szellemű taxisofőrt megállítani. Louis már huszadszorra csörgeti, Nina figyelmen kívül hagyja. Szakadni kezd az eső, monoton és éktelen ricsajjal. A taxi szélvédőjén szinte ki sem látni. Nina megcsodálja a természet haragját, ami valójában csak kis nyűgösködés ahhoz képest, ami igazából kitörni készül. Bambán figyeli az ürességtől kongó utcákat, ahogy a mindig népes járdákon most semmi más nem hömpölyög, csak a víz. London egyik részén már nincs áram percek óta.
Cuppog cipőtalpa, pedig a taxitól csak 3 métert kellett megtennie a lenti bejáratig. Az elegáns recepciós fickó most sehol, pultja üres. A lift üzemen kívül, biztonsági okok miatt. Mikor végre felcaplat a hatodik emeletre kis híján pánikrohamot kap, aztán megrázza magát, és belép a lakásba.
- Itt vagyok Louis! -szól be lihegve, majd felakasztja dzsekijét Louis kabátja mellé- Hahó! -köszön újra. Zongoraszó üti meg fülét, a nappali sötét, de az akvárium barátságosa fénye beragyogja a sarkot. Fülbemászó dallamok helyett azonban valami rémálomba illő hallatszik; csupán néhány baljós hang ismétlődik szüntelen, a leggondtalanabb emberben is szokatlan komorságot okozva. Mindössze három hang fűződik lánccá, a végtelenségig ismétlődve.
- Itt még van áram? -kérdezi a lány, amikor belép, Louis-t a zongorára borulva találja, arcát karja takarásába rejtve. Másik keze vontatottam nyomja le az ismétlődő billentyűket. Háta mélyen süllyed le, majd látványosan emelkedik meg, mintha legalábbis nem lenne elég levegője.
- Te mit csinálsz? -kérdezi tőle, de nem érkezik válasz, és a nyomasztó gyászzene sem marad abba- Louis! -kiabál rá, mikor már a fiú a frászt hozza rá viselkedésével. Továbbra sem történik semmi, ezért lámpát kapcsol. Kis híján felsikít, mert akit lát a zongoránál ülni, az nem az igazi Tomlinson. Nem ilyennek kellene lennie, hanem vidámnak, őrültnek, felszabadultnak.
Az antik zongora kopott, fehér billentyűit vér festi foltosra, éppúgy, ahogy a fiú kezét is, de ez őt egy cseppet sem zavarja. Nina ahelyett, hogy hisztirohamot kapna, elrohan egy törölközőért.
- Tomlinson! -leheli a fiú halántékára- Hallod?! Mi van veled? -rázza meg vállát, s zokogását nyeldesve próbálja a fiú orrából ömlő vért elállítani - Vérzik az orrod! Tomlinson!
- Ne! -nyögte, és elfordította az arcát. Kezét levette a billentyűkről, ujját végighúzva, vércsíkot hagyott rajtuk, majd lecsukta a fedelét - Semmi bajom -erősködött, hűvös és távolságtartó volt, pont ezért volt hazugság kijelentése.
- Semmi bajod? -kérdezte a lány sokkoltan, s kénytelen volt az eltaszító karok miatt hátrébb lépni egy lépést. Sokadjára is elborzadt barátja véres arca és kezei láttán.
- Nem tudom mi van velem, Nina! -ingatja fejét, kék szemei egyenesen könyörögtek a lányhoz, akinek ettől megszakadni készült a szíve.
- Segítek, ha hagyod -biztosította elcsukló hangon. Tudta, hogy nem fog segíteni, bármennyire is akar. Ha összetöri lelkét, azzal biztosan nem fog rajta segíteni.
Odakint élesen felvillant az ég, majd dühöngve csattant, s abban a pillanatban kiment az áram. A színes fénypompában úszkáló halakra váratlan sötétség omlott, Nina az orráig sem látott. Tomlinsonnal egymást tapogatták a sötétben, végül a földre roskadtak, és némán hallgatták a vihart és egymás háborgó szívverését.
Jolene próbált rájönni, most akkor mitől is fél jobban. A sötéttől vagy Harrytől. De a kettő együtt már lidércnyomás volt. Talán ez a modern piroska és a farkas, ahol a vadállat Piroskát nem megenni akarja.
- Félelmetes ez a vihar -ásít Harry, és az eddiginél is jobban elterpeszkedik a kanapén.
- Az.
- Innen érzem, hogy reszketsz. Felmelegítselek? -mély hangjában pajzánság lappangott.
- Nem kell -vágta rá egyből a vékony hang.
- De akarod -jelentette ki minden tréfa nélkül, majd megragadta a lány vékony csuklóját, és saját combjára szorította. Lassan húzta felfelé, egészen ágyékáig. Jolene tiltakozott is, meg nem is. Harry-nek már nem kellett közreműködnie, eleresztette a lány kezét, s az ott pihent, ahol hagyták. A farkas szerepében tetszelgő ifjú tenyere cserébe Jolene vékony combjára simult.
- Ugye nem fázol már? -kérdezte Styles a választ tudva. A lány megrázta fejét, s közben folyamatosan ki-és bepréselte a levegőt tüdejébe, máskülönben elfelejtett volna lélegezni. És így ültek sokáig, egymás combját fogva, mígnem Harry a lány samponillatú hajához hajolt, és belebúgta fülébe: - Két percet kapsz a felkészülésre.
Aztán eltűnt a sötét szobában. Jolene el akart ájulni felbolygatott gondolataitól. Pontosan mire is kellene felkészülnie? Furcsa, félig euforikus, félig halálközeli érzések támadták meg belülről. Se kép, se hang, és arra eszmélt fel, hogy Harry a hálószobája felé navigálja. Amint átlépte a küszöböt, andalító gyertyafények ragyogtak a szoba eldugott pontjain. Nyugtató félhomály terült el a halovány falakon, az ablakokon keresztül néha riogató villanások lobbantak fel.
- Mit művelsz? -súgta óvatosan a lány, s megrettent saját magától, attól, hogy érezte: feladta a harcot, nem akar többé rettegve bujkálni bizalmatlansága mögött.
- Semmi baj, ha kicsit tartasz attól, mi fog történni -szólalt meg a fiú kissé messzebbről, majd hirtelen az ágynál ácsorgó lány előtt termett, s kezébe adott egy szál fehér rózsát. Ezzel elkezdődött. Harry hátrált pár lépést, csibész mosollyal, elégedetten mérte végig tetőtől talpig áldozatát. Jolene kisebb szívrohamot kapott, amikor Harry egy könnyed mozdulattal levetette pólóját, neki háttal. Puskapor-szárazzá vált torka összeszorult a látványtól, ahogy a fiú meztelen hátán kirajzolódtak az izmok. És aztán megfordult, éhes zöld szemekkel kábítva el a prédáját. Jolene farkasszemet nézhetett vele, ha volt elég ereje. De nem volt, ezért inkább a gyertyák lángjának lassú táncát figyelte. (
ajánlott zene)
- Érj hozzám, bátran! -nem kérte, parancsolta, de nem erőszakosan. Jolene végre már habozás nélkül eleget tett így is, úgy is bekövetkező sorsának. Mi több! Arcán felhőtlen öröm futott át, amikor apró tenyerét a fiú kemény mellkasára tapasztotta. Az a kis csekély fény épp elég volt ahhoz, hogy jól láthassa tetoválásait, azoknak minden vonalát. Jolene kipirult, izzott bőre, kénytelen volt ő is megszabadulni pulcsijától, mely alatt csak egy pántos kis top takarta testét.
- Úgy vonzod az embert, mintha valami varázslatot vetnél be -motyogja a lány meg-megbicsakló hangján. Harry nagyon élvezi, hiszen minden éppen úgy halad, ahogy eltervezte. Két ujját végighúzza a lány hófehér vállán, s egészen meg sem áll csuklójáig.
- Szólhatsz, ha nem akarod -teszi hozzá mellékesen, de nincs értelme. Jolene már elejtett vad, bármi is vár rá, képtelen tiltakozni ellene.
- Úristen Harry, mi történik? -kérdezi elhaló suttogással, mikor tudatosul benne, hogy Harry Styles ajkai éppen nyaka környékét csiklandozzák. Már-már lángra kap bőre a fiú forró leheletétől.
Aztán zöld tekintetét jelentőségteljesen a sötét szempárba veszti, és annyit mond, végszóként: - Ez a rituálé.
Jolene lehetetlenül felfokozott lelkiállapotba kerül, amikor szilaj karok emelik őt fel könnyedén, s a puha ágyra fektetik; mintha a tenger bársonyos hullámai ringatnák. Áramfeszítette porcikái immár egyetlen ember után sóvárogtak, kiszolgáltatottan és tehetetlenül várva a happy endet. Harry fedetlen felsőteste a lány fölé kerekedik. Elveszi tőle a rózsát, s ujjai közt morzsolja el, sziromról sziromra hintve be a lányt. A virág fehér lepellevelei cirógatva hullanak Jolly arcára, nyakára, ziláló dekoltázsára, köldökére. Ajkaik közt néhány sóhajtásnyi hely volt csak, a rakoncátlan barna tincsek az éjfekete hajzuhataghoz simultak. Fülsüketítően hangos robbanással köszönt a vihar, jelezve, hogy ő is itt van még. Jolene megugrott, de aztán hirtelen elvesztette eszméletét. Harry ajkai az ő ajkain! Szinte megsemmisült, zokogni bírt volna. És a szertartás még csak ekkor kezdődött. A fiú szándékosan akarta kínozni Jollyt. Elhúzódott tőle, egészen az ágy végéig, és mozdulatlanul gubbasztott ott. A lány mit sem értve ült fel, tétován figyelte a srác következő lépését. De nem lépett. Jolenenak kellett.
- Én még sosem csókolóztam -vallotta be kicsit bátrabban, mint ahogy azt tőle várta volna az ember. A fiú álla alá merészkedett nyúlni kezével, és felemelte fejét - Valami baj van? -kérdezte tőle, mire Harry csak megrántotta vállát. Jolene tényleg kezdett aggódni; ennyire rosszul csókolt volna?
- Nem akartalak bántani -préselte ki ajkai közül a fiú.
- Nem bántottál! -erősködött a lány, és természetfeletti késztetést érzett arra, hogy a fiú arcához jó közel hajoljon.
- Még nem! -csattant fel hangja, mint az ostor, s markába gyűjtötte Jolly haját, majd erősen megrántotta. Úgy, hogy a lány feje oldalra billent, s ebből a pózból nem is igen volt hova mozdulnia.
- Áú! -nyüszítette halkan, mire Harry maga felé húzta a tehetetlen lányt, még mindig hajánál fogva.
- Nem képzelted este az ágyikódban, hogy ilyen vagyok, ugye? -sziszegte fülébe, majd egyik markát tarkójára szorította. Jó erősen, durván. - Nem akarsz kiszabadulni? -kérdezte fölényesen, szorításán azóta sem lazított. Válaszul a lány kapálózni kezdett, ficánkolni, mint egy hálóba ragadt halacska; esélye sem volt. - Mire tanítottalak? Önvédelem! -harsogta kíméletlenül. Jolene pislogni sem mert. Kezdett félni, de minden része vágyott erre a félelemre, erre a kiszámíthatatlanságra. A fiú nyakában függő láncokat nézte. - Önvédelem! -ismételte meg, mire Jolene próbálta bevetni a fogásokat, amiket pár napja tanított neki. Ügyetlenül és gyengén fogott neki, meg is lett az eredménytelensége.
- Nem akarok kiszabadulni! -emelte fel immár ő is a hangját. Végre először felismerte tiszta és világos akaratát. Hagyni akarja magát. Még ha fáj is.
- Biztos? -kérdezte újra, megint megrántva a lány haját, s mélyebbre nyomva ujjait nyakának bőrében.
- Biztos, mert szeretlek teljes szívemből. -vallotta be liluló szájjal, vörösödő arccal. Styles halálra vált arccal bámult rá, s rögtön eleresztette a lányt. A félreérthetetlen szavak éket vertek koponyájába, s amint agyába férkőzött a tudat, boldogság becézgette lelkét. Jolene és ő szinte egyszerre kaptak egymás hajába, s a csók melyben a két erő összeforrt, több volt már, mint a rituálé része.
Nina és Louis fél órája már, hogy csak ültek a korom sötétben, egymáshoz bújva, néha-néha összerezzenve. Louis a kezére száradt vért maszatolta, Nina az égiekhez fohászkodott, csukott szemmel, s úgy gondolta, ha nem muszáj, többé már ki sem nyitja. Megint hallotta magát: Nem érdemled meg őt. Összetöröd.
- Nem akartalak megijeszteni -dünnyögte Louis a hajába.
- Semmi baj -kulcsolta ujjait a fiú ujjai köré. Hát persze, semmi baj.
- Csak tudod, amíg vártam rád itthon, egyedül, a sötétedésben, a szomorú zongoraszóval, egyszerre minden olyan rossz lett. Mintha a világ összeomolni készülne ma. Újra és újra látom magam előtt, mikor pár napja a parkolóban ugyanígy a földön ültem, és te nem hagytál magamra, és most mintha megint ugyanott tartanánk.
Nina azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld. Nem bírta tovább, Keane arcát látta maga előtt, s tudta, hogy meg fog őrülni, ha nem mondja el az igazságot most rögtön. Kibújt a fiú öleléséből, vele szemben térdelt. Próbálta összeszedni magát, átgondolni, hogyan is tálalja a megsemmisítő tényeket. Egyáltalán fel lehet készülni arra, hogy összetörd életed legértékesebb kincsét? Nina kétségbeesve tapasztalta, hogy a gondolatok csapdába estek fejében. A hideg rázta, ahogy elképzelte magát, miként kimondja. Kimondja, és Louis arcáról leolvashatja majd azt a csalódást, ami mindennek a végét okozza. Tudta, hogy túl messzire ment, tudta, hogy nem érdemel ilyen fiút.
- Louis, figyelj rám légyszíves -mondta remegő hangon, kezébe fogta arcát, talán utoljára- Mondani akarok valamit -jelentette ki könnyben úszó tekintettel. Gyűlölte magát, amiért ennyire gyáva, hogy kihasználja a kényszerű sötétséget. Abban bízott így nem kell majd olyan mélyrehatóan a fiú szemébe néznie, nem kell arca minden rezdülését látnia.
Vágyakozva eljátszott a gondolattal sokadjára, milyen jó lenne, ha nem kellene ezt tennie, csupán Tomlinson lelkét gyógyítgatnia, csókokkal lepni meg, arcát simogatni. A felesleges álmodozásra azonban már rég nem volt idő. Elmondta magában a versikét, amit a minap olvasott valahol: hevült, feszült, és végül elhajolt,a kivel, kihez, kitől és kinek, s maradt a senkitől és senkinek.
- Mondani akarok valamit -ismételte meg magát, hátha ettől erőt nyer, hogy megtegye. Épp ellenkezőleg történt.
- Igen? -úgy nézett a lányra, mint egy istenre. Tengerszín szemei sötéten csillogtak, szomorúan, vigaszra várva. Nos, Nina már tudta; mindent fog most a fiú kapni, csak vigaszt nem.
- Én, én nagy hibát követtem el -rekedt hangja egészen kitisztult, Louis arcát ölelő kezei remegni kezdtek.
- Mit? Mi történt? Mi a baj? -dadogta félve.
- Amíg te Doncasterben voltál én...- mondd ki, mondd ki!!!-hűtlen voltam hozzád -ahogy kiejtette a szavakat, szíve olyan ritmusra váltott, amely át akarta szakítani testét.
- Hogy? Megcsókoltál valakit? -kérdezte elképedve, kisfiúvá szellemült ábrázattal.
- Nem...
- De kit? -kérdezte.
- Keane volt az, de nem csók volt.
- T-tessék? Most ugratsz, ugye?
- Nem, nem viccelek! Megcsaltalak Louis -mondta ki kerek-perec, s abban a másodpercben visszatért az áram. Szemet sértő fény gyúlt. Hunyorogva meredtek egymásra, Nina arcából kifutott a vér, torkában dobogott szíve, halántékába feszító fájdalom költözött.
- Nem. Ez biztos nem igaz. Te nem tennél ilyet! Miről beszélsz?
- Felesleges azt mondanom, hogy szeretlek, igaz? -ahogy szemébe nézett, kicsit meghalt. Érezte, ahogy égeti bőrét arcán lefutó könnycseppje.
- Te nem tennél ilyet. Nem tehettél ilyet velem. Ugye, nem? -rázta fejét sokkosan, majd kezdett úrrá lenni rajta a téboly. Azt hitte csak rémálmodik, és már nagyon fel akart ébredni belőle. De Nina csak bámult rá, könnyeit itta, bűnbánó gesztusai azonban mit sem értek. Tomlinson erőszakosan lerázta magáról a lány ragaszkodó kezeit, felpattant, majd sakálként üvöltve trappolt be a szobába.
- Louis?! -súgta a lány maga elé. Nem akarta elhinni, hogy megtette, hogy épp most történik meg, amitől rettegett hetek óta.
Tommo pár pillanat múlva megjelent néhány üres utazótáskával, és az ajtó fele rohant velük. Közben azt ordította: - Miért csináltad? Istenem! Soha nem bocsájtok meg neked!
Kinyitotta a bejárati ajtót, meglendítette karját, és kivágta a lépcsőházba a táskákat. Visszarohant a hálóba, és néhány ruhával, egy inzulinos dobozzal és egy könyvel megpakolva tért vissza. A könyv címe az volt: A tíz kicsi néger. Minden, ami kezében volt, az előbbi táskák példáját követte. A holmik szerteszét repültek, a liftajtóig, a lépcsőkre, egy másik lakosztály ajtajába.
- Kidobsz? -kérdezte hisztérikusan a lány.
- Te vetettél véget mindennek. Ebben az életben nem lesz többé olyan, hogy te meg én. Felfogtad?
Nina Horan mindent egy lapra tett fel. Könnyektől fénylő arccal állt a fiú előtt, akit pokoli nehezen tudott beengedni szívébe. Most viszont végig kell néznie, ahogy elveszíti őt is. Őt is, mint Floydot. A mennydörgés aláfestőmuzsikája volt az elmúlásnak; hiszen éppen most múlik el minden, ami kettejüknek fontos volt. Nina Horan boldogságának vára egyszer légvár volt, most pedig úgy tűnt, hogy kártyából épült. A kártyavárak pedig nem túl stabil építmények. Pláne nem ma, amikor Londont évtizedek óta nem látott vihar tépázza darabokra.
- Nem, nem fogtam fel. Nem tudom felfogni. Én nem akartalak bántani soha -erősködött lehajtott fejjel, feladva a harcot, halkan. Úgy hüppögött, mint egy kislány.
- Elvesztettelek. Elvesztettél örökre -lökte Louis a tartás nélküli testet az ajtó fele. Nina a falnak esett, szédült, a halálán volt. A falba kapaszkodva sétált ki az ajtón, lépte át a küszöböt, s búcsú nélkül hagyta hátra szerelmét. - Tűnj el az életemből! -kiabálta utána Louis, s az az ajtó aztán becsapódott. Mindketten úgy vélték, végleg.
Ha egyszer feltépsz egy sebet, akkor újra ömleni kezd a vér, és hiába gyógyultál eddig. Teljesen hiába, minden rossz elölről kezdődik.
A másnapi hírekben kidőlt póznákról, a földből feltépett gyökerű fákról tudósítanak, melyek a város főutait zárták el, bénulásban tartva a forgalmat. Beomlott háztetők, beázott lakások, áram- és víz nélkül maradt családok kálváriájáról hallat a média. A London északi és déli felét összekötő híd átjárhatatlan. Rendőrök, vízi mentősök nyüzsögnek. Tegnap éjjel egy 20 év körüli lány vetette magát a habok közé. Egyelőre nem találták meg a mára már valószínűleg halott lány testét.