88. rész - CSUPA NAGYBETŰVEL

Nina:

Furcsán éreztem magam. Végtagjaim fájdalmasan zsibbadtak, koponyám hasogatott. Úgy szorongattam Louis karját, mint aki máskülönben képtelen lábon maradni; és ez így is volt, mert talpam alól valaki ki akarta húzni a talajt.

Ez a valaki pedig Jenna volt. Jóllehet erre az estére sikerült is neki, ugyanis ordítani tudtam volna, amikor közölték velem a többiek a "nagy újságot". Aztán lehiggadtam és arra jutottam: nem baj, nem adom meg neki azt az örömet, hogy felbosszantva lásson. Louis persze próbálta rámerőltetni hamis derülátását, sikerét aztán érzéki közelségével érte el. Végül is, mi bajom lehetne, amíg ő itt van velem? Jenna Dunler ide vagy oda, az én szülinapom fergeteges volt. Aznap este Louis apró mécseseket gyújtott a fürdőkád szélén, zamatos málnaillat csábított a habokba, férfim ölébe. De mielőtt vele együtt elmerülhettem volna a forróságban, megkaptam az elmaradhatatlan fejmosást; és a szülinapom ide vagy oda, Tomlinson alaposan letolt, amiért megint felelőtlen és önző módon pusztulásnak tettem ki a szervezetem. Éppen vetkőztem, ő pedig már nyakig csúszott a gőzölgő fürdőben; dühösen forgatta szemeit, a vízbe csapkodott kezével és csak hadarta, hadarta, hadarta hegyi beszédét. De odafigyeltem minden szavára, tényleg. Tudom, hogy én is hasonlóképpen ki lennék akadva, ha fordított helyzet állna fent. Ezzel szemben az is igaz, hogy egy csepp könyörület sincs bennem magamért, ráadásul napok óta elfojtott bűntudatomat csak így tudom pórázon tartani; ha ártok magamnak.

Már csak a bugyim volt hátra, aztán macskaszerű léptekkel bebocsájtást kértem a Répafi kegyeibe. Persze, hogy egyből megkaptam.

- Esküszöm megölöm Jennát -morogta hajamba miután lehiggadt, majd hátradőltem és vállának támasztottam zsongó fejem. Perzselő volt a víz, mégis reszkettem benne. Louis orra majdnem súrolta arcomat, ahogy felém fordult. Rémes volt, alig pár pillanatig bírtam csak állni acélos szemei látványát. Arca aggodalmasan bámult engem, méregetve, töprengve, lehetőségeket latolgatva, mérlegelve. Le mertem volna fogadni, hogy hófehérré sápadtam, szemeim alatt sötét árkok húzódtak, fogam vacogott, arcomon verejték fénylett.

- Mihez kezdesz majd? -kérdezte- Van valami más a táncon kívül, amit szívesen csinálnál?

Utáltam, hogy ezt kérdezi. Sikítani akartam őszinte véleményemet: Nincs!!! Ehelyett nehézkesen nyeltem egyet és lehunytam szemem. Kezeimet a meleg vízbe dugtam, lassan mozgatva hagytam, hogy ujjaim között áramoljon.

- Igen van. Te és én szerepelünk benne. Esetleg az ágy. De a konyhapult is jó.

Horkantva felnevetett, majd csettintett nyelvével: - Ejnye Horan, egészen piszkos ma a fantáziád! Gyere megfürdetlek! -kuncogott nyakamba, amiről tudta, hogy a legcsiklandósabb pontom. Karjai finoman kúsztak körbe mellkasomon, melleim alatt haladtak el, végül felsiklottak egészen a járomcsontomig. Nedves kezével bevizezte arcom, cirógatta.

Így a "Mit kezdjen magával Nina Horan az életben" című fejezetet sikeresen átugrottuk. Az a jó Louis-ban, hogy könnyen el lehetett terelni a figyelmét egy adott témáról.

Halkan locsogott a víz Tommo kezei körül. Én jól el voltam sötét szemhéjaim alatt bámészkodva. Lábát az enyém köré kulcsolta.

- Te még sosem próbáltál ki semmilyen szert? -kérdeztem tőle váratlanul. Pontos elképzelésem volt arról, milyen lepett arcot vághatott.

- Nem -borús lett a hangja, ez lehervasztott.

- Rendben van -sóhajtottam, és mélázva kinyitottam szemem- Soha többé nem nyúlok ilyesmikhez. Elég volt. -szinte felnevetek saját hangomat hallva. Megőrültem? Mi ez a fene nagy elszántság? Sosem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy örökre leálljak az élvezeteknek ezen káros formáiról. Louis párás felsőteste, ami hátamhoz tapadt, eltávolodott tőlem, hűvös levegő költözött testünk közé.

- Miket beszélsz? -kétkedik, egy szavam sem hiszi el.

- Jól hallottad. Végeztem az önpusztítással. Szót fogadok neked.

Hahotába kezd, meg is értem okát. Még nekem is nevethetnékem támad képtelen ötletemen, valahogy mégis komolyan gondolom.

- Ez...ez most komoly? -torpan meg jó kedélyében- Az én szülinapom még kicsit odébb van. Április elsejéről meg ne is beszéljünk.

- Nem viccelek apafej! -paskolom meg combját, az enyém mellett ázva- Majd akkor örülj ennek, ha be is bizonyítottam, hogy képes vagyok megváltozni! Márpedig képes leszek! Érted meg pláne.

- Jaj Nino! -botlik meg hangja meghatva, majd nyakamra szorítja alkarját, és lehúz a vízfelszín alá, önmagát is beleértve. Amikor feljövünk csöpögő fürtökkel, rajtaütésszerűen szájon csókol, sitty-sutty.

- Veled minden olyan jó -állapítja meg mosolyogva. Istenkém, ezek a mosolyok...

- Pazar hírek! -próbálok visszamosolyogni, de gyanítom csak vicsorgok. Azért, mert eszembe jut -mit eszembe jut, folyamatosan az eszemben köröz- hogy bizony bűnös vagyok, csupa nagybetűkkel. Egy áruló. Pokolba velem.

- Ismerem ezt a savanyú fintort, amit mosolyként próbálsz eladni.

- Csak elgondolkodtam. Például rajtad.

- És mi aggaszt?

- Hogy biztosan jól vagy-e, és nem csak engem akarsz megnyugtatni?

- Jogos, de amíg velem vagy egészen biztos, hogy jól vagyok. Szeretném, ha elhinnéd. Szeretném, ha eljönnél velem Briggbe. Utoljára. Végleg lezárni a dolgot.

- Jó ötlet? -vonom fel szemöldököm, amit nem lát.

- Igen. Azzal, hogy odahaza bőgtem a szobámban, mint egy rakás szerencsétlenség, semmire nem mentem. Sőt, csak rosszabb lett tőle minden, és egyszerűen nem tudtam feldolgozni a tényt, hogy nagyapa nincs már. Most viszont, hogy visszajöttem hozzád és a többiekhez, ide, ahol zajlanak az események, rájöttem, hogy az élet nem állt meg. Bármit is teszek, nem fog megállni a kedvemért, és pláne nem fogja visszahozni nagyapát. De tudom, hogy velem marad mindig. Csak neki máshol kell már lennie, ennyi az egész. Továbbra is él.

- Idebent -csókolok mellkasára, a szíve tájékára. Kicsit elszontyolodva, de bólogat.

Kis szótlanság után hallom meg, hogy milyen mélyeket lélegez. Hiába, lágy a szíve, mint a vaj.

- Harry mesélte, hogy Keane meglátogatott -szólalt meg végül.

Szívem akkorát dobban, hogy meg sem lepődnék, ha egy luk éktelenkedne a helyén. Egész hirtelen kiszáradt a szám, porzott a torkom, szememet könnyfátyol lepte el. Milyen "mázli", hogy Louis mögöttem volt. Igyekeztem megkeresni hajszálvékonnyá ritkult hangom.

- Ja, igen. Fotózgatott meg ilyesmi.

- Legalább ő itt volt veled. Bezzeg én..

- Ne okold már magad! Kérlek! -szinte könyörögtem.

- De olyan vadállat voltam! Hogy váltam azzá?

- Könnyen, de ez normális. Hát nem tragikomikus? Itt ül veled háttal a legjobb példa arra, hogyan válhat az ember vadállattá a gyásztól. És a bűntudattól. -teszem hozzá keserű szájízzel. A kád szélén lobogó mécsesekre fókuszálok, izgágán táncoló (ah, tánc) lángjaikat figyelem. Látom magam, ahogy szép lassan porrá égek abban a lángban. Merthogy bűnös vagyok, csupa nagybetűvel. Egy áruló. Tűzbe velem, tűzben a helyem.

Harry:

Mikor a zsaruk megérkeztek, hogy szétverjék a bulit, első dolgom volt, hogy magam mellett tudjam az én kis Jolene-emet, csakhogy a lányt a föld nyelte el. Liam és Niall is a keresésére indult, végül az út mentén botorkálva találtak rá. Kérdezték, mi baja, miért indult útnak egyedül az éjszakában. Jolene lemondóan megrántotta a vállát, majd megszeppenve azt kérdezte a One Direction titkos fiú-párocskájától: -haza vinne valaki? Jolly nem szólt hozzám, pedig egész hazaúton a bocsánatáért esedeztem, bár kissé még borgőzösen. A lány újra magába fordult, és esze ágában sem volt teret engedni lehengerlő stílusomnak. Foggal-körömmel harcolt az ellen  hogy szemembe kelljen néznie, ugyanis mindketten jól tudtuk: onnantól kezdve győztem volna.

Végül a hajnal derekán végre megérkeztünk a Styles-rezidencia otthonosan meleg környezetébe. Jolly szinte menekült a szobájába, és titkon szerintem azon imádkozott, nehogy utánaosonjak és kivessem rá a hálómat. Fogalmam sincs miért használok ilyen hülye kifejezéseket, Louis szokása ilyeneket benyögni. Szóval a nyakamat rá mertem volna tenni, hogy a kiscsaj odabent morzsolgatta ujjait. Csakhogy túl eleven voltam ahhoz, hogy lefeküdjek, másrészt nem akartam, hogy a "Jolene-projekt" dugába dőljön egy kis baki miatt. Bekopogtam az ajtaján, nemleges választ úgysem fogadtam volna el.

Motoszkálást hallottam bentről, belépésre való engedélyt azonban kevésbé. Hát benyitottam, mit nekem engedély. Elvégre is itt én lakok, nem? A ház ura én vagyok; hajnali 3 ide vagy oda.

- Nos kislány, óhajt esti mesét? -felkönyököltem ágya végére, térdeit rögtön fel is húzta, majd sietve feloltotta a kislámpát -Mi az? Talán félsz a sötétben? -vigyorognom kellett, gőzöm sincs miért.

- Csak tőled félek a sötétben -motyogta párnáját ölelve. Az istenért, hát én ezért a lányért verekedtem egy pszichopata apával?!

- Ne vidd túlzásba, mert felesleges. Majd meglátod, rosszul ítélsz meg.

- Olyan voltál egy pillanatra, mint az apám.

Kijelentésén ledermedek. Fájóan elhúztam a szám, nem is tudom mi ütött belém, de nem mertem démonian fekete szemeibe nézni. Kisebb-nagyobb köröket rajzolgattam a fehér ágyneműre. Megfigyeltem, hogy zavaromban köröket rajzolok az ujjammal midenhova. A combomra, az asztalra, a tenyeremre...

- Sajnálom -mondtam halkan, mert tudtam, hogy egy kalap szamócát sem ér ez a nyavalyás szó.

- Tévedsz -rázta meg fejét- Nem ez a baj. Velem van a baj.

Csak pislogok, nem értek semmit. A tények beburkolásához nagyon ért ez a Jolly-Molly. Tudatlanságom láttán savanyú arccal elfordítja felőlem az arcát, a lámpafény nem éri már el, csak fekete haja fénylik előttem.

- Veled? -kérdezem döbbenten. Ezek a nők! Imádják, ha az őket hallgató fél hátsóját már döfködik a tűk a kíváncsiágtól; bezzeg ők csak hallgatnak nagyokat. Harapófogóval kell kioperálni belőlük a szavakat.

- Rossz meglátásaim vannak veled kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy valójában nem kellek neked -hangja most először nem inog meg, határozott és egész hangos. Kapkodom fejem az újdonságokra.

- Azt hittem ezt a csontot már lerágtuk. Tudtommal nem adtam egyértelmű jelet, ami szerint nem érdekelnél őszintén -vágok vissza rögtön, hátha elháríthatjuk ezt a veszélyes párbeszédet.

- Nem kellenek jelek, csak gondolkodj józan ésszel! Szerinted teljesen hülye vagyok? Szerinted nem tudom, hogy a te világod sosem lesz az én tündérmesém? Ahol te élsz Harry, minden a pénzről szól. Arról, hogy pénzt csinálnak belőletek. Ez az egész imidzs dolog, a megjelnésetek, ez a kamu kis birodalom, amiben éldegéltek, ez mind csak pénz. Nézz már magadra! 18 éves vagy, nem jársz iskolába, mint minden veled egykorú, helyette viszont van egy luxuskéród, két luxusautóval, testőrökkel jársz az utcán, és ha bárki meglát, sikítva rohan feléd. Ez nem egy valós élet, ez egy megkreált illúzió, egy látszatbuborék arról, milyen tökéletes is a világ a te oldaladon. De ez nem lehet tökéletes, mert nem létezik.

Nem mondom, a kemény, bíráló szava elgondolkoztatnak, még ha nem is hiszem el őket. A reszkető kezű árva csipája rendesen kinyílt, és most aztán beolvasott nekem. És még nem volt vége, folytatta. Lassan kedvem lett volna a fürtjeimet tépdesni, egyesével.

- Úgy manipulálhatsz bárkit, ahogy kedved szottyan, viszont nekem felnyitották ma a szemem. Tudom, hogy egy eszköz vagyok csak. Ne kérd, hogy higgyek neked. Esetleg megfogod a kezem az utcán ezer fotós előtt, mindezt azért, hogy a hozzám hasonló, elvakult rajongók azt lássák, a nagy Harry Styles egy egyszerű lánnyal randizik, mire ők remény telten rohannak majd a koncertjeitekre abban az ostoba hitben, hogy lehet bármi esélyük bármelyikőtöknél is.

Tisztán hallom, ahogy zilál monológja végén, elégedett magával. Irtó gyorsan emelkedik mellkasa, ordít arcáról, hogy retteg attól, netán teljesen igaza van. Retteg attól, hogy fején találta a szöget.

-Hű. Ez igazán hízelgő -bólintottam, majd végighúztam hüvelykujjamat az alsó ajkamon, gondolkodást színlelve. Aztán vontatottan a hajam közé fúrtam ujjaim, tincseket rendezgettem, húztam a lány idegeit, amíg lehetett. El sem tudom magyarázni, mennyire imádtam játszani vele; így váratlanul rávillantottam veszett tekintetem, és komor hangon kérdeztem meg: - Mégis ki beszélte tele a fejed? Halljam! -dörrentem rá, s ezzel együtt a takarón csattant tenyerem. Összerezzent és kicsúszott száján:

- Louis barátnője.

- Nina? -kerekítem el szemeimet.

- Az exe.

- Jenna...persze, hogy ő -csettintettem, majd dühödt vigyorral néztem fel a plafonra. Eszembe jut, hogy Jolene-nak gőze sincs arról, miféle egy szörnyeteg ez a Jenna, hiszen amit róla anno a média írt, csupa finomság volt ahhoz képest, amit valójában művelt. Arra gondoltam, elmesélem neki, micsoda csúnya húzás áldozata lett, de nem voltam benne biztos, hogy hinne nekem. Még nem. Ezek után nem.

- Mint egy normális ember a valós világból, én ilyenkor már aludni szoktam -jegyezte meg élesen, és megköszörülte a torkát. Rémes, milyen baromi hangosan fel tudok röhögni...- Mi olyan vicces? Lehet, hogy te végigalszod a nap értékes óráit, de én egyelőre nem szándékozom denevér életmódot folytatni.

- Mi a fene ütött beléd? Mi ez tömény szarkazmus? Hol a halkszavú, remegő hangú Jolene? -az ajtó felé lépkedtem, ha már így kitessékelt, szót fogadok.

- Csak dühös vagyok. Ez minden. Jó éjt, Harry! -köszön el, de feltűnik, hogy a nevemet különös hangsúllyal ejti. Olyan gyengéden és jelentőségteljesen. Ennek köszönhetően egy hülye mosolyt felejtettem az arcomon, amint becsuktam magam mögött az ajtót. Kóvályogtam a lakásban, mintha jobb dolgom sem lenne. Fogtam magam, lekaptam a pólóm és fekvőtámaszokat kezdtem el nyomni. Emlékszem, nyáron Nina csúnyán elvert benne, de már tutira a nyomomba sem érne.

Nina:

Csalfa félhomály lepte el a nappalit, Louis egy szál alsónadrágban ücsörgött a kanapén. Úgy ült ott, mint valami kecses kisasszony. Alapesetben édes öröm jár át láttán, most viszont mélyről gyökerező nyomást éreztem mellkasomban; ahogy mit sem sejtve, rám várva, engem istenítve ül ott. Azon a kanapén, amire pár hónapja kiöntöttük a teát, és a folt azóta is ott díszeleg. Annyi pénze van, hogy egy várost telepakolhatna kanapékkal, de ezt esze ágában sincs lecserélni; azt mondja: mindig feldobja a hangulatát, ha eszébe jut az eset.

Erről jut eszembe, hogy mekkora hibát követtem el. Hiszen nekünk emlékeink vannak. Közösek. Minket nem csupán vonzalmunk köt össze, hanem élmények, történetek, tündérmesék és rémfilmek. Együtt megjártuk már a halálfélelmet és az egekig repítő mámort. Túl sok forog kockán. De meddig bírom bűnösként? Lehet, hogy menekülnöm kéne, még most, amíg nem késő. Amíg nem érzem azt, hogy ő több, mint az életem.

Mögé lopózom, vállára támasztom állam. Rendszerint tudom, mit kellene tennem, hogy helyesen cselekedjek. Tényleg. A probléma csak az, hogy nem hallgatok magamra, nem fogadok szót magamnak.

- Na, megyünk? -fordult hátra, mellém szökkent lelkesen.

- Aludni? -kérdeztem rosszkedvűen, a sötét ablakokra meredve.

- Aludni ráérünk, ha már meghaltunk -kijelentését azzal támasztja alá, hogy forró csókokat hint nyakamra. Az igazi megpróbáltatás azonban csak eztán jött. Átkoztam magam, amiért így elgyengülök ennek a fickónak az izmos karjaiban. Még most sem értettem, mivel éri ezt el nálam. Ő lenne a végzetem?

Szorosan magához húz derekamnál fogva, orra hegyével végigsiklik arcom vonalán. Félelmetes, hogy tud nézni rám! Szinte meggyilkolt azzal a nézéssel, ahogy kikukucskált világító kék szemeivel barna szempillái alól. Azok alól a szempillák alól, melyek árnyékot vetve, ereszként emelkedtek tengerszín pillantása fölé.

Sajnos tudom a választ. Bizony ő a végzetem, annál is több. Nincs hova menekülnöm, már késő. Ő több, mint az életem.

- Boldog szülinapot, Nina! -mormolta fülembe, majd azon kaptam magam, hogy Tomlinson karjába vesz, mint egy ringatnivaló kisbabát. Óvatosan lefektet a nosztalgikus, teafoltos kanapéra, s fölém térdel. Csak fekszem ott, nézem őt, ő is néz engem. Sejtem mi jár a fejében, és nem fogom tudni megállítani őt. Felemelem karjaimat, hogy elérjem arcát, csiklandósan szúrós borostáját tapogatom. Elvigyorodik.

Milyen röhejes a szituáció, ha arra gondolok, volt idő, mikor utáltam őt. Amikor megvadultam a gondolattól, hogy esetleg beleszeretek. És lám itt vagyunk. Reszket lelkem minden érintése után és előtt, bízom benne, csak ő a világ. De ha valaki, hát én nagyon jól tudom, hogy tündérmesék nincsenek. A bennem kísértő démonoktól csak saját épségem árán szabadulhatok meg. Mindez előtt viszont még húzom az időt, nyújtom a percet és az órát, és a felesleges önkínzást választom. Számra invitálom az ifjút, pedig egyetlen apró érintést sem érdemelnék többé.

Visszakoznék, visszatáncolnék, de nem tudok. A sorsom haragját vívom ki, miközben menekülnék az elkerülhetetlen elől. Ha most belemegyek ebbe, csak olajat öntök égő bűntudatomra. Két forró csók között felemelkedik, kihívóan lenéz rám, szája sarkában kacér mosolyka. Végigsöpör testem teljes hosszán perzselő pillantásával, mintha felhasítaná a bőröm.

Kinyújtja karját, majd kisvártatva a fejem mögötti lámpa tompa fénye kihuny. Rémisztő. Szikrák csipkedik combom, fejbőrömön ujjbegyek gyenge cirógatását érzem. Louis ajkai égetnek, arcából üde illatok áradnak. Lehunyom szemem, máskülönben megbolondulok. Azzal, hogy most a mennyben érzem magamat, a pokolba fogok kerülni.

Harry:

Hangos tüsszögésre ébredtem. Hány óra lehet? Ez volt az első gondolatom, fene sem tudja, miért. Aztán ráeszméltem, hogy a nappali közepén aludtam a földön. Alkoholszagot éreztem magam körül, ezért egyből igyekeztem a fürdőbe jutni.

- Jó reggelt, hány óra? -suhantam el Jolly előtt. Olyan csendben volt általában, hogy szinte fel sem tűnt, hogy nem egyedül lakok.

- Délután van -nézett fel sötét szempillái alól. Valami újságot olvasott.

- Kafa -vetettem oda, a fürdő ajtajából. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem. Szemem sarkából láttam, hogy a lány még mindig ugyanott ült és lapozgatott. Meg kell hagyni, nem egy kapkodó idegbeteg. Kicsivel később viszont hátam mögül hallottam meg hajszálvékony hangját, miközben én a fürdőszoba kövén térdeltem. Tutira jót mulatott rajtam magában. Elvégre is nem mindennap látja az ember Harry Stylest sárga gumikesztyűben, ahogy lázasan suvickolja a kád oldalát.

- Miért vertek meg Harry? -kérdezte. Hosszasan kuncogtam. Értetlenül nézett rám.

- Itt tündöklök takarítónő jelmezben, téged pedig az érdekel, miért vertek meg?

- Egyszerűen csak megszoktam már, hogy flúgos vagy - rántotta meg a vállát- Szóval miért vertek meg?

- Nem akarod azt tudni -ráztam meg a fejem, aztán egy kis vízkőoldót fújtam a lefolyó köré.

- Segítek a takarításban, ha elmeséled -ajánlotta.

- Még csak az kéne! Senki sem tudja olyan fényesre sikálni a fürdőt, mint én.

- De már így is csillog-villog! -mutatott körbe.

- Ez neked tisztaság!? -ripakodtam rá. Öregem, komolyan mondom, hogy emberek többsége borzasztóan nem ügyel környezetének megfelelő higiéniájára.

Ezúttal ő vigyorodott el. Ezt a vigyort még sosem láttam. Mindig meglep.

- Légyszi, meséld el! -kérte, kislányos bájával megbabonázott engem. A lényeg, hogy nem szabad hagynom, hogy megérezze, mennyire odavagyok érte. Bár egyelőre gőzöm sincs, miért érzem iránta azt, amit. Ez most nem olyan, mint amikor csak gyorsan be akarok csajozni egy éjszakára.

- Na jó -sóhajtottam, és gyorsan elpakoltam munkaszereimet; flakonokat, rongyokat. A kád szélére ült, jelezve, hogy csupa fül. Én a zuhanykabinnak dőltem, kezeimet zsebembe süllyesztettem. Kedvem lett volna percekig Jolene ma született bárány attitűdjét élvezni, és nézni, ahogy pislogás közben szempillái szinte huzatot csapnak az arcomba, meg ahogy elmerengve réved arcomba, s még csak észre sem veszi, hogy ezt teszi.

A nadrágom zsebében találtam egy mentolos cukrot, amit mindig koncertek előtt szoktam szopogatni. Kicsit el is szontyolodtam, ahogy a számba vettem, és a hűsítő íz hatására eszembe jutott a legutolsó koncertünk a turnén. Kezdek belebetegedni, annyira hiányzik a színpad és a nyüzsgés. Jolly talán csak figyelemelterelés? Neki volt igaza, és ő csak szórakozásnak kell? Nem tudom, ezek a nők meghülyítik az embert, én mondom, áldozat vagyok.

- Mondjuk kezdd a legelején; hogy kerültél rossz társaságba? -kérdezte meglehetősen távolságtartóan.

- Ugye nem mondod el senkinek?

- Nem is lenne kinek. Csak érdekel rólad, izé, sokminden -szégyenkezve elhúzta száját, és kerülte pillantásomat. Nagy levegőt vettem, mert tudtam, ahogy belekezdek, minden meg fog elevenedni a szemem előtt, mintha újraélném az egészet.

- Összeszűrtem a levet egy Stacey nevű csajjal -mondtam, majd óvatosan Jolly-ra sandítottam. Nem túl megnyerő volt ez a mondat, de tudtam, hogy őszintének kell lennem- Mint utólag kiderült, a csaj elég rendesen cuccozott.

- Cuccozott?

- Drogok. Kokain -a hideg kirázott a szavaktól- De erről nem tudtam eleinte. Amúgy modell, egészen komoly munkákat kapott már, nem is értem, hogy tartozhat ilyen közegbe. Mindegy. Szóval ő mutatott nekem egy méregdrága klubot a külvárosban, a Gold Rustot. Ha tudom előre, hogy az Anglia leghírhedtebb késdobáló helye, be sem teszem a lábam. Drága whiskeyt és harisnyakötős lányokat máshol is találni. Stacey elcsent egy adag szert, de elbaltázta, mert a kemény fickók meg szagot fogtak, és kétségbeesésében nálam rejtette el a kokót. Persze a tudtom nélkül. Aztán kiborult a bili, a nevem gyorsan felreppent és potenciális célponttá váltam. A nyamvadt kokainjukat akarták, de nem volt nálam. Nem voltak túlzottan toleránsak...megszívtam. Aztán csodával határos módon a barátom, Leslie pont aznap akart meglátogatni engem. És szerencsémre időben meg is talált a sikátorban -végeztem, nagyot nyeltem. Végig a földet bámultam. Kíváncsian várom Jolly reakcióját.

- Milyen érzés volt, amikor bántottak?

Elképedek lehetetlen kérdésén. Kegyetlen kérdésén. De ahogy ránézek, ártatlan arcocskájára, tudom jól, hogy őszinte érdeklődésből faggat, engem akar ismerni. Engem. Nem Harry-t, a sztárt.

- Kicsit fura, hogy ezt te kérded tőlem. Bizonyára más, amikor idegenek támadnak rád, és más, amikor a tulajdon szülőd. Fogalmam sincs te miket éltél át, de nekem a pokol volt. A legmélyebb. Éreztem a pasas hatalmas öklét a gyomromban, vaskos cipőtalpát az oldalamon, azt a szédítő érzést, ahogy fejem a falnak csattan. Hallottam, ahogy szökőkútként spriccelt ki számon a vérem, ami aztán folyamatosan szivárgott le torkomon, végigmarva azt. Hallottam azt is, amikor reccsent az orrom, és amikor azt próbáltam kinyögni: hagyják abba. Mérhetetlen gyűlöletet éreztem, ami robbanásig feldúsult erőt adott volna lelkemnek, csakhogy hiába, mert a testem moccanni sem bírt. Aztán már nem is fájt semmim, egyszerűen csak halottnak hittem magam. (zene itt)

Megállok a beszédben, mikor észreveszem, hogy Jolene sietve próbálja letörölni az arcán araszoló könnycseppet. Nem tudom mire vélni, pontosan miért sír.

- Félsz Jolene?

- Kellene valamitől? -néz rám bátran, azokkal a fekete szemekkel könnyen hipnotizálhatna.

- Hogy esetleg téged is belekeverhetlek valami súlyos dologba.

- Amíg az apád nem ver, nem tudod, mi az igazán súlyos dolog.

- Azt hiszed csirkefogó vagyok -ösztönösen végignyalok alsó ajkamon.

- És tévedek? -fonja össze karjait mellkasa előtt, gúnyos hangja olyan, mint éjjel, amikor elárulta véleményét rólam.

- Kicsit -elmosolyodom. Végre elolvadt a mentolos cukorka a számban- Azért figyeltem fel rád, mert aznap az utcán csak te voltál az, az összes rajongó közül, aki nem szólt hozzám, nem kapott hisztirohamot, nem akart képet, sem aláírást. Csak ott voltál, csendes megfigyelőként. És csak egyet kérdeztél. Mindig olyan különöseket kérdezel.

- Azt kérdeztem, elégedett vagy-e az életeddel.

- De nem tudtam mit mondani. Még most sem tudom -tárom szét karjaimat megadóan.

- Én tudom -bólint félve, s kicsit hezitál, el merje-e mondani- Tudom, hogy mindig mosolyogsz a posztereken, a kamerák előtt, most is mosolyogsz. De én alaposan a szemedbe nézek: a boldogság nem így néz ki.

- Mi a fenéről beszélsz? -nevetek fel kényszeredetten, mert komolyan nincs jobb ötletem. Ellököm magam a faltól, és a nappali felé intek fejemmel. Követ. Megállok az üres tér közepén, az előbb elhangzott szavai visszhangzanak a fejemben. Félelmetes micsoda bogarakat ültet a fülembe. Vagy az igazsággal próbál szembesíteni? Az igazsággal, amit én nem látok, de ő észrevette?

- Avez vous peur, Harry? (jelentése: félsz, Harry?) -francia kiejtése egyszerűen bámulatos, de zavar, hogy nem tudom, mit mondott, és az még inkább, hogy így könnyen viccet űzhet belőlem. Valamiért az a megérzésem, pontosan azt teszi.

Nekem csak egyetlen fegyverem maradt, és azt most újratöltve be is vetem; megfogom vállait, arcába hajolok, lassan araszolva, közelebb és közelebb, és csak akkor állok meg, mikor már érzem kezeim alatt reszketni törékeny kis testét. Ilyen egyszerűen legyengíthetem. Ez a gyengeséget azonban csak a saját kiváltságomnak érzem, nem békülök meg a gondolattal, hogy esetleg más is egy ujjal hozzáérjen és hatalma alá kényszerítse. Nem engedhetem.

- Meg kell tudnod védened magad! -dörmögöm fülébe, látványosan összerezzen. Elégedett vagyok, de miért hajt ez a gonosz játék?

- Nincs rá szükség, nem vagyok veszélyben -ellenkezik egy hangya erejével. Hangja elnyelődik hangos szuszogásomtól.

- Egyszer megvédtelek. Most viszont azt akarom, hogy tanulj valamit! -felemelem gyenge kis karját, ujjait tenyerébe hajtom - Szorítsd ökölbe, erősen, el se engedd! Most pedig üss!

- Tessék? Üsselek meg?

- A hasamba. Csak hogy lássam, mennyi erőd van.

Látom rajta, hogy nem veszi elég komolyan. Szinte meg sem lendíti kezét, nem érzek semmit a hasfalamon.

- Ez mind? Ezt nevezed te ütésnek? -nem provokálni akarom, de sikerül.

- Csak egy 40 kilós lány vagyok! Mit vársz? -förmed rám tüzesen. Na, ezt akartam látni.

- Azt, hogy mutasd az erődet! Vágj hasfalon még egyszer! Az apád vagyok és meg akarlak ütni!

Látom, ahogy összeszorítja állkapcsát, lendületet vesz felső testével, apró ökle nekem ütközik. Már sokkal jobban, erősebben.

- Utálom az erőszakot -dörmögi arcába hulló haja mögül.

- Erőszakra csak erőszakkal válaszolhatsz. Mi van, ha valaki lefog, például így? -ölelésembe fogom, karjait leszorítom, hiába ficánkol. Alkarom érzi felgyorsuló szívritmusát.

- Engedj el!

- Nem! Csak magadra számíthatsz!

Egy darabig vergődik még karjaimban, de eredménytelenül. Megszánom, ellazítom szorításom. Gyilkos pillantást küld felém, de még így is végtelenül angyali.

- Hátulról támadok! -jelentem ki, s mire tiltakozna, már késő- Megmondom mit kellene tenned. Rúgj tökön, aztán pedig a könyököddel törd el az orrom!

- Mi van? -rémült a hangja.

- Csak elméletben! Csináld lassan a mozdulatot! -hangom szigorú, mint valami őrmesternek. Jolene teszi, amit kértem- Ez az! -örülök meg, mire csak felvonja szemöldökét - Nyújtsd előre a karod, mintha meg akarnál ütni! Úgy. -azzal megfogom alkarját, átbújok alatta, s így a háta mögé kerülök, kezét hátracsavarom, felszisszen.

- Ez fáj!

Rögtön elengedtem, majd hozzátettem: - Ez nagyon hatásos. Most csináld meg rajtam, gyerünk!

- Békén hagysz végre? Vagy valami elit kommandóst akarsz faragni belőlem? -kihoztam belőle a vehemens énjét, ahogy látom.

- Nem, rád fér egy kis keményítés! Lógó kezekkel sosem támadunk. Mindig védd magad az egyikkel, és nagyon oda kell figyelni arra, hogy a támadód hogyan mozog. Ha nem sikerül kifigyelned a mozgásának stílusát, rögtönöznöd kell, akkor viszont az ütés pontosságán van a hangsúly.

Jolene hunyorgott, mint aki egy kukkot sem ért. De direkt csinálja.

- Harry..

- Miközben ütsz, fújd ki a levegőt, hogy a hasizmod megfeszüljön. Így védve vagy, és az ütés is erősebb lesz.

- Nem akarom ezt -a szavakat egyesével préselte ki magából. Még egy kicsit jobban fel akartam piszkálni a dühödt vadat, ami benne is ott lakozik.

- Akkor egy könnyűt. Nyújtsd a mancsod! -kértem.

- Keress magadnak más bolondot! -vetette oda.

- Ne ellenkezz! -emelem fel a hangom. Fura, de én is kezdtem dühbe jönni.

- Ne kiabálj! -nyöszörgött a füléhez kapva.

- Add a kezed! -üvöltök immár. Megdermed, de nem engedelmeskedik. Hátat fordít, és azzal a lendülettel távozni készül, de még időben a karja után kapok, és a kelleténél durvábban visszarántom. Arra számítok, hogy elgyengülve felém repül, de ehelyett kijátszik. Sitty-sutty, észre sem veszem, átbújik a karom alatt, a hátam mögé kerülve pedig kicsavarja azt. Nem kímél, jó erősen meghúzza, nincs is időm férfi hiúságommal törődni, mert istentelenül fáj. Megalázó, vagy sem; térdre huppanok, s nyüszítek, mint egy kutya.

- Áú, elég!

- Elég kemény vagyok már? -kérdezi nyugodtan, és nem enged.

- Igen, igen, csak eressz már el! -cincogom, mire leejti karom, és a fotelba veti magát. Hihetetlen, hogy ő győzött. Nem is olyan reménytelen ez a lány. Mert még ha nem is túl erős, de ravasz és taktikus.

- Remélem elég érthetően kifejeztem magam. Én nem verekszem. 

- Egész jó tanítvány vagy. Gyorsan tanulsz -hajamba túrtam és elnyúltam a kanapé puha párnái közt.

- Valld csak be, lebecsültél.

- Lehet.

Nina:

Egy nagy halom feltépett csomagolópapír, díszdobozok, színes szalagok, üdvözlőlapok közepette ücsörögtem, s mosolyogva nézegettem azokat a csecsebecséket, amiket szülinapomra kaptam. Harry-től kaptam egy nagy zsáknyi cukormentes nassolni valót és egy olyan táncos-szenzoros játékot, amit nála is kipróbáltunk már. Baily tervezett nekem egy pulcsit, amit egyből fel is vettem. Az NH monogram is bele van hímezve, Louis már feni is rá a fogát. 

Aztán kezembe akadt a bekeretezett firka. Egy 6 éves kisgyerek rajza volt, aminek értéke számomra felbecsülhetetlen. Niall első alkotása volt ez, amit rólam mintázott. Bár a lánynak világító citromsárga, szénaboglya haja van, pálcika végtagjai, és hordó teste, aránytalanul nagy, fülig érő szája, de az akkor is én vagyok. Megfeledkeztem arról, hogy percek óta a képet bámulom, egy pajkos morranásra eszméltem fel, ami a hátam mögül jött. Na igen, Dr. Belédlátok is gondolt rám. 

- Hé, Pogo, gyere ide! -nyújtottam ki kezem, mire a kis zsemleszínű szőrgolyó boldogan felém rohant- Jó fiú! -gyömöszölöm meg tömött bundáját, pár pillanat, és kutyanyálban úszok könyékig. De kit érdekel?

- Halihó! -csilingel Tomlinson hangja az ajtó felől.

- Szia!

- Az ajándékod másik fele csak most érkezett meg! Kapd el! -lép be a szobába, s felém dob valami apró, fényes dolgot. Elkapom, s mielőtt markomba lesnék, lepetten meredek rá. Izgatott vigyorral bólogat, s majd kicsattan az örömtől, amikor láthatóan fejemet töröm, mi a fene lehet ez. Mármint, egy kulcs volt az, rajta egy két lábon járó, szoknyás (?) répafigurával. Látom a borostás fickómon, alig várja, hogy megkérdezzem mit nyit.

- A szívedé? -hülyéskedtem.

- Nem, az új tánctermedé -közli lazán, majd huncut boldogság terül el barátságos arcán. Szájával együtt szemei is mosolyognak, melyeknek kék színét felerősíti a lakás mézes fénye. 

- Jól hallottam? -tátom el a szám, majd lassú mozdulattal felkelek az ajándékkupac alól, s felé lépkedek.

- Na, megnézed? -húzogatta szemöldökét, málnaszín ajkai vékony vonalban görbültek felfelé. Hát én meghalnék ezért a fickóért. Mert szeretem őt. Csupa nagybetűvel.