90. rész - London Bridge

(zene itt)

Csak mentem és mentem, nem is figyeltem merre. A földet bámultam, miközben ruháim alatt szinte átzúdult az eső, a jeges cseppek bántották bőrömet. Egyetlen lélek sem járt odakint, engem leszámítva. A fejem mázsás volt, lefele húzott, semmit sem láttam, szó szerint. Aztán oldalra pillantottam, s rámtapadt kapucnim mögül előtűnt a háborgó Temze, ahogy fekete habjai segítségért kiáltva hánykolódnak, s partot ostromolják. Nem emlékszem, hogy sírtam volna. Azt hiszem azért, mert nem maradt rá erőm. Minden elnémult bennem, minden hang és minden érzés. Egy üres test voltam csupán, vészesen múló emlékekkel. Akkor még. Fogaim csattogtak, a fagyos levegő pengeélesen hasított végig légcsövemen, átdöfve rángatózó tüdőmet. A szél hátulról fújt, tolt előre, biztatva, hogy menjek, ne álljak meg, és még csak meg se próbáljak visszanézni. Az aszfalt zúdult lábaim alatt, s egyszerre a London Bridge-en találtam magam. Fuldokolva megálltam, görcsösen szorítottam a fémkorlátot. Hangosan felzokogtam, mi csupán alig hallható nesz volt az égiháborúban. Eszembe jutott...eszembe jutott, hogy nem is olyan régen még bele akartam esni a Temzébe. Innen, a London Bridge-ről, pontosan innen, ahol most álltam. Ehelyett viszont egy Louis Tomlinson nevű fiúba estem. Ő megmutatta a két zuhanás közti különbséget. Élet és nem élet között. Ő fogta meg a csuklómat és rántott vissza. Bebizonyította, hogy igenis van értelme az életemnek. Máig volt is.

Szemem elé lila fényű villámok erezete lobbant fel. Ujjaim pedig már lüktettek szorításomtól, nem akartam elengedni a korlátot. Kiugorhatnék és minden megoldódna. Helyette viszont futásnak eredtem, hátha van még mód a menekülésre. Vagy már utolért a végzetem?

Bizonyára igen. Azt hittem száguldok, és fel sem tűnt, hogy szinte egy helyben futottam.

"Elvesztettél örökre." -szólalt meg Louis hangja. Próbáltam gyorsabban futni. "Elvesztettél örökre." -ismételte meg, aztán újra és újra: "Elvesztettél örökre. Elvesztettél örökre. Elvesztettél örökre. Elvesztettél örökre."

Igen. Utolért a végzetem. A keret bezárult -ötlött fejembe- hiszen minden így kezdődött. Mázsás fejjel, az esőben. Akkor csókolt meg először. De most a keret bezárult. Utolért a végzetem. "Elvesztettél örökre."

- Nem! -teli torokból ordítottam, s hirtelen elment a hangom. Tátogtam, levegőt gyűjtöttem, de néma lettem.

"Elvesztettél örökre." -mondta el utoljára, aztán csend lett. A fejemben.
Megálltam. Testemet egyre nehezebb volt tartani, esőtől megduzzadt ruháim a föld felé húztak, térde akartak kényszeríteni. De még álltam. Felmásztam a korlátra, átlendítettem lábamat, csak a vékony betonperemen álltam. De még álltam. Lassan elengedtem a víztől csúszó vasrudat, nem kapaszkodtam. Én már csak ilyen hülye ember vagyok. Imádtam a drámát, a katarzist. Mivel a világvégi időjárás passzolt kisiklott életemhez, éreznem kellett hatalmas erejét, közelségét. Meg sem fordult fejemben, hogy életveszélyes. Éreztem, hogy csak egy jelentéktelen pont vagyok az univerzumban, és sosem győzhetek.

Rettegtem magamtól. Rettegtem attól, hogy mégsem üresedtem ki. Hiszen torkig voltam fájdalommal és keserűséggel. Gyenge voltam mindig is, s most az utolsó csepp akaratom is elfogyott. Rettegtem magamtól, hogy elvesztem fejem, és egyszer csak leugrom; nem szándékosan, nem akaratból. Csak úgy. Hogy történjen valami nagy és jelentéssel bíró. És egyre hívogatóbb volt a mély. Remegő térdekkel ittam az arcomon lepergő esőt. A keret bezárult. Utolért a...

A másnapi hírekben kidőlt póznákról, a földből feltépett gyökerű fákról tudósítanak, melyek a város főutait zárták el, bénulásban tartva a forgalmat. Beomlott háztetők, beázott lakások, áram- és víz nélkül maradt családok kálváriájáról hallat a média. A London északi és déli felét összekötő híd átjárhatatlan. Rendőrök, vízi mentősök nyüzsögnek. Tegnap éjjel egy 20 év körüli lány vetette magát a habok közé. Egyelőre nem találták meg a mára már valószínűleg halott lány testét.

Óriásit robbant az ég, mintha csak egy ágyú sült volna el. Biztos voltam benne, hogy a közelben éppen akkor dőlt ki egy fa. Hiába dörrent fel az ég századszorra, a szívbajt hozta rám. Megugrottam, tudatommal együtt egyensúlyomat is elvesztettem. Azt hittem, hogy le fogok zuhanni, s mindjárt bekebelez a feneketlen víztömeg. Abban a pillanatban már nem volt csalogató a mélység, mi több, rettegés öntötte el agyam tőle. De mégsem zuhantam le, pedig már farkasszemet néztem a folyóval, kezeimmel kalimpáltam, ordítottam, összeszorítottam a szemem. Nem akartam zuhanni.
Furcsa volt, rettentő furcsa. Mintha valami lehetetlen hősregény eseményeinek részévé váltam volna; egy kar kapott utánam, húzott visszafele, én pedig onnantól egy másik világba kerültem. Pontosan olyan élmény volt, mint amikor Floyd elvesztése után, kipróbáltam az LSD-t. Ugyanaz a rémisztő és irányíthatatlan érzés ejtett rabul. Mint amikor sikítani akarsz, torkod szakadtából, de egy hang sem jön ki szádon. Sosem mondtam el senkinek, de rengetegszer átéltem már ezt. Az, hogy sokszor komplett őrültként viselkedek, annak az egyetlen alkalomnak köszönhetem, amikor beszedtem azt az átkozott szert. A valóság nem csak hogy eltorzul, de megszűnik. Az érzékszerveim megbolondulnak, megtévesztenek. Hangokat hallok, dolgokat látok, amik nem léteznek.
Apám valószínűleg megölne, ha megtudná. Amit rólam tud csak a lábjegyzék.
Az LSD a téboly maga, az igazi orosz rulett. Halálra szóló élményt kaptam tőle. Hatása pedig felboncolja az agyad. Nincs tőle nyugtod, örökké lesben áll, és bármikor, bárhol újra magával ragadhat negatív élménye. Azóta is üldöznek a visszatérő hallucinációim. Sokat szorongok, ok nélkül leszek ideges, néha pedig olyan mélyről gyökerező dühöt érzek, hogy bárkinek szét tudnám verni a képét, aki szembe jön velem.
Hallottam, ahogy bömbölök, miközben ide-oda dőltem, mint egy élettelen bábu. Valaki állt velem szemben. Magasabb volt nálam. Ő lehetett, aki nem hagyta, hogy a Temzébe vesszek. Egész egyszerűen nem láttam semmit, pedig tudom, hogy nyitva volt a szemem. Egy szál cigarettát dugott a számba, jól jött, még ha fura íze is volt. Csoszogást hallottam. Hogy az enyémet-e, nem tudom. Ajtó nyílt és csukódott. Csak meredtem a semmibe, tágra nyílt szemekkel, vakon.
- Nina, hallod amit mondok? -kérdezte a hang. Bólogattam, de máshol jártam: Még mindig a hídon álltam, a borzongató feketeség közepén, s reszkettem, ahogy monoton ömlött rám az eső.
- Nina, tudod hol vagy? -kérdezte a hang. Megint bólogattam. A London Bridge-en voltam.
- Tudod, hogy én ki vagyok? -kérdezte a hang. Benntartottam a levegőt tüdőmbe, és kimondtam nevét: - Louis.
- Látsz engem, Nina? -kérdezte a hang- Érted amit mondok? -kérdezte a hang. Képtelen voltam bármire is.
Azt hittem megőrültem. Valami furcsa, de annál aggasztóbb állapotba kerültem, amelyből nem volt lehetőségem felébredni. Aztán mégis; döbbenten tapasztaltam, hogy egy meleg szobában ülök.