91. rész - Csillapodó

Nina fáradt lélekkel pislogott körbe a sötétbe burkolózott szobában, ahol még sosem járt. Egy puha, vastag pléd volt a hátára terítve, de még így is vacogott alatta, csuromvizesen. Apró lámpa világított a sarki polcon, a vihar pedig már sokkal nyugodtabb volt, de még morajlottak a fellegek, az eső továbbra is zuhogott; elszántan kopogtatott az ablakon, tetejéről csillámoknak tűnve csepegett a párkányra.

- Hol vagyok? -kérdezte végre, hangjában elhaló karccal. Valaki odaguggolt mellé és meleg tenyerét nedves homlokára tapasztotta.

- Biztonságban. Most már.

- Louis? -nézett fel a szeme előtt elmosódott arcra, könyörgően, reménykedve abban, hogy Ő az, de közben rettegve is attól, hogy Ő az.

- Nem. Én vagyok az, Nina. A dokid. Dr. Belédlátok -mondta kedvesen, keservesen.

- Mi?

- Pihenj egy kicsit, jó? -kérte szelíden a testileg-lelkileg kimerült lánytól.

Reggel van. London nem igazán ébredezik, csak éledezik. Rommá zúzott parkok, viharverte káosz mindenütt. Bunda nénit nem különösebben akadályozza meg mindez abban, hogy Boriszt, a fekete labradorját elvigye a reggeli sétájára. Térdig érő szőrmébe bújik, lila rúzs világít száján.

- Gyere Boriszkám, szétnézünk odakint -motyogja orra alatt, amíg a táskájában kutat. A lépcsőház léptektől visszhangzik, valaki épp felfelé tart.

- Elnézést asszonyom! -kopogtatja meg vállát valaki, Borisz már az idegen alak nadrágját szimatolja- Louis Tomlinson lakását keresem, segítene?

- Örömmel! A folyosó végén, bal oldalon. Az egyetlen ajtó -mutat a helyes irányba, s közben ráncai kisimulnak mosolyától- Talán egy barátja Louis-nak? -kíváncsiskodik jóságos tekintettel.

- Nina barátja vagyok, inkább. Köszönöm a kedvességét! -bólintott, majd sietve elslisszolt. Ideges volt, szinte kiverte a víz. Többszöri kudarcba fulladt szándék után végre tényleg bekopogott. Az ajtó pedig vészjóslóan kinyílt. Tomlinson rég festett ilyen nyúzottan. Borostája benőtte arcát, beesett szemei alatt mély karikák szürkültek.

- Te meg mit keresel itt? Meg akarsz halni? -üdvözölte lepetten, amint meglátta Keane Wilo ártatlan arcát.

- Szia, Louis! Nina itt van? -kérdezte halkan, nyakát behúzva. Hirtelen nem értette Tomlinson szokatlanul barátságtalan modorát, aztán elkezdett benne motoszkálni rossz megérzése.

Louis cinikusan felkuncogott, tenyerét homlokára tapasztotta.

- Ninát keresed? Igen? Nahát! -szája eltúlzott vigyorba szaladt, a végére már inkább vicsorgássá vált- Rossz ajtón kopogtatsz! -mélyült el hangja, és határozott szándékkal a fiú elé lépett, kabátjánál fogva a falnak taszította. Wilo már biztosra tudta, hogy Louis valahonnan vagy valakitől mindenre rájött, neki pedig most be fogja verni a képét puszta bosszúból. Furcsa, hogy csöppen két ember egyik viszonyból a másikba. Egyik nap barátok, holnapra véres ellenségek, tegnap még kerek volt a világ, ma pedig semmi sincs. Nincs.

-Figyelj, én, én nagyon sajnálom -lihegte halkan, határozatlanul, kocsonyaként remegve- Esküszöm, nem akartam ezt tenni veled.

- Nem érdekel, megtetted! Legszívesebben megölnélek! -sziszegte Keane pánikjárta arcába. Öklét mégis törzse mellé szorította, hogy ne üsse meg a fiút. Hiába őrült bele a dühbe, képtelen volt erőszakba fojtani, s amint erre ráeszmélt ujjai elernyedtek, melyek Wilo pulóverét markolták.

- Az egész az én hibám volt, oké? Ninára ne haragudj, kérlek szépen!

- Hogy a fenébe ne haragudjak, hm? Hogy a fenébe lett volna csak a te hibád? Hogy a fenébe nézhetsz ennyire hülyének? Ez aztán a címlapsztori, mi? A kis paparazzi elcsábítja a popsztár barátnőjét! Hű! Szenzáció! -fújtatott.

- Nem dolgozom már a bulvárban -tette hozzá halkan.

- Kit érdekel -rántotta meg vállát, majd egy felismerés ledöbbentette- Várjunk, csak! Ez az egész Elisabeth-es sztori is kamu volt? Nem is haldokott, csak a pénz kellett? Aztán mikor az megvolt, jöhetett a legértékesebb kincs? Ez volt a terv? Mi ez az egész? -ordított magából kifordulva, szinte fuldoklott.

- Nem, dehogy! Ne mondj ilyeneket! Fogalmad sincs mi érzek! Te nem fogod soha tudni! Nina az életénél is jobban szeret téged, tudom, te pedig képtelen vagy megbocsájtani neki. Fogalmad sincs, mit hagysz veszni. Én örökre elvesztettem a lányt, de neked nem kellene. Nyugodtan beverheted a képem azért, amit most mondok: amíg te gyászoltál én ott voltam Nina mellett. Louis, ez a lány nincs jól. Beteg a teste és a lelke is. Miért nem veszed észre? Tényleg szereted?

Keane Wilo még sosem volt ilyen bátor a szavakkal. Most először.

- Menj el! -mutatott az ajtó fele- Menj el!

- Ennyi? És hol van most? -nézett körbe, Ninára célozva.

- Nem tudom, úgyhogy tűnj el, és ne is keress többé! -azzal elfordult, és visszabattyogott a konyhába. Keane letargiába esett, mert bűntudatától majdnem szétrobbant a feje. Száját tépdesve, könnytől ragyogó szemekkel lépett ki a lakás ajtaján. Meg akarta találni a lányt, a bűntársát, az egyetlen embert, akiben bízott. De Nina Horant mintha a föld nyelte volna el.

Az eső már nem, de az erőtlen napfény annál inkább kopogtatott az ablakon, s szomorkásan bár, de betörve azon, a kristályos csillár prizmaként szórta széjjel Nina arcán; csukott szeme körül, orra vonulatán, száján keresztül és homlokán, kósza fényfoltok bukdácsoltak, a szívárvány minden pompás színében. Halk, óvatos léptekre ébredt, majd bögrében csörrenő kanál csilingelésére nyitotta ki mázsás szemfedőit.

- Doki? -hümmögte leverten, majd mohón kortyolni kezdte a reggeli bájitalt, amit keze közé kapott.

- Fázol? -kérdezte, ölében egykori ebével, Pogóval.

- Hogy kerül ide a kutya? -mosolyodott el erőtlenül és alig láthatóan. A kis korcs vidáman csaholt a férfi ölében.

- Ha tudni akarod... -kezdte lassan, a lány rávágta;

- Igen, tudni akarom!

- Tegnap este felhívott Louis a vihar legjavában, hogy menjek el Pogóért, mert ő egy percig sem gondoskodik róla többé. Meghökkenésemet aztán aggodalmam kezdte tetőzni, tudtam, hogy baj van, méghozzá nagy. Kocsiba ültem, taxi egy sem járt. Louis nem mondott semmit, csak azt, hogy elindultál valamerre.

- Szóval megkerestél.

- Meg. Nem tudom miért. Féltettelek, jó okkal - közli tárgyilagosan, majd felpattan és a könyvespolchoz sétál. A szoba egy kisebb könyvtár volt; orvosi szakirodalomból állt többnyire, de némi próza is akadt.

- Most sem értem, miért -szürcsöl a lány csattogó fogakkal, a pléd melegétől verejtékezett homloka.

Dr. Belédlátok hátrafordul egy pillanatra, a lányra emeli semlegesnek tűnő tekintetét, majd újra a könyvek bordáit olvasgatja, mintha keresne valamit.

- Nem kell görcsösen arra törekedni, hogy mindig mindent értsünk -mondja.

- Lehet. Engem viszont érdekel, mit, miért teszel.

- A páciensem vagy, bárhogy is csavarom a dolgot -rázza fejét, jelezve, hogy nem áll szándékban elárulni orvosi mivoltát, pláne nem átlag emberi érzelmeit.

- Többé nem. Összeomlóban vagyok, doki. Elcsesztem, most az egyszer súlyosan. Rajtam már csak egy úthenger segít. Legfeljebb -dünnyögte- Nem gondolod, hogy ideje átlépni egy határt? Mondd végre ki nyíltan, mit is érzel és gondolsz. Nem csak mert érdekel, hanem mert segíthet is.

- Rajtad ez nem segít. Nem segít, ha azt mondom, hogy lányomként szeretlek, a csuda sem tudja miért. Valami ilyesmi oknál fogva rohantam a keresésedre az éjjel. Meglehet belédlátok, de arra még nem jöttem rá, miért nőttél így a szívemhez.

- Tényleg? -tette le a bögrét értetlenkedve- Az eszem megáll tőled! Ez azért meredek!

- Te akartad -húz elő egy élénkpiros kötetet a sorból- Fáj valamid?

- Vérzik a lelkem. Az eléggé kellemetlen érzés -rántotta meg vállát közönyösnek tűnve, de valójában a sírást igyekezett visszafogni.

- Olvasgasd ezt! -dugja orra alá az előbb kiválasztott könyvet. Valami ismeretlen író versei sorakoznak benne, szigorúan a humoros, de annál naivabb derülátás jegyében. Nina belelapoz, beleolvas, elfintorodik, majd visszaadja a könyvet gazdájának.

- Nincs értelme semminek. Nem kellett volna értem jönnöd -összegzi lemondóan.

- Meg akartam kímélni azokat, akik szeretnek. Ha a Temzébe fulladsz, mindannyiukat magaddal rántod, tudtad? -a lányra villantja fakó szemeit, s egészen civillé válik. Nem az a szoborarcú fickó immár, aki a rendelőben jegyzetel, amíg betege kiönti teste egész formáját.

- Ám legyen. De akkor mihez kezdjek? Momentán úgy érzem magam, mint aki tüzes vasat szorongat, s valamiért képtelen elengedni. Képtelen elengedni...

- A tüzesvas neve pedig Louis Tomlinson -egészíti ki halkan.

- Doki, én ebbe még ha belehalok -Nina zöld szemeiben tisztán tükröződött a mindent feladás.

Igaz, minden elveszett, de két dolog bizonyos volt: Nina tüdőgyulladást kapott, és Dr. Kettsberg rejtélyes okokból különösen nagy törődést mutat a kisiklott lány felé.

Dr. Belédlátok csendterápiát javasolt, de Nina megőrült tőle, mert mindig ezekben a fene nagy csendekben ébredtek fel a gonosz kis hangok a fejében. A férfi egy betegéről írt jegyzeteit olvasgatta, próbált koncentrálni, de Nina megakadályozta ebben. Pedig nem is sejtette, hogy a doktor éppen a róla körmölt feljegyzései alapján próbált orvosságot találni bajaira.

- Nem beszélgetsz velem? -kérdezte- Mondjuk mesélhetnél végre magadról. Már ha még mindig barátok vagyunk, vagy mi a szösz.

- Nincs mit mesélnem magamról -dünnyögte a sorokba mélyedve.

- Nem versz át. Régebben lelepleztelek, hogy van valami nő az életedben. Mi van vele? -faggatózott tovább, majd egy tüsszentéssel koronázta meg. Majd még eggyel. És egy újabbal.

- Egészségedre.

- Jó, ha nem társalogsz, akkor inkább útnak indulok -takarózott ki, de a felkelés nehezebb műveletnek bizonyult, mint gondolta. Nyaktól felfelé mintha ólomból lettek volna részei, a szoba forgószélként pörgött körülötte, lábai hülyéskedve ingtak meg a legóvatosabb lépésnél is.

- Hé, hé, lassan a testtel! -dobta le noteszét, majd a lány felé sietett. Szépen visszanyomta a kanapé kényelmes ölére, majd megadó sóhajjal félretette a papírlapokat.

- Jó. Mit akarsz tudni? -tárta szét karjait feszengve az elkövetkező szóváltástól.

- Azt, hogy hogy vagy. De tudod, hogy értem!

- Hát, üsse kavics. Tiszta hülye vagyok! -nevette el magát, ami igen ritka esemény volt, ezért még annál is értékesebb. - Ugye tudod, hogy ezek után nem lehetek többé a -idézlek téged- pszichomókusod? -vonta fel szemöldökét. Nina azon tűnődött, mégis hogyan néz ki a kép, melyet ez a pasas a fejében alkotott róla. Lehet, hogy szebb, mint amilyennek ő látja magát, amikor a tükörbe néz?

- Legyen így. Ha a barátom vagy, jobban jártam -felelte könnyedén, majd megköszörülte torkát.

- Egész jól vagyok. Főleg azért, mert Giselle végre megpuhult, és megengedi, hogy akármikor lássam Alice-t.

- Vá-várjunk! -emelte fel tenyerét- Ki kicsoda?

- Giselle a volt feleségem. Alice a lányom.

- Hű. Ezt azért elmondhattad volna.

- Nem a kedvenc témám. Sok volt a huzavona. De Alice a mindenem. Ha látnád, milyen eleven kis fruska!

- Akkor Giselle nincs pályán. Hát akkor ki?

A doki megfékezi magát, egyértelműen látszik rajta, hogy nem akarja elárulni, hogy is áll a szerelem nevű rémséggel. De nem is kell neki, ugyanis valaki csenget, és a rejtély megoldja önmagát, sokkolva ezzel érintettjeit, főként a be nem avatottat.

- Hm, ki lehet az... -szalad ráncba a férfi selymes bőre a homlokán. Eltűnik a szobából, ajtót nyit. Döbbent csenddel fogadja vendégét, majd egy női hang hallatszik: - Szia Simon!

- Te, itt... -ennyit bökött ki a doki.

- Tegnap nem hívtál, pedig megígérted. Nem vagyok az az akaszkodós típus, te is tudod, de ha ígérgetsz és átejtesz, akkor harapok.

- Nem, nem, akartalak, csak tudod történt valami tegnap.

- Nagyszerű, elmesélheted. Beengedsz, vagy ácsorogjak a küszöbön? -trillázta a női hang.

- Ne haragudj, de most nem alkalmas. Tényleg.

- Van nálad valaki? Ennyire titkos? Vagy a másik nőddel kell foglalkoznod?

- Úristen, dehogy.

- Akkor meg? -lökte félre a férfit gyanakvóan, és kopogó cipősarokkal belépett a lakásba. A nő a negyvenes éveiben járhatott, bőre makulátlansága azonban szemtelenül lecsonkította éveinek számát. Hamvas szőke haja vállát súrolta, kellemes korallszínben fénylettek ajkai.

- Állj már meg, csak engedd meg, hogy el... -loholt a doki a nő után, de késő volt. Partnere bátran belibbent a nappaliba, és amikor a két szőke egymásra meredt, sokkoltan csak annyit tudtak kibökni:

- Nina?!

- Anya?!

(zene hozzá itt!)

...és voltak akik vadonatúj érzésekkel ébredtek. Egy olyan ember oldalán, akire ha félálomban rápillantasz, kihuny minden szendergés és pihenni vágyás szemedből. Hiszen nem akarsz többé aludni. Nem akarsz többé egyetlen percet sem elvesztegetni abból az időből, amit vele tölthetsz. Látni akarod őt mindig, hallani hangját, hozzáérni, kezét fogni. Az egész, úgy ahogy van, már annyira szép és rózsaszín, hogy el sem mered hinni. Vagy mégis elhiszed, de azért valld be, hogy rettegsz attól, hogy elveszíted őt. Jolene is beleborzongott a gondolatba, hogy a csoda melybe került, az est leszállásával véget ér, s ahogy a vihar hozta magával, reggelre el is illan. Őszinte aggodalmai nem hagyták aludni; mi lesz, ha felébred. Mármint felébred, és Harry nem lesz ott. Nem lesz ott mellette, mert Jolene szerint ellenkezője nem lehet valóság. Az lehetetlen, hogy Harry Styles az ő oldalán ébredjen.

Jolene mégis elszundított a vihar csillapodásával párhuzamosan, egészen addig Harry szuszogását hallgatta, mintha a kedvenc dala szólna. Hisz mégiscsak fáradt volt sokszorosan beburkolt szíve, melyet eddig üvegfal mögött őrzött, nehogy megkaparintsa az ádáz Styles, aki bizonyára egy semmirekellő fráter, gazdag ficsúr, egy érzéketlen bunkó. A média legalábbis szereti ennek beállítani az énekest. Jolene viszont már tudta, hogy nem kell annyira óvnia magát attól, ami bármilyen veszélyes játék is magával szemben, attól még boldoggá teszi, méghozzá földöntúlian. S az éjjel be is bizonyosodott mindez. Harry nem rontott ajtóstul a házba, inkább bűvölte-borzolta a kedélyeket, finom és vad volt egyszerre, mintha ez volna a mestersége. Csókháborút indított, semmi többet, nem tolakodott a legféltettebb területekre. És nem azért, mert így kellett tennie, hanem mert ő sem akarta másképp. Ez is túl varázsos volt, mérföldkő, vagy ahogy a fiú maga mondta: rituálé. Jolene pedig bármennyire is boldog volt, mégsem volt az felhőtlenül, mert marták kétségei, mi lesz reggel. Őrizni akarta a mozdulatlan testét ölelő izmos testet. Aztán valahogy felkelt a nap, és rohamszerűen pattantak ki szemei a tudattól: nem őrizte a fiút eléggé. Valóban; Jolly egyes egyedül feküdt az eltúlzottan hatalmas franciaágy közepén. Egy darabig próbált higgadt maradni, és nem oldalra tekinteni, csak a szuszogás meghallására fókuszált. Az egyedüli emberi hang azonban csupán saját kétségbeesett sóhaja volt. Maga mellett csak a fehér ágynemű fodrozódott, és néhány szétlapított rózsaszirom.

- Jó reggelt Jolly Joker! -rikkantotta a bongyorhajú, amint belépett a szobába egy megpakolt tálcával 

- Tudom, elég klisés, de azért remélem éhes vagy! -vigyorgott komisz kölyök arcával, és leült az ágyra. Kicsit elidőzött kómás tekintete a lány riadt arcán.

- Hát itt vagy? -szökött ki száján a döbbenet, majd fokozatosan görbült szája felfelé.

- Hol kéne lennem? -kérdezett vissza, s közben végighúzta ujjait a lány álla alatt.

- Sehol máshol. A legjobb helyen vagy -bólogatott szaporán, majd zavarában a kezébe akadó hajtincsét kezdte sodorgatni. Pajkos kislányként kuncogott magában, amiért olyan ronda dolgokat feltételezett a fiúról.

Volt valami megmagyarázhatatlanul bájos kettősükben. Talán az, ahogy csodálták egymást. Közben pedig tökéletesen kiegészítették egymást, még ha ők maguk nem is tudtak róla. Mert Jolene ilyen volt, és ilyen is marad; tündéri teremtés, minimális önbecsüléssel, tele kislányos szeplőtlenséggel, ártatlansággal, érzékeny lelkéből fakadó gátlásokkal. Harry-t pedig ismerjük, vagy legalábbis azt hisszük...

- Föld hívja a feketehajú szépséget! -dalolta mézes hangon, majd finoman a gázra lépett, és felhajtott egy rámpára. Éles szögben gurultak felfelé, majd mikor újra vízszintesbe értek, gyönyörű sorházak képe fogadta őket.

- Bocs, csak elkalandoztam -vallotta be az ablakból megcsodálható utcaképet vizsgálva.

- Titkos, hogy min?

A lány habozott kicsit, majd arra jutott: - Nem, nem az. A ma reggel játszódott le bennem újra. Hogy milyen klassz érzés volt, amikor betoppantál a reggelivel.

- Fogadjunk, hogy nem bíztál bennem -jegyzi meg vidáman, majd átenged két kiskölyköt az úton. Kellemes légkörű ez a környék, messze nem olyan vihar-dúlta, mint a főváros. Mivel Jolly nem válaszol, Harry megteszi helyette: -De érthető, abszolút. Ha így folytatom, még le is veszlek a lábadról, mi? -nevett fel halkan, majd nyakát tekergette, a takaros ki házakat nézegette.

- Lehetséges. Te sokkal jobb Harry vagy, mint akit rajongóként ismertem.

- Ennek örülök, őszintén. Annak pedig még inkább, hogy nem csupán a rajongóm vagy.

- Még most sem értem, miért én -bökött magára, majd összehúzta magán kötött kardigánját.

- Idővel, kicsilány, idővel -mosolygott csibészesen, majd a kormányra csapott- Azt hiszem megérkeztünk! Kiszállás!

Harry a vállához vonta a lányt, törődően halántékára puszilt, amíg végighaladtak egy virágokkal szegélyezett kőúton. Csengettek, az ajtó sokára nyílt ki. Apró, sovány, kicsit görbe hátú néni nyitott ajtót.

- Harry! -kiáltott fel boldogan- Édes kis unokám! Csakhogy látlak! -ölelte meg a magasra nyúlt kamaszt. Rég nem látta sztárrá és egyben férfivé érett unokáját.

- Szia nagyi! De jól nézel ki, mit eszel? -csókolta meg az asszony ráncos arcát, amire mindig jó emlékkel gondolt, mert régen is és most is, megvolt az a jellegzetes kamillás szappan illata. Finoman vonta mellkasához a törékeny teremtést, ősz haja most is apró kontyba volt fogva. - Nagyi, elhoztam magammal valakit! Ő itt az a lány, akinek udvarolok -mutatott Jolene-re, majd ismét vigyorognia kellett. Sosem használta még a régies kifejezést, "udvarolni", de kifejezetten tetszett neki. A lány bemutatkozott és egyből kapott is egy szívmelengető nagymama-ölelést.

- Ó aranyoskám! Nagyon örülök, hogy ez a kópé egy ilyen bájos teremtést talált, mint te. De tudod, ne higgy ám el neki mindent, nagy spíler ez a kis kócos -paskolta meg unokája arcát- Tényleg Harrykém miért nem kezdesz már valamit ezzel a szénaboglyával a fejeden?

- De nagyi...

- Mondjuk így is helyes gyerek vagy, annyi szent! Ugye kedveském, micsoda sármos kölyök, hm?

- Nem tudom elhinni. Egyszerűen nem megy -rázta fejét Niall, míg a kezei között forgatott poharat szuggerálta. Louis üres teintettel nézett maga elé.

- Az a baj, hogy én sem -dörmögte alig érthetően, majd egész egyszerűen ráhajtotta fejét az asztallapra.

- Most nagyon, nagyon szar helyzetbe kerültem -fogta fejét a szőke srác, s arra gondolt, haragszik-e egyáltalán a nővérére. Tudta: persze, hogy nem. Elítélte tettét, s még csak nem is értette okát, de a testvéri féltés oly erősen szíven lökte, hogy düh helyett pityeregni kezdett.

- Niall...

- Mindent elcsesz! -rázta fejét- Mindig maga alatt vágja a fát. Sosem láthatom boldognak? Örökké félnem kell, mi történik legközelebb vele? Miért teszi ezt? -szipogva feltett, elkeseredett kérdéseit költőinek szánta.

- Nem tudok neki megbocsájtani.

Niall némán itatja az egereket, de folyamatosan törölgeti szemét. 

- De veled mi lesz, Lou? Hm? -néz a fiúra, jobbára csak kócos barna haját látja.

Louis elemezni kezdi saját sorsát; mi miért történt így. Előbb a nagyapját, majd Ninát veszti el. Talán nem is lehetne rosszabb.

- Ki kellene, hogy bukjak? -emeli fel fejét végre, arckifejezése baljós: mintha valami eltört volna benne. Ripityára. - A francokat! Nem kell kibuknom egy ilyen lányért, aki hűtlen volt és porrá zúzott -találta meg hangját, s aztán nehézkesen lenyelte a torkába fészkelt gombócot. 

- Ne mondd ezt, ne mondd ezt! -hajtogatta Niall összeszorított szemekkel, felkönyökölve.

- Nincs értelme letagadni, hogy szeretem őt. Jobban is, mint az normális -elhallgat egy pillanatra, égnek emeli szemeit, megvárja, hogy csillapodjon az inger, amely zokogásra kényszerítené- De túl fogom magam tenni rajta. Majd jön egy másik lány, aki nem fog lábtörlőnek használni. Nina Horan egy tévút volt -mondta remegő ajkakkal, az előbbi szavak fájdalmasak voltak, ahogy kimondásra kerültek.

Niall két félre szakadt volna; a barátja fájdalmát szívén viselte, de egyúttal a nővéréről is szó volt. Nem állhatott egyik oldalra sem. Éppen ezért felpattant, és elviharzott a nappaliból, ahol kibelezett párnák, szilánkosra tört képtartók jelezték egy szerelem véget értét. Vagy mindezek pont, hogy a szüntelen szerelem jelei?

- Remélem valami piáért mész! -kiáltott Louis Niall után - Én ma leiszom magam. Nem érdekel semmi! -erősködött elhaló hangján, éppen egy felejthetetlen kép jelent meg fejében. Pontosan az, amikor Nina Horan hajlandó volt egy habos, barackszín ruhába bújni, elé állni, és szembe nézni legnagyobb félelmével: kimondta, hogy szeretlek.