67. rész - Szívem csatatér

Úristen, átléptük az 50 követőt! Köszönöm nektek! Ó, és lessetek be a díjak menüpontba, mert néhányotoknak kiosztottam a díjat :)

Harry izgulva szorította füléhez mobilját, s fogaival száját tépdesve várta, hogy a kicsöngő vonal helyett meghallja Hannah gyanútlan hangját. Egész idiótán érezte magát, amiért itt retteg a vonal túloldalán, attól, mi lesz ha felveszi, és mit fog majd neki mondani, miközben ezer másik lánnyal randizhatna gond nélkül. Maga sem tudta, miért pont ő kell neki, és egyáltalán, miért akar vele mindenáron beszélni. - Én tényleg nem vagyok normális.- motyogta maga elé, míg morfondírozott.

- Harry? Te vagy az? -kérdezte az összetéveszthetetlen hang a készülék másik feléről. A fürtös nagyot ugrott ijedtében, majd dadogva kibökte:

- Ja, igen. Szia Hannah! -kapott hajához, s automatiusan fel-alá kezdett el járkálni a szobában. - Z-zavarlak?

- Őhm, nem kimondottan. -felelte kis habozás után- Miért?

- Nem tom'. Csak hallani akartam a hangod. Na jó, ez nem igaz. Vagyis de, de nem ezért hívtalak elsősorban. - hadarta fuldokolva- Nem jössz át? -kérdezte végül, s igyekezett nem hallhatóan kifújni a tüdejében felgyülemlett levegőt. Amíg a lány válaszára várt, türelmetlenül tekergette ujjára le és föl egy tincsét.

- Az a helyzet, hogy most nem annyira érek rá. -mondta zavartan- Ha valami életbevágót akarsz mondani, mondd most!

Harry rémülten meredt maga elé: - Csak beszélni akartam veled, mert hiába tagadod, tudom, hogy még mindig haragszol rám! Persze jogosan, de én jóvá akarom tenni. Valahogy.

- Jóvátenni? Mégis hogyan? Hozol egy dedikált posztert magadról? Ne erőltessük ezt, neked már új életed van. Én elfogadtam. -közölte felélénkülten.

- Lehet, hogy új életem van, de te is benne szerepelsz! - csattant fel daccal mély hangjában, mégis ragaszkodóan.

- Jó, hogy szólsz. Eddig nem vettem észre. -gúnyolódott a lány, majd lemondóan folytatta- Tudom, bánt, hogy én vagyok az egyetlen havercsajod, akit nem sikerült határidőn belül magad alá fektetned. De valahogy lépj túl a traumán, oké?

Harry leforrázva állt a szobája közepén. Mégis mikor vágták így fel ennek a lánynak a nyelvét? Bár hirtelen semmi okos ellenérv nem jutott eszébe, vissza kellett vágnia valamivel!

- Akkora hülyeségeket mondasz! Szó sincs arról, hogy... hé, Leslie hangját hallottam a háttérben? Ott van ő is?

Hannah furcsamód nehézkesen felsóhajtott, mielőtt válaszolt.

- Igen, itt van. -mondta töprengve.

- Szóval rá van időd...

- Nem Harry, csak...nem így akartam elmondani, de legyen; Leslie és én együtt járunk.

Harry szinte mellényelt. Izmai megfeszültek, szíve lüktetése rángatni kezdte felsőtestét.

- Hogy mi? -kérdezte elhalkulva, majd reflexből kinyomta a mobilt, és elhajította.

(ajánlott zene)

Amint legördült egy könnycsepp Nina Horan porcelán arcán, azon nyomban le is törölte. Magatehetetlenül ült a süllyesztett nappali márványmintás lépcsőjén, s önsanyargatva hallgatta öccse szűnni nem akaró szipogását. Olyan érzés, mintha folyamatosan forgatnák bennem a kést, én pedig naivan reménykedem, hogy kihúzzák belőlem a pengéjét, s nem kínoznak tovább. Való igaz: gőzöm sincs mit higgyek már. Már nem gyűlölöm anyámat (vagy talán sosem gyűlöltem) és nem bízom olyan rendületlenül apámban (vagy talán sosem bíztam) Nem tudom kiben bízhatok ezek után. Az utóbbi időkben a dráma már mindennapos feltét a étlapon, és nekem már nincs étvágyam hozzá. Kezdek hozzáedződni, kezdem megtanulni könnyebben megélni ezeket...vagy legalábbis így hittem, így lesz. A valóság viszont teljesen mást hoz, mint amit elképzeltem. Szívem egy csatatér.

Egy hirtelen pillanatban Niall fogta magát, és feldúltan kiviharzott a házból. Nagy ívben tett rá, hogy szabályosan fellökte közben az anyját, s fittyet hányt apja kérdő pillantására. Úgy érezte most aztán tényleg magára maradt. Mullingarre sötétkék gyászfátyolként omlottak a viharfelhők, a szél egyre hevesebben tépázta a kertvárosi facsemetéket. Furcsán kihalt volt az utca, sehol egy motorzaj, kutyacsaholás. A fiú elszántan gyalogolt a járdán, semmi céllal. Haja ádáz küzdelmet vívott a széllel; fején kócolta, összeborzolta. Érezte, ahogy fel-felerősödő hullámokban tört rá a düh. Egy öreg diófa alatt állt meg végül, megfáradt gondolatokkal huppant le tövébe. Teli torokból akart ordítani.

- Na jó, ez sok volt. -kelt fel Nina a hűvös kőről, s próbálta lerázni magáról a rátelepedett bánatot. Óvakodott attól, hogy anyjára nézzen, pontosan tudta, ha meglátja álszent arckifejezését, újra elönti a vörös méreg. Farzsebéből előkapta mobilját, Louis nevéhez görgetett...aztán visszatáncolt ötletétől. Mégsem hívta fel. Minek terheljen mást a saját bajával? Minek lombozzon le mást is? Teljesen felesleges.

- Nina, meg kellene beszélnünk! -szólalt meg óvatosan apja, ellökte magát a pulttól, majd lánya fele indult. Nina azonban megálljt parancsolt neki.

- Megbeszélni? Most? Talán évekkel ezelőtt kellett volna! Tudom mit akarsz mondani: Jaj kicsim sajnálom, hogy így alakult, de hidd el, hogy egy percig sem bánom, hogy a világra jöttél. Ez a legjobb dolog, ami történhetett. Bocsáss meg, hogy nem mondtuk el. -utánozta apja sajátos hanglejtését, hangját nem volt neki nehéz, Nina rekedt, mély hangja lévén. És még hozzátette azt is, mit sem törődve azzal, hogy fájdalmat okoz kijelentésével: - Senkiben nem csalódtam ekkorát, mint benned. Undorító ez a képmutatás. Végig azt játszottad, mennyire szeretsz, hogy te mindig törődsz velem, pedig ha anya nem ragaszkodik hozzám, akkor meg sem születek. Le merném fogadni, hogy amikor a baj van velem, mindig arra gondolsz, hogy csak egy felesleg vagyok, egy hiba. -formás ajkai közül úgy bukfenceztek ki a kemény szavak, mintha színjátszó szakkörön tanulta volna előadni őket. Hatásosnak hatásos lett, mert apja megmukkanni sem bírt. Lánya sérelme jogos volt, de nem volt igazságtartalma. Robert Horan nem gondolta azt, hogy Nina egy tévedés, egy nem tervezett kolonc. Valójában ezerszer hálát adott feleségének, hogy volt olyan makacs és megtartotta a gyereket. Nina pont ilyen makacs lány lett, mint anyja. Számos rossz tulajdonságát pedig valahogy láthatatlanná tette azzal, amilyen nemes szándék lapult undok arckifejezése mögött. Mindig érezte a férfi, hogy a lánya több, mint amit tud magáról. Értékesebb, mint bármilyen emberi erény.

Nina feltrappolt az emeletre, magára csapta az ajtót. Bár most jött haza, nem maradhat tovább. Időt kell hagynia magának, hogy felfogja mi is történt, s történik családjában. Hagynia kell, hogy a dolgok megoldják magukat. Neki most nincs mit tennie. Azaz, hogy van: várja a munkája, a szenvedélye. Új kihívások és kalandok. Ezek talán majd segítenek. Csak ezek segíthetnek. És a Répafej fiú. Ő az első a listán.

Fogalma sincs mi vezérelte, de egy papírlapot keresett és elkeseredett szavakat körmölt rá:

Sajnálom Niall, hogy az vagyok, aki. Annyira sajnálom, hogy mindenkit megbántok. Sajnálom, hogy túl bonyolult engem megérteni. Sajnálom...én őszintén nem tudom miért vagyok ilyen. De te...csodálatos vagy Niall. Sosem mondtam, de mindig is felnéztem rád. Mindig komolyan vettelek, mindig fejben tartottam minden egyes szavadat. Sokkal több vagy, mint amennyit képzelsz magadról. Sosem vetted észre, mennyit érsz. Sajnálom, hogy sosem mutattam ki, mennyire szeretlek. Annyira sokat jelentesz nekem. Sajnálom hogy ennek ellenére bántottalak. Sokat. Sajnálom, hogy ennyire elvesztem a saját világomban. Meg sem tudom hálálni mindazt, amit adtál nekem, és mindenki másnak. Mindig azt mondtad, sosem hagysz magamra, megígérted! Sajnálom, hogy mindig olyannak tűntem, mint akit nem érdekel semmi. Sajnálom, hogy nem mutattam ki, hogy nagyon is érdekelsz. Féltettelek, pedig százszor talpraesettebb vagy nálam. Sajnálom. Kérlek ne hagyj magamra!

Sajnálom, hogy megütöttelek.

Sajnálom, hogy nem hallottam meg a segélykiáltásod.

Sajnálom, amiket mondtam. Sajnálom, hogy mindezt a szülinapodon tettem.

Hülye vagyok. Is breá liom u oiread sin agus ní bheidh aon athrú go (ami írül annyit tesz: Nagyon szeretlek, és ez nem fog megváltozni)

Az eső felbőszülve zuhogni kezdett, Niall a diófa alatt is bőrig ázott. De ez volt most a legkevesebb. Ennél valami sokkal ijesztőbb érzés kerítette hatalmába: sajnálta, hogy ő Niall Horan. Jelen pillanatban semmi értelmét nem látta annak, hogy ő az, aki. Bárkivel szívesen cserélt volna. Még nem volt elég érett ahhoz, hogy megértse: az élet ilyen, és sokszor hoz olyan fordulatokat, amelyeket meg nem történtté akarunk tenni, de nem lehet. Meg kell értenie, hogy minden okkal történik, és még ha fáj is, el kell fogadni, hogy nem lesz már semmi ugyanolyan... Most először azonban tényleg besokallt. Legszívesebben a sárga földig itta volna magát. Sőt még az is megfordult fejében, mi lenne ha kipróbálna valami tudatmódosító szert. De mindezen gondolatok csak zsenge hajtások voltak, melyek sosem fognak tovább nőni, ugyanis Niall túl felelősségteljes és túl fegyelmezett volt. Nem akarta azt a hibasort elkövetni, amelyet már végignézhetett nővérén.

Másnapra elvonultak a viharfelhők, a rádió vidáman harsogta a nyárias idő jövetelét. És tényleg: Nina is egy szál pólóban rohangált London forgalmas sétálóutcáján. Beugrott egy habos, diabetikus capuccinóért, mielőtt bement volna a Modest! épületébe, ahol megbeszélt James-szel egy találkát. Ma mintha nem is önmaga lenne. Elveszve kóválygott a fotósok előtt, néha megállt a nyílt utcán egy-egy új táncmozdulat kipróbálására. Idegenkedve a szituációtól, de kiosztott pár aláírást néhány lánynak. Mindenesetre a fényképre éhes alakok nem győzték lőni a felvételeket. Ninának azt a látszatot kellet keltenie, hogy minden a legnagyobb rendben van. És magát is meglepte azzal, hogy ez egész könnyen ment neki. Bár szívesen elszívott volna csokihabos itala társaságában egy szál cigarettát, tudta, hogy azért is csak fejmosást kapna. Mert egy tinibálvány barátnőjének lenni nem olyan könnyű ám. A bandát istápoló menedzsment szigorú szabályokra kötelez mindenkit, mondván: híres embernek lenni színtiszta felelősség. Éppen ezért Nina nem dohányozhat nyilvánosan; mégis milyen példát mutatna ezzel annak a több millió rajongónak, ha bálványuk egy olyan lányt szeret, aki pusztítja magát?

- Nina, igaz, hogy nem fogadtad el az X-faktor felkérését? -kérdezi az egyik szemüveges fickó, kezében diktafonnal. Nina nevetve rázza a fejét, hűen alakítva a bájos 1D barátnőt.

- Nem, dehogy! Épp ellenkezőleg! -felelte a mobilját nyomkodva, csupán azért mert utált farkasszemet nézni az objektívekkel.

- Szóval aláírtad?

- Épp oda tartok, ha nem állnátok el az utam! -vágott ki egy pimasz vigyort, majd megkönnyebbülve szállt be a bérelt terepjárójába. - Hiénák! -sóhajtotta, majd feldobta napszemüvegét, és elhajtott. Az épületbe toppanva egyből hárman támadták le, és kivételesen sok kérdéssel bombázták; Miért vagy itt? Kivel találkozol? Hogy vagy? Próbálni fogtok a csapattal? Kérsz kávét? A nap hátralevő részében egy sereg emberrel kellett még beszélnie, új edzőruhákat rendelt, az új zenei alapok után érdeklődött, interjúkat és fotózásokat mondott le...és végül: rábólintott az X-faktorral megkötendő szerződésre. Mindenki örült döntésének. Hát mégis beadta derekát. Aztán váratlanul feltűnt Jenna, és senki sem értette, hogy került oda ez a kiállhatatlan nőszemély. -Én szóltam neki. -emelte fel kezét Nina, s próbálta csitítani a kedélyeket. Elmagyarázta, miért hívta: - Beszéltem James-szel, felvázolta nagyjából mire kell készülnünk a műsorral kapcsolatban. Nem csak, mint csapat leszünk színpadon, előfordul majd, hogy csak lány, vagy csak fiú táncosokra fogjuk a koreográfiát kitalálni. Mivel mi lányok kevesebben vagyunk, szükségünk volt még egyre. És azért pont Jenna lett az, mert ő már rengetegszer táncolt velünk, ismer minket. Tegyük félre most a személyes unszimpátiát, és koncentráljunk a csapatra, arra, hogy megmutathassuk, kik is vagyunk, ha táncolunk. Rendben?

- Szóval ez történt ma? -kérdezte hosszas csend után Dr. Kettsberg, vagy ahogy Nina hívja: Dr. Beládlátok. A lány tekintete tétován körbejárt a minimál stílusú szobán.

- Tömören. -rántotta meg vállát, majd eszébe jutott, hogy erről az illetlen szokásról le kellene szoknia.

- Na és mikor lesz az első élő adás? -kérdezte kíváncsian, arcán fáradt félmosoly.

- Három hét múlva. Nincs sok időnk. -felelte a körmeit nézegetve, mellyel még a vaknak is láthatóvá tette: egyáltalán nem akar erről beszélgetni. - Kérdezhetek valamit?

- Ez az én dolgom szokott lenni, de csak rajta. -dőlt hátra fotelében.

- Ön szokta azt tettetni, hogy minden rendben van? -a férfit tüntetőleg nem lepi meg a kérdés. Tüntetőleg.

- Nos, olykor megesik mindenkivel. -felelte- Még velem is. -vallja be, nem szívesen. Nina szeme felcsillan, s rögtön meg is ragadta az alkalmat, hogy faggathassa a mindig zárkózott pasast.

- Nem akarok tolakodó lenni, bár ha az vagyok sem érdekel, de fogadjunk, hogy egy nő van a dologban. -teszi keresztbe vékony lábait, s boldogan játsza az éppen analizáló fejturkászt.

A pasi halványan felkacag, majd olyan arcot vág, mint aki lebukott, s fény derült legféltettebb titkára. Érezte, hogy Nina nem fog leszállni a témáról.

- Szerepcsere?!

Nina elégedetten bólint.

- És ki ez a nő? Honnan ismeri? -teszi fel kötelezően megválaszolandó kérdését a lány, komoly arcáról már csak egy szemüveg hiányzik.

- Erről nem kéne tudnod. -rázza meg a fejét, s kezdi magát kellemetlenül érezni. Zsákutcába fog szorulni.

- De még mennyire, hogy kéne. Meséljen róla, hisz maga mondta: ha beszélünk róla, előre haladunk.

- Az a baj vele, hogy az egyik páciensem. Az egyetlen páciensem, aki olyan zárkózott, hogy még én sem látok a fejébe. -ismeri be bizalmasra halkított hangerőn.

- Ezt nem is akarom elhinni! Maga mindenkibe belelát! Azt gondoltam, ha engem átvilágított, bárkit át tud.

- Én is. -biggyeszti le a száját, és összevonja szemöldökét, mert úgy érzi, már így is túl sokat mondott a lánynak.

- Ennyire zárkózott a nő? Mivel töltik akkor ki az egy órás rendelését?

- Nagyon különös, mert a nő szája be sem áll. A laikus fülek azt hinnék, hogy egy túlzottan is extrovertált egyénnel van dolgunk.

Nina egyből a lényegre tapint: - Szóval a nő az igazi énjét emögé a locsifecsi stílus mögé rejti?

- Pontosan! -csettint a férfi, aztán észbe kap- Na, de zárjuk le a témát!

- Oké, mára megelégszem ennyivel. -tapsolja össze tenyerét, majd felpattan- Azt hiszem mennem kell, bocs. -pillant a faliórára.

- Máris? -lepődik meg- Rendben, de tudnod kell, hogy jövő héten nem leszek Londonban.

- Elutazik?

- Igen, munkaügyben. És éppen ezért kérnék tőled egy hatalmas szívességet! -fonja össze ujjait. Nina érdeklődve vár. - Persze nem gond, ha nem tudod vállalni.

- Bökje ki! -biztatja, s csípőre teszi kezét.

- Van itt valaki, aki nagyon vágyik egy kis törődésre, és szeretetre, amíg távol leszek.

Nina megdermed a komoly szavaktól: törődés, szeretet?!

- Ne ijesztgessen már! -kap homlokához, s követi tekintetével a dokit, aki a helység egy ajtója mögött eltűnik pár pillanatra. Egy apró kölyökkutyával tér vissza praclija között. - Ez egy kiskutya! -állapítja meg lehetetlenül bonyolult megfejtését. Dr. Belédlátok megragadta a kis szőrmók mancsát és furcsa, gügyögő hangok kíséretében integetett vele a lánynak. Nina nevetve égnek emelte a szemét, aztán észbe kapott:

- Hé, hé! Arról van szó, hogy nekem kéne erre a kis szörnyre vigyázni?

- Ha elvállalod! -vágott ki egy 100 wattos vigyort; Nina nem utasíthatta vissza.

- Biztos benne, hogy ez jó ötlet? Louis díszhalait is el szoktam felejteni megetetni.

- Bízom benned. -hinti el a bűvszót, mintegy ravaszságból, hiszen pontosan tudta, hogy fog reagálni a lány.

- Jól van. Rám hagyhatja, vigyázok rá! -nyújtotta karjait, s a doki szíves-örömest adja át a kis jövevényt.

- Nina, ő itt Pogo, Pogo, ő Nina.

- Pogo? Komolyan Pogo-nak hívják? -kuncog a szöszi, s közben már a kézfejét nyalogató kutyussal barátkozik.

- Köszönöm, hogy segítesz!

- Ugyan! -szorítja mellkasához a kis bolhazsákot, majd elköszön.

A három órás táncpróbáról Nina késő este ért haza, hóna alatt új barátjával, Pogoval. Remélte, hogy Louis nem bánja majd, ha itt talál a lakásában egy kutyát. Bár őszintén szólva, fogalma sem volt, Louis mikor jön vissza Londonba. Nem akarta felhívni.

A liftre várva összefutott Bunda nénivel, akinek öltözete most is több volt, mint meghökkentő. Egy valódi faragott pipát szívott, fején csillogó gyöngyös kalap. Nina arra gondolt, valószínűleg a kaszinóba indul, mint minden hétfő este. A hölgy megjegyezte, milyen aranyos kutyusa van a lánynak, ám Nina kicsit megrémült, mikor Bunda néni végigsimított Pogo pelyhes bundáján, és hozzátette: "milyen finom a szőre."

Nina biztonságban érezte magát Louis lakásában, Pogoval ráadásul még magányos sem volt. A konyhában nem sűrűn tevékenykedett eddig, de egyébként szerette a lakásnak ezen részét is, mert hihetetlenül hangulatoson volt berendezve. Világos színek, nagy ablakok, pult, de a kedvence  a hűtő oldalába épített hangfal volt. Másnap reggel ez a szám szólalt meg először a rádióban, és a sors különös fintora, hogy szövege pontosan arról szólt, amit a napokban érzett. A dal hallatán fel-felerősödő hullámokban tört rá a depresszió. Próbálta azonban lefoglalni magát a reggeli készítésével, melyet csakis kecses, finom táncmozdulatok közbeiktatásával tudott kivitelezni. Ha zene szólt -legyen szó bármilyen műfajról-, képtelen volt egy helyben állni. A nap őszies sugarai teletöltötték élettel a konyhát. A lány egy szál bugyiban, és egy gyűrött pólóban szökdécselt a hűs kövön. Banános-mogyoróvajas pirítóst készített, de igen sok időt vett ez a művelet igénybe, mert minden egyes mozdulat után lejtett egy sor szenvedélyes csípőkörzést vagy pörgést. A hangos zenétől meg sem hallotta, hogy valaki motoszkál a lakásban. Louis percekig figyelte őt a konyha boltívének támaszkodva, és még csak észre sem vette őt a szőke. A fiú ábrándos félmosollyal meredt a számára legkülönlegesebb lányra. Szemei falták minden egyes porcikáját, barackszínűre festett lábujjkörmeit, félig kibomlott, laza kontyát, a kis gödröcskéket a gerince tövében, a kibukkanó kulcscsontjait...

Reggelihez hasonlító étkek kerültek a hófehér tányérra, Nina elsiklott a pult mentén, s egy cseles ugrással a bárszékre huppant. Amint szájához emelte a kenyerét, szeme összeakadt két babonázó kékkel. A pirítós visszapottyant. A lány hitetlenkedve mosolyodott el, de mintha a székhez szögelték volna, moccanni sem bírt. Louis huncut vigyorral bólintott egyet, mintegy köszönésként, majd várakozóan keresztbe fonta karjait. Nina gyorsan végigmustrálta: világoskék farmerja száránál kibukkant csupasz, barna bokája, éles kontrasztban hófehér tornacipőjével, bordó pulcsiját pedig mintha ráöntötték volna. De jól néz ki! -jegyezte meg magában Nina, majd szemlátomást szavak után keresgélt.

- Hogy-hogy visszajöttél? -kérdezte izgatottan, s közben lehalkította a bömbölő muzsikát. A fiún fellelhető nyugalom nem szűnt meg, békésen nézte a lányt, semmiképpen nem akarta megláttatni, mennyire nyomasztja valami.

- Ezt én is kérdezhetném. -vonta fel egyik szemöldökét, Nina pedig reflexből felnevetett.

- Az X-faktor miatt. Aláírtam a szerződést! -újságolta kivételesen lelkesen, de Louis nem dőlt be a hirtelen jött jókedvnek.

- Tudom, tele van vele a net -húzta el száját gondolkodva- Tehát munka ezerrel?

- Tánc ezerrel! -javította ki, s megint kierőltetett magából egy mosolyt.

- Szuper! Akkor minden rendben van? -tárta szét karját, s beszállt a felhőtlen örömöt színlelők körébe. 

- Aha! -harsogta cserfesen, majd felpattant, hogy kitöltse a kávéját. Egyikük sem közelített a másikhoz...- De te miért jöttél vissza ilyen hamar? -kérdezte a gőzölgő fekete italba bámulva.

- Őszinte legyek?

- Hát persze! 

- Akkor te miért nem vagy az? -csattant fel a maga szelíd módján.

- Hm? 

- Apád felhívott.

- Mi van?

- Megkért, hogy nagyon figyeljek oda rád. -kezdte, s látszott az arcán elterülő aggodalom- Nem értettem, miért mondja ezt, és akkor elmondott mindent. Mindent. -hangsúlyozta ki még egyszer. Nina lesápadt, s érezte, ahogy eltűnik szeme elől a valóság, Niall szenvedő arca töltött ki mindent. Mellkasát fájdalom kezdte szaggatni. - Azt hitte itt vagyok Londonban, de amikor tudattam vele, hogy én otthon vagyok Doncasterben, a lelkemre köttette, hogy jöjjek vissza hozzád. Teljesen odavolt. -homloka sok kis ráncba szaladt, s félve nézett fel barátnőjére. 

- Mégis minek néz engem? Ötévesnek, aki nem tud magára vigyázni? -csapott a pultra erőtlenül, de maga is jól tudta, hogy bizony van oka a környezetének féltenie őt. Még akkor is, ha ezt büszkesége nehezen viselte.

- Szóval ezek után is azt mondod, minden rendben? - Lou hangja szokatlanul jeges, Nina őszintén megijedt tőle. Nem játszhat tovább, Louis előtt biztosan nem. A lány a pultba kapaszkodott, görcsösen markolt lapjába. Arca rózsapirosra gyúlt, megszeppenve pislogott maga elé. Ádáz harcot vívott legbelül, végül sikerült erőt gyűjtenie, hogy mindent bevalljon.

- Csak nem akartalak terhelni megint a hülye problémáimmal -motyogta leszegett fejjel, s érezte, ahogy fátyolosodik tekintete - Azt gondoltam, hogy ha vidámnak tűnök, könnyebb lesz. De nem lett az. Nem lehet sokáig tettetni, hogy minden rendben van. 

Louis elszomorodva hallgat. 

- Úristen, de jó, hogy itt vagy! -sóhajtott fel akadozva, s a fiúhoz rohant. Szorosan ölelte át mellkasát, mint kislány az apukáját. Illatos pulóverébe temette arcát, így rejtve el kibuggyanó könnycseppjeit. Megkönnyebbülve érezte, hogy enyhült a fájdalma. Méghozzá egy csapásra. Volt egy titka: amikor csak megérezte Louis érintését, csókját bőrén, egy sebe máris begyógyult szívén. Szívén, amely olyan, akár egy csatatér.

7. fejezet 66. rész: Horan-háború

(ajánlott zene itt)
(Harry töprengve végignyalt alsó ajkán, aztán nagy levegőt véve felnézett a lányra. Hálaégnek; nem figyelt rá, éppen a levesében kergette a betűtésztát. Büntetlenül nézegetheti megnőiesedett arcvonásait. Nem volt többé kislány. Hannah megérezhette a rajta legeltetett szempárt, mert mint egy rémült őz, úgy kapta fel fejét a fürtössel szemben. Cinkos pillantást küldött felé, mire Harry jólesően elvigyorodott.)

Apja nem tudott róla, hogy lánya hazalátogat. Kora reggel volt, és Nina egy szemernyit sem aludt. Fél éjszakát a reptéren töltötte, a másik felét pedig már a repülőn. Kialvatlanságának hála nyúzott volt. Fáradtsága azonban nem is annyira fizikailag, sokkal inkább lelkileg terhelte meg. Úgy érezte mintha megint kicsúsztak volna a kezéből a dolgok. Ha nem lenne borotvaéles memóriám, már fel sem tudnám sorolni mennyi minden történt ezalatt a röpke fél év alatt. -gondolta- Még ki sem hevertem teljesen, hogy majdnem eldobtam magamtól az életemet, miközben egy ilyen Louis Tomlinson féle alak elrabolta a szívem, egy újabb halálhírrel kellet megküzdenem, aztán hirtelen minden körülöttem, és a tánccsapatom körül forog, próbák ezreivel, és a koktélcseresznye a habon: Niall. Soha nem vesztünk össze komolyan. Sosem mondott rám ilyeneket. Sosem emelte fel a hangját, és sosem beszélt még senkivel ilyen mélyről jövő gyűlölettel. Szeretném azt hinni, hogy megint csak a tébolyult elmém viccelt meg, vagy csak egy rossz álomba cseppentem. -ezek jártak fejében, miközben egy kavicsot rugdosott maga előtt a kertváros békés utcáin kanyarogva. Vállát nem csak a táskája nyomta, hanem az a terhelő tudat, vagy inkább rágalom, miszerint ő tehet arról, hogy szülei elválnak. Ez nem az a szokásos súly volt, melyet mindig is könnyűszerrel cipelt törékeny vállain. Ez szabályosan a földbe döngölte, átszakítva alatta a betont is akár. De persze hiába mindenféle legyengülés, szíve hevesen dobogott, agya vészjóslóan fecsegett össze-vissza fejében, megállás nélkül. Egy percre sem volt nyugta. -Elegem van abból, hogy örökké kusza életemben kell a csomókat bogozni, s ami leomlott, önerőből újraépíteni. Unom, unom, unom. Mikor lehet végre nyugtom? Mikor jön el a pillanat, mikor végre nem kell semmivel sem törődnöm, csak szimplán élni. De...-nagyot sóhajtott, s ezzel kifújta az eddig benntartott párás, mullingari levegőt. Az ismerős családi házakat nézegeti, melyek a szűk utca mindkét oldalán, szorosan egymás mellett sorakoznak. Néha megáll kicsit, jobban szemügyre veszi a környéket, mintha nem ebben az utcában nőtt volna fel. Tény, hogy rég volt az az idő, mikor öccsével egész nap az utcán rohangáltak, fát másztak, bújócskáztak akár a szomszédok kerítésein bemászva is. Mindenki ismerte a Horan gyerekeket.

Nina egy szépen faragott kapuhoz ért, s miközben elhaladt mellette végighúzta kezeit a faléceken, és nem bánta, hogy tenyerébe néhány szálka szúródott. Aztán megtorpant, s várakozóan dugta be kezét két deszka közötti résen.

- Zérusz! -kiabálta, majd füttyszóval hívta a kutyát- Zérusz! Gyere!

A hatalmas termetű, medveölő sehol. A lány csalódottan húzta vissza kezét, majd észrevette, hogy a virradat erőtlen napsugarai előtűnnek a ködös égbolt alól.

Beletörődve tovább sétált, megpróbálva kitisztítani fejét. Aztán a fehér ajtó elé ért. -Rég jártam itt, otthon. Egészen nosztalgikus hangulatba jöttem.- A néhány, vörös gránit lépcsőt figyelte. Feljebb emelte fejét, megcsodálta az ablakokat, a fával burkolt homlokzatot. Az egész végtelenül álomszerű volt. Összerándult gyomra, amint szép, és annál sokkal rosszabb emlékek kaptak szívébe. -Ideje hazaérni. -döntötte el, s becsengetett. Idegesen figyelte az ajtó üvegbetétjén keresztül, ahogy az előszobában feltűnt egy alak. -Apa!- kiállt fel egy gyermeki hang, s ez megmagyarázhatatlan okoknál fogva sírásra kényszeríti a lányt, de mégis sikerül visszatartania, ahogy apja nyakába ugrik. A férfi rendesen meglepődött, nem csak a váratlan érkezéstől, hanem Nina váratlan reakciójától. Ki tudja, van már ezer éves is annak, hogy a lánya megölelte.

...

- Azért elég aggasztó, hogy ez a családi drámázás ébresztett rá arra, apámmal mindvégig jobban kellett volna bánnom. Észre sem vettem, hogy folyton engem próbált védeni, mindig kiállt mellettem anya előtt, és éppen ezért veszekedtek folyton.

Az evőeszközök csörgése nem hagyta a lányt tovább gondolkozni.

- Na, ízlik? -kérdezi Celine kíváncsian, majd bekapta a villájára szúrt falatot.

- Aha, isteni. -felelte őszintén, majd lopott pillantásokkal jobban szemügyre vette a nő külsejét. Széles szája van, vékony szemöldöke, csokoládébarna, vállig érő, dús haja. Jól néz ki. Aztán az ebédet habzsoló apjára sandított. Rég látta ilyen boldognak.

- És mondd csak Nina, mi újság az E-motionnal? -kérdezte Celine, miután visszatért a konyhából egy kosárral kezében. - Hoztam még néhány fokhagymás cipót, még meleg. -tette le Robert elé, aki mohón belemarkolt. Nina szívesen válaszolt, mert tudta, hogy Celine-t tényleg érdekli ez, nem azért kérdezi, hogy bevágódjon nála.

- Éppen tegnap kaptunk egy szerződési ajánlatot az X-faktortól. -vetette oda lazán, de erre már apja is felkapta fejét.

- Tényleg? Azt a kutyafáját! -törölte meg száját a férfi, majd lelkesen a barátnőjére sandított.- Szóval ti lesztek a háttértáncosok a műsorban? -kérdezte izgatottan, lánya fiatalos arcát nézegette.

- Csak ha aláírom a megállapodást. -bólogatott kedvetlenül, majd poharát kezdte el forgatni ujjai közt.

- Nem írtad még alá? Mire vársz? Azt hittem mindig is ilyesmire vágytál. -rázta fejét értetlenkedve.

- Én csak arra vágytam, hogy szabadon táncolhassak. De ez a műsor épp az ellenkezője. Megmondják melyik héten mit táncoljunk, milyen zenére, milyen ruhában. Rosszul vagyok tőle. Ráadásul...-lökte odébb villáját- képesek vagyunk a saját lábunkon is megállni. Nem vagyunk ilyen show műsorokra szorulva. Nem háttértáncosok vagyunk! -fújtatott bosszankodva, de heves reakciója vélhetően nem csupán az ajánlatnak szólt. Apja homloka ráncba futott, szólásra nyitotta száját, de aztán meggondolta magát. Nina igyekszik témát váltani: - Amikor elsétáltam reggel Mrs. Cormac háza előtt, Zérusz nem jött oda a kapuhoz. Ugye nincs semmi baja? -kérdezte aggódva. Apja arca komor maradt, ez rossz jel.

- Zérusz pár hónapja elpusztult. Öreg kutya volt már, tudod jól. -közölte szelíd hangon.

- Köszönöm a vacsorát. -sütötte le szemét, majd elvitte a tányérját. Celine együtt érzően lebiggyesztette száját, s összenéztek Roberttel.

- Nem mondtad el neki, hogy holnap...?

- Nem, látom rajta, hogy így is eléggé zaklatott. -csóválta fejét- Úgy érzem megváltozott. Mármint jó irányba. Tudod régen nem ilyen volt. Szinte sosem evett velünk, örökké valahol császkált a barátaival. És persze táncolt. Igazi lázadó volt, nem hallgatott senkire, az anyja hiába bűntette meg. Olaj volt a tűzre. -mesélte.

- És Niall? Vele is voltak gondok?

- Dehogy! Épp ez a meglepő. Fiú létére sosem került bajba. Nem úgy mint Nina, akit nem egyszer hozott haza a rendőrség. Szerencse, hogy a legtöbb mullingari zsaru jó cimborám.

- Apropó, hogy állsz a nyomozással?

- Css! -szorította mutatóujját szájára- Hallkabban! Nem akarom, hogy Nina meghallja. A nyakamat rá, hogy ebbe az ügybe bele akarna avatkozni.

- Tőlem nem tud meg semmit.

- Köszönöm. -nyomott egy csókot arcára- Hihetetlen milyen jól fogadott téged. Féltem, hogy ki fog borulni.

- Úgy örülök, hogy elfogadta, hogy veled élek. Pedig jogosan akadhatna ki, hiszen nem is tudott rólam, és hazaérve egy vadidegent talál, aki a házában lakik.

-Tele van meglepetéssel. Magam sem ismerem ki. De azt tudom, hogy minden őrültsége ellenére nagyszerű lány. Tényleg.

- Tudom Rob. És alig várom már, hogy jobban megismerjem. -simított végig a férfi kézfején, majd elkezdte leszedni a terítéket.

- Segítek édes! -ugrott fel Robert is.

Nina tele hassal battyogott fel az emeletre. A legutóbbi emléke erről a bükkfa lépcsősorról az, amikor hazaértek öccsével a turnéról, s ő már akkor tudta, mit fog magával tenni...Furcsa, hogy azóta már semmi pénzért nem adná fel életét, történjen bármilyen szörnyűség. Erősebb lett, mint volt. Beérve szobájába -aminek ajtaján az "Amit hajszolunk, az távolodik" és a "Maradj kint!" felszólítás díszelgett- végre nem fogta el keserű szorongás. Bár még mindig felelevenedett szeme előtt az a nap, mikor Louis itt állt az ágya előtt, reszketett a keze a rémülettől, és azt merészelte mondani, hogy: szereti.

Szórakozottan körbefordult, megcsodálta szobáját. Végül átsétált a szemközti szobába, testvére egykori birodalmába. Vicces, mintha még mindig itt lakna. Ruhái szanaszét, füzetlapok, erősítő kábelek széthagyva. Olyan érzése támadt Ninának ezt látva, minta most is az a gimis fiú lenne, aki délután 10 perc alatt összecsapja a leckéjét, aztán gitárt kap a hátára, és siet a haverjaihoz.

Nina elméjében nem élt Niall Horan, a világsztár képe, csupán egy imádni való  baba kék szemű fiúé, akivel mindent megosztott, aki mindig kiállt mellette, aki feltétel nélkül szerette őt. Niall sosem kereste benne a hibát, sosem hagyta magára. Talán túl sokat is törődött nővérével.

Most viszont valami új kezdődött. Felnőttek. Niall éppen holnap lesz 19. - Fel kéne őt hívnom? Biztosan nem hatja meg a szülinapi köszöntőm, rám csapná a  telefont. Tényleg békén kellene hagynom. Én próbáltam...ő elküldött. Tiszteletben fogom ezt tartani. Miközben lehuppant öccse összegyűrt ágyneműjére, azon aggódott, vajon el is akar innen költözni? -Biztos, hogy anya mellet akar lenni, apát és engem pedig látni sem bír. Főleg engem. Csak tudnám miért. Baromira idegesít.

- Hé Louis! -szól cérnavékony hangján Daisy, már vagy harmadszorra. Louis nem tud ráfigyelni, éppen szendvicseket készít.

- Louis! -visítja az ikerpár másik tagja, Phoebe, aki éppen a tányért pereme mentén pörgeti az asztalon. Gyermeki kuncogásoktól visszhangzik az egész földszint.

- Louis, mondtam, hogy segítek! -sóhajt Lottie az asztalon könyökölve.

- Nem kell, mindjárt kész vagyok! -kiabál ki a konyhából, majd elnyom egy halk káromkodást, ugyanis a hófehér pólóját sikeresen összekeni a málnalekvárral. Ezer fele áll a feje, ráadásul késésben van.

- Akkor boldogulni fogsz velük Lou? -kukkant be anyja a boltíven, munkába készülve.

- Persze anya, nem nagy ügy. -rántja meg vállát féloldalas mosollyal. A nő vidáman bólint, majd búcsúpuszit nyom mind a négy lánya homlokára, közben pedig hozzáteszi: - Szót fogadni a bátyátoknak!

- Oké. -éneklik kórusban az ikrek, miközben egymás pólóját rángatják, mígnem Daisy fenékre huppan a kövön. Lottie fejcsóválva nevet fel a legkisebbeken, Fizzy leszidja őket: -Ellopom azt az éneklő új barbitokat, ha rosszalkodtok! A válasz erre csak egy kiöltött nyelv Phoebe részéről, Daisy pedig folytatja a tányérral való szórakozást.

- Louis nézd mit tudok! -ordítja.

- Mindjárt...-szól ki a konyhából, s hallatszik hangján, hogy éppen nagyon benne van a reggeli elkészítésének munkálataiban.

- Daisy, hagyd abba! -parancsol rá most már Lottie is.

- Daisy, hagyd abba! -utánozza kényesen.

- Phoebe! Ne rohangálj már, reggelizünk! -morog Fizzy

Louis kapkodva keni a zsemléket, közben fel sem tűnik neki, hogy sajtot tett a lekváros tetejére. Egyre jobban feszülnek meg idegei, amint hallja, ahogy odakint lármáznak, s öt másodpercenként a nevét sikítja valamelyik lány.

- Louis gyere már! -zúgolódik most már Fizzy is, aki ütemesen dobol tornacipőjével az asztal lábán.

- Fizzy ne dobolj már! -kéri Lottie a körmét rágcsálva, majd dühösen kifújja a levegőt, mert elborult az agya Daisy engedetlenségétől. - Daisy, azonnal leteszed azt a tányért! -rúgja ki maga elől a széket, de mire leállíthatná kishúgát, a tányér önálló életre kap, és éktelen nagy csörömpöléssel törik darabokra a földön.

- Most nézd meg mit csináltál! Anya mérges lesz! -ripakodik rá Lottie, és kicsit sem tűnik úgy, mint az a bájos kislány, aki ő valójában volt. Talán bal lábbal kelt. Louis hanyatt-homlok loholt be a konyhából, majd csípőre tett kézzel mérte fel a kárt.

- Mi a fene folyik itt? -kérdezi vallatóan, mint egy szigorú bíró. Mindhárom lány a megszeppent Daisy-re mutat, aki bármelyik pillanatban elkezdhet sírni. Louis képtelen játszani a szigorú felnőtt szerepét.

- Mutasd, nem vágtad meg magad? -guggol le a kislányhoz, majd megvizsgálja kezét. Daisy szidást várva rázza meg a fejét- Jól van. Semmi baj, anya észre sem fogja venni. De legközelebb nem játszol a tányérral, oké? Látod, ez történik, ha nem fogadsz szót a nővéreidnek. -magyarázza neki jóságosan. Aztán véletlen a faliórára téved a szeme: - A francba! -csúszik ki száján, majd mikor a lányok lepetten szegezik rá tekintetüket, gyorsan a saját szájára csap: - Akarom mondani: El fogunk késni! -pattan fel, és a konyhába lohol.

- Louis nincs időnk enni! -sürgeti Fizzy.

- Oké, gyorsan elcsomagolom nektek tízóraira. -hadarja.

- Kijött a formájából. -súgja oda Fizz Lolónak, aki egyetértve bólogat. A lányok közben dzsekit húznak, de az ikrekkel karöltve ez megint egy kész cirkusz.

- Indulhatunk! -csatlakozik hozzájuk Louis is, majd lekapja a falon függő kocsikulcsot.

- Juhú! -sivít Phoebe, majd Daisyvel szinkronban táncolva lépnek ki az ajtón.

- Neked meg mi a fene van a pólódon? -bök fejével Lottie rózsaszínes folt felé.

- Konyhai baleset. -lihegi, majd a kezébe nyomja a papírzacskóba csomagolt szendvicseket. Fizzy egyből magához vette a sajátját, s sietve mérte végig a tasakot. Louis mindig írt rá mindegyik húgának valami vicces üzenetet. De ezúttal csak egy szimpla, üres papírzacskó volt...

- Mindenki bekapcsolta az övét? -kérdezte Tommo kapitány a fedélzeten. A motor indulásra készen búgott.

- Igen! -válaszolta szinte egyszerre Fizzy, Daisy és Phoebe.

- Aha. -mormolta Lottie is, majd kifele tekintgetett az ablakon.

Na persze az út sem telt csendesen. Együtt énekelték a One Thing-et, s az ikrek kérésére pedig Louis is beszállt a kornyikálásba, de persze direkt hamisan. Lottie viszont undokoskodott inkább, és nem vett részt a vidám dalolásban. Tommo orvosolni próbálta a problémát, amelyhez színészi képességei sem jöttek rosszul: - Úristen Lolo, neked meg mi...mi a fene van az arcodon? -kérdezte döbbenten, s a visszapillantóból próbálta elkapni húga tekintetét.

- Mi? Mi van vele? -ijedt meg, s kétségbeesve hajol a két ülés közé, hogy lássa magát a tükörben. Louis-ból és húgaiból egyszerre tör ki a nevetés, mikor Lottie rájön, hogy csak vicc volt.

- Idióta! -nevet fel végre ő is, és karon üti a sofőrt.

Estefele Nina és Celine ketten maradnak a Horan-házban. Celine végletekig kíváncsi, és egy csomó dolgot meg akar tudni a lányról, ezért a vacsorakészítésnél a segítségét kérte.

- Nina? -sétált oda hozzá a nappaliba, ahol a lány unottan bámulta a tévét. Éppen A leggyengébb láncszem című műsort nézte.

- Tessék. -kérdezte el sem mozdítva tekintetét a képernyőről.

- Nincs kedved segíteni a konyhában? Elkélne még két kéz.

- Nincs kedvem, de segítek. -ült fel kényelmes helyzetéből, s a távirányítóért nyúlt, hogy kikapcsolja a masinát. - Úgy sincs jobb dolgom.

- Az őszinteséged a helyén van. -jegyzi meg vigyorogva, majd eltűnt a konyhában. Na igen, ez Nina Horan.

- Oké, mit csináljak? Pucoljak krumplit? Túl bonyolult feladatot ne adj, mert nem vagyok egy konyhatündér! -dőlt a pultnak. Celine elfojtott egy mosolyt enyhén rúzsozott száján.

- Arra gondoltam, megdagaszthatnád a tésztát. Túrós-medvehagymás lepényre gondoltam vörösboros hagymaágyon. -közölte lazán, mire Nina szemei elkerekedtek. De hiszen ő nem tud tésztát dagasztani.

- Ezzel bajba leszel...én nem...

- Nyugi, nem egy nagy durranás. Egyszer mindent meg kell tanulni. -kacsint rá jókedvűen, majd máris edények, és alapanyagok után kutat. Nina beadja derekát, ám legyen; dagasszunk tésztát!

Celine az előkészülő munkálatok alatt máris csevejbe vonja a lányt, de nem csak faggat, mesél magáról is.

- Honnan értesz ennyire a konyhaművészethez? Ezek az ételek...első osztályúak. -vallja be Nina, s eszébe jut  az ebéd, meg apja habzsolása. Celine felkuncog, mielőtt válaszolna.

- A London Tower étteremben dolgoztam, mint főszakács. -feleli még mindig olyan jó kedéllyel, mint aki már túl van három pohár vörösboron. Nina azt a reakciót hozta, amelyre a nő számított. Egy ideig csendben gondolkodott, végül is; nem mindennap eheti az ember otthon azt, amit a London Towerben szolgálnak fel kövér összegekért.

- Akkor apám megfogta az Isten lábát veled. -viccelt Nina, pedig nem szokása.

Jól kijöttek egymással, Nina nem érezte vallatásnak, vagy kényszernek azt, ahogy Celine-nel 'kérdezz-felelek'-et játszott. A lány magát is meglepte azzal, hogy teljesen nyíltam, és körítés nélkül tudott beszélni bármiről, ami a magánéletét illeti egy olyan emberrel, akit ma látott először.

- Apád mesélte, hogy együtt vagy Louis Tomlinsonnal. -mondta a nő felcsillanó szemmel.

- Így van. -helyeselt boldogan, mert ez volt az a téma, amelyről a legnagyobb életvidámsággal tudott beszélni. Ez Celine is észrevette, ezért kérte, hogy meséljen róla. Nina cserfes kislánnyá változva hadarta azt a tengernyi dolgot, amit imád Louis-ban; azaz: mindent.

- Úgy irigyellek, hogy ilyen fiatal vagy! Az az öt srác...egek ura! Imádom őket! -ujjongott, már amennyire egy felnőtt nő rajonghat egy fiúcsapatért.

- Mi az, te is directioner vagy? -kérdezte nyelvébe harapva.

- Viccelsz? Még szép!

- És ki a kedvenced?

- Nem kérdezhetsz ilyet! -tátja el a száját nevetve- Mindannyian annyira édesek. Talán Liam. Bár Zayn sötét szemei... vagy inkább Louis! Jaj, nem, Harry, a fürtös! Ő kell! -sorolta, de Niall nevét szándékosan nem hozta fel. -Kedves tőle, de ettől még egész nap ő jár a fejemben.

- Oké, feladom! -csapott dühösen a pultra a lány, majd letörölte a verejtéket a homlokáról- Ez mindennek kinéz, csak éppen tésztának nem! Ez az izé ragadós és nyúlós. -dühöngött a masszára meredve. Celine nyugtatóan végigsimított a lány hátán: - Semmi baja, jól csináltad. Csak még nincs kész. -mondta napsugaras hangján, majd Nina mögül irányította a kezeit, megmutatva a hatékony mozdulatot. Nina zavartan elmosolyodott, ahogy a nő meleg és puha kezei hozzáértek csuklóihoz. Valamiféle belső megnyugvást érzett, olyasmit, mint mikor egy kisgyerek megvigasztalódik anyja karjaiban. Amikor tudja, hogy bármilyen nagy baj  is történhet, mellette semmi rossz nem érheti.

- Végállomás! -kiabálta eltorzított hangon Tommo, amint az iskola elé értek. A lányok elköszöntek, majd kiszálltak. Viszont olyasmi történt, amire nem számítottak. Öt-hat fotós állta útjukat, s merészen lövöldöztek hatalmas lencséjű gépeikkel. A lányoknak még sosem volt ilyenben részük. Azt sem tudták, mit csináljanak. Megijedtek, megtorpantak. Lottie próbált ura lenni a helyzetnek, de az ikrek annyira megijedtek a hatalmas alakoktól, hogy kénytelen volt velük foglalkozni. Louis éppen indulni készült, mikor még vetett húgai felé egy utolsó pillantást, s a látványra nem kicsit sápadt le. Nem volt kérdés: azonnal kipattant a kocsiból, nem törődve azzal, hogy itt tilos parkolni. FUCK OFF I'M LOUIS THE FUCKING TOMLINSON! -valami ilyesmi szintű dühöt érzett. Hogy merészelnek ráijeszteni ezek a semmirekellő fotósok az ő testvéreire?

- Hé, hé mi folyik itt? -loholt oda ideges képpel. Tudta, hogy ezek itt miatta jöttek, s ezzel most meg is kapták amit akartak. - Húzzanak a húgaimtól! -lökte meg vállával az egyiket, ahogy a lányokhoz verekedte magát. - Mi a francot képzelnek magukról? Vidd a képemből a hülye gépedet! Hallod? -hadonászott, s közben igyekezett mind a négy lány köré védőpajzsot vonni.

Daisy-nek gyakran voltak pánikroham szerű reakciói bizonyos stresszhelyzetekben. Az orvos szerint nem kell komolyabban aggódni, ezt kinövi majd, Louis-t mégis szíven ütötte a dolog. Ahogy Daisy-re nézett, látta rajta, hogy most is efféle rohama van, kitágultak a pupillái, és nyöszörögve kapadozott Louis pólószélébe. A fiú leguggolt, s az ikrek tudták mi a dolguk. Phoebe a hátára csimpaszkodott, Daisy-t felvette karjaiba. Lottie és Fizz pedig a fiú szoros közelében maradva lépdelt be az épületbe. Körülöttük mindenki megállt, úgy figyelték a Tomlinsonok bevonulását, mintha valami nemzetközi esemény lenne.

- Köszi Lou! -nyomott puszit Daisy a fiú halovány borostájára, s példáját a másik három lány is követte.

- Azért ragadjon rátok valami tudás, ne csak a kosz. -csikizte meg Phoebe-t, majd búcsút intett nekik. A kocsijáig vezető úton újra összetalálkozott a kedves fotóhajhászokkal, de ezúttal rájuk sem hederített.

Délután a lányokért is ment, akik virgoncabbak voltak, mint valaha, s kis híján kipukkadtak a nevetéstől, mikor meglátták, hogy Louis micsoda "maskarát" öltött magára a kedvükért. Egy röhejes, fekete műbajuszt viselt, napszemüveggel, és egy szalmakalappal.

- Nos, hogy telt a napotok kicsikéim? -hülyéskedett, megint valamilyen fura karakter szerepébe bújva.

- Jól! De legközelebb nem kérek sajtos-lekváros kenyeret! -fintorgott Fizzy, majd a szendvics különös ízvilágára gondolva látványosan megrázta magát.

- Az enyém finom volt! -bökdöste Phoebe Fizz oldalát.

- Phoe hagyjál már! -csapott kezére. Louis szó szerint a bajusza alatt somolygott.

Robert estére hazaért, de egészen a bokájáig ért álla, mikor látta, hogy Nina a konyhában tevékenykedik Celine-nel, ráadásul nevetgélve.

- Nina, talán beteg vagy? -kérdezte gyanakvó mosollyal, mire Nina csak kedvesen megrántotta vállát.

- Ínycsiklandó illatokat érzek! -szimatol a fickó a levegőbe, irattartóját a fotelba hajítja. Nina kisiet a konyhából, s apja elé szökken.

- Apa, beszélhetnénk négyszemközt? -kérdi diszkréten, s az előszobába int fejével. A férfi rosszat sejtően bólint, és követi lányát.

- Kivele!

- Hát tudod, csak azt akarom mondani, hogy...-egy tincset igazít füle mögé- köszönöm, hogy itt vagy nekem. És kérlek ne haragudj, amiért annyi bajt hoztam már a fejedre. Nem érdemelted meg. -nem szívesen, de vallja be. A magas, széles hátú fickó meghatódva felkacag, s egészen zavarba is jön, mikor lánya a homokszínű hajába túr: - Jóképű vagy apa. -állapítja meg ábrándos mosollyal arcán.

Másnap délelőtt

Louis-nak ezúttal nem húgai fuvarozása volt a feladata; egy méretes bevásárlólista várta a pulton. Szívesen tette, fiú létére imádott vásárolni. A fürdőszobatükörben legalább fél órán át igazgatta a haját: -Állj már meg te haj! Ne oda menj! Így! -dühöngött tükörképének. Aztán persze úgy felhúzta magát ezen a hiúsági kérdésen, hogy mérgében két kézzel rontott hajának, s ahol érte, összeborzolta. - Hm, jó lett! -lepődött meg az eredményt látva. Az ajtón kilépve leellenőrizte a haját az előszobatükörben, majd a kocsi vezetőoldalának ablakában is. Jókedvűen dúdolt a rádióval, aztán kedvesen megállt néhány rajongónak.

- Mit csinálsz itthon Louis? Nina nem jött veled? Jól megvagytok? -sorolták a vegyes korú lányok kérdéseiket, s közben megállás nélkül cinkosan vihogtak.

- Hiányzott a családom. Nem, nem jött, ő is hazament. Kösz, jól megvagyunk. -válaszolt udvariasan minden kérdésre, majd a bevásárlókocsival rollerezve berobogott a hipermarketbe. A listán szereplő összes holmit gyorsan megtalálta, már csak egy hiányzott. Körbetekintett, a polcok feletti hatalmas kartontáblákon futtatta végig szemeit. - Konzervek! Ez lesz az! -olyan nagy hévvel fordult meg kocsistól, hogy már nem tudott lefékezni, mikor észrevette, hogy valaki pont az útban áll. Hangosan koccantak a fémkosarak.

- Jaj, elnézést! -kapott homlokához a lány.

- Nem, az én hibám! Sajnálom! -hebegte Tomlinson.

A lány szemei látványosan elkerekedtek, s valami titkos érzelem futott végig arcán: - Te jó ég, Louis? -kérdezte lepetten felnevetve. A fiú egy csapásra beazonosította a hangot és az arcot.

- Lana? Úristen, de régen láttalak! -tátotta el ő is a száját kicsit, s ajkai szédítően sármos mosolyra húzódtak.

- Nekem mondod? -dobta válla elé barna haját- Hogy vagy? Hogy-hogy itthon? -kérdezi fülig érő szájjal.

- Hát tudod, néha azért itthon is kell lenni. Jól vagyok, köszönöm! Hú, de jó látni...Úgy megváltoztál, a hajad, a...-mutogatott a szavakat keresve, amiket végül nem talált meg, s viselkedése inkább volt egy zavarban levő tini fiúé, mint a mindig laza Louis Tomlinsoné. A lány elpirulva lehajtotta fejét, majd vett egy adag bátorságot, és mosolyba burkolva arcát újra felnézett.

- Te sem vagy már a régi. Mármint külsőre. -jegyzi meg kicsit sóvárogva- Férfi lettél.

Tomlinson azt feleli frappáns válasz híján: - Te meg kész nő! -nevet fel kivillantva hófehér fogait- Na, örülök, hogy így tisztáztuk a nemi hovatartozást! -igazítja meg dzsekijét magán.

- Uh, nekem most mennem kell, mutat hüvelykujjával a pénztár fele.

- Ja, persze menj csak. -bólogat, miközben régi emlékek jutnak eszébe a lányról. -Figyi Lana! -szól utána mégis, mire a lány ártatlan kíváncsisággal fordul vissza- Még pár napig itt leszek Doncasterben, van kedved valamikor beszélni? -kérdezi kicsit félve a reakciótól, s közben végigsimít homlokán.

- Naná! Tök jó ötlet! -bólint lelkesen- Szia! -int egyet.

- Szia! -köszön el a fiú is, s még pillanatokig csak réved mosolyogva a lány után, aki néhány éve még az első, nagy szerelmet jelentette. Louis 17 volt, Lana 16. Nyugodt és kellemes kamaszévek voltak azok. Furcsa, hogy mennyi régi barátjával nem találkozott azóta, amióta Londonhoz van kötve a One Direction miatt.

Aznap délután

Nina ténylegesen megfeledkezett az összes fejét hasogató problémáról, és már-már úgy érezte magát, mintha új családja lenne. Celine elment Longfordba. Apa-lánya délután következett. Csokis almakarikákat eszegetve bámulták a tévét, jó kis program volt. Mindketten úgy érezték, kapcsolatuk kezd egészen olyan bensőségessé, és igazivá válni, mint anno, mikor Nina még csak pici kislány volt, és nem az a balhés kamaszlány, aki aztán lett.

Robert volt a távirányító őre, s még mindig meghökkent, ha a plazmatévé felületéről lánya arca köszönt vissza. Mint most.

"Nina Horan az X-faktorban?" -állt a figyelemfelkeltő alcím a képernyő alján, míg a lila inges srác ilyeneket mondott: ...és tánckara, az E-motion lehetséges, hogy a hamarosan induló, X-faktor 6 széria háttértáncosa lesz. James Ferra, az E-motion menedzsere megerősítette a BBC News-nak, hogy az X-faktor szerződést akar kötni a csapattal. Nos, már csak Louis Tomlinson barátnőjén múlik, láthatjuk-e az egyre népszerűbb tánckart a tehetségkutatóban.

- Fogd már be, te lila inges pingvin! -morgott a képernyőre a lány.

- Most miért? Nézd ott vagy! -kiált fel apja, amint bejátszanak egy videót még az Up All Night turnéról.

- Hurrá. -forgatja vigyorogva a szemét.

- Olyan büszke vagyok rád! Fantasztikus, amit elértél!

- Ha rajtad múlik ez már hamarabb megtörtént volna. Te nem fogtál vissza a tánctól. -dohog, s közben újabb nassolni valóért nyúl az asztalhoz. Bár nem kellene többet ennie a cukorszintje miatt. - Ez az utolsó! -teszi hozzá, mert érzi magán apja tekintetét. A férfi arca azonban rosszkedvűen eltorzul, érthetetlen okokból. Aztán megszólal a csengő, s az apa úgy rezzen össze, mintha ez lenne a világ leghangosabb és legijesztőbb ajtócsengője.

- Celine már haza is jött? Vagy te vársz valakit? -kérdezte a lány eldőlve a kanapén, s kényelmesen kinyújtóztatta lábait.

Apja nem válaszolt, merev háttal, nehézkesen lépdelt ki az előszobába, mint aki karót nyelt. Nina nem gyanakodott semmi rosszra. Fülét hegyezve hallgatta az ajtó csukódása utáni hangokat. Apja mormogásán kívül még két hangfoszlány ütötte fülön; a visszhangzástól és az üvöltő tévétől azonban nem hallotta tisztán kik azok. Kikapcsolta a készüléket, majd éppen talpra szökkent, mikor a nappaliban megjelent az anyja, és mögötte Niall. Nina szó szerint úgy érezte, minden vér a fejébe tódult. Mintha egy lidérces álomba csöppent volna, amelyből bárhogy igyekszik is, nem tud felébredni. Persze hogy nem, hisz ez a nyers a valóság.

- Szia...Nina. -köszön halkan anyja; vélhetően egyikük sem számított a másikra. A lány a hirtelen sokktól fel sem fogja mi folyik itt, anyjáról egyelőre tudomást sem vesz; Niall-ra mered zöld szemeivel. Furcsa, hogy ők így négyen egy család voltak. Viszont Nina tudta, hogy ennek így kellett történnie, sosem érezte magát a család fontos, és pótolhatatlan tagjának. Most azonban más volt a helyzet, még ha szokatlan is, de jó értelemben más; Celine és apja mellett megnyugvást érzett, melyet most anyja betoppanása egyből felborított.

Niall közönyösen emelte tekintetét nővéréről apjára, majd félvállról bejelentette: - Felmegyek, és összekapom a cuccaimat.

Nina tudta: beigazolódott sejtése, öccse elköltözik. Valami mélyen a szívébe mart.

Anyja szótlanul követte fiát, majd mint valami cinkos kettes szövetség, eltűntek az emeleten. Nina idegesen rágcsálta a száját, majd nem bírta tovább benntartani véleményét, és indulatait, amelyek varázsütésre szabadultak fel benne.

- Apa, ezek meg mit keresnek itt? Te hagyod ezt? Hagyod, hogy anya irányítsa Niallt?

- Nem tudtam, hogy Niall is jön. Nem akartam neked előre szólni, láttam, hogy enélkül is teljesen ki voltál bukva. -szabadkozott a férfi, és idegesen járkált fel-alá.

- Nem, én ezt nem tudom végignézni. Ha kell a két puszta kezemmel állítom meg az öcsémet! Nem sétálhat ki az életünkből! -dobbantott pucér lábfejével a szőnyegen, s bőszen fontolgatta, mit is kéne tennie vagy mondania, hogy helyretegye öccse elvakult elméjét. Szabályosan őrölték idegeit az eltelt percek, mire végre lejöttek az emeletről. Úgy vonultak, mintha soha, semmi közük nem lett volna egymáshoz. Nina anyja azonban mégsem bírta ki, hogy ne kérdezze meg lányától:

- Nina, minden rendben veled? -hangja bosszantóan ártatlan és kedves volt. Ninát rázta a düh. Gyomra morzsányira töpörödött, s nyelni sem bírt a biztos tudattól: a háború éppen most kezdődik...

- Van képed ezt kérdezni? -szűkül össze szeme, s ádáz tekintetét gyűlölködve fúrja anyja zöld szemeibe. Képtelen volt rá úgy tekinteni, mint régen. Nem tudta, hogy egyáltalán szereti-e még ezt a nőt? Csak egy szánalmas embert látott maga előtt, aki képes a saját gyerekei szemébe hazudni, aki képes aljas hazugságokkal a maga kedvére irányítani az eseményeket. De ennek vége, nem nyerhet többé. Ez a nő nem tenné lányáért tűzbe a kezét. - Azt hiszed megúszod? Azt hiszed karba tett kézzel végignézem, hogy átmosod Niall agyát? -sziszegte, s közben egyre közelebb merészkedett hozzá. Niall dühösen összeszorította állkapcsát. Az önkontroll pengeéles peremén egyensúlyozott.

- Nina, nyugodj már meg! -kérte apja jóságos hangján, de saját maga is belátta immár, hogy ezúttal elkerülhetetlen a dráma. Hamarosan vérontás következik, még ha a szó nem is teljes jelentésében.

- Nem! -vágta rá hevesen, majd háta mögé dobta haját- De mielőtt kiderülne mindenki számára az igazság, hagy kérdezzelek meg, édes, drága, egyetlen jóanyám: mégis...mit vétettem neked, hogy sosem álltál mellém? Hogy sosem vigasztaltál meg, sosem támogattad egyik vágyamat sem?

Niall szemellenzőként vonja tenyerét szeme elé. Hiába is próbál kimaradni a harcból, bizony ő is hadvezér itt. Nina türelmesen várt anyja bárminemű válaszára, vagy reakciójára, de az a néhány pillanat óráknak tűnt, melyek alatt ötször körbefordult a szoba vele. Tele volt a bakancsa azzal, hogy most is ő az egyetlen, aki kiáll a saját véleményéért, és bátran szembeállít bárkit a könyörtelen tényekkel. Most is csak ő forr a méregben, s mindenki más lapít, mint nyúl a fűben. Sikítani akart, vagy egyszerűen csak levegővé válni. Jóllehet, Niall is hasonlókat érzett legbelül, de ő mindenesetre remekül eljátszotta, hogy egyáltalán nem érdekli már nővére létezése. Ez a látvány azonban a lánynak jobban fájt mindennél. Nagyon fájt.

- Anya, induljunk! -kérte nyomatékosan Niall, de hangja elveszett a pattanásig feszült csendben.

- Lehetetlen... -súgja Nina maga elé, majd buzdítóan apjára néz; mondjon már valamit.

- Niall, biztos, hogy el akarsz költözni? Annyira szeretném, hogy maradj! -szólalt végre meg Rob. Kemény és érdes hangja selymessé lágyult. Szemei szinte könyörögtek fiához.

- Biztos. Teszek rá, hogy mit szeretnél! -rántotta meg a vállát, az ajtó irányába fordult, majd eszébe jutott még valami- Majd ti jól meglesztek itt ketten, minket pedig hagyjatok békén.

Nina fejében a szikra futótűzként lobbant lángra, s égetett fel minden feleslegesen megmaradt kérdőjelet. Hát persze, az anyja nem mondta el, hogy a válás igazi oka az volt, hogy apja megcsalta őt. Niall mit sem tud erről. Ninának elege lett a ködösítésből, azt akarta, hogy ne legyen több titok és rejtett hazugság.

- Niall! -ordított a lány öccsére- Anya irányít, nem veszed észre? Teljesen vak vagy? -lépett hozzá félelmetesen közel, de Niall nem hátrált.

- Nina, ne cirkuszolj megint! -fogta meg anyja a lánya karját, s hátrébb próbálta vonni Nialltól. Nina persze kirántotta magát a rideg fogásból. Borzongott attól a nőtől, aki az anyjának hívja magát.

- Nem Maura, a lányomnak igaza van! -szállt ezzel a háborúba Robert is, s Ninának különösen nagy löketet adott, hogy nem azt mondta "lányunknak" hanem azt: "lányomnak". - Hibáztam, de nem hazudtam. És a fiamnak pláne nem hazudnék.

- Robert hagyd ezt! -rázta a nő a fejét, és egyre idegesebb lett. Jól vette észre: sarokba lett szorítva. Csak abban reménykedhetett, hogy Niall mellé áll, akin látványosan megjelentek a zavartság jelei.

- Mi a fenéről beszéltek? -túrt bele felfele szárított szőke hajába.

- Arról, hogy... -kezdte Robert, de Maura közbevágott.

- Niall én ezt nem bírom hallgatni, induljunk! -kérte Maura, abban reménykedve még megszökhetnek. De Nina túl temperamentumos volt ahhoz, hogy hagyja csendben elsunnyogni anyját.

- Niall te tényleg azt hiszed, hogy anyáddal Nina miatt válunk? -kérdezte Rob összevont szemöldökkel, mert nem akarta elhinni, hogy Niall, aki mindig olyan tiszta fejű és értelmes gyerek volt, most hogy hihet egy ilyen feltételezésnek?

- Nem hiszem, tudom. És furcsa, hogy te ezek után még őt véded! -fintorog gúnyosan, nővérére rá se bír nézni.

- Mást nőt szeretek Niall! -emelte fel férfias hangját, s a fiú egyből kővé dermedt.

- Mi? -csúszott ki száján a döbbenet rövid kérdőszava, majd megerősítést várva az anyja fele fordult.

- Hogy fordíthattad a fiadat a lányod ellen csak azért, hogy megóvd azt a fene nagy büszkeségedet? -szinte már lángolt az arca a dühtől. Maura kénytelen beismerni tettét:

- Jó, igen, hazudtam. -nézett fiára- Apád azzal fogadott egy nap, hogy már nem szeret. Én meg már rohantam is egy válóperes ügyvédhez.

Nina elégedetten fújta ki a levegőt: - Végre felnyílik Niall szeme. Biztos belátja majd, hogy totál feleslegesen volt így kibukva rám. (ajánlott zene)

A fiú azonban tágra nyílt szemekkel bámult anyjára. Mintha nem tudta volna eldönteni, most haragudjon vagy ne. Végül elfúló hangon megszólalt, s elnyúlt arccal kérdezte apjától: 

- Hogy tehetted ezt vele? Hogy tehetted tönkre az életét? -ajkai már meg-megremegtek. A férfi ledöbbent, Nina agya újfent elborult. Nem tudta elhinni, hogy még mindig az anyját védi.

- Na jó, ebből elég! Nem hagyom, hogy apát hibáztasd!

- Nem csak őt, téged is hibáztatlak!

- Ó, igazán? Talán elfelejtetted, mennyire haragudtál anyára, mikor azt hazudta, hogy nem akarok a turnétokhoz csatlakozni? 

- Most komolyan ezzel jössz? Ez régi, lejárt lemez. -csóválta fejét gúnyosan, s egyre elszántabban forgatta ki nővére szavait.

- És képzeld, tudok még régebbit! De nem hinném, hogy arra is ilyen arrogánsan reagálsz majd! -tolta arcát vészesen közel öccséhez. 

- Nina, ne! -hallotta apja intő hangját, de egyik fülén be...

- Ahhoz mit szólsz, ha azt mondom, hogy volt egy ikertestvéred!?

Niall kissé összegörnyedt a lehetetlennek tűnő szavaktól. Nina bátran folytatta: - Noelnek hívták, egyévesen azonban meghalt, mert szívműködési rendellenességei voltak. Ez ugye nem lejárt lemez? 

- Megígérted, hogy nem mondod el neki! -szorította ökölbe a kezét apja, majd a múltból visszaköszönő fájdalmakat újra megélve, felesége arcát fürkészte.

- Ha már titok, legyen még egy! -szólalt meg hirtelen Niall, s mintha egy csapásra lerázta volna magáról az iménti sokkoló tényeket, nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a reszkető gyengeség. Még legalábbis nem. A két felnőtt feszülten meredt egymásra, majd Niallra, vajon mit akarhat mondani? Ugye nem azt...? - Te sem tudsz mindent Nina! Itt az ideje, hogy tisztában legyél valamivel. Tévedésből vagy a világon. -mondta eltompult hangon, mert igaz, ami igaz: ezeket a szavakat kegyetlenül nagy erőfeszítések árán tudta csak kibökni.

Szilánkosra fagyott csend következett.

- Miket beszélsz? -futottat ki suttogva a szavak Nina torkából, melyet csillapíthatatlanul mardosni kezdett a sírás.

- Jól hallottad. -kegyetlenkedett a fiú, mintha nem a melegszívű Niall lenne az, hanem egy érzéketlen robot- Nem tervezett gyerek voltál, apa azt akarta, hogy anya vetessen el, de már késő volt akkor. Egy becsúszott baki vagy, egy nem kellő teher. És úgy látszik ezt a szerepet a mai napig kiválóan hozod. 

Nina tenyere nagyot csattant öccse arcán, bele is sajdult kézfeje. Baba arcából kiáramlott minden vér, szíve a torka tetején lüktetett.

- Én is utállak! -lökte oda mintegy végszóként, s ezzel az utolsó ágyúgolyó is eldörrent. Csak sebesültek maradtak a csatatéren, egy pedig hirtelen haldokolni kezdett; Niall kék szemei könnytől ragyogtak, tenyerét zsibogó, pipacsvörösre változott arcára szorította. Nem tudott tovább talpon maradni, s ezzel elvesztette a háborút. A földre rogyott, teljes arcát temette kezeibe, s jól hallhatóan zokogni kezdett. A látvány a valaha átélt legrosszabb. Vállai rázkódtak, mellkasa szinte rángatózott a szabálytalanul vett és kifújt levegőtől. Meglehet ez nem csupán az előbbi pofon, a titkok, és az egész válási perpatvar eredménye. Akkor jött ki minden ezidáig dédelgetett feszültség és feldolgozatlan élmény, mióta híres ember lett. Amióta több millió ember szereti őt, amióta bejárta a világot, amióta kapott négy legjobb barátot, amióta majdnem elvesztette nővérét, amióta nap, mint nap meg kell küzdenie az utálkozókkal és a kritikákkal, a folytonos szerepléssel. És végül...amióta széthullott a családja, nincs már menedék, ahova elbújhat a sztárvilágtól. Amióta azt vágta nővére fejéhez, hogy gyűlöli őt, elmarta maga mellől az utolsó embert a családjából, aki talán egy emberként is a családja volt, és lehetett volna. Fogalma sem volt immár, miért állt rendíthetetlenül anyja pártjára...Már teljesen másképp látta a helyzetet: kilátástalannak. Anyja és apja egyaránt része volt a döntésnek, miszerint elválnak. Csak dühös volt, hogy elveszti azt, ami minden fontosnak bölcsője, s ezt a tragédiát reflexből a "család" fekete báránya címet viselő Ninára aggatta. Észérvek nélkül, vakon hitt benne, hogyha Nina nem olyan lenne, amilyen, most is létezne a békében és szeretetben élő családja.

Egyik megállapítás sem volt helyes.

Az igazság az

hogy

mindkét Horan gyerek szülei titkainak hálójába ragadt. Mindketten egyenrangú áldozatok.

7- fejezet: előzetes

One shot?

Sziasztok! Fejembe vettem, hogy írni akarok egy (vagy talán több) one shotot. Ilyet még úgysem csináltam. Ehhez a ti segítségetekre lesz szükségem. Írjátok meg kommentben az ötleteiteket, javaslataitokat, hogy TI miről/kiről szeretnétek olvasni egy ilyen kis kitekintő rövid jelenetet, epizódot. Az idősíkon mozogva bárhol lehet ez, szólhat egy emberről, vagy többről is, lehet egy olyan - a sztoriban már leírt cselekmény- amit szerinted nem írtam le elég részletesen  és többet szeretnél róla olvasni stb. A legjobb ötletek/legtöbbet ajánlott ötlet alapján pedig megírom nektek a one shotot. Szóval ez most kívánságműsor :)

Kíváncsian várom véleményeiteket! xx

65. rész - Otthon, édes?

(Harry és Hannah egy forgalmas kávézóban ülnek. A fürtös fiú szeretne mindent jóvátenni. Kezét a lány kézfejére csúsztatja, de az érintésre a lány megrökönyödve rejti zsebébe kezeit.)

Egész éjjel fent voltam. Képtelen voltam lehunyni a szemem. Furcsa, de csak ültem a kanapén, és néztem a sötétséget. Jól esett, mert a sötétség felettébb egyszerű találmány. Nyugodt és egyszínű. De amint feljön a Nap, minden a fejére áll. Bonyolultabb ez az élet, mint hittem. Harry nincs a legjobb formában, de ennél is jobban bánt, ami a két Horan között folyik. Azt érzem választanom kell, ki mellé állok: a szerelmem, vagy a legjobb barátom mellé. Nem tudom azért-e, mert én vagyok a legidősebb a bandában, vagy azért, mert Niall annyira egy imádni való és édes figura, de mindenképpen kötelességemnek érzem, hogy megóvjam őt a fájdalomtól. De mi a teendő akkor, ha számára hárítandó tényező éppenséggel az én mindenem, Nina?

Nem, most nem hat a tea sem. Nem nyugtat meg, nem esik jól.

A telefonom kijelzőjére sandítok, reggel van. Hát ez pazar!

Elcsoszogok az ablakig, és elrántom a sötétítőket. Vakító fény tódul be, de a nap nem süt. A napsütésről eszembe jut Nina. Az egyetlen vigaszom. Elosonok a szobámig, belesek az ajtón. Máris mintha egy mézédes álomba zuhantam volna. A szőke hajtömeg már nem teríti be az egész ágyat. Olyan nyugtató hallani békés szuszogását. Úgy beletekeredett a takaróba, mint egy múmia, az egyik lába pedig teljesen fedetlenül lóg ki a paplan alól. Legalább két-három óráig még el tudnám nézegetni, de a bebugyolált alak mocorogni kezd, előbukkan selyemfényű arca, majd rám villannak zöld szemei.

- Jó reggelt! -köszöntöm halkan, majd elhasalok mellette, az alkaromra támaszkodok.

- Lou...Louis...-mormolja miközben visszacsukja szemeit. Nem akarom egyből ezzel traktálni, de őrülten aggódom érte. - Ne haragudj rám! -kérlel, és váratlanul arcomba tolja az arcát. Illatos málna illat kúszik orromba.

- Nem haragszom. -szalad égnek szemöldököm, jelezve, mit sem értek. De ő gyászosan lesüti szemét, látom, hogy mindjárt sír! Kétségbeesek, mert képtelen vagyok nézni, mikor leszaladnak a könnycseppek az arcán. Nem sírhat! Mi a fene történhetett tegnap este? Ha sír, akkor már tudom, hogy komoly gond van. Egyszer azt mondta nekem, és sose felejtem el: " A sírás oltalmazó fájdalomként érint minden egyes alkalommal. Számomra felszabadulás, miközben megkönnyebbülve hagyom, hogy mellkasomba egyesével üssön lukat a fájdalom." Igen, néha ez az undoknak és érzéketlennek tűnő lány ilyen pontos, költői szavakkal fogalmaz. Mindig meglep.

- Hallod amit mondok? -kérdezi, mire ijedten kapom fel a fejem, de az ő ábrázata és éppolyan rémült. - Az orrod! -ugrik fel, s szinte vetődik az ágy melletti fiókhoz.

- Mi? -értetlenkedem, de abban a pillanatban valami nedveset érzek a számon. Nyelvem egyből felismeri, ez vér. Orromhoz kapok, kezem is egyből vérben úszik. Nina ipari mennyiségű zsebkendőt nyom a kezembe. Sorra gyártom a pirosra festett zsepiket.

- Hajtsd hátra a fejed! -utasít aggódva, mintha legalábbis életveszélyben lennék. Nina csak segíteni akar, de nem is tudja, hogy éppenséggel rosszat mondott. Másképp cselekszem, előre döntöm a fejem. Szinte hallom anya hangját a fejemben: "Ha hátrahajtod a fejed, lenyeled a vért, és rosszul leszel. Mindig előre, előre kell hajtani a fejedet! Ha nem akar elállni a vérzés, borogasd a nyakad és a homlokod." A szöszi elborzadva figyeli, ahogy az ágy végén, előregörnyedve próbálom elállítani a vérzést. Olyan riadtan figyel, akár egy kislány. Óvatosan leguggol elém, én le, ő felnéz rám.

- Nyugi, túlélem. -vigyorodom el közben. Meg se szólal, csak bámul hatalmas szemeivel rám. Szinte kibukik a kérdés belőlem: - Mit nézel? De visszafogom. Porcelánbaba arcát figyelem, s gőzöm sincs, mire gondol, de nem is bánom. Jobb, hogy nem látok a  fejébe. Hirtelen aztán elszalad, és a hangosan zenélő telefonommal tér vissza. One day baby we'll be old...

- Anyukád az. -néz rám kérdően, mire én a mobilért nyújtom karom. Felveszem.

- Lou! Felébresztettelek?

Hiányzott már a hangja.

- Nem, dehogy! Már a kórházban vagy? -kérdezem, mert a háttérzajok nagy sürgölődésre adnak utalást.

- Igen, csak azért hívtalak, mert az anyai ösztönöm ezt súgta. -hadar, de hallom hangjában a mosolyt; majd hallom azt is, ahogy odaszól valakinek: - Azt a 2-es kórterembe!

- Minden rendben veled?

- Ezt én kérdezem! Fura a hangod.

- Ja nem, dehogy, miattam ne izgulj! -nevetek fel kissé kényszeresen, miközben egy véres zsepit gyűrögetek.

- Talán a homlokomra van írva, hogy pancser? Mi nem oké? Ninával van valami? -találja fején az egyik szöget a sok közül. Hiába, anya még ilyen messziről is érzi, ha baj van. Nem bírom ki, hogy ne sóhajtsak fel.

- Ő jól van, csak tudod...-vakarom meg tarkóm- a szülei válnak. -sandítok körbe a szobám, és hálát adok, hogy nincs bent Nino.

- Hú. -hallom a döbbent reakciót.

- Nina ezt jól kezelné, csakhogy Niall teljesen kiborult. Konkrétan megtagadja a saját nővérét. Harry pedig -tudod meséltem- belekeveredett ebbe a balhés társaságba, akik összeverték, most pedig feltűnt az egykori csaja. Szerencsére Zayn és Liam jól van.

- Jaj szívem... nem akarod itthon kipihenni magad? Nem neked kell mindenkinek a problémáját megoldanod.

- Anya, a barátaimról van szó. Nem pihenhetek. Nem ülhetek ölbe tett kézzel. -magyarázom ingerülten, de a szokatlan indulat nem neki szól.

- Értem. -feleli csalódottan.

- Tudom, régen voltam otthon. Nagyon hiányoztok. A lányok is...Fizzy ugye nem rontott le matekból?

- Ó, lerontásról szó sincs! -csattan fel váratlanul- Bukásra áll!

- Micsoda? -emelem el orromtól a zsepit, és észreveszem, hogy végre már nem vérzik.

- Fizzyvel most nem lehet bírni. Mindenért csak háborog, semmi sem jó neki. Lottie pedig folyton csavarog. Mindig azt mondják, bezzeg Louis-nak nem kell tanulnia, bezzeg Louis-nak nem kell rendbe tennie a szobáját, bezzeg Louis-val nem veszekedek.

 Anya hozzáteszi: - Persze, hogy nem veszekedek Louis-val, hiszen sosincs itt!

Ez fájt, de jogos volt. Némán morajlik a vonal. Meg kellene szólalnom, de nem megy. - Jay, a 6-osban infúziót kéne cserélni! -kiabál valaki az éterbe. - Most le kell tennem. Vigyázz magadra fiam.

- Szia anya. -teszem le én is. Nina a végszóra már az ajtóban táncikál.

- Minden rendben? -kérdezi sürgetően.

- Hát persze. -bólintok töprengve. Tudom, hogy nem hitte el. Mire újra ráemelném tekintetem, már nincs ott. Kitrappolok a nappaliba.

- Hova mész? -kérdezem lepetten, hiszen kabátját veszi.

- Később mindent elmagyarázok  de James most hívott. Valami nagy híre van, ami nem telefontéma. A rumlit pedig helyrehozom, ígérem! -darálja a szavakat, kilincset ragad, de megtorpan és visszafordul. Aztán újra az ajtó irányába indul, de megint megáll.

- Neked meg mi bajod? -kérdezem őszinte pánikkal. Mintha bedilizett volna...

- Szerinted is lelki nyomorék vagyok? -tör ki belőle visszafojtott kérdése. Szerintem ekkorára még nem nyíltak ki a szemeim, mint most.

- Miért gondolnám azt? Nina ez... -emelem fel a kezem- Mi a fene ez? Nem gondolod, hogy el kellene mondanod?

- De. -bólogat, s a szája szélét harapdálja- Este. Oké?

- Jó. -szorítom össze csalódottan a szám.

- Louis? -nyöszörög békítően.

- Tessék? -pillantok fel, és képtelen vagyok a mogorvát játszani. Ártatlan tekintete mosolyt csal a számra, pedig tiltakozom ellene.

- Megcsókolsz? -dönti oldalra a fejét, s közben egyik lábáról a másikra váltja súlypontját. Megadom magam.

Nos, ez a reggel is igazán átlagosan telt, nem igaz? Megesz az aggodalmam, fejfájás kínoz, étvágytalan és kialvatlan vagyok. Fogalmam sincs, mihez kezdek. Aki ismer, tudja, hogy a legrendetlenebb fickó vagyok mind közül, de most frusztrál a kupi, a szilánkok,a virágföld... Mindent eltűntetek, szerencsésen meg is vágom a kezem egy cserépdarabbal. Lassan vérutánpótlásra lesz szükségem, ha így folytatom.

Nem szándékozom kimozdulni a lakásból, ezért kénytelen vagyok összeütni valami ehetőt magamnak...Elvégre ez csak főzés, nem varázslat.

fél óra múlva feladom, és Mr. konyhatündért hívom.

- Hazza?

- Mi a pálya Tommo?

- Mit is mondtál máskor, a hagymát addig pirítjuk, amíg sötétbarna nem lesz? -kérdezem őszinte tudatlansággal. Bár van egy sanda gyanúm, hogy ez megégett.

- Tessék? -nyerít- Sötétbarna? Te barom, szétégetted! -ripakodik rám félig nevetéstől fuldokolva.

- Tudtam! -vágom rá büszkén, hiszen erre tippeltem én is.

- Egyáltalán tettél alá olajat?

- Olajat? Az is kellett volna?... -biggyesztem le a számat, miközben a füstölgő serpenyő fele sandítok szemem sarkából. Hallom ahogy Harry homlokon csapja magát.

- Lou, a főzés olyan, akár a varázslat. Ezt nem lehet csak így ripsz-ropsz összecsapni. -magyarázza lassan, vontatottan. Égnek emelem szemem...hát akkor mégis csak varázslat?

- Jól van Hókuszpók, akkor ugorj fel hozzám, és bűvészkedj nekem valami kevésbé feketét, és ehetetlent. -javaslom okos ötletem.

- Miért nem ugrasz le a Nando's-ba? Szobafogságban vagy? -hülyéskedik.

- Nem vagyok olyan hangulatban. Várom, hogy Nina hazajöjjön.

- Logikus -gúnyolódik- Bocs öreg, de most éhen maradsz. A reptéren vagyok.

- Minek? -lepődök meg

- Hannah tegnap visszament Holmes Chapel-be, én meg utána. Amúgy meg holnap van anyu szülinapja.

- Tényleg. Oké, akkor jó utat! Csók Anne-nak!

- Kösz átadom, szia!

Éhes vagyok.

Unatkozom.

A leggyakrabban hívott nevek listáját görgetem mobilomban: Liam már két napja hazautazott Wolverhamptonba. Niall kezelhetetlen. Zayn?

Kicsöng.

- Csá Louis! -hallom vidám hangját.

- Hé szépfiú, mit csinálsz? Nekem semmi programom.

- Én Mullingarban vagyok, tudod...

- El is felejtettem, Baily családjánál? Szenilis vagyok.

- Nyugi, a 65 évedből kettőt letagadhatsz. -nevet.

- Akkor vágódj be Bensonéknál, majd csörögj! -köszönök el kedvetlenül, de kedvesen.

- Úgy lesz, csácsá!

Egészen hihetetlen. Mindenki hazament. De sebaj, Nina még itt van nekem... ugye?! Fel kell őt hívnom.

- Hol vagy? -kérdezem, s izgatottan járkálok a konyhában fel-alá.

- A Sycoban.

- És mikor jössz?

- Két órás edzést már lenyomtunk, most pedig... -Nina gyere már!- kiabál valaki a háttérből- Kaptunk egy ajánlatot. -teszi hozzá sietve.

- Micsodát?

- Az X-faktortól. -feleli, de érdekes módon egy szemernyi lelkesedéssel sem.

- Uram atyám! -kezdek ugrálni, szám fülig ér.

- De nem akarom elfogadni. -szeli félbe örömömet.

- Mi? Miért?

- Majd elmondom. Mit csinálsz most? Nem hoznál be valami normális kaját, éhen halok! -panaszkodik.

- Te is? Én is. Akkor indulok!

- Szia!

Lakás-zár feloldva. Mégis megyek. Ha az a lány hív, én megyek bárhova, minden feltétel nélkül.

Nem rég jöttem rá: rendkívüli élményt nyújtanak a leghétköznapibb dolgok is, ha a megfelelő emberek csinálják őket. Mint ma együtt ebédelni Ninával. Bár a körülmények elég viccesek. Egy fülledt, tükrös táncteremben, edzőcipők festői ölén. De kit izgat. Vele bárhol jó. És még én nyafogtam, hogy éhes vagyok? Akkor Nina valószínűleg éhezett, mert úgy tömi magába a szecsuáni-csirkét, mint aki egy hete nem evett. Imádom, hogy sosem finomkodik, nem illedelmeskedik. Úgy eszik, ahogy neki jól esik, s a látvány szinte engem is jóllakat. Nézem közben csapzott copfját, dekoltázsán előtűnő kulcscsontjait, izzadságtól fénylő bőrét.

- Isten vagy, hogy kínait hoztál. -nyalja végig ujjait.

- Az istennők jutalma. -vigyorodom el, és lenyelem az utolsó falatot - Tele vagyok.

- Tényleg? Én nem! -rázza meg fejét- Akkor megehetem a maradékod? -bök a papírdobozom fele. Nem tudok nem nevetni. Le sem tagadhatná, hogy Niall és ő testvérek.

- Csak rajta! -csókolom meg arccsontját, amíg áthajol a térfelemre. Hálálkodva felpillant rám. - Niall még mindig nem beszél veled? -kérdezem teljesen véletlenül.

Nina megáll a rágásban, majd tele szájjal, savanyú képpel azt válaszolja: - Bár ne hoztad volna fel ezt a témát.

- De mi történt tegnap? Mi ez az egész? Van okom aggódni?

- Őőő, izé... nincs. -rázza meg a fejét titkolózva.

- Szóval?

- Tegnap este, amíg te Harry-vel voltál, én elmentem megint Niallhoz.

Rosszallóan hátradőlök: - Mondtam, hogy ne menj el hozzá egy darabig!

Felháborodva mered rám: - Nem, nem mondtad!

- De tudtad, hogy ezt mondtam volna. Persze süket gyereknek néma az anyja.

Furcsán néz: - Az nem úgy van, hogy néma gyereknek, anyja sem érti a szavát? -harap szájába, nehogy felnevessen.

- Jó tök mindegy, ne menősködj, hogy te mennyire otthon vagy a szólások terén. Én direkt átköltöttem. -fintorgok színlelve egy kis sértettséget.

- Ez közmondás. -okít megint, elvörösödöm. Egy kicsit még szórakozik rajtam, aztán megint elkomorul, és folytatja: - Azért mentem el hozzá, mert beszéltem apámmal, és ő elmondta a igazat. Anyám teljesen teletömte Niall fejét. De meg se hallgatott, és mondott rám valamit. Nagyon bántót. -hajtja le fejét.

- Azt, hogy lelki nyomorék? -kérdem, mire ő rémülten felkapja fejét, s szinte könyörög:

- Ki se mondd többé!

- Nina, lassan kezdenünk kéne! -kiabál oda Timothy, miközben karkörzéseket végez. Valamiért még mindig nem békültem meg a fiúval.

- Itt maradsz a próbán? -kérdi csillogó szemmel.

- Nem, azt hiszem beszélnem kell valakivel. -mondom elszántan.

- Ne, kérlek! Nem hallgat senkire. Csak rontanál a helyzeten! -tiltakozik hevesen, látom, hogy nagyon megviselte a dolog.

- Jó. Nem teszek semmit. Megkeresem Peter-t.

Nina bólint, és elkísér a B épületbe, végig a labirintusos folyosókon. Közben észreveszi a vágást a kezemen, elmesélem neki bajos takarításomat. Ő pedig elmeséli, hogyan kapott szerződést a híres tehetségkutatótól, attól a műsortól, amelynek mindent köszönhetek. Ahol minden elkezdődött. De ő úgy beszél róla, mintha valami átok lenne.

- Hiszen ez hatalmas lehetőség Nina! -rázom meg vállát, de örömöm rögtön le is hervad arcomról, mert látom, hogy ő nem lelkes. Gyenge, és erőtlen a mosolya.

- Igen, tudom. -bólint kurtán, majd felnéz rám kifestetlen, szőke szempillái alól. Úgy néz rám, mintha tőlem várna megoldást, mégis hátrébb lép. Tudom, hogy rendíthetetlen büszkesége nem engedi, hogy bárki is segítsen neki; egyedül akar harcolni. Persze; rég nem a munkáról szól ez. Csakis Niallról.

- Este találkozunk? -kérdezem máris kivirulva a gondolattól. Még midig nehéz kordában tartanom fel-feltörő rajongásom iránta.

- Találkozunk. -int búcsút egy levegőbe dobott csókkal, majd futásnak ered.

Este van. Elégedett vagyok. Elkezdtem írni egy dalt. Nem szokásom, de most megihletett ez a sok esemény. De legfőképp az elmúlt nyár. Azért, mert akkor változott meg végérvényesen minden. Kiteljesedett az életem, és nem, nem tartom túlzásnak ezt a kijelentést. Már nincs nyár, és ezt jól érzem minden emberben. A dal címe: Nyári szerelem. A kedvenc részem: Bárcsak most egyedül lehetnék, ha találnánk valami búvóhelyet...Tegyünk úgy utoljára, mint legelőször; nyomd meg a gombot, és tekerj vissza mindent.

- Megjöttem! -szólal meg az édes hang, fáradtan. Felugrom, félredobom a tollat, a papírt, szinte repülök az előtérbe.

- Végre! -ujjongok.

- Előbb zuhanyzok! -tapasztja tenyerét a számra, megállítva ezzel neki címzett csókjaimat. Addig visszatérek a dalszöveghez, és újabb sorokat körmölök: Ne mondd ki, ami az ajkaidon van! Ne nézz így rám! Csak ígérd meg, hogy emlékezni fogsz, mikor a szürke égre nézel.

Mi. Ez. Az. Egész. Kérdezem magamtól. Cserben hagyva érzem magam. Forrongva nézem a lány útlevelét. Kinyitom.

Aztán megtömött táskáira téved a tekintetem. Gyomron vág egy érzés, éppen azért, mert Ninánál kiszámíthatatlanabb ember nincs a világon. Meghökkenve lép be a képbe, mint akit éppen lopáson kaptak.

- Louis... -sóhajtja, de dühösebb vagyok annál, mintsem hogy hagyjam magam újra elnémítani.

- Mit művelsz? Hova mész? Miért zárkózol újra el? -hangerőm még engem is meglep- Nem akarok egy újbóli 'majd elmondom később' dumát!

- Apám válik. -mondja közönyösen, és én ettől csak jobban tűzbe jövök.

- Tényleg? Ezt az egyet tudom én is.

- Apámmal kell lennem most. Itt az idő, hogy végre törődjek vele is.

- Vele is? Mert kivel törődsz még? Velem nem annyira!   Úgy érzem magam, mint egy akadály Nina Horan kalandos életében. Nem akarok többé kívülálló lenni. -úgy fújtatok, mint aki kilométereket futott. Kicsit meg is bánom a heves kitörésem.

- Úgy érzed nem törődöm veled?

- Úgy.

- Sajnálatos. Azt hiszem te pedig elfeledkeztél a családodról. Neked is mellettük lenne a helyed.

- Kösz a tippet. Lefoglaltak a drámáid.

- Pazar!

- Az.

Hirtelen elém lép, és olyan szenvedélyesen csókol meg, hogy elfeledkezem mindenről. Minden harag, és indulat egy suhintásra eltűnt. Ajkai forróak, szempillái csiklandozzák arcomat. Érzem tarkómon ujjbegyeit. Elválunk egymástól.

- Akkor induljunk. Te Mullingar, én Doncaster fele.

- Rendbe hozok mindent, jó?

- Csak, ha vigyázol magadra!

Louis késő éjszaka érkezik. Húgai már régen alszanak. Még csak nem is sejtik, ki fogja őket várni a reggelinél. Nina gépe másnap, kora reggel landol. Még sosem érzett ilyet: várta, hogy hazaérjen. Talán abban reménykedett kis naiv szíve, hogy odahaza minden megoldódik majd? Louis édesanyja szinte fia nyakába ugrott örömében. Hajnalig beszélgettek, csendben suttogva a konyhában. Efféle anya-fia kapcsolat nem létezik még egy. Ninát azonban újabb meglepetések -hogy jó, vagy rossz, még nem tudta eldönteni- érték. Robert mindent kitálalt, kendőzetlen őszinteséggel. Nem szépít, vagy keres mentséget: megcsalta a feleségét. Aztán önként bevallott mindent neki, de Nina anyja nem kegyelmezett, és azonnali válópert akart. Celine, aki azóta is Roberttel él élettársi viszonyban, a vártak ellenére teljesen más. Kedves és megértő, nyitott mindenre, és imád fecsegni. Nina anyjával ellentétben egy igazi tünemény a nő. Őszinte, mégsem undok, vagy modortalan, mint ahogy Nina. A lányt kellemes csalódásként érte az új anyuka. Bűntudata volt, de máris azt érezte, hogy kedveli ezt a nőt, százszor annyira, mint az őt világra hozót. Apját sem ítélte el tette miatt. Büszke volt rá, amiért felvállalta igaz érzéseit, és mindent kockára tett a saját szabadságáért. Nem várt, édes nyugalom érte. Most kezdi csak igazán felfogni, mit is jelentett a családja, mikor éppen széthullani készül?

Viszont egy új kérdés járt fejében, mely simogatva vigasztalta: Mit is jelenthet az új családja?