67. rész - Szívem csatatér

Úristen, átléptük az 50 követőt! Köszönöm nektek! Ó, és lessetek be a díjak menüpontba, mert néhányotoknak kiosztottam a díjat :)

Harry izgulva szorította füléhez mobilját, s fogaival száját tépdesve várta, hogy a kicsöngő vonal helyett meghallja Hannah gyanútlan hangját. Egész idiótán érezte magát, amiért itt retteg a vonal túloldalán, attól, mi lesz ha felveszi, és mit fog majd neki mondani, miközben ezer másik lánnyal randizhatna gond nélkül. Maga sem tudta, miért pont ő kell neki, és egyáltalán, miért akar vele mindenáron beszélni. - Én tényleg nem vagyok normális.- motyogta maga elé, míg morfondírozott.

- Harry? Te vagy az? -kérdezte az összetéveszthetetlen hang a készülék másik feléről. A fürtös nagyot ugrott ijedtében, majd dadogva kibökte:

- Ja, igen. Szia Hannah! -kapott hajához, s automatiusan fel-alá kezdett el járkálni a szobában. - Z-zavarlak?

- Őhm, nem kimondottan. -felelte kis habozás után- Miért?

- Nem tom'. Csak hallani akartam a hangod. Na jó, ez nem igaz. Vagyis de, de nem ezért hívtalak elsősorban. - hadarta fuldokolva- Nem jössz át? -kérdezte végül, s igyekezett nem hallhatóan kifújni a tüdejében felgyülemlett levegőt. Amíg a lány válaszára várt, türelmetlenül tekergette ujjára le és föl egy tincsét.

- Az a helyzet, hogy most nem annyira érek rá. -mondta zavartan- Ha valami életbevágót akarsz mondani, mondd most!

Harry rémülten meredt maga elé: - Csak beszélni akartam veled, mert hiába tagadod, tudom, hogy még mindig haragszol rám! Persze jogosan, de én jóvá akarom tenni. Valahogy.

- Jóvátenni? Mégis hogyan? Hozol egy dedikált posztert magadról? Ne erőltessük ezt, neked már új életed van. Én elfogadtam. -közölte felélénkülten.

- Lehet, hogy új életem van, de te is benne szerepelsz! - csattant fel daccal mély hangjában, mégis ragaszkodóan.

- Jó, hogy szólsz. Eddig nem vettem észre. -gúnyolódott a lány, majd lemondóan folytatta- Tudom, bánt, hogy én vagyok az egyetlen havercsajod, akit nem sikerült határidőn belül magad alá fektetned. De valahogy lépj túl a traumán, oké?

Harry leforrázva állt a szobája közepén. Mégis mikor vágták így fel ennek a lánynak a nyelvét? Bár hirtelen semmi okos ellenérv nem jutott eszébe, vissza kellett vágnia valamivel!

- Akkora hülyeségeket mondasz! Szó sincs arról, hogy... hé, Leslie hangját hallottam a háttérben? Ott van ő is?

Hannah furcsamód nehézkesen felsóhajtott, mielőtt válaszolt.

- Igen, itt van. -mondta töprengve.

- Szóval rá van időd...

- Nem Harry, csak...nem így akartam elmondani, de legyen; Leslie és én együtt járunk.

Harry szinte mellényelt. Izmai megfeszültek, szíve lüktetése rángatni kezdte felsőtestét.

- Hogy mi? -kérdezte elhalkulva, majd reflexből kinyomta a mobilt, és elhajította.

(ajánlott zene)

Amint legördült egy könnycsepp Nina Horan porcelán arcán, azon nyomban le is törölte. Magatehetetlenül ült a süllyesztett nappali márványmintás lépcsőjén, s önsanyargatva hallgatta öccse szűnni nem akaró szipogását. Olyan érzés, mintha folyamatosan forgatnák bennem a kést, én pedig naivan reménykedem, hogy kihúzzák belőlem a pengéjét, s nem kínoznak tovább. Való igaz: gőzöm sincs mit higgyek már. Már nem gyűlölöm anyámat (vagy talán sosem gyűlöltem) és nem bízom olyan rendületlenül apámban (vagy talán sosem bíztam) Nem tudom kiben bízhatok ezek után. Az utóbbi időkben a dráma már mindennapos feltét a étlapon, és nekem már nincs étvágyam hozzá. Kezdek hozzáedződni, kezdem megtanulni könnyebben megélni ezeket...vagy legalábbis így hittem, így lesz. A valóság viszont teljesen mást hoz, mint amit elképzeltem. Szívem egy csatatér.

Egy hirtelen pillanatban Niall fogta magát, és feldúltan kiviharzott a házból. Nagy ívben tett rá, hogy szabályosan fellökte közben az anyját, s fittyet hányt apja kérdő pillantására. Úgy érezte most aztán tényleg magára maradt. Mullingarre sötétkék gyászfátyolként omlottak a viharfelhők, a szél egyre hevesebben tépázta a kertvárosi facsemetéket. Furcsán kihalt volt az utca, sehol egy motorzaj, kutyacsaholás. A fiú elszántan gyalogolt a járdán, semmi céllal. Haja ádáz küzdelmet vívott a széllel; fején kócolta, összeborzolta. Érezte, ahogy fel-felerősödő hullámokban tört rá a düh. Egy öreg diófa alatt állt meg végül, megfáradt gondolatokkal huppant le tövébe. Teli torokból akart ordítani.

- Na jó, ez sok volt. -kelt fel Nina a hűvös kőről, s próbálta lerázni magáról a rátelepedett bánatot. Óvakodott attól, hogy anyjára nézzen, pontosan tudta, ha meglátja álszent arckifejezését, újra elönti a vörös méreg. Farzsebéből előkapta mobilját, Louis nevéhez görgetett...aztán visszatáncolt ötletétől. Mégsem hívta fel. Minek terheljen mást a saját bajával? Minek lombozzon le mást is? Teljesen felesleges.

- Nina, meg kellene beszélnünk! -szólalt meg óvatosan apja, ellökte magát a pulttól, majd lánya fele indult. Nina azonban megálljt parancsolt neki.

- Megbeszélni? Most? Talán évekkel ezelőtt kellett volna! Tudom mit akarsz mondani: Jaj kicsim sajnálom, hogy így alakult, de hidd el, hogy egy percig sem bánom, hogy a világra jöttél. Ez a legjobb dolog, ami történhetett. Bocsáss meg, hogy nem mondtuk el. -utánozta apja sajátos hanglejtését, hangját nem volt neki nehéz, Nina rekedt, mély hangja lévén. És még hozzátette azt is, mit sem törődve azzal, hogy fájdalmat okoz kijelentésével: - Senkiben nem csalódtam ekkorát, mint benned. Undorító ez a képmutatás. Végig azt játszottad, mennyire szeretsz, hogy te mindig törődsz velem, pedig ha anya nem ragaszkodik hozzám, akkor meg sem születek. Le merném fogadni, hogy amikor a baj van velem, mindig arra gondolsz, hogy csak egy felesleg vagyok, egy hiba. -formás ajkai közül úgy bukfenceztek ki a kemény szavak, mintha színjátszó szakkörön tanulta volna előadni őket. Hatásosnak hatásos lett, mert apja megmukkanni sem bírt. Lánya sérelme jogos volt, de nem volt igazságtartalma. Robert Horan nem gondolta azt, hogy Nina egy tévedés, egy nem tervezett kolonc. Valójában ezerszer hálát adott feleségének, hogy volt olyan makacs és megtartotta a gyereket. Nina pont ilyen makacs lány lett, mint anyja. Számos rossz tulajdonságát pedig valahogy láthatatlanná tette azzal, amilyen nemes szándék lapult undok arckifejezése mögött. Mindig érezte a férfi, hogy a lánya több, mint amit tud magáról. Értékesebb, mint bármilyen emberi erény.

Nina feltrappolt az emeletre, magára csapta az ajtót. Bár most jött haza, nem maradhat tovább. Időt kell hagynia magának, hogy felfogja mi is történt, s történik családjában. Hagynia kell, hogy a dolgok megoldják magukat. Neki most nincs mit tennie. Azaz, hogy van: várja a munkája, a szenvedélye. Új kihívások és kalandok. Ezek talán majd segítenek. Csak ezek segíthetnek. És a Répafej fiú. Ő az első a listán.

Fogalma sincs mi vezérelte, de egy papírlapot keresett és elkeseredett szavakat körmölt rá:

Sajnálom Niall, hogy az vagyok, aki. Annyira sajnálom, hogy mindenkit megbántok. Sajnálom, hogy túl bonyolult engem megérteni. Sajnálom...én őszintén nem tudom miért vagyok ilyen. De te...csodálatos vagy Niall. Sosem mondtam, de mindig is felnéztem rád. Mindig komolyan vettelek, mindig fejben tartottam minden egyes szavadat. Sokkal több vagy, mint amennyit képzelsz magadról. Sosem vetted észre, mennyit érsz. Sajnálom, hogy sosem mutattam ki, mennyire szeretlek. Annyira sokat jelentesz nekem. Sajnálom hogy ennek ellenére bántottalak. Sokat. Sajnálom, hogy ennyire elvesztem a saját világomban. Meg sem tudom hálálni mindazt, amit adtál nekem, és mindenki másnak. Mindig azt mondtad, sosem hagysz magamra, megígérted! Sajnálom, hogy mindig olyannak tűntem, mint akit nem érdekel semmi. Sajnálom, hogy nem mutattam ki, hogy nagyon is érdekelsz. Féltettelek, pedig százszor talpraesettebb vagy nálam. Sajnálom. Kérlek ne hagyj magamra!

Sajnálom, hogy megütöttelek.

Sajnálom, hogy nem hallottam meg a segélykiáltásod.

Sajnálom, amiket mondtam. Sajnálom, hogy mindezt a szülinapodon tettem.

Hülye vagyok. Is breá liom u oiread sin agus ní bheidh aon athrú go (ami írül annyit tesz: Nagyon szeretlek, és ez nem fog megváltozni)

Az eső felbőszülve zuhogni kezdett, Niall a diófa alatt is bőrig ázott. De ez volt most a legkevesebb. Ennél valami sokkal ijesztőbb érzés kerítette hatalmába: sajnálta, hogy ő Niall Horan. Jelen pillanatban semmi értelmét nem látta annak, hogy ő az, aki. Bárkivel szívesen cserélt volna. Még nem volt elég érett ahhoz, hogy megértse: az élet ilyen, és sokszor hoz olyan fordulatokat, amelyeket meg nem történtté akarunk tenni, de nem lehet. Meg kell értenie, hogy minden okkal történik, és még ha fáj is, el kell fogadni, hogy nem lesz már semmi ugyanolyan... Most először azonban tényleg besokallt. Legszívesebben a sárga földig itta volna magát. Sőt még az is megfordult fejében, mi lenne ha kipróbálna valami tudatmódosító szert. De mindezen gondolatok csak zsenge hajtások voltak, melyek sosem fognak tovább nőni, ugyanis Niall túl felelősségteljes és túl fegyelmezett volt. Nem akarta azt a hibasort elkövetni, amelyet már végignézhetett nővérén.

Másnapra elvonultak a viharfelhők, a rádió vidáman harsogta a nyárias idő jövetelét. És tényleg: Nina is egy szál pólóban rohangált London forgalmas sétálóutcáján. Beugrott egy habos, diabetikus capuccinóért, mielőtt bement volna a Modest! épületébe, ahol megbeszélt James-szel egy találkát. Ma mintha nem is önmaga lenne. Elveszve kóválygott a fotósok előtt, néha megállt a nyílt utcán egy-egy új táncmozdulat kipróbálására. Idegenkedve a szituációtól, de kiosztott pár aláírást néhány lánynak. Mindenesetre a fényképre éhes alakok nem győzték lőni a felvételeket. Ninának azt a látszatot kellet keltenie, hogy minden a legnagyobb rendben van. És magát is meglepte azzal, hogy ez egész könnyen ment neki. Bár szívesen elszívott volna csokihabos itala társaságában egy szál cigarettát, tudta, hogy azért is csak fejmosást kapna. Mert egy tinibálvány barátnőjének lenni nem olyan könnyű ám. A bandát istápoló menedzsment szigorú szabályokra kötelez mindenkit, mondván: híres embernek lenni színtiszta felelősség. Éppen ezért Nina nem dohányozhat nyilvánosan; mégis milyen példát mutatna ezzel annak a több millió rajongónak, ha bálványuk egy olyan lányt szeret, aki pusztítja magát?

- Nina, igaz, hogy nem fogadtad el az X-faktor felkérését? -kérdezi az egyik szemüveges fickó, kezében diktafonnal. Nina nevetve rázza a fejét, hűen alakítva a bájos 1D barátnőt.

- Nem, dehogy! Épp ellenkezőleg! -felelte a mobilját nyomkodva, csupán azért mert utált farkasszemet nézni az objektívekkel.

- Szóval aláírtad?

- Épp oda tartok, ha nem állnátok el az utam! -vágott ki egy pimasz vigyort, majd megkönnyebbülve szállt be a bérelt terepjárójába. - Hiénák! -sóhajtotta, majd feldobta napszemüvegét, és elhajtott. Az épületbe toppanva egyből hárman támadták le, és kivételesen sok kérdéssel bombázták; Miért vagy itt? Kivel találkozol? Hogy vagy? Próbálni fogtok a csapattal? Kérsz kávét? A nap hátralevő részében egy sereg emberrel kellett még beszélnie, új edzőruhákat rendelt, az új zenei alapok után érdeklődött, interjúkat és fotózásokat mondott le...és végül: rábólintott az X-faktorral megkötendő szerződésre. Mindenki örült döntésének. Hát mégis beadta derekát. Aztán váratlanul feltűnt Jenna, és senki sem értette, hogy került oda ez a kiállhatatlan nőszemély. -Én szóltam neki. -emelte fel kezét Nina, s próbálta csitítani a kedélyeket. Elmagyarázta, miért hívta: - Beszéltem James-szel, felvázolta nagyjából mire kell készülnünk a műsorral kapcsolatban. Nem csak, mint csapat leszünk színpadon, előfordul majd, hogy csak lány, vagy csak fiú táncosokra fogjuk a koreográfiát kitalálni. Mivel mi lányok kevesebben vagyunk, szükségünk volt még egyre. És azért pont Jenna lett az, mert ő már rengetegszer táncolt velünk, ismer minket. Tegyük félre most a személyes unszimpátiát, és koncentráljunk a csapatra, arra, hogy megmutathassuk, kik is vagyunk, ha táncolunk. Rendben?

- Szóval ez történt ma? -kérdezte hosszas csend után Dr. Kettsberg, vagy ahogy Nina hívja: Dr. Beládlátok. A lány tekintete tétován körbejárt a minimál stílusú szobán.

- Tömören. -rántotta meg vállát, majd eszébe jutott, hogy erről az illetlen szokásról le kellene szoknia.

- Na és mikor lesz az első élő adás? -kérdezte kíváncsian, arcán fáradt félmosoly.

- Három hét múlva. Nincs sok időnk. -felelte a körmeit nézegetve, mellyel még a vaknak is láthatóvá tette: egyáltalán nem akar erről beszélgetni. - Kérdezhetek valamit?

- Ez az én dolgom szokott lenni, de csak rajta. -dőlt hátra fotelében.

- Ön szokta azt tettetni, hogy minden rendben van? -a férfit tüntetőleg nem lepi meg a kérdés. Tüntetőleg.

- Nos, olykor megesik mindenkivel. -felelte- Még velem is. -vallja be, nem szívesen. Nina szeme felcsillan, s rögtön meg is ragadta az alkalmat, hogy faggathassa a mindig zárkózott pasast.

- Nem akarok tolakodó lenni, bár ha az vagyok sem érdekel, de fogadjunk, hogy egy nő van a dologban. -teszi keresztbe vékony lábait, s boldogan játsza az éppen analizáló fejturkászt.

A pasi halványan felkacag, majd olyan arcot vág, mint aki lebukott, s fény derült legféltettebb titkára. Érezte, hogy Nina nem fog leszállni a témáról.

- Szerepcsere?!

Nina elégedetten bólint.

- És ki ez a nő? Honnan ismeri? -teszi fel kötelezően megválaszolandó kérdését a lány, komoly arcáról már csak egy szemüveg hiányzik.

- Erről nem kéne tudnod. -rázza meg a fejét, s kezdi magát kellemetlenül érezni. Zsákutcába fog szorulni.

- De még mennyire, hogy kéne. Meséljen róla, hisz maga mondta: ha beszélünk róla, előre haladunk.

- Az a baj vele, hogy az egyik páciensem. Az egyetlen páciensem, aki olyan zárkózott, hogy még én sem látok a fejébe. -ismeri be bizalmasra halkított hangerőn.

- Ezt nem is akarom elhinni! Maga mindenkibe belelát! Azt gondoltam, ha engem átvilágított, bárkit át tud.

- Én is. -biggyeszti le a száját, és összevonja szemöldökét, mert úgy érzi, már így is túl sokat mondott a lánynak.

- Ennyire zárkózott a nő? Mivel töltik akkor ki az egy órás rendelését?

- Nagyon különös, mert a nő szája be sem áll. A laikus fülek azt hinnék, hogy egy túlzottan is extrovertált egyénnel van dolgunk.

Nina egyből a lényegre tapint: - Szóval a nő az igazi énjét emögé a locsifecsi stílus mögé rejti?

- Pontosan! -csettint a férfi, aztán észbe kap- Na, de zárjuk le a témát!

- Oké, mára megelégszem ennyivel. -tapsolja össze tenyerét, majd felpattan- Azt hiszem mennem kell, bocs. -pillant a faliórára.

- Máris? -lepődik meg- Rendben, de tudnod kell, hogy jövő héten nem leszek Londonban.

- Elutazik?

- Igen, munkaügyben. És éppen ezért kérnék tőled egy hatalmas szívességet! -fonja össze ujjait. Nina érdeklődve vár. - Persze nem gond, ha nem tudod vállalni.

- Bökje ki! -biztatja, s csípőre teszi kezét.

- Van itt valaki, aki nagyon vágyik egy kis törődésre, és szeretetre, amíg távol leszek.

Nina megdermed a komoly szavaktól: törődés, szeretet?!

- Ne ijesztgessen már! -kap homlokához, s követi tekintetével a dokit, aki a helység egy ajtója mögött eltűnik pár pillanatra. Egy apró kölyökkutyával tér vissza praclija között. - Ez egy kiskutya! -állapítja meg lehetetlenül bonyolult megfejtését. Dr. Belédlátok megragadta a kis szőrmók mancsát és furcsa, gügyögő hangok kíséretében integetett vele a lánynak. Nina nevetve égnek emelte a szemét, aztán észbe kapott:

- Hé, hé! Arról van szó, hogy nekem kéne erre a kis szörnyre vigyázni?

- Ha elvállalod! -vágott ki egy 100 wattos vigyort; Nina nem utasíthatta vissza.

- Biztos benne, hogy ez jó ötlet? Louis díszhalait is el szoktam felejteni megetetni.

- Bízom benned. -hinti el a bűvszót, mintegy ravaszságból, hiszen pontosan tudta, hogy fog reagálni a lány.

- Jól van. Rám hagyhatja, vigyázok rá! -nyújtotta karjait, s a doki szíves-örömest adja át a kis jövevényt.

- Nina, ő itt Pogo, Pogo, ő Nina.

- Pogo? Komolyan Pogo-nak hívják? -kuncog a szöszi, s közben már a kézfejét nyalogató kutyussal barátkozik.

- Köszönöm, hogy segítesz!

- Ugyan! -szorítja mellkasához a kis bolhazsákot, majd elköszön.

A három órás táncpróbáról Nina késő este ért haza, hóna alatt új barátjával, Pogoval. Remélte, hogy Louis nem bánja majd, ha itt talál a lakásában egy kutyát. Bár őszintén szólva, fogalma sem volt, Louis mikor jön vissza Londonba. Nem akarta felhívni.

A liftre várva összefutott Bunda nénivel, akinek öltözete most is több volt, mint meghökkentő. Egy valódi faragott pipát szívott, fején csillogó gyöngyös kalap. Nina arra gondolt, valószínűleg a kaszinóba indul, mint minden hétfő este. A hölgy megjegyezte, milyen aranyos kutyusa van a lánynak, ám Nina kicsit megrémült, mikor Bunda néni végigsimított Pogo pelyhes bundáján, és hozzátette: "milyen finom a szőre."

Nina biztonságban érezte magát Louis lakásában, Pogoval ráadásul még magányos sem volt. A konyhában nem sűrűn tevékenykedett eddig, de egyébként szerette a lakásnak ezen részét is, mert hihetetlenül hangulatoson volt berendezve. Világos színek, nagy ablakok, pult, de a kedvence  a hűtő oldalába épített hangfal volt. Másnap reggel ez a szám szólalt meg először a rádióban, és a sors különös fintora, hogy szövege pontosan arról szólt, amit a napokban érzett. A dal hallatán fel-felerősödő hullámokban tört rá a depresszió. Próbálta azonban lefoglalni magát a reggeli készítésével, melyet csakis kecses, finom táncmozdulatok közbeiktatásával tudott kivitelezni. Ha zene szólt -legyen szó bármilyen műfajról-, képtelen volt egy helyben állni. A nap őszies sugarai teletöltötték élettel a konyhát. A lány egy szál bugyiban, és egy gyűrött pólóban szökdécselt a hűs kövön. Banános-mogyoróvajas pirítóst készített, de igen sok időt vett ez a művelet igénybe, mert minden egyes mozdulat után lejtett egy sor szenvedélyes csípőkörzést vagy pörgést. A hangos zenétől meg sem hallotta, hogy valaki motoszkál a lakásban. Louis percekig figyelte őt a konyha boltívének támaszkodva, és még csak észre sem vette őt a szőke. A fiú ábrándos félmosollyal meredt a számára legkülönlegesebb lányra. Szemei falták minden egyes porcikáját, barackszínűre festett lábujjkörmeit, félig kibomlott, laza kontyát, a kis gödröcskéket a gerince tövében, a kibukkanó kulcscsontjait...

Reggelihez hasonlító étkek kerültek a hófehér tányérra, Nina elsiklott a pult mentén, s egy cseles ugrással a bárszékre huppant. Amint szájához emelte a kenyerét, szeme összeakadt két babonázó kékkel. A pirítós visszapottyant. A lány hitetlenkedve mosolyodott el, de mintha a székhez szögelték volna, moccanni sem bírt. Louis huncut vigyorral bólintott egyet, mintegy köszönésként, majd várakozóan keresztbe fonta karjait. Nina gyorsan végigmustrálta: világoskék farmerja száránál kibukkant csupasz, barna bokája, éles kontrasztban hófehér tornacipőjével, bordó pulcsiját pedig mintha ráöntötték volna. De jól néz ki! -jegyezte meg magában Nina, majd szemlátomást szavak után keresgélt.

- Hogy-hogy visszajöttél? -kérdezte izgatottan, s közben lehalkította a bömbölő muzsikát. A fiún fellelhető nyugalom nem szűnt meg, békésen nézte a lányt, semmiképpen nem akarta megláttatni, mennyire nyomasztja valami.

- Ezt én is kérdezhetném. -vonta fel egyik szemöldökét, Nina pedig reflexből felnevetett.

- Az X-faktor miatt. Aláírtam a szerződést! -újságolta kivételesen lelkesen, de Louis nem dőlt be a hirtelen jött jókedvnek.

- Tudom, tele van vele a net -húzta el száját gondolkodva- Tehát munka ezerrel?

- Tánc ezerrel! -javította ki, s megint kierőltetett magából egy mosolyt.

- Szuper! Akkor minden rendben van? -tárta szét karját, s beszállt a felhőtlen örömöt színlelők körébe. 

- Aha! -harsogta cserfesen, majd felpattant, hogy kitöltse a kávéját. Egyikük sem közelített a másikhoz...- De te miért jöttél vissza ilyen hamar? -kérdezte a gőzölgő fekete italba bámulva.

- Őszinte legyek?

- Hát persze! 

- Akkor te miért nem vagy az? -csattant fel a maga szelíd módján.

- Hm? 

- Apád felhívott.

- Mi van?

- Megkért, hogy nagyon figyeljek oda rád. -kezdte, s látszott az arcán elterülő aggodalom- Nem értettem, miért mondja ezt, és akkor elmondott mindent. Mindent. -hangsúlyozta ki még egyszer. Nina lesápadt, s érezte, ahogy eltűnik szeme elől a valóság, Niall szenvedő arca töltött ki mindent. Mellkasát fájdalom kezdte szaggatni. - Azt hitte itt vagyok Londonban, de amikor tudattam vele, hogy én otthon vagyok Doncasterben, a lelkemre köttette, hogy jöjjek vissza hozzád. Teljesen odavolt. -homloka sok kis ráncba szaladt, s félve nézett fel barátnőjére. 

- Mégis minek néz engem? Ötévesnek, aki nem tud magára vigyázni? -csapott a pultra erőtlenül, de maga is jól tudta, hogy bizony van oka a környezetének féltenie őt. Még akkor is, ha ezt büszkesége nehezen viselte.

- Szóval ezek után is azt mondod, minden rendben? - Lou hangja szokatlanul jeges, Nina őszintén megijedt tőle. Nem játszhat tovább, Louis előtt biztosan nem. A lány a pultba kapaszkodott, görcsösen markolt lapjába. Arca rózsapirosra gyúlt, megszeppenve pislogott maga elé. Ádáz harcot vívott legbelül, végül sikerült erőt gyűjtenie, hogy mindent bevalljon.

- Csak nem akartalak terhelni megint a hülye problémáimmal -motyogta leszegett fejjel, s érezte, ahogy fátyolosodik tekintete - Azt gondoltam, hogy ha vidámnak tűnök, könnyebb lesz. De nem lett az. Nem lehet sokáig tettetni, hogy minden rendben van. 

Louis elszomorodva hallgat. 

- Úristen, de jó, hogy itt vagy! -sóhajtott fel akadozva, s a fiúhoz rohant. Szorosan ölelte át mellkasát, mint kislány az apukáját. Illatos pulóverébe temette arcát, így rejtve el kibuggyanó könnycseppjeit. Megkönnyebbülve érezte, hogy enyhült a fájdalma. Méghozzá egy csapásra. Volt egy titka: amikor csak megérezte Louis érintését, csókját bőrén, egy sebe máris begyógyult szívén. Szívén, amely olyan, akár egy csatatér.