2012. december 31., hétfő

2013-ban folytatjuk

Minden directionernek, What's up Horan olvasónak nagyon boldog és szerencsés új évet kívánok! Aki teheti, bulizzon ma egy nagyot! 2013-ban is folytatódik a történet, élén Ninával. Tartsatok velem ;D BB

2012. december 30., vasárnap

64. rész - A béna, porcelán hal

(ajánlott muzsika)
Louis feszült. Látszik rajta. Mintha nem tudna mit kezdeni magával, csak lapozgatja a múltheti pletykamagazinokat, amelyekben még Harry és az ő összevert pofija a téma. Töprengve kapja tekintetét a dohányzóasztalon tornyosuló könyvekre. Nina holmija...mind régi, vaskos kötésű, poros könyvek. A fiú kedvetlenül körbenéz a nappalin, majd hirtelen felindulásból felkapja a legfelső olvasmányt. Közömbös arccal olvassa el a borítón arany betűkkel kanyargó címet: Anna Karenina. Gőze sincs miféle iromány ez, de jobb dolga híján felüti a halkan nyikorgó kemény fedelet. Szemei kíváncsian kergetni kezdik a sorokat.


Csak ültem Louis szobájában, hátamat a langyos fal támasztotta. Huszadszorra is megvizsgáltam a helység minden milliméterét; a bútorokat, az ablakpárkányon nevelgetett virágokat, az apró csecsebecséket. Volt ott: díjátadókon nyert trófeák, rajongói ajándékok. A kedvencem mégis az ágy feletti polcon helyet kapó képkeret volt, benne a Tomlinson testvérekről lőtt képpel. Régen készülhetett, Louis egészen kiskölyök még rajta.

Elmosolyodom.

Hiszen én tiszta hülye vagyok. Repesnem kéne, ugyanis én vagyok a legszerencsésebb. Jó, ez furán hangzik a mai napon történtek után, mégis... megpróbálom félretenni a fejembe ékelődött tényt, mely marja torkomat azóta is; kizárom ezt a fájdalmat, elbújtatom öcsém kegyetlen hangját a fejemben. Fogd be Niall! Nem török össze. Furcsa, nem? Mikor lettem ilyen pozitív? Mikor és miért költözött ennyi napsugár a csontjaim közé? Aha, sejtem már a választ. Ehhez még Dr. Belédlátok sem kell. Okos kislány vagyok, és mint mondtam: a legszerencsésebb még mindig. Enyém a főnyeremény. Ő a főnyeremény. Egy ember. Csak egy fiú.

Úgy hívják...
Louis.

Ühüm, Louis a neve, angol fiú. Igen, ő az. Az a huncut és szemtelen mókamester. Tréfát űz bárkiből, ne izgulj. Belőlem is, versenyszerűen.
Itt ülök a szobájában. Mi több, esténként az ágyában alszom. Többet nem árulhatok el. Nem árulhatom el, hogy ő a legcsodásabb ember. Nem tudhatja meg senki, hogy neki van a legtöbb törődés és törődni vágyás a szeme bogarában.
Megijedem egy halk kuncogás hallatán. Honnan jött ez a hang? Ki nevet ki? Valaki figyel? Összerezzenek.


Én voltam az. Én nevettem fel. Bediliztem volna? Nem, ugyan. Csak eszembe jutott, amikor tegnap (a nap, mikor még peckesen állt a 'tökéletes boldogság' nevű palota, tetején egy színes zászlócskával) Louis azt mondta Harrynek: "Ha olyan magas lennél, mint amilyen hülye vagy, a hónod alatt dörögne az ég." Tudom, pont belekortyoltam a Tommo-féle csodakakaóba, mikor ezt vágta Hazza fejéhez; majdnem megfulladtam, de a pultról mindenképpen leborultam a röhögéstől. Pedig Louis nem is szánta viccnek.
Na, vissza a jelenbe, a tegnap már múlt.



Egyre másra azon jár az eszem, hogy fel kell hívnom apámat. De ma nem megy. Most inkább legyünk derűlátóak. És egyébként is, mit sajnáltatom magam itt?
Most nem bírom a magányt, felpattanok, és rögvest áttrappolok a nappaliba. A nevetségesen egyszerű ötlettől még nevetségesebben izgatott leszek. Furcsa, kesze-kusza, ütemtelen léptekkel lopódzom végig a falat súrolva karommal. Először csak bekukucskáltam a nappali boltívén keresztül. Ott ül a kanapén, olvas. Nem mintha félnék tőle, hogy taposóaknára lépek...mégis lassú, és nesztelen léptekkel mászok el a célig. Mint egy hízelgő macska, úgy kúszom mellé, de a macskával ellentétben, alattam besüpped a dívány. Csoda, hogy nem dorombolok. Árgus szemekkel figyelem őt, ahogy kék szemei oda-vissza futnak a sorokon, el sem szakad a könyvtől. Hékás, ez az én könyvem...már megint. Azért csak nem bírta ki: elmosolyodott közben. Karja alá furakodom fejemmel, de csak finoman, nem akarom zavarni. Elég, ha érzem a közelségét, fizikailag is. Érzem szívdobogását felgyorsulni. Végül leteszi a könyvet, és némi aggodalommal méreget. Érzem vizsgálgató tekintetét magamon, ezért felülök kényelmes búvóhelyemből, és szembenézek végzetemmel. Vele.


- Azt hittem elaludtál. -rántja meg vállát az órákig tartó csendes elvonulásomra utalva.
- Nem ment. -felelem kurtán, majd a plafont kezdtem el kémlelni, mintha ennél érdekesebbet még nem láttam volna. Louis megadóan maga felé irányítja fejem.
- Mi a hézag? -kérdezi vigyorogva, de azért érzem hangjában a félelmet.
Álduzzogással, hangosan fújom ki a levegőt.
- Szeretlek. -mondom, s nem csak ő, de az én szemem is elgömbölyödik a szóra. Miket beszélek?
- Jól hallottam? -kérdezte gyanakodva, majd homlokomra tapasztja tenyerét- Nem vagy lázas. -ráncolja homlokát. Nem tudok értelmes magyarázattal előállni. Olyan arcot vághatok, mint aki rossz fát tett a tűzre. Mintha valami tabu szó lenne. Mintha valaki más mondta volna. Mintha egy másik Nina tette volna. 

Ó, nem, nem. Ez az igazi Nina műve. Ne fogjuk másra! Szegény Tomlinson. Jól lesokkoltam. Talán egyszer mondtam neki, s azóta se. Nem is várta. Tudta, hogy ez a szó különlegesebb annál, mintsem hogy örökké ezt hajtogassam neki.

- Ki kellett mondanom. -motyogom elmerengve, majd a felismerés, hogy mennyire jó érzés volt kimondani, csiklandozóan kúszik nyakamon végig, le a gyomromba. Idétlenül bárgyú vigyor terül el arcomon, csak remélni tudom, hogy Louis-nak még így is tetszem.
- Köszönöm. A legjobb ajándék, melyet valaha kaptam. -vallja be meghatódva, majd újra elkomorul. Tudom, hogy a Horan-háború miatt ilyen. Tudom, hogy nagyon bántja ez az egész. Tudom, hogy nehéz ez neki is. Két tűz közé került. Két nem is akármilyen tűz közé. Érzem, ahogy lassan hervad el belőlem ez a felemelő napsugár: hiába áltatom magam ezzel a maszlaggal. Derűlátás ide vagy oda, a családom széthullott. De még rémesebb, hogy ebbe a bandatagok akaratlanul is belekeverednek, hiszen Niall mindannyiuk barátja.


- Mi lenne velem nélküled? -kérdem lesütött szemekkel, és újra elfészkelem magam erős karjaiban.
- Erre inkább nem is válaszolok. -csóválja fejét, s közben hajammal játszik. Barátkoznia kell még a vágott hajú Ninával. 
- Jó, de arra igen, hogy mióta olvasol te orosz irodalmat? -kérdem az Anna Kareninára célozva. 


Louis estére magamra hagyott, persze nem direkt. Én beszéltem rá, hogy menjen csak, jól elleszek én itt. Harrynek is szüksége van rá. A fiúk is szoktak lelkizni, én tudom. Legalábbis ezek ketten biztosan. Alig akart itt hagyni, de rábeszéltem. Főként azért, mert nekem is tervem volt, persze ezt nem köthettem Tommo orrára. Egyből a fejét csóválta volna. Ahogy kilépett lakása ajtaján, mobilt ragadtam. Tudom, úgy volt, hogy ma nem foglalkozok holmi családi katasztrófákkal, de csak a szám volt nagy. Nagyon is foglalkozok. Még ma fel kell hívnom apámat, és számon kérő hangon fogom szemére vetni, miért nem szólt? - Apa? -kérdezem feleslegesen, persze, hogy ő az. Kinek van még egy ilyen dörmögős hangja? - Miért hallgattad el? Mikor akartál szólni? Válaszolj őszintén! -hörgöm, és nem zavar, hogy tiszteletlen a hangsúlyom.
- Nina, kicsim... -lágyul el bűnbánó hangja, de ezzel engem most nem hat meg. 
- Nem vagyok a kicsid! -vágom rá- Magyarázatot követelek, most!
- Nehezet kérsz. Jobb lenne ezt személyesen tisztázni. -habogja, de tudom, hogy halogatni akarja. 
- Személyesen is meg kell beszélnünk. De legalább vázold már fel az okokat! 
- Ugyan már Nino, anyád és én már rég nem úgy tekintettünk egymásra, ahogy egy férjnek és feleségnek kell. Csak megszokásból voltunk együtt, de a rengeteg veszekedés ellehetetlenítette azt is. Közös döntés volt. -hallom hangján a gyötörtséget, és végtelenül megsajnálom. Veszek egy mély levegőt.
- Apu, nagyon kivagy? De komolyan, hogy vagy? -kérdezem, s talán most először vagyok ilyen gyengéd a saját apámhoz. A vonal túlvége hallgat egy darabig, valószínű őt is meglepem magamon kívül. 
- Kutya bajom, miattam ne izgulj. -füllent, tudom- Sajnálom, hogy nem mondtam el, egyszerűen nem tudtam hogyan tegyem. Féltem, hogy reagálsz majd, főleg azok után  hogy annak az amerikai fiúnak meghalt a barátnője. Nem mertem még egy rossz hírrel előállni. -búgja szelíd hangján, én meg fájóan elhúzom szám.
- Pedig most nem az én reakciómtól kellett volna félned.
- Niall...
- Mikor mondtad el neki? 
- Nem én mondtam el neki. Anyád. 
- Az az átkozo...
- Nina! -csitít felemelt hanggal. 
- Jó. -fújtatok duzzogva- De akkor már mindent értek. -bólintok magamnak, és örülök, hogy végre összeállt a kép.
- Micsodát? -apa még csak nem is sejti.
- El sem hiszed, hogy kifordult magából a fiad. Biztosan nem láttad még ilyennek. Képzeld; kidobott a lakásból, és azt mondta, hogy gyűlöl. Miattam váltok. -idézem fel szavait, jut még több is az eszembe, de apának nem kell minden sokkoló részletről tudnia. 
- Mi van? Ennek semmi köze hozzád! 
- Biztos? Akkor anya miért így állította be az egész Nialler előtt? Miért csinálja ezt? -kapkodok kérdéseimmel, és elfúl a hangom. A nappaliban ácsorgok, és közben az egyik polcról kezembe akad egy maroknyi szobor, valami fura porcelán-hal. Erélyes önuralomra van szükségem, hogy ne csapjam a földhöz. 
- Ez hihetetlen. -kacag szánalommal teli hangon- Látod, éppen az ilyen húzásai borítottak ki mindig is. Ez az aljas cselszövés, amit ellened művel. -dühöng, s fura: az ő dühe csillapítja az enyémet. 
- Mindegy, ne aggódj semmi miatt apa. Majd én helyrepofozom Niallt. Anyához pedig lesz egy-két kedves szavam. Ezt nem ússza meg. Hogy ugraszthatja össze szándékosan a gyerekeit? -kérdezem költőinek szánva, és fel sem tűnik, amikor a falhoz vágom a kerámiát. Hupsz, ennek nem biztos, hogy a gazdája örülni fog. De most nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy győzzön az igazság. Nem lesz itt semmiféle háború, megoldok mindent. -biztatom magam, aztán elköszönök aputól, aki könyörögve kér, hogy ne essek anyámnak. Jó, jó, ígérem...
Dzsekit fel, indulok!

Nyúzott képű öcsém nyit ajtót, de nem én vagyok az egyedüli vendége mára. Rosie ücsörög az egyik fotelben, kezében egy olyan hatalmas kijelző-kütyüvel, amit érintéssel kell vezérelni. Értek is én ezekhez. Leragadtam a Nintendonál. Viszont kellemesen meglep Roro jelenléte, vajmi ösztön azt súgja, hogy Niall már kezdi visszanyerni régi formáját. Biztosan meghallgat majd, és ő is rádöbben, hogy anya megint összekuszált mindent. Nos, ezek szép remények, melyekkel vállamon léptem be a lakásba. Aztán megszólal a szőke fiú, de még a hangja is egészen más.
- Minek jöttél? Hm? -áll meg előttem keresztbe tett kezekkel. Hunyorogva válaszolok, egész egyszerűen halvány lila gőzöm sincs, hogyan fogalmazzak. Sosem tudtam finoman és óvatosan bánni a szavakkal. Izgulva Rorora sandítok a háttérben, s ő hasonló feszengéssel pislog vissza rám.
- Izé, én csak...-kezdem nem túl határozottan- el akarom mondani, hogy beszéltem apuval. -harapok számba, pattanásig feszült idegekkel várom bárminemű reakcióját, rezzenését.
- És? Ezért jöttél, hogy ezt elmond? Oké. Mehetsz is. -tárja szét karjait, hangja bosszantóan arrogáns. Mintha valami király lenne a várában. 
- Igen. Vagyis nem, nem csak ezt. Anya hazudott neked, nem miattam válnak! -hangom remeg, csak tudnám miért. Niall az öcsém, nem fog megenni. Egyébként is kitől félek én? Mégis izzad a tenyerem, és sűrűn nyelek.
- Ez szánalmas. -veti oda félvállról, olyan flegmasággal, mint ahogy a tornacsukáját rúgja le lábáról- Azt hiszed érdekel bármi, amit mondasz? Azt hiszed idejössz, és majd te megmondod a frankót? Gusztustalan, hogy a saját anyánkat mocskolod be, hogy magadat tisztogasd. Közlöm, hogy nem hiszek neked. És jobb, ha hozzászoksz, hogy nekünk már nincs közünk egymáshoz. Anya teljesen össze van törve, hogy mered...hogy mersz ellene hangolni? -szavai elfojtott suttogások, telis-tele undorral. Azt hiszem hányingerem van, forog a világ.
- Ellene hangolni? Csak az igazat mondom! 
- Nem, te csak magadat mented. De felesleges, elástad magad egy életre. Nagyon jól passzolsz apához. Mindketten egyformán önzőek vagytok. De nem baj, majd én ott leszek anya mellett. Szégyell téged! És én is! -szemei szikrákat szórnak felém, mintha így akarna eltenni láb alól. Ha így folytatja, sikerül is neki.
- Hallod te, hogy miket beszélsz? Niall... -hisztizek, és nincs már harag, düh, vagy efféle erős érzelem bennem. Gyenge vagyok, akár egy kismadár a szembe szélben. Szeretem az öcsémet, de most nem értem. Miért mond nekem ilyeneket? Mit tettem? - Mit csináltam rosszul? -kérdezem a teljes megsemmisülés szélén. Bár ne kérdeztem volna, én hülye. Mintha szándékosan ingerelném Niallt, hogy zúzzon darabokra. Tálcán kínálom a lelkem...
- Mindent. A helyedben pedig nem lennék úgy oda apától. Biztos nem merte neked megmondani az igazat, mert gyáva. Ha van egy kis eszed könnyen rájössz: borzasztó gátakat szabott köztük az, hogy a lányuk egy lelki nyomorék. 

Hm.

-Nina jól vagy? -hallom meg Rosie hangját, és azon kapom magam, hogy bőszen bólogatok, akár egy idióta. Gépiesen lépegetek hátrafelé, ki az ajtón. Hallom ahogy becsapódik mögöttem, én pedig már egy taxiban ülök. Atyavilág, nem vagyok normális, hogy idejöttem. Miért, miért, miért kell nekem örökké a problémák után mennem? Maguktól is megtalálnak, hiába váltottam lakhelyet. Egy egyetemes barom vagyok! Tutira van valami belső kényszerem arra, hogy verbálisan megalázzanak, a földbe tiporjanak, és elhordjanak a világkerekség legszörnyűbb emberének. Nocsak, úgy tűnik kiváltképp imádom, ha mindezt a hozzám legközelebb álló emberek teszik.

Nos, még pár órája felírtam a csuklómra: derűlátás. Most pedig azt érzem, hogy pokolba a derűvel. Pokolba a házassággal, a hazug anyákkal, pokolba a családommal! Elkeseredett vehemenciával dörgölöm szappannal a csuklómat, de a fekete filc nem akar lekopni, bőröm már vöröslik. Mindegy. Engedek egy kád meleg fürdővizet. Elegem van mindenből. Igen, érzem ahogy szaggatja belsőmet a düh, és muszáj, MUSZÁJ valamivel kiadnom, különben megőrülök. Tudom, hogy ez nem normális... de kiveszem a konyhaszekrényben talált összes tányért, és egyesével a krémszínű csempére ejtem őket. Aztán áldozatom lesz még három cserépnyi fura növény a nappaliban, egy állólámpa, de szerencsére az akváriumot elkerüli haragom. Repülnek a párnák, a kanapét kibelezem, a távirányító szinte átszeli a lakást. Zilálva állok meg a pusztításban. Ezzel meg is volnánk, a csobogó vízről eszembe jut: jöhet a fürdő.

Kegyetlen módon tépem le ruháimat magamról. A forró víz mintha lemarná bőröm. Szinte fázok az erős perzseléstől. Apró tűk szurkálják bőrömet mindenhol. A fejemet a hűs csempének döntöm, érzem, ahogy patakokban folyik homlokomon a verejték. A 'derűlátás' felirat nem akar eltűnni. 
Jé, milyen csend van.
Hallod?
De jól esik.
Rosszul zártam el a csapot, s egy-egy csepp víz hangos robajjal pottyan alá. Csöpp...csöpp. Percekig hallgatom. Szinte visszhangzik a fürdőszoba. Aztán meghallom saját sóhajom, egyszer, aztán újra és újra. Mintha máglyán lennék, nem is vízben. Ez az emésztő csend csak arra jó, hogy a fejemben levő hangok kiordibálhassák magukat. Kezem a fülemre tapasztom, de hiába. A hangok odabent vannak. Szenvedve csúszom le a kádban, s merülök a víz alá. Hajam tekergő indaként terül szét, csiklandozza a vállam. Buborékokat fújva török felszínre. Megkönnyebbülve észlelem, hogy a hangok elnémultak. Éppen kezdenék ellazulni, mikor ijesztő dolog történik; az egyik csempén megjelenik egy szó: lelki nyomorék. Filctollal írták rá. Megáll bennem az ütő, mikoris feltűnik egy újabb ilyen felirat, s mire észbe kapok az összes csempén áll egy. Lelki nyomorék.
Lelki nyomorék.
Olvasom el huszadszorra is. Pánik tör rám, egészen elhagyom agyam. Kiugrok a kádból, és zokogva rohanok be Louis szobájába. A takaró alá bújok, s remegve várom, hogy végre felülkerekedjen rajtam a derűlátás. Lopva a csuklómra pillantok, s hihetetlen, de a felirat eltűnt...A Louis illatú párnába rejtem arcom, bőgök, nincs mese. 
Valaki áll az ajtóban. Félve felemelem a fejem, és egy csapásra elszáll minden kín; Louis az. - Szia kis lelki nyomorék! -integet, én pedig márvánnyá kövülök. Sikítani akarok, de egy hang sem akar kijönni torkomon. Mint akit defibrillátorral sokkoltak, úgy ugrok fel az ágyban. Micsoda rémséges álom. Hajnali egy van, világítja arcomba élesen a digitális vekker. Louis még nem jött haza? -ez a gondolat ötlik fejembe egy kósza és kába pillanatra. Félálmomban visszadőlök a puha párnára.

Hajnali kettő. Nyílik a bejárati ajtó. Louis tapogatózik a sötétben, majd halkan beleszól a levegőbe: - Nina, fent vagy? - Mivel nem jön válasz, lábujjhegyen fojtatja útját a nappali fele, de mikor fényt kapcsol, tátva marad a szája. Egyből borzalmas érzései kerekednek, kirohan a konyhába. A szemei is már egy békáéval vetekednek. Aztán a pulton egy cetlit talál rajta ez áll, az írásból kizárólagosan csakis Nina firkanthatta: 



TO DO:

- összesö feltakarítani
- új tányérokat venni
- megcsókolni Louis-t, és reménykedni, hogy megbocsájt
- megkérdezni Louis-t, hogy az a béna, porcelán hal, ugye nem valami pótolhatatlan emlék volt
- helyreállítani a nappalit
- új növényeket ültetni
- megkeresni, hova dobtam a távirányítót
- venni Louis-nak egy hasonlóan béna, porcelán halat.


2012. december 24., hétfő

63. rész - Miattad!

Az ünnepek alatt is legyetek résen, mert hozni fogok új részt! Pihenjetek sokat, egyetek jókat, legyetek a számotokra fontos emberekkel! A legboldogabb születésnapot a legdiliseb, legszexibb Louis Tomlinsonnak! <3  És persze: Nagyon boldog karácsonyt nektek, imádott olvasóimnak!!! BB

Az egyébként világos bútorzatú, fénnyel teli nappali most feketébe volt borulva, hála a sötétítőfüggönyöknek. Megfizethetetlen nyugalom áradt a lakás minden négyzetcentijéből. Nina egészen megbódult ettől a felemelő otthon-érzettől, ettől az imádni való csendtől. Persze nem honolt töretlen némaság, mely nyomasztó lehet egy idő után. Nem. Harry halk szuszogása, és az akvárium vízkeringetőjének finom zöreje töltötte be a teret. 
Nina édesen elvigyorodott, amikor meglátta a széles kanapén, pokrócrengetegbe bugyolált fiút. Louis némán artikulálva intett neki, hogy kövesse őt, de csendben. Nina virgonc örömmel bólintott, s lábujjhegyen lopózva követte Tomlinsont. A fiú szándékosan megtorpant a folyosón, olyan hirtelen, hogy a szorosan sarkában osonó lány óhatatlanul is nekiütközött. Tommo és Nina is alig tudta halkan intézni kacaját. A fiúban áramütést keltett Nina érintése, majd jólesően a hátához vonta a szőkeséget. Aztán végre beértek a hálószobába, ami mára már Nináé is éppannyira volt, mint Louis-é. Nina behajtja maga mögött az ajtót, majd nekidőlve megjegyzi, miközben Tommo elveti magát az ágyon: - Szóval ő az?! Vele csalsz engem? -bök hüvelykujjával a nappali fele, majd magára. Louis Shrek Csizmás kandúrjának szívet olvasztó tekintetével válaszol. - Mindegy, legalább az ízlésed pazar! -nevet fel a lány, s közben kidugott nyelvébe harap. Louis nem tudja magát türtőztetni, felpattan helyéről, és az ajtóhoz szorítja áldozatát. Nem szól semmit, csak csókol. Nina szintúgy. A fiú borotvahabja Nina arcára kenődik. Prüszkölve nevetnek fel megint egymással szemben. Louis letörli Nina szakállát, majd befejezi reggeli rutinját a fürdőben. Visszatérve, puha, borostátlan arccal Ninát a párnázott ablakpadozaton találja kezében két bögre teával. 
- Yorkshire...- szimatol a levegőbe Répafi, és elégedett szökdécsel a lány mellé. A gőzölgő italok szürcsölése közben végre beszélgetni kezdenek. Nina hirtelen, egyből a közepébe csap:
- Sajnálom, hogy önzőnek hívtalak. Én voltam az, nem te. De tudod ugye, hogy nem gondoltam komolyan? -pillant sármos párjára. - Azt viszont mindennél komolyabban gondolom, hogy te vagy a legaranyszívűbb ember a világon. -jelenti ki büszkén. Louis lepetten megnyalja a száját, méz ízét érzi.
- De hát miért én? 
- Mert odaadtad a szíved egy magamfajta förtelmes nőszemélynek. Meg sem érdemlem. -rázta fejét gondterhelten, s az jutott eszébe, hogy mennyit fejlődött; régen sosem mert, tudott, vagy akart ilyen témákról beszélni senkivel. Most meg? Csak úgy árad belőle ez a fajta gyengédség.
- Te kis lélekpolitikus! Azt elfelejtetted, hogy ez is kettőn áll, mint mindig, minden. A szívemért cserébe birtoklom a tiedet. 
Nina gúnyosan grimasszal égnek emelte zöld tekintetét: - Na és azzal ugyan mire mész Rómeó?
- Még csak nem is sejted mire... -válaszolt sejtelmes mosollyal, majd legurított pár kortyot.
- Oké, megadom magam. -húzódott halk kacajra szája, miközben felemelte tenyerét.
- Helyes, akkor én kérdezek: mi történt LA-ben ezalatt az egy hét alatt? Hogy van Keane? És főleg: Te hogy vagy?
- Minden részlet érdekel? -kérdezte Nina, s ez valamiért rossz érzést váltott ki Louis-ból, de azért helyeslően bólintott egyet. - Hát jó. -vett egy hatalmas adag levegőt- Önfejűen itt hagytalak. Nehogy azt hidd, hogy nem bántott a dolog, de egy erősebb késztetés mégis arra ösztökélt, hogy mennem kell. És igaza lett. Ha nem vagyok akkor Keane mellett...ha nincs aki nyújtsa a kezét felé...-habogta megakadva, de egyik mondatot sem tudta befejezni. Louis egy amolyan 'nincs semmi baj' érintéssel próbálta megnyugtatni. - Na mindegy. Életem legszörnyűbb repülőútja után csak még rosszabb következett. Keane a reptéren várt, elmentünk hozzájuk. Visszaköltözött a családja házába, ugyanis egyetlen dollárja sem maradt, ráadásul a szerkesztőségből is kirúgták. A szülei nagyon kedvesen fogadtak, a nővére szobájában laktam, aki Európában él, ott alapított családot. Másnap volt a temetés. -itt elhalkult, várt vagy fél percet, s csak azután tudta folytatni. Louis felét sem tudta átérezni, vagy elképzelni, mit élt át a lány. - Az utána elkövetkező napokon pedig csak szimplán gyógyulgattunk. Vagyis csak én, Keane nem volt, és nem is lesz képes. Durva, hogy ezt mondom, de elhinni sem tudod, mennyire gyenge. Egy hajszálon kapaszkodik, alatta pedig feneketlen üresség. Tudod Lou, rájöttem, hogy az élet ilyen. Tartogat olyasmiket mindenki számára, amelyeket aztán nem ért, teljen el bármennyi idő. Sosem fogom megérteni, mi vitt rá, hogy idegenként megszeressem Keane-t, de biztosan nem véletlen. Hiszen most, hogy ismerem, tudom, hogy olyan ember, aki megérdemli, hogy az utolsó csepp verejtékemig küzdjek érte, hogy legalább egy pillanatra könnyíteni tudjak lelkén. -Nina az ablaknak dönti fejét- Visszatérni Los Angelesbe olyan volt, mintha egyúttal az időbe is visszamentem volna. Minden, ami ott történt élesen felelevenedett szemem előtt, képkockáról képkockára, kacajról sírásra, minden illat, szín, és érzés életre kelt bennem. Esténként kénytelen voltam 5-6 mérföldet kocogni és gyalogolni, hogy eljussak arra a partra, ahol annyi mindent átéltünk már, és ami gyökeres változásokat hozott. Órákig csak sétáltam a hűs homokban, miközben odaképzeltelek a feszes szörfruhádban, amint a homokváramba hasalsz. -vigyorodott el. Mint aki befejezte a mesélést felsóhajtott, és a fiú arcát fürkészte. Bármennyire is ismerte már minden vonását, s azok rejtett mondanivalóját, azt biztosan nem tudta leolvasni Louis mire gondolt akkor. Arra, hogy soha nem szabad megbántania ezt a lányt. Soha! Mi több, jobban kell rá vigyáznia, mint a saját életére. Sosem veszítheti el. - Mit nézel így? -bukott ki Ninából a kérdés. Louis elhessegette belső hangjait, és úgy tett, mintha semmi különös nem zajlott volna le kobakjában, s szívében egyaránt.
- Következő kérdés: - Hova tűnt a hajad? -fogta kezébe Nina éppen csak vállig érő haját. Imádta azt a méteres szőke hajzuhatagot, ami leért egészen a derekáig, amire mindig ráfeküdt este, ami reggelente csiklandozta a bőrét, amibe belefúrhatta arcát. De most? Nincs többé. A válla alatt hopp, egyszer csak véget ér a szőkeség.
- Nem tetszik? -ijedt meg Nina, s aggódva összeráncolta homlokát.
- Dehogynem! -vágja rá- Csak nem számítottam erre. Most még fiatalabbnak tűnsz. 
- Jólvan vénség, ne izgulj, visszanő, mint a gyíkok farka. -paskolta meg arcszesztől illatozó arcát, de az ifjú igyekezte hárítani.Olyanok voltak, mint két rossz gyerek. 
- De miért vágattad le?
- Örökké ráfeküdtél éjszaka, emlékszel? Nem egy rózsás érzés. -nevetett fel kacéran- A táncban is zavart már. De nem ezek a fő okok.
- Hát akkor? Talán a te titkos szeretődnek így tetszik? -hülyéskedett tovább- Rosie vágta le?
- Mrs. Wilo.
- Keane anyja?
- IQ betyár vagy. 
- Na, de most komolyan! Miért?
- Egyik este véletlen benyitottam a fürdőbe, amikor ő volt bent, köntösben állt a tükör előtt, és a haját nyisszantgatta. -mutatta, kezéből ollót formálva, s a nő mozdulatait utánozva- A kád szélére ültetett, én pedig csak figyeltem őt, és gyönyörű arcát. Elmesélte, hogy mindig maga vágja a haját. Azt is mondta, hogy számára  a hajvágás fontos cselekvés. Közben egyfajta változást érez magában is. Sokszor ezek az apró újítások, esetleg visszaállítások azok, amelyekre szükségünk van, hogy egy kicsit könnyebben vegyük az akadályokat. Látjuk a változást, és rájövünk, hogy kár keseregni bármin is, hiszen minden elmúlik, s jön valami más. Jobb, vagy rosszabb, kit érdekel, majd kiderül. 
- Talán filozófus a néni? -kérdezte foghegyről Louis
- De igaza van! Szavai nagy hatással voltak rám, és mivel akkor éppen egy lelki tengeralattjárónak éreztem magam, kaptam a lehetőségen, hogy ez megváltozzon. Levágtuk a hajam. És mielőtt reklamálnál a pulcsid miatt is, közlöm, hogy felesleges: úgysem adom vissza! -öltötte ki nyelvét
- Tessék? De Nino! -nyavalygott kislányosan, persze csak színészi képességeit csillogtatva.
- Á, szia Harry! -integetett Nina a fiúnak, ki kómásan hunyorogva dugta be fejét az ajtón.
- Földöntúli hangokat hallottam kiszűrődni innen. De látom, csak Louis az. -morogta rekedten, majd szorosabbra vonta maga körül a plédet, és visszacsoszogott aludni.
Nina visszatért a pulcsis témára: - Azért csentem el, hogy velem legyél, akkor is, ha nem vagy velem. Ráadásul olyan az illata, mint neked! -magyarázta- Nem kérheted, hogy visszaadjam. -rázta fejét szaporán, amit Louis kezei fékeztek meg, s látszott rajta, hogy erősen hezitál. - Na, kérlek! -könyörgött, s hogy biztosan elég meggyőző legyen érve, lecsapott Louis ajkaira. Átfogta tarkóját, miközben Tommo végigsimított dekoltázsán, de megtorpant a keze a pulcsi alatt észlelt láncon.
- Hát ez? -kérdezte mit sem értve, hiszen tudta jól, hogy a szöszi sosem hord ékszert, pláne nem nyakláncot. Éppen ezért sosem vett neki.
- Keane adta nekem. Beth-é volt. -válaszolta előhúzva a láncot. Louis kezébe véve csodálta meg. Nem is kért több magyarázatot mellé, minden érthető volt. Ez nem csak egy ékszer a lány számára. - Most, hogy a hajam, ruhám, és kiegészítőimet is kitárgyaltuk, mesélhetnél te is!  Ahogy látom Harry bébivel minden a régi.
- Aha. Más nem is történt. -rántotta meg vállát, de olyan furán tette mindezt, hogy nem volt az a hülye ember, aki ne vette volna észre, hogy rejteget valamit. 
- Aha. Más nem is történt. -kelt fel ültéből a lány, s átköltözött az ágyra. Türelmesen várt. 
- Az öcséd...
- Mi van Niall-lel? -kapta fel a fejét
- Nincs jól. Valami nagy baja van, de ennél többet senki sem tud. Nem vesz telefont, nem nyit ajtót, nem jön el a megbeszélt helyekre. Nem szól senkihez, és nem engedi senkinek, hogy segítsen.


Niall azt hitte -természetesen rosszul- hogy párnája mögé bújhat a problémák elől. Meleg, puha, kényelmes búvóhelynek tűnt. Abban bízott, ha ágyban marad, s feje búbjáig húzza a takarót, akkor nem érheti baj, akkor megmenekül. Ezek a feltételezések csupán addig tartottak, amíg valaki nem kezdett el megállíthatatlanul dörömbölni az ajtón. Hangosan puffogott rajta ökle. A vehemens látogató csakis nővére lehetett. -Niall, nyisd ki! -kiabálta türelmetlenül. A fiú összegömbölyödött a takaró alatt, s párnájába fúrta fejét, mit sem törődve azzal, hogy így aligha kap levegőt. Nina kis híján lukat ütött az ajtóba, s az sem érdekelte, hogy már sajog a keze tőle. Elvégre ez az ő lakása is. Balszerencséjére viszont odabent hagyta kulcsát. - Kész röhej, hogy az embert a saját öccse nem engedi be a saját lakásába. -morgott orra alatt, miközben a csengőn könyökölt. Nina egyre dühösebb lett. Ha Niall-nek valami baja van, akkor mondja el, sírja ki magát a vállán, és kész. De mi a fene ez az elvonulósdi? -töprengett közben. Teljesen idegen szokás ez öccsétől, éppen ezért kezdte Nina is egyre komolyabban venni. Ennek eredményeképp egyre csak gyűlt benne a feszültség, s a végén már fel sem tűnt neki, hogy szabályosan cipőtalppal rugdossa azt a szerencsétlen ajtót. - Niall! Niall! -ordította, s közben érezte, hogy nyakán megfeszül az ér.
Niall nem tehetett mást. Be kellett engednie, különben Nina tényleg betöri a bejáratot. Végre kinyitotta az ajtót, s az éktelen lárma abbamaradt. Nina meghökkenve pislogott be. Öccse még csak rá sem nézett. Megfordult és szépen, komótosan igyekezett visszacsoszogni szobájába. Hátulról érzelem mentesnek, és érdektelennek tűnt, de mindkét keze ökölbe szorulva súrolta combját. Még fogait is összeszorította, mintha tartana attól, hogy megszólal. (kötelező aláfestő muzsika: itt)
- Mi a fene van veled? -támadja le Nina egyből, s utánairamodik, de megtorpan, mikor Niall mégis felé fordul. Szemeiben mindent felfedezni: csalódottságot, reménytelenséget, de leginkább szokatlan haragot. Ninának elképzelése sem volt róla, mi történt öccsével, amitől ilyen, de a testvére volt. És látta rajta, látta bőrének minden centiméterén, arcának összes rezzenésén, hogy széttépi a düh és az indulat. Ez aligha lehetne hihetetlenebb...-gondolta Nina. Hiszen ezen megnyilvánulások pontosan rá illetek, nem pedig Niallre. Sosem látott hasonlókat öccsén. Ninának szörnyen rossz érzései támadnak: Niall úgy nézi őt, mint aki bármelyik pillanatban torkának eshet. Miért őt nézi öccse ilyen gyűlölködve?
- Azt kérdeztem, mi a bajod? -vonja össze szemöldökét a lány, majd a szétütött kezét kezdi el simogatni.
- Még van merszed megkérdezni? -sziszegi foga között. Hófehér arca vörösben lángol. - Miért teszel úgy, mintha semmi sem történt volna? -emeli fel hangját. Nina nem ismer testvérére, és rosszabb, hogy gőze sincs miről beszél. Habozás nélkül rá is vágja:
- Te miről beszélsz? Fogalmam sincs. Mondd már el! -tette csípőre kezét, s képtelen volt elnyomni bunkó beszédstílusát.
- A szüleink válásáról, te szerencsétlen! -lépett közelebb, s homlokához kapta kezét. Szemei könnyben csillogtak. Nina lábai a földbe gyökereztek. Ezernyi kétségbeesett hang kezdett el lármázni fejében, de egyiknek sem hallotta szavát. Elváltak? - Elváltak? -szökött ki száján halk kérdése, s bambán próbált kijózanodni a szívet facsaró döbbenettől. Nina sokszor érezte már ezt a lehetetlenül fájó érzést: amikor közölnek veled valamit, valami olyat, amelyről sosem hitted, hogy megtörténhet, amiről sosem gondoltad, hogy igaz lehet, s agyad fuldokolva tiltakozik, hogy a tény tudatodba furakodjon. Be akarod zárni a kapukat, de késő. Füleid nem csalnak, szemeidből nem hiába záporozik a könnytenger. Nina már nem is volt dühös, sokkal inkább elveszett. Válaszokat akart kapni a miértekre. Kábán nyögött ki annyit: - Nekem miért nem szóltak? Magyarázatot akarok, miért tették? -túrt hajába, szeme elől a fejtetőjére simítva azt.
Niall elcsukló hangon nevetett fel, szeméből kiszaladtak az eddig visszafojtott könnyek: - Magyarázatot akarsz? Hát megmondom én neked! Miattad! Miattad tették! Te vagy az oka ennek is! Mindennek! Anya azt mondta, mindig összevesztek apával rajtad. Az a sok balhé körülötted folyton megosztotta véleményüket. Örökké veszekedtek, mikor nem láttuk. A rendőrségi ügyeid, az öngyilkossági kísérleted... ezekkel is csak lökted, és lökted őket el egymástól. A szörnyű önzésed, és elviselhetetlen életstílusod kiborította őket, és te mit sem törődtél ezzel.
- Mi? -tátogta Nina, hiszen képtelen lett volna a hallottak után erőt gyűjteni ahhoz, hogy megszólaljon.
- Tönkretetted a házasságukat! Tönkretetted a családunkat! Éppen ezért te sem vagy többé a nővérem! Gyűlöllek! -kiabált heves karmozdulatokkal, s közben megállíthatatlanul zokogott. Tétovázott kicsit, majd könnyeit dacosan letörölve hozzátette: - Az lenne a legjobb, ha fognád a cuccaidat, és elhúznál innen! -mutatott az ajtó felé undorral az arcán. Mást nem is mondott, zilálva besietett a szobájába, és magára csapta az ajtót. Nina biztos volt benne, hogy a saját szívzörejét hallja. Vett egy keserű lélegzetet, majd a nappaliba dobott hátizsákjáért indult. Összekapkodta a szobájában heverő néhány holmit - szerencsére alig volt berendezkedve. Néhány ruha, és pár mindennapi holmi: egy Ray Ban, két könyv, egy Nintendo DS, és egy fénykép, egy notesz, és néhány filc. Ennyi volt csupán holmija. Remegő kezekkel csukta be maga mögött az ajtót, amit pár perce még eltökélten be akart rúgni. Nina a hátára kapta farmer hátizsákját, s eszébe jutott, hogy odalent a kocsiban Louis várja őt. Megállt a lépcsőházban és megvárta, amíg elmúlik a torkát szorító sírhatnék. De nem múlt. Hideg könnycseppek futottak le arcán, hiába akarta megakadályozni. Sűrűn pislogott, legyezte magát, nagyokat sóhajtott. Kész, indulásra: műmosollyal lépett ki az ajtón, és fürgén kerülgette az orra előtt folyamatosan felbukkanó fotósokat. Mintha minden tökéletes volna, úgy szált be Tomlison mellé.
- Na, beszéltetek? -kérdezi kíváncsian, s közel hajol a lányhoz. Nina elfordítja az arcát, s hálát ad a sötétítettek ablaküvegnek. - Nino...hé. -tűnik fel Louis-nak, hogy valami nincs rendben. Óvatosan maga felé irányítja a lány nedves arcát. Tommo elképed: - Te sírsz? -hangsúlya olyan, mintha azt kérdezte volna: neked három lábad van?
Nina tiltakozva megrázza fejét, s keserű mosolyával újabb könnyek szöknek ki szeméből. Angyali vonásai rémisztően komorak.
- Nino ne csináld ezt! -nyöszörgi a barna hajú, majd feszengve végigsimít szemöldökén: - A frászt hozod rám!

2012. december 17., hétfő

62. rész - Moments

Sziasztok! Először is egy bejelentés: csináltam egy twitter csatornát, mint BB, így ha ott követtek, láthatjátok, mikor kerül fel új rész; illetve előfordulhat hogy ott kérem ki a véleményeteket (persze, csak ha követtek) Szóval twitter név: BailyBenson, FOLLOW!!! :)
Köszönöm nektek, hogy a ritkán hozott részek ellenére is sokan itt vagytok még velem. A jövő héten lesz két vizsgám, de amint azokon túljutok, megígérem hogy rész-eső fog hullani rátok! :) Továbbá köszönöm a 40 követőt! Olvassátok sok szeretettel a 62. részt, és külön felhívom a figyelmeteket, hogy nagyon figyelmesen olvassátok, ugyanis össze-vissza ugrálok az időben, úgyhogy a dátumok fontosak! xx BB


Szeptember 3.
Nina és Keane  igazi, könnyes búcsút vesz egymástól. "Hiányozni fogsz" -súgják egymásnak, miközben mindkettejük szívéből kihasad egy jókora darab. Maguk sem tudták, miért kedvelték meg egymást ennyire. Ez amolyan előre megírt sors-dolog -gondolta Nina, bár nem is igazán hitt ezekben. Keane hálásan öleli meg a szöszit, vállába rejti savanyú arcát, miközben azt kívánja, bárcsak vele maradhatna. Ő az egyedüli, aki fontos maradt számára. Búcsút intenek, Nina mázsássá vált mellkassal indul el poggyászával a megfelelő terminálba. Semmit sem sejt abból, ami odahaza fogja várni... Odafent  a bársonyos felhők felett elnyomta az álom. Végre kikapcsolt az agya, és nem sanyargatta magát az újra-és újra visszajátszott emlékképekkel. Hiszen az elmúlt napok Nina számára is éppolyan fájdalmasan, lassan, és nehezen teltek, mint az összetört paparazzi fiúnak. Ha valaki, hát a szőke lány aztán át tudta érezni, mit is érez most a fiú. Egészen belebetegedett maga is, holott neki kellett volna a lelket tartani Keane-ben. Azt érezte, mintha semmi sem ért volna véget. Mintha a régi élete már soha többé nem engedné őt szabadon.

Szeptember 4.
Megérkezett az ősz. S bár Los Angeles időjárásán alig, Londonén annál inkább megérződött. Nina könnyelműen, egy szál pólóban lép ki kora reggel a Heathrow reptér csarnokából, s szó szerint arcon vágja a hideg szél, és még néhány falevél is a hajába akad. -Milyen jól fog ez mutatni majd az újságokban- gondolja egy pillanatra, ahogy a körülötte sündörgő fotósokra néz. Fog egy taxit, amilyen gyorsan csak tud. Az út alatt előhalászott egy pulóvert bőr batyujából. A sors keze talán, hogy pont az a meleg, sötétkék pulcsi akadt elsőként a kezébe, amelyet titokban csent el Louis szekrényéből. "-Olyan puha ez a pulcsi, nem akarod nekem adni?" Egy apró, bordó szívecske díszelgett a balján. "- Nem, ez a kedvenc pulcsim!" Nina elvigyorodik, miközben felhúzza, s elképzeli, ahogy a fiú égen-földön keresi a ruhadarabot. Louis-s illata van.

Augusztus 29.
"Még érzem szirup-édes ajkai ízét a számban, hallom önfeledt kacaját fülemben, érzem ujjaim közt elsiklani selymes hajtincseit, s csak hófehér arca az, melyet szemem előtt látok...Ez a fájdalom aligha fog megerősíteni. Ez megölt."
Hófehér rózsák hullanak alá a cseresznyefából készült koporsóra. Langyos szellő fúj, mézédes virágillatot hoz magával, mely vigasztalóan kúszik be az emberek orrába , a nap élénken süt, sugarai szikrázva törnek át a fák levelein, s ragyognak be mindent. A természet nem gyászol, egy szokott, fülledt nyári nap a mai, s ez azt az érzést kelti, mintha Beth nem is halt volna meg. Keane is ezzel áltatja magát, talán ez a hamis remény tartja még egyben összeroppanni készülő csontjait. Nina végighúzza kezét befont haján, majd támogatóan Keane-be karol. Öltönyének mandzsettáját birizgálja, nem mer a fiú könnytől pirult arcára nézni. Hiába minden mély lélegzet, sűrű pislogás... a sírás fojtogatja, s nem kegyelmez, amíg meg nem adja magát.
Gyalog mennek haza a szívfacsaró szertartásról. Egyikük sem tud megszólalni, a néma másodpercek azonban egyre megterhelőbbek. Egy kietlen, sziklás part felé haladnak, s jólesően állnak meg pihenni egy kicsit. Semmivel sem törődve huppannak le a kavicsos, hínáros homokba, s pecekig csak figyelik a habokat a partvonalon fel-lekúszni. Végül Keane megtöri a beállt csendet, s ezzel mintha ezernyi sebet tépne fel egyszerre.
- Köszönöm. -sóhajtja, de olyan halk a szava, hogy azt rögtön el is nyeli a sós levegő.
- Nincs miért. -jön a hasonló stílusú válasz. Nina kibontja fonatát, hagyja, hogy lobonca kedvére játsszon a légmozgásban.
- Neked meddig tartott? -kérdezi olyan kínkeserves arccal, mely láttán bárki átélheti fájdalmát akár csak egy pillanatra is.
Néhány sirály száll le eléjük, nem úgy tűnnek, mint akik félnének az emberektől. Nina szemöldöke automatikusan összerándult a kérdéstől. Nem létezett rosszabb érzés számára, mint Floyd-ra gondolni. Azaz Floyd elvesztésére. De ezúttal nem foglalkozhatott magával, neki most is erősnek kell látszódnia.
- Még véget sem ért. -vallja be elfúlva, s elfelejti közben, hogyan kell lélegezni.
Keane szipogva felnevet, bátorkodik Nina felé fordítani fejét.
- Ha elég erős vagy, talán megúszod egy-két évvel. -teszi hozzá a lány, s hiába: szavai kíméletlenül őszinték. Minek szépítse a dolgot?
- Nem -rázza meg fejét- Én nem vagyok olyan erős, mint te. -morogja a fiú, s barna tekintetét újra elengedi a türkizkék vízfelszínen.

Szeptember 3.
Niall három kerek napja nem mozdult ki nővérével közös lakásból. Egy vaskos fotóalbumot lapozgat a kanapén gubbasztva. Nosztalgiázva nézegeti a régi képeket, köztük megannyi polaroiddal, barna foltos, szakadt képekkel. Előkerült a fénykép róla, és az első gitárjáról. Biscuitról, a kutyájáról, még az ovis farsangról is, mikor sárkánynak öltöztették be.
Telefonja kitartóan rezeg a dohányzóasztalon, ötpercenként kétszer.

Louis fejére csapja pulcsijának kapucniját, s morcosan mered a képébe tolt objektívekbe. Zaynnel karöltve szállnak be Peter sötétített üvegű terepjárójába. Tomlinson száját rágva tépelődik: felhívja-e Ninát, vagy sem? Azt akarta bemagyarázni magának, hogy haragszik rá, márpedig haragszik rá. De az összes próbálkozás csúfos kudarcba fulladt, s a harag helyett sokkal inkább aggodalmat, féltést, és hiányt érzett. Csak nevetett magán: hogy tud így megbolondítani egy lány? Számtalanszor visszagondolt arra, hogy nem is olyan régen még utálta őt, mert csak úgy betört az életébe. Nem kopogott, vagy kérdezte meg, bejöhet-e. Pimasz, undok, nagyszájú és modortalan egy lány volt, aki örökké csak bajt hozott mindenki nyakára. Ajtóstul rontott életébe. Utálni akarta őt ezekért, meg azért is, mert képtelen volt nem rá gondolni minden egyes percben háromszor. A helyzet az, hogy minél inkább próbálta nem kedvelni, nem foglalkozni vele, pont az ellenkezőjét érte el. És aztán már rég nem volt visszaút: megmásíthatatlanul szerelmes lett Ninába.
Egy titkos stúdiónál álltak meg. Odabent Liam és Harry már javában gyakorol, fel is énekelték egy vadi új dal első pár versszakát. Louis-val, és bradfordi macsóval azonban nem lehet most hatékonyan dolgozni: egyikük sem jár a földön. Louis bambán szürcsöli szokásos Yorkshire teáját, Zayn pedig csupán úgy tesz, mint aki a dalszöveget tanulja éppen, közben pedig mobilján pötyög.

Szeptember 4. 
Nina széltől kipirult arccal pattan ki az összetéveszthetetlen londoni fekete taxiból. A sofőr segíteni akar neki a nehéznek tűnő csomagjával, de a lány gyorsabb, könnyedén vállára kapja a terhet. (Na igen, ebben gyakorlott volt) Fizet, majd újabb fényképvadászok között szlalomozva ér be az emeletes épületbe. Rutinosan nyomja meg a 12-es gombot a liftben. A felfelé úton kénytelen-kelletlen szembe találkozik magával. Még mindig nem érti, minek tükör egy liftbe? Talán csakis Zayn Malik miatt? Megtapogatja a los angelesi napfényben lesült arcát, aztán megakad szeme a nyakában lógó láncon. Lesüti szemét, s markába zárja a láncon függő hegyi kristályt. Nina Horan az a fajta kivételes lány volt, aki nem szeretett ékszereket hordani fülbevalóin, és egykori szájkarikáján kívül. Ez a lánc azonban az első, és az egyetlen, amit hordani fog. Visszagondolt:
- Szeretném, ha elfogadnál tőlem valamit. -jelenti ki Wilo idegesen, s nagyon ügyelve elővesz valamit a zsebéből. Egy selyemfényű skatulyát.
- Elfogadni? -rökönyödik meg Nina, mert elképzelni sem tudja, mit akarhat a fiú. Adni bármit is, mikor már semmije sincsen...?!
Nina megpillantja a láncot, végén az aranyfoglalatba illesztett hosszúkás kristállyal. Végtelenül egyszerű és tiszta ékszer volt. Látványától azonban megmagyarázhatatlan okból görcsbe rándul a gyomra. Képtelen ellenkezni, Keane könyörgő szemekkel nyújtja felé, a lány pedig elfogadja. Egy ideig forgatja ujjai között, figyeli ahogy a velük ellentétben végtelenül boldog napsugarak megtörnek rajta.
- Beth kabalalánca volt. -teszi hozzá soká. Hallani, ahogy halott szerelme nevét kimondva sírhatnék szorítja torkát. Nina szelíden felkapja fejét, és habogni kezd: - Ezt nem adhatod nekem! Ez egy emlék.
- Egy idegen voltál, mégis vérig küzdöttél az életéért. Azt akarom, hogy ez nálad legyen. -motyogja lesütött szemhéjjal; fel sem mer nézni. - Kérlek. -teszi hozzá halkan, bár tudja, hogy ezúttal Ninát nem kell győzködnie.
- Mindig rajtam lesz. -bólint, s egészen meghatódik az ajándéktól. - De hé! -fogja meg a fiú reszkető vállát- Beth mindig veled lesz! -súgja oda a szőke, s Keane szívére tapasztja tenyerét.




- Kedveském! Nem te jöttél a 12.-re? -szólal meg a lánnyal szemben Ambroise Cendrillon, aki a 13. szinten lakik, pontosan Louis lakása felett. Jól ismerte már Ninát, gyakran összefutottak a liftben. A hölgy behatárolhatatlan korú volt. Haja ősz, ráncai mélyek, mégis olyan fiatalos kisugárzása volt, na és azok a ruhák, amikben járt-kelt! Nina csak "Bunda néni'-nek hívta a háta mögött, ugyanis a milliomos hölgy előszeretettel viselt mindenféle állatszőrt magán. Louis egyenesen borzongott tőlük. Bunda néni azonban nem véletlenül ilyen gazdag. Egy francia gróf utolsó élő unokája, nem kis örökséggel bankszámláján.

- Jó reggelt Bund...Mrs. Cendrillon! -ébredt fel Nina melankóliájából- De igen! Köszönöm! -hadarja, s gyorsan kiszökken a becsukódni készülő fémlapok között. Ledobja megfájdult válláról mázsás csomagját, majd egy kis tétovázás után izgatottan nyomja meg a csengőt  Dallamát már kívülről fújva dúdolja azzal szinkronban, s egészen hülyének érezi magát ettől. Nem találta okát, de: jókedve volt. Nagyon hiányzott már neki ez a buta Répakirályfi. De nem hazudhatott: jót tett neki ez a "kis kiruccanás". Ki kellett kicsit szabadulnia innen, hogy szabadon átgondolhasson mindent, nyugalomban. Egyszerre volt Keane, és saját lelki támasza. Mindezt Londonban - a tornyosuló zűrök közepette- nem tudta volna megtenni. A következményektől pedig nem tartott. James mérges lesz, Louis meg megbékül. Minden rendben lesz, nem?

Szeptember 3.
A mai dalfelvétel nem sokat ért, a fiúk dekoncentráltak, szétszórtak voltak. Ráadásul Niall elérhetetlen, és nélküle végképp nem halad a munka. Zayn megfázott, pihentetnie kell a torkát, Harry pedig örül, ha fájdalom nélkül levegőhöz jut. Frank, az énektanár, és Peter is jobbnak látta, ha hazaküldi a fiúkat, s pár napra olyan kényszerpihenő félét rendel el.

- Hé Louis, várj egy kicsit! -szólt Harry a távozni készülő fiú után. 
- Hm? -fordult vissza, s türelmesen megvárta, míg Hazza sántikálva beérte őt. Neheztelt a fürtösre, s ezen érzését nem is próbálta leplezni. 
- Szeretnék veled beszélgetni...valami nyugodt környezetben, ha lehet. -mormolta, s közben reflexszerűen a szemöldöke fölötti sebtapaszhoz kapott. Tommo habozott egy kis ideig, komoran és szigorúan méregette az agyonvert fiút. Vonásai azonban egyszerre meglágyultak, amint azt válaszolta: - Feljössz hozzám? -emelte meg vállait.
Harry imádta Louis lakását. Otthonosan érezte magát nála. Most azonban feszengve ül kedvenc kanapéján. Teát szürcsölnek percekig, mire Harry végre megszólal.
- Figyelj Louis! -teszi le az üvegbögrét az asztalra- Én nem tudom ezt tovább csinálni. Nem lehetne, hogy kibékülünk? -kérdezi aggódva, s könyörgő kutyustekintetére Louis elneveti magát. Egy nemlétező szöszt csíp ujjai közé válláról, majd a levegőbe pöcköli.
- Te dobtál ki a lakásodból, miután elsoroltad bűnlajstromomat, és Ninát dilisnek nevezted. -emlékezteti, de furcsamód mosolyogva. Mintha csak egy jelentéktelen kis vita lett volna.
- Igen, tudom. -húzódik vigyorba Harry szája is. - Bevallom, oké? Féltékeny voltam. Te vagy a legjobb barátom, és kevesebb időt vagy velem. Engem is meg lehet valahol érteni, nem? -szívja be bűnbánóan alsó ajkát. Louis elgondolkodva mered a szőnyegre.
- De. Ne haragudj, hogy pácban hagytalak. Nem akarom, hogy úgy érezd már nem vagy olyan fontos, mint Nina előtt. Csak kicsit zűrös pár hónapon vagyok túl. -magyarázza.
- Oké, mindketten hibáztunk, és egymáson vezettük le a feszültséget. -foglalja össze a lényeget nagyon bölcsen a göndör. Ép kezét nyújtja egy pacsira, Louis pedig máris hülyéskedni kezd. -Itt a kezem nem disznóláb! -rikkantja, majd belecsap. Röhögnek egy sort, aztán Harry visszaevez a komoly témák felé. 
- Beszéltél Ninával? Mikor jön vissza? -kérdezi gyanútlanul, mit sem sejtve arról, hogyan váltak el Louis-val.
- Gőzöm sincs. -köszörüli meg a torkát, és morcosan keresztbe fonja karjait mellkasa előtt. Harry pontosan látja, hogy érzékeny terepre merészkedett, de már csak kíváncsiságból is tovább firtatja.
- Összevesztetek, vagy mi? -vonja fel szemöldökét magyarázatot várva. 
Tommo megadóan elmeséli: - Mikor megtudta, hogy Elisabeth meghalt még aznap oda akart repülni. Teljesen ki volt borulva, és nem érdekelte semmi. Hiába, tényleg egy csomó embernek lett volna rá szüksége, többek közt nekem is. Önzőnek nevezett, és szó nélkül el is repült.
Harry jó tündér keresztanya szerepé bújik: - Ugyan! Te is tudod milyen forrófejű és makacs. Neki valamiért borzasztóan fontos Keane és Beth. És azt is tudod jól min ment keresztül. Erős lány, de a gyász mindenkit megingat. Ő így dolgozza fel. Amint összeszedi magát, és jobban lesz, visszajön. Te vagy a mindene. 
Louis oldalra billenti fejét: - Köszi Harold.


Szeptember 4. 
Baily Benson megint kapkod. Most tényleg nem késhet, most tényleg nem hibázhat. Ruhatervei összegöngyölve egy lila csőszerű fémtartóban. Néhány hónapnyi utazgatás, és lázas ceruzakoptatás eredménye lapul a papírlapokon, s most dől el minden: a grafitvonalakból kézzel fogható, viselhető ruhadarabok születnek-e?
Persze; amikor az ember a legjobban siet, akkor ütközik a legtöbb akadályba. Baily soha életében nem izgult ennyire, bár ez nincs túl jó hatással mindig elbűvölő kisugárzására. Ügyetlenkedik, elejti kulcscsomóját, beragad retikülje cipzárja, odacsukja egy hajtincsét a liftajtóhoz. És ha azt hitte, hogy ez nem az ő napja, akkor még nagyon naiv volt; ugyanis a fekete leves csak eztán következett. Ahogy kilép az utcára szemerkélni kezd az eső. Az ég szürke, rettentő lehangoló. Baily mostanra már hozzászokott az utcán őt fényképezőkhöz. Mi több, élvezte is. De nem ma. Minél hamarabb le kell intenie egy taxit, ami többnyire rövid szoknyáinak köszönhetően könnyen szokott menni. De nem ma. Egy sem akart megállni, közben pedig azt veszi észre, mintha egyre több ember gyűlne köré. Egy lábra állva kukucskál ki az úttestre, mire észbe kap egy kisebb lányhad környékezi meg. 
- Hé Baily! -hall egy gúnyos hangot, majd még egyet, s még kettőt. A vörös szépség lepetten kapja oldalra fejét, előbb jobbra, majd balra, végül a háta mögé les: mindenhol dühös lányok. Nem értette mi folyik itt. Sietnie kell, mi ez?!
- Te szemét kis ribanc! 
- Összetörted Zayn szívét. Most miattad szomorú.
- Ha az 1D-t bántod, minket bántasz.
- Hova sietsz ennyire? Liam-re is rámászol, hogy aztán összetörd a szívét?
Jöttek az efféle, s cifrább vádak. Bee csak értetlenül kapkodja tekintetét, s kétségbeesve próbál odébbállni, de ez aligha sikerül. Körbevették. 
- Ti miről beszéltek? -ennyit tud kinyögni zavarában, s közben az idegesség egyre elhatalmasodik rajta a ruhatervekre gondolva. Ebben a pillanatban azonban valaki megragadja a kezében szorongatott lila rudat, kitépi ujjai közül. Mások a szoknyáját kezdik el rángatni, van aki a kardigánját tépdesi válláról, és selymes loknijaiban is idegen kezek durvaságát véli felfedezni. Pánikba esik, mikor rájön minek is lett az áldozata, miközben a paparazzók vígan kattintgatnak, ahelyett, hogy segítenének neki. Valaki aztán kibontja a lila tokot, és gúnyos kacajjal lobogtatja a levegőben a ruhaterveket. Baily-ben megáll az a bizonyos ütő.
- Azt add vissza! Kérlek! -könyörög, de szavai senkit sem hatnak meg. A papír szakadásának könyörtelen lármája hasít dobhártyájába. 
- Egyszer biztos sokra viszed ezekkel. -vihog az egyik gömbölyded arcú lány, miután a földre hajítja a fecniket- De nem ma! 
Baily már meg sem érzi, hogy haja szálai csomóban tépődnek ki fejbőréből, meg sem hallja, hogy saját tervezésű kardigánjának cérnái hogy pattannak el. Lehunyja szemeit, mert a vakuk élesen villannak szemébe. Hideg, saras vizet érez arcán, és ruháján mindenhol, majd néhány lökdösés után beáll a "csend". Csak a londoni közlekedés zsongó zajai, autókürtök, fékcsikorgások maradnak.
Bee a lábánál elterülő víztócsában megpillantja saját tükörképét, mellette pedig egyik szoknyaterve apró darabkáját; szétázva, sarasan. Felemeli, és markába rejti. Elsírja magát. Nem a mai nap miatt sír. Hanem a mai nap előtti összes nap miatt. Kárba veszett minden. Oda a munkája és a szerelme is. S mindez közszemlére is kerül. Lehetne rosszabb?

Szeptember 5.
- Szia! -köszön Zayn összeszorult szívvel, ideges szorongással mellkasában. Végigméri az ajtóban ácsorgó lányt. Pontosan erre a lepett arca számított.
Bee megrökönyödve pislog a fiúra, majd észbe kap, s összehúzza fedetlen dekoltázsán selyem köntösét.
- Szia. -süti le szemét, és kíváncsian várja, hogy fény derüljön a fiú látogatásának okára.
- Bocs, hogy csak így rád török. Tök korán van még, de nem tudtam tovább várni. -kap tarkójához, majd meleg tekintetével akaratán kívül megbabonázza a lányt. Bee zavarba jön.
- Mégis mivel? -szökik ki száján hirtelen, és nagyon türelmetlenül.
- Láttam az újságokat, amit tegnap műveltek veled azok a lányok...-csóválja fejét, majd félve felpillant seprűszerű szempillái alól. - Jól vagy? -ettől a kérdéstől azonban elég idiótán érzi magát.
- Persze. Királyul vagyok. -bólint, s pár másodpercig sikerül csupán könnyeit visszatartania. Megfagy a pillanat, Zayn nem engedheti meg, hogy sírjon. Nem tudná nézni. Finoman lecsókolja arcáról a nedvességet, majd zavartalanul ajkaihoz csúsztatja övéit.

Szeptember 4. 
Nina türelmesen ácsorog az ajtó előtt. Fülét az ajtóra tapasztja, még a lélegzetét is visszafogja. Csoszogást hall bentről.
- Ki lehet az ilyenkor? -slattyog Lou majmos mamuszában, és répamotívumokkal díszített pizsamanadrágjában végig a nappalin. Harry félálomban hümmög a kanapéról. - Remélem nem valami nőd! -bök a fürtösre, de az a füle botját sem mozdítja. A csengő újra felcsilingel. - Jó, jó! Nyitom már! -morog, s kattan a zár- De sürgős. -teszi hozzá halkan, de Nina ezt is hallja. Izgatottan ropogtatja ujjait, megfeszült idegekkel hallgatja, ahogy mind a négy ajtózár kipattan. Nyílik az ajtó. Face to face. Nina visszafojthatatlan örömmel pillantja meg Tomlinsont, akinek arca csupa borotvahab. Akár a mikulás is lehetne.
- Jó reggelt! -köszön a lány, s közben felnevet. 
- Te...? -ejti ki borotváját mancsából.
- Mi az, rosszkor jöttem? Nem tudtad elbújtatni a szeretődet? -viccel élénken csillogó szemekkel, s hetykén csípőre vágja a kezét.
- Nem, csak...levágattad a hajad? Hé, az az én pulcsim? Mikor jöttél, nem is mondtad, hiányoztál, szeretlek. -hadarja listáját, majd habszakálla mögül felragyog ellenállhatatlan mosolya.

2012. november 27., kedd

61. rész - Augusztus 27.

Furcsa, hogy az ember mennyire érzékennyé válik, ha szeretteiről van szó; puszta ösztönök megsúgják, ha valakivel baj van. Hát pontosan ez az ösztönös rossz megérzés hömpölygött bennem egész nap, kezdődött mindez egy rémálommal a repülőn, aztán szokatlan módon nem találtam sehol az öcsémet, majd Bee könnyei záporoztak nyakamba. És eztán jött csak az igazi fekete leves, ha az eddigiek nem lettek volna elég aggasztóak.

Bárgyú képpel meredtem hol Niallre, hol Hazzára, hol Louis-ra, de mintha egyikük sem akart volna megszólalni. Mintha mindannyian valami főben járó, megbocsájthatatlan titkot őrizgetnének. Peter feje szabályosan paradicsom-piros lett a dühtől.

- Valaki mondjon már valamit! -sziszegte a férfi, majd dühösen rám szegezte gyilkoskék pillantását: - Neked pedig már rég Jamesnél kellene lenned! Nyomás! -mutatott az ajtó fele, jelezve ez most csak az öt fiúra, s rá tartozik. Bár közvetve, de ő is a főnököm, mégsem hallgattam rá. Nekem ne parancsolgasson. Jogom van itt lenni. Ráadásul beszédem van az öcsémmel, ugyanis látom rajta, hogy nyúzott, s ennek oka kell legyen.

- Még maradok! Beszélnem kell Niall-lel. -jelentem ki ellentmondást nem tűrve, majd összefonom karjaimat a mellkasom előtt. Jelentőségteljesen említett öcsémre pillantok, s elveszem arca tanulmányozásában. Rémes: most először nem tudok róla olvasni. Közömbös ábrázattal néz engem, aztán mintha egyáltalán nem lenne rám kíváncsi elfordítja fejét. Kétkedve felvonom szemöldököm. Hallom, ahogy kattog a falióra másodpercmutatója, Niall csámcsog a rágógumijával, Peter a kezében szorított toll végét nyomogatja. Végül Harry-re terelődik a szó. Mindenki elhűlve hallgatja botrányos történetét. Kik lehettek azok az állatok, akik így helyben hagyták a fürtöst? Közben a másik irányba emelem tekintetem, s az összeütközik Tomlinson égkék szempárjával; újra szerelembe esek, a tejszínhabos boldogságban mégsem merülök el, ugyanis vonásai keserűen titkolózóak. Hirtelen másra sem tudok gondolni, csak arra az egyre: mi bánthatja? Biztosan történt valami azalatt a pár óra alatt, amíg nem voltunk együtt. Tomlinson mindenféle engedélykérés és szó nélkül kiterel az üres folyosóra.

Farkasszemet néztem vele. Tudta, hogy látom rajta, titkol valamit. S, hogy az a valami nem jó hír. De egyelőre semmi különösre nem gyanakodtam. Talán nem stimmel minden az új albumuk előkészületeivel, Harry miatt ilyen, vagy összekapott az anyukájával valami apróságon? Ugyanis Tommo extra érzékeny volt, ha az anyukájáról volt szó. Szabályosan rajongott érte, olyan tiszteletre méltóan és lovagiasan bánt vele. Bármilyen nézeteltérésük is volt egymással, képes volt a nap 24 órájában önmagát marcangolni miatta. Imádtam őt ezért (is). Ilyesmikre gondoltam, s közben képtelen voltam levenni szemem az arcáról. Két kezembe fogtam, elvigyorodtam szúrós borostáján: - Süni! -jegyeztem meg egy néma kacajjal. Ő is elmosolyodott, de éreztem, hogy az a valami, nem ereszti. El akarja mondani nekem, de nem tudja hogyan. Talán ő nem is vette észre, de én láttam: borúsan összevonta két szemöldökét. Még mindig nem mondott semmit, még mindig...Meglepett saját türelmességem, melyet csakis mostanság tudtam ilyen szintre emelni. Ha vele voltam, úgy éreztem van időm. Van időm várni, akármennyit is kelljen. Aztán lassan elfordította fejét oldalra, kibújt kezeim fogásából, s a folyosó fénylő kövezetére fordította tekintetét. Tettem egy lépést hátra, de ő reflexből a kezemért nyúlt, s elrejtette sajátjában. Finoman magához húzott, azt akarta, hogy bújjak ölelésébe. Jólesően engedelmeskedtem, ugyanakkor elérkezett a pont, mikor kezdtem szépen, fokozatosan kétségbe esni. Valami nagy a baj... -harsogott fel a felismerés kobakomban, s ezt csak tovább erősítette Louis megvadul szívritmusa, melyet pólóján keresztül hallottam. Szíve dübörgése lebuktatta. Aggódva pillantottam fel: - Mi történt? -kérdeztem.
Egy darabig megint hezitált, de belátta, hogy itt az ideje megszólalni. Ez a csendjáték nem tarthat a végletekig.

- Nagyon csúnyán összevesztem Harryvel. Szerinte nem vagyok jó barát. -motyogta, miközben a farmeringem gallérját gyűrögette. Valójában ez az ő farmeringe volt, de nekem adta, mert szerinte rajtam jobban áll.

- Harry ilyet mondott? De mégis miért? -képedek el a tényen, s ha nem tőle hallanám, el sem hinném. Sőt, ki is nevetném az illetőt.

- Sok baromságot egymás fejéhez vágtunk. De olyan önző! Tudom, hogy az a baja, hogy kevesebbet időt töltök vele.

- Miattam? -szegezem mutatóujjam magamra.

- Persze, hogy miattad. Miattad van minden. -rázza meg fejét mérgesen, miközben eszébe jut még valami, de nem mondja el, mi.

-Beszéljek vele? Biztos nem gondolta komolyan! Ti nem lehettek rosszban! -dobbantok lábammal, majd rezegni kezd a mobilom a farzsebemben. Bár nem hinném, hogy farzsebnek hívják, amikor a nadrágom ülepepe kis híján a térdemig ér. James az. Bátran felveszem a mobilt, a fickó pedig a köszönést mellőzvén, ennyit ordít bele: HOL VAGY MÁR!? Louis is hátrahőköl erre, s közben int kezével, hogy menjek nyugodtan a dolgomra. - Már itt vagyok. -duzzogok az ideges tánctanárnak, majd nem túl illedelmes módon bontom a vonalat.

- Nem kell vele beszélned. Majd megbékül, ha akar. Én biztos nem fogok bocsánatot kérni. -rángatta vállait sértődötten, visszatérve a félbemaradt témára. - Te meg menj már! Így is elkéstél! Itt az ideje, hogy magaddal is foglalkozz, ne csak más bajaival. -dob egy puszit a levegőbe, aztán elsétál a másik irányba, ráérősen. Miért érzem úgy, hogy még mindig nyomasztja valami?
Nézem eltűnő alakját, amint aztán belép a liftbe. Mikor azonban betoppanok a megbeszélt helyre, Jamesen kívül sehol senki. Hát persze, elszúrtam, megint, én. Miután megkapom a fejmosást, engedélyt kérek egy kis önálló táncgyakorláshoz. Szerencsémre pont üres a kis tükrös terem. Tudom, hogy a tánc az, amire most szükségem van.

Peter atyai szigorral parancsol Styles-ra, hogy kötelező jelleggel be kell mennie a kórházba megnézetnie magát. Sőt, nem tűrt ellentmondást: márpedig Harrynek mától kezdve testőrökkel kell mindenhová járnia. Louis felajánlotta, hogy bekíséri a kórházfóbiás Fürtöskét a jónevű St. Joseph Hospitalba. A Tomlinson-Styles viharfelhő nem vonult el, mégis elmesélték egymásnak személyes titkaikat. Harry Hannah felbukkanásáról mesélt, Louis pedig Elisabeth halálhíréről. Innentől kezdve tudták jól, hogy ők még haragban is törődnek egymással. A sértettség apró tüskéje azonban még szúrta szívüket. Aztán együtt, a paparazzi támadással harcolva visszatértek a Sycoba. Tartottak egy amolyan bandaépítő beszélgetést, ámbár ebben az ötödik láncszem, a szőke kobakú Niall nem igazán vett részt. Persze, hogy feltűnt ez mindenkinek, de bárki kérdezte őt, nem adott értelmes választ. Valami nagy a gáz vele- állapította meg Liam, s erre Zayn is helyeselt. Peter aztán apai-lelki segély szerepköreibe bújva félrehívta az ír fiút, s megpróbálta kiszedni belőle mi lapul furcsa viselkedése mögött.

Lezuhanyoztam, s újraszellemülten szökdécseltem végig a 4. emelet B folyosóján, egyenesen a fiúk klubhelysége felé. Utamat azonban keresztezte péppé zúzott képű Stylesé.

- Nina, figyu! -köszörülte meg torkát, s megállt előttem.

- Kivele! -böktem állammal felé, s közben copfba fésültem ujjaimmal a hajam. A halántékán levő sebet figyeltem, ami a szeme alatt dagadó monoklival folytatódott. Létezik ember, akit a sérülései még helyesebbé tesznek? Úgy tűnik igen. Ennél már csak Louis-nak állna jól a bevert arc. Mikre nem gondolok! Bárki merne csak egy ujjal is hozzérni, kitekerném rögtön a nyakát.

- Szóval sajnálom... -morogta az orra alatt, de nem értettem pontosan mire érti. Kérdően meredtem rá, s közben feszültté váltam attól, hogy pontosan úgy habozik, s kutat a megfelelő szavak után, mint Louis tette pár órával ezelőtt. Gyanakodni kezdtem.

- Mit is? -kérdeztem vissza ártatlanul, közben pedig elvigyorodtam, s minden előbbi kellemetlen gondolatom elszállt, ugyanis a háttérben láttam felénk közeledni szexi Tommot.

-Hát tudod...Elisabeth. Szegény lány. -húzta el a száját, s én csak értetlenül pislogtam rá. - Ilyen fiatalon meghalni. -csóválta fejét elkeseredve, majd biztatóan megsimogatta a vállam. Nem akartam hinni a fülemnek, s éppen ezért zavartan felnevettem. Igazi balféknek éreztem magam, mint aki nem érti a viccet, de mégis nevet rajta. A cipőm orrán állapodott meg a tekintetem, s próbáltam értelmes magyarázatot találni Harry szavaira. Immáron Louis is ott állt a göndörke mellett, s csak annyit hallottam, hogy azt mondja elhaló hangon: - Harry...


- Mi van, te nem mondtad el neki? -döbben le Mr. hadirokkant, mire Louis kiabálni kezd vele. Nem hallom őket, pedig ott állnak előttem, s tőlük zeng a színes kövezetű folyosó. Érzem, ahogy a vér besűrűsödik az ereimben, elnehezülnek a végtagjaim, a látóterem beszűkül  s csak elhalványult foltokat látok magam előtt. Váratlanul ér, amikor forró nedvességet érzek az arcomon lecsorogni. A saját nevem hallom két fiú hangszínén is, meg akarok kapaszkodni valamelyikőjükben, vagy akármiben, ami nem mozog körülöttem, de nem látok semmi biztos pontot. Homályos a tér, én pedig kétségbeesve próbálok meg kiszabadulni sokkos állapotom rabságából. Nem megy. Érzem, hogy valaki megfogja a karom. Hozzáér az arcomhoz. De én futni kezdek. Csak tudnám merre. Mintha még soha nem jártam volna itt, labirintussá válnak a folyosók. Minden ajtó és kanyar egyforma. Egy hűvös, csempézett helységben kötök ki, sejtésemre ez a női mosdó. Jólesően döntöm fejem a falnak, iszom könnyeimet. Sikíthatnékom támad, mégsem teszem. Lou kérlelő hangja szűrődik be a vaskos ajtón. Nincs erőm megszólalni. Ő viszont cselekszik, s mit sem zavarja, hogy a női mosdóba ront. Felém hajol, de hisztizni kezdek. Meg akarom tőle kérdezni, miért nem mondta el, s hogy mikor történt? Könnyen lehet, hogy csak hüppögök a könnyeimtől, de egyetlen értelmes szavam sincs. Hallom ahogy csitít, érzem, ahogy letörli könnyeim, és végre látom is. Látom angyali arcát, s én persze, hogy nem haragszom rá. Csak fáj, hogy újra fáj. Mintha a régi, sanyargató érzések mégsem tűntek volna el belőlem nyomtalanul. Félek, talán minden kezdődik elölről, de ez a lehetetlen gondolat csupán egy röpke másodpercre fordul meg fejemben; amint Louis megszólal, köddé válik: - Sajnálom Nino. Úgy sajnálom. -suttogja, s egy pillanatra tenyerébe temeti arcát. Aztán felsóhajt, és a plafont kezdi el bámulni. 

- Oda kell mennem hozzá! -nyerem vissza a hangom, s máris előhalászom a mobilom, hogy felhívjam Francot, foglaljon le nekem a lehető leghamarabbi gépre egy jegyet, ami Los Angelesbe repít. Én aztán nem értek az ilyenekhez. Louis kikapja a szappan formájú kütyüt a kezemből. Vehemensen utánakapok, de erősen markolja. - Add ide! -parancsolom dühösen, majd eltüntetem arcomról a pityergés utolsó nyomait is. 

- Lassíts egy kicsit! Nem mehetsz oda csak úgy! -háborodik fel, látom, teljesen kiakad az ötletemtől. Ezúttal nem szívesen ellenkezem, hiszen nem akarok összetűzésbe kerülni vele; de nem hagy más megoldást. Oda. Kell. Mennem. 

- Miért ne mehetnék? Egy okot mondj! -túrom hátra hajam, s közben kitartóan próbálom ujjait lefeszegetni a telefonról. Aligha sikerül, de nem adom fel.

- Nem csak egyet tudok mondani. Neked munkád van itt. Ráadásul Niall-lel sem oké minden. És engem sem hagyhatsz itt. -sorolja, miközben hangja feszes, szavai kimértek. Talán igaza van, de akkor, ott ezt nem ismerem fel. Megint makacs öszvérré válok, csak a saját célom lebeg előttem. 

- Niallnek semmi baja. -rázom meg fejem, hiszen mi baja lehetne? - A munka megvár. És remélem te is. -nézek rá jelentőségteljesen. Akkor még eszembe sem ötlik, hogy Baily-nek is szüksége lehet rám.

Kicsit arrogánsra, de annál őszintébbre sikeredik reakciója: Persze, hogyne várnék. Én akár várhatok is. Most csupán mellékszereplő vagyok. -bólint.

Felcsattanok: - Mi a fene bajod van? Miért vagy ilyen önző?

- Én már csak ilyen vagyok. -rántja meg vállát, mint aki beletörődött, hogy önzőnek nevezték. Pedig nem az. Mégsem nem cáfolta alaptalan kijelentésemet. Megadóan elengedte a mobilom, én pedig kivehettem végre a kezéből. Hagyta, hogy elsétáljak. Én pedig elsétáltam.

Koromsötét, csillagtalan az ég aznap este. Augusztus 27-én. Mi lesz most Keane Wiloval? -ez járt egész végig a fejemben. Senkije sincsen. Azt kívántam bárcsak megnégyszerezhetném magam. Hogy miért? Mert bevallom, nem tiszta lelkiismerettel hagyom itt a megbántott Louis-t, az összetört Baily-t, s a rám számító tánccsapatot. De a szívem egyértelműen tudta, hogy helyes, amit teszek. Keane mellett most a helyem. Nem számít, hogy ehhez a világ végére kelljen is mennem. Egy apró poggyásszal a vállamon lépek be a Heathrow Airportra. Nem tudom nem észrevenni a mellettem, előttem, mögöttem loholó fotósokat. Milyen irritáló! Igyekszem a lezárt terminálhoz jutni minél hamarabb. Aztán úgy elsüllyedek a melankóliában, hogy azon kapom magam, rég a fedélzeten ülök, mellettem pedig egy rémes pacsuliszagú nő fészkelődik. Valami könyvet olvas, ami feltételezhetően egy humoros regény, mert olykor fel-felkuncog. 
Duzzogni támad kedvem, amiért én nem tudok jókat kuncogni. De nem irigylem mástól a jókedvet. Unatkozva hátradőlök, a kényelem adott, aludni mégsem sikerül. A hosszú út testileg-lelkileg lefáraszt. Közben felfedezem Keane-ében saját sorsomat. Túlzottan átérzem fájdalmát, olyannyira, hogy hányingerem van. Végül a takaros kis mosdó vécékagylója felett görnyedve állapodok meg, s kénytelen vagyok útjára engedni, ami kikívánkozott belőlem. Csak érnénk már oda!

"Gyűlöllek Augusztus 27." -írta ki twitter üzenőfalára Louis. Az aggódó rajongók persze lázasan bombázták üzeneteikkel, s próbálták kitalálni, vajon miért írta ezt ki a Répakirály. Rögtön szárnyra is kapott a pletyka, mely szerint nem lehet eme üzenetnek más oka: Louis és Nina szakítottak. A légből kapott feltételezésre óriási mozgalom, és twitter trend özön indult meg.

- Figyelsz te rám egyáltalán Louis? -kérdezi dorgáló hangon valaki. Tommo felkapja fejét a hangra; Brendon az. A férfi csokoládébarnára barnult a mézes hetein. Arca kisimult, szemei boldogak. 

- Ja, igen. Bocsánat. Mit is mondtál? -mosolyodik el elnézés reményében. 

- Csak azt kérdeztem, minden rendben-e? 
Liam közben melléjük húz egy puffot, és társulva a csevejhez ült le. 

- Azt nem mondanám. -húzta el száját, mire Liam lepetten hozzáért vállához.

- Mi történt Tommo? -érdeklődött apai aggodalommal barátságos arcán.

- Sikeresen összebalhéztam Harryvel, és Ninával is. Aggaszt, hogy Nina egyedül ment L.A-be, aggaszt, hogy mi van, ha Harry támadói még mindig rá leselkednek. És aggaszt Niall is. Beszélt vele valaki azóta?

- Peter-nek nem mondott semmit. Én is próbálkoztam. Félszavakban válaszol, de nem hajlandó elárulni semmit. Komolyan aggódom érte. -közli Liam, s közben igyekszik megnyugodni, ezért a halántékát masszírozza.

- Rosie-val nem beszéltél még. Talán ő tudja. -javasolja Brendon, de a két fiú egyszerre rázza meg a fejét. Biztosak benne, ha ők nem tudják, Rosie sem tudja. 

- Idehívom. Még egyszer megpróbálom. -harapdálja száját Louis, majd odaszól a sarokban ücsörgő szöszinek, aki kifejezéstelen arccal a körmét rágcsálja.

- Hé Nialler, gyere ide egy percre! -int neki játékosan, igyekezve minden lazaságát beleadni. Niall csak megrázza fejét. Louis idegesen Liamre sandít, majd eltökélten felpattan helyéről, s Niall felé nyargal. Akkor hegy megy Mohamedhez.

- Mi van veled tesó? -kérdi óvatosan, s reménykedve pislog a szöszire, aki mindig életvidám, jókedvű és éhes. De órák óta nem kért enni, és ez már önmagában is gyanúsan rosszat sejtet. 

- Semmi nincs, oké? Lekopnátok végre? Mindenki itt anyáskodik felettem. -vágta rá hirtelen, s egyszerre síri csend lett a klubhelyiségben  A szöszi könnyeit visszaküzdve viharzott ki az ajtón, ahonnan csak annyit ordított vissza: - Hazamentem! 
Sokkosan pislogott egymásra a megmaradt négy sztárocska, Brendon, Peter és Peter asszisztense Dorothy is. 

- Most mit csináljunk? -kérdezte a levegőbe Zayn.

- Valahogy segítenünk kell neki! -nyöszörgött Harry egy párnakupac alól

- De nem hagyja! -tapasztotta homlokára tenyerét Liam. 

Louis magában ezt a kérdést fogalmazta meg: - Augusztus 27, miért csinálod ezt velünk?


"Sosem hittem, hogy a lelkem ennyire érzékeny, hogy ennyire instabil. Mi történik velem? Miért fordulok el azoktól, akik szeretnek, és akik segíteni akarnak? Nem, nem tudnak segíteni. A nővéremet pedig látni sem akarom. Miért érzem ezt? Miért érzek haragot, ha rá gondolok?"

2012. november 18., vasárnap

60. rész - Szükségem van rád

A levegő szilánkosra fagyott, mégis elég lett volna egy apró szikra, hogy Zayn felhevült haragjától lángba boruljon minden és mindenki. A "rajtakapott" páros farkasszemet nézett leleplezőjükkel. Hirtelenjében egyikük sem tudott megmukkanni  csupán ügyetlen dadogásra futotta. Mindeközben egészen jelentéktelenné törpült az eset, hogy Niall csuklás közben, halk vihogásokkal támolygott ide-oda, akárcsak a flipperben a magatehetetlen golyó; hol az ajtófélfa, hol a polc széle lökte tovább. Végül a hűs kövön foglalt helyet, s onnantól csendben volt.
Zayn lesújtó pillantásokkal várta, hogy megszólaljon valamelyik általa vélt tettes, de ő is, és mindenki tudta, csakis arra vár, hogy felháborodott ordibálásba kezdjen, belefojtva ezzel a szót bárkibe, aki magyarázkodni próbál. Liam igyekezett higgadtságot erőltetni magára, mint mindig, hiszen ez volt a profilja. Megköszörülte torkát, de csupán ennyit mondhatott: - Figyelj Zayn...- a szólított máris csapkodni, s heves karlendítésekkel üvöltözni kezdett. Liam nem kapott felszólalási engedélyt, s egyébként sem az a fajta volt, aki megpróbál bárkit is túlkiabálni. További szavai süket fülekre találtak, s amint kimondta őket, el is vesztek a bradfordi fiú lármájában. Hiába tudta Bailyvel egyetemben, hogy nem volt ennek az egésznek semmiféle jelentősége; Zayn hirtelen haragú ember volt. Az a fajta, akit hagyni kell tombolni, később majd lenyugszik, és talán belátja, hogy túlreagálta, hiszen oly sokszor csinált a piciny bolhából monumentális ormányost. Vérében csak úgy izzott az alkohol, fel sem fogta bántó szavait jelentését. Nem hallgatott sem exbarátnőjére, sem legjobb barátjára. Átverve érezte magát, de minden haragjának hátterében a szakítás fel nem dolgozott fájdalma lapult; az mozgatott minden szálat.
Ezúttal legalább a tányérok a helyükön maradtak. Liamot és Bee-t néhány meg nem gondolt szitokszóval küldte melegebb éghajlatra.
Zayn maga is belátta, hogy nem teljesen helyénvaló amit tett. Utálta az érzést, mikor elcsesz valamit, s már késő visszavonni. Jelenleg semmi sem érdekelte, kivéve a tényt: megint elcseszte. Titkon érezte ő, hogy nem fogja bírni Baily nélkül. Mert neki bizony szüksége van rá. Nem fogja élvezni a reggeli kelést anélkül, hogy ne kuncogna a fülébe, hogy ne csiklandozná arcát néhány vörös hajtincs, hogy ne kelljen rá órákat várni, mire elkészül, hogy ne hallgathatná infantilis élményeit, milliónyi karkötője csörömpölését, ne érezhetné virágos parfümét. Nem akarta elképzelni a napjait ezek nélkül.
De egyelőre képtelen volt elfogadni, hogy vége. Pedig ő vetett véget mindennek. Most is csak magát sajnáltatja, miközben a szőrszálhasogató, jeges éjszakába fújja a füstöt. Mit ér bármi is nélküle? -tette fel a fájó kérdést sokadjára. A cigaretták megint rohamosan fogytak a dobozból. Leszokni is csak Bee miatt akart.
Nem, nem tudta elképzelni napjait nélküle. Nélküle, meg azok nélkül az apró kis dolgok nélkül, amik megszűnnek holnaptól. Tényleg! Mi lesz holnap? Nélküle fog felébredni, és ő a fejét veri majd a falba.
Néhány autó dudált egymásra, kicsit messzebb, egy jó nevű étteremből szűrődött ki némi élőzene. A hamutál tele van. Zayn rosszkedvűen kelt fel a nyirkos kövezetről, majd az erkélyről meghűlve lépett be lakásába. Üres. Nélküle üres.
Bár Niall a kanapén elnyúlva horkolt, valahogy minden egy csapásra olyan szürkévé vált. Mintegy mennydörgésként dübörög fel benne a bűntudat, amiért annyi bántó szót vágott Liam fejéhez. Aztán az ötlött fejébe, vajon Harry még mindig Stacey-vel mulat?

Másnap reggel, 8:00
A gép elemelkedik a dublini reptér kifutópályájáról, s perceken belül Nina a tejszínhabos felhőket csodálhatja. Keze el nem ereszti a mellette levő fiúét, kinek haja elfeküdt, de még így is roppant sármos. Nina percekig nevetett rajta, amikor reggel meglátta. Most megint irány London, irány a munka.
A felhők aztán szertefoszlottak, egyenletes szürkeség következett. Ninát elálmosította, s pár percen belül Tommo vállának dőlt elnehezült feje. Mindenfélét álmodott  Álmodott megboldogult hörcsögéről, Niallról, több tonna répával megrakott teherautóról. De aztán hirtelen színre lépett Keane és Elisabeth. Egy lidérces mese vette kezdetét.

- Elnézést, hozhatok önöknek valamit? -kérdezte az utaskísérő hölgy illendő halksággal, majd mikor felismerte Louis-t, lepetten elmosolyodott, de próbált nem zavarba jönni.

- Igen, két cappuccinot kérnék, de az egyik legyen cukormentes. -kérte kedvesen, mire a nő bólintott, majd eltűnt. Louis boldogan figyelte a vállán pihenő szőke hajzuhatagot, és angyali arcú, szuszogó tulajdonosát. Kiegyensúlyozottnak érezte magát, amilyennek még soha életében nem. Boldog volt a fiúkkal is, de a szerelem az mégiscsak szerelem. Teljes volt a puzzle. Amíg a habos italokat várta, figyelte ahogy a lány mellkasa egyenletesen mozog, közben pedig ujjára fel-és letekert egy szőke tincset. Pár perc múlva Nina hirtelen felriadt álmából, s akkorát ugrott, hogy azzal Tommora is a szívbajt hozta.

- Jesszusom, azt akarod, hogy bepisiljek? -kapott szívéhez a fiú. Nina egy darabig csak pislogott mire felfogta, hogy álmodott, s hogy éppen egy repülőn utazik.

- Parancsoljanak. -lépett elő a semmiből a stewardess, két habos tetejű műanyag pohárral a kezében.

- Köszönjük! -vette el a gőzölgő italokat a dögös ifjú, kinek mosolyától a legtöbb nő összerogyni készült- A tied cukormentes. -tette bele a pohártartóba Nina fele fordulva.

Nina egy hálás pillantást vetett a fiúra: - Köszi. -mondta halkan, de látszott rajta, hogy agya valahol egészen máshol jár.

- Nino? Kivele! -emelte fel kérdően szemöldökét- Mi a baj? -billentette oldalra fejét egy kölyökkutyus kíváncsiságával.

A lány elmosolyodott azon, hogy Lou mennyire ismeri már arca minden rezzenését. Pedig általában el tudta rejteni rosszkedvét. - Elisabeth-ékkel álmodtam. Nagyon rossz volt. -motyogta legörbült szájjal, miközben újra szeme elé villantak a friss álom emlékképei.

- Beth fel fog épülni. Nem történhet másképp. -mondta Tommo, de közben maga sem hitt benne, ezt hanglejtése tisztán tükrözte. Nina elkeseredve harapdálta a száját. - Szeretnél elmenni hozzá? - a lány szeme felcsillant, majd bólogatni kezdett. Louis képzeletben megveregette saját vállait ötlete miatt, hiszen hirtelen eltűnt az aggodalom nagy része a lány arcának minden szegletéről.

- Nem tehetek róla, de a szívemhez nőttek. Annak a szegény fiúnak szüksége van Beth-re! Annyira szörnyű látni, hogy hiába minden, a pénz, a kezelések... nem történik semmi. Mi a fene baja van a világnak? Miért a jókat kell büntetni?  -emelte fel hangját, s észre sem vette, hogy tőle hangos a fedélzet utastere. Néhány utas szigorú pillantásokkal jutalmazta.

- Css! -simított végig csupasz karján- Nem tehetsz ennél többet! Az élet mindig is ilyen volt, de ezt pont neked kell magyaráznom? Naponta szenvednek ártatlanok milliói. De mindenkit te sem menthetsz meg.

- Tudom, és igazad van. -fordult az ablak fele egy pillanatra, hátha megnyugtatják az újra előbukkanó fehér mázos fellegek, de nem. Egyetlen dolog, amely megnyugvást biztosított számára az valójában ez a srác volt. A srác, és azok a védelmező-oltalmazó karjai. Így hát mohón Louis ölelésébe fúrta magát. Mi sem esett ennél jobban.

- Veszel nekem egy új hörcsögöt? -nyafogott tőle ritkán hallhatóan. Tomlinson a lány hajába nevetett.

- Neked bármit. -rántotta meg vállát, majd megcsókolta feje búbját.

Londonban...
Harry Styles nem nézett ki rosszabbul, mint most: orra belilulva, szemöldöke felrepedve, szája besebesedve, szeme alatt színes monoklik. Talán néhány bordája is megrepedt, gyomra felborulva, térde, bokája feldagadva. Szabályosan úgy érezte magát, mint akin áthajtott egy úthenger, vagy inkább kettő. A leghétköznapibb dolgok, melyeket észre sem vesszük, hogy cselekedjük, kegyetlen fájdalommá váltak számára: beszéd, pislogás, nyelés, hallás, a levegővétel, a mozgás. Mindenhol nyílalt, lüktetett, hasogatott.
Egy sötét hajú lány aggódva fürkészte Göndörke lesápadt, fáradt arcát. Haja -vicces- de még most is remekül állt. Harry érezte a lány kezét arcán, hallotta rég nem halott hangját.

- Harry, hahó! Nézz már rám! -parancsolta dühösen a hang. A fiú próbált engedelmeskedni.

- Hannah? -nyitotta ki végre szemeit, s bágyadt tekintete még így is lenyűgözte a lányt. Harry nem hitt a szemének, nagyon régen nem látták egymást. - Meghaltam? -kérdezte még mindig hunyorogva.

A lány megadóan felkuncogott, mire Harry fájdalmasan elvigyorodott: - Nem, még élsz. -rázta meg fejét a lány a hajába kapva. - Mid fáj? -szűkített össze szemeit, s anyáskodva a fiú homlokára tapasztotta tenyerét.

Hazza kicsit habozott a válasszal: - Mindenem. -vallotta be őszintén és egyszerűen, közben pedig észrevette, hogy Cápa mászkál a hasán. Erőt gyűjtött, hogy megsimogassa. - Nem mintha zavarna, de hogy kerülsz ide?

- Erre jártam, nem lényeg. -rántotta meg vállát, mintha tényleg semmi oka nem lenne, hogy itt van. - Inkább neked kéne mesélned! Mi a francért vertek kis híján agyon? -kérdezte a gondolattól elsápadva. Nem arra számított, hogy régi barátját összeverve látja viszont ennyi idő után.

- Nem tudom, rosszkor voltam rossz helyen.  -füllentett ő is, mert így kényelmesebb volt, mint elárulni az igazságot, ami ennél jóval összetettebb volt.

- Aha, világos. -bólintott a lány megjátszva, hogy ő az a fajta, aki megelégszik ennyivel. - Talán egy éve is van, hogy utoljára láttalak, de te is tudod jól, hogy ismerlek Stlyes, mint a tenyeremet. Megtisztelnél annyival, hogy nem nézel hülyének? -fújta ki a levegőt hangosan, s Hazza megkönnyebbült: Hannah mit sem változott.

- Persze, hogy nem nézlek. De visszatérhetnénk erre kicsit később? -kért időt tekintettel megcincált állapotára, óvatosan megpróbált oldalára fordulni egy kiadós, gyógyító alvás reményében, de a megmoccanásnak szinte már a tudata is fájt, így hangos felszisszenések árán sikerült csak pózt váltania. Hannah gyanakvóan végigmérte a fiút, de aztán zöld szemei fogságába esett. Megint.

- Addig akkor beugrom a városba. -jegyezte meg halkan.

- Mire felébredek ugye itt leszel majd? -kapott a fiú a lány kezéért, s könyörgő arccal meredt rá. Megállapította: Hannah külseje sem változott semmit. Éles, karakteres vonásai pontosan olyan szemtelenül vonzóak voltak, mint régen. Nem voltak hosszú, dús szempillái, csókos, rózsaszín ajkai, selymes haja, nagy mellei, karcsú csípője. Nem volt rajta semmi olyan, ami egy fiúnak általában tetszeni szokott: szája vékony volt, s cserepes, szemöldöke kusza, arca szeplős. Mégis volt benne, rajta valami, ami Styles szegényes és legtöbbször perverz fantáziáját bizony megdolgoztatta. Fogalma sem volt, miért.

- Én mindig itt voltam neked. Te hagytál magamra minden egyes alkalommal. -bukott ki belőle régóta érlelt sértettsége. Harry bűnbánóan összeszorította ajkait, és nem szólt semmit. Nem akarta ezt hallani. Hannah susmorgott egy sort Leslie-vel, aztán elhagyta a lakást. A kis herceg tervei a regeneráló alvásról seperc alatt meghiúsúltak, nem csak a folyamatosan jelenlévő fájdalmai miatt, hanem mert agya úgy elkezdett pörögni, mint a búgócsiga. Zakatolt a masina, benne Stacey-vel és a kokainos botránnyal, Hannah-val és régi cimborájával Leslie-vel. A nagy morfondírozást végül a csengő éktelen hangos, idétlen dallama hasította ketté. Leslie kérdően meredt Harryre, miközben az ajtó túloldaláról Louis hangja harsogta vidámat: Itt Tommo!

- Beengednéd légyszi? -kérte Harry fakó hangon. Hirtelen három embernek is milyen fontos lett.

- Persze. -bólintott a fekete bőrű srác, miközben végigsimított rövidre nyírt haján. Harry hallotta, amint Lou belép, majd lepett csevejt vág le Leslie-vel, akivel össz-visz egyszer volt szerencséje találkozni, még az X-faktor legelején. Váratlanul előtörtek belőle nosztalgikus vágyai, amik eszébe juttatták vele az egykori, holmes chapeli időket. Leslie és Hannah voltak a legjobb barátai. Rájuk tényleg mindig számíthatott. De jött az új élet, új lehetőségekkel, s azt hitte, elmúltak ezek az idők. Úgy látszik mégsem múlt el örökre, hiszen mindketten itt vannak. De miért pont most? Talán ez egy jel? Pont akkor, amikor csalódnia kell kebelcimborájában, Louis Tomlinsonban. Az ábrándozás akkor ér véget, mikor a Répakirály kedves hangja beszűrődött a nappaliba, amint Cápára pirít: - Hé te gonosz kis szőrmók! -ugrott fel a fiú felszisszenve, amikor a macska csupán játékosságból Lou lábának esett, s óhatatlanul a csupasz lábfejébe mélyesztette apró, de tűhegyes karmait. Aztán hallhatóan még váltott pár szót Leslie-vel, közben valami szatyrokkal csörög a folyosón, majd bekiabálja:  - Hé Hazza, hoztam neked fagyasztott joghurtot a Ben & Jerry's-ből.  És igen, málnahabbal, ahogy szereted! -hangjában most is ott lapul a jókedv és az örök virgoncság, hiszen mit sem sejt még barátja esti kalandjairól- De mielőtt megkérdeznéd, nem, nem kértem el neked a kiszolgálólány mobilszámát. -kuncogott egyet. Harry komoran meredt maga elé. - Hé Fürtike! -szökdécselt be a modern bútorzatú nappaliba, mikor is egy foltosra, sebesre zúzott Harry Styles köszönt vele szembe. - Mi a... -tátogott kiguvadt szemekkel, s úgy állt ott, mint akit odaszögelltek. Harry nem szólalt meg, végül is mit mondhatott volna? Kivárta, amíg Lou befejezi néma habogását. - Mi a franc történt veled? -kérdezte pánikba esve, s látszott ahogy kék szemeibe kétségbeesés szökött.

- Csak elcsúsztam egy banánhéjon. -felelte közönyösen- Nem elég egyértelmű? -mutatott arcára, de összerándultak vonásai a hirtelen mozdulat okozta kellemetlen érzéstől.

- De mégis kik, és hol, és... -sorolta zaklatottan kérdéseit, s arcán még mindig tisztán kivehető volt: nem akar hinni szemének.

- Hagyjuk már ezt! -csattant fel nemvárt módon a fején utánozhatatlan fürtöket viselő fél. - Ne játszd már meg, hogy hirtelen ennyire fontos lettem!

- Mi van? -fintorodott el Louis lepett mit sem értéssel.

- Ó semmi, csak meg akartam köszönni, hogy számíthattam rád! -vetette oda szemrehányóan, s érezte, hogy egyre inkább forr a feje a dühtől, ami kitörni készül belőle. Rég nem érzett ehhez foghatót. Louis rosszat sejtve leült egy fotel karfájára, fejét rázva reagált; még mindig nem értette, mi a baja az örökké laza és huncut fiúnak. Harry ezen szótlanságon csak még jobban felkapta a vizet, s tudta, hogy olyanokat fog most Tomlinson fejéhez vágni, amit még maga is megbán; de nem érdekelte az adott pillanatban. El akarta mondani, hogy mennyire csalódott. - Nem rémlik, hogy hívtalak? Kétszer is szükségem lett volna rád! Mindkétszer tettél rám nagy ívben, az utóbbi esetben pedig tényleg vészhelyzet volt. De nem, te Ninát választottad. Én hülye, azt hittem bármikor számíthatok rád.

- Szóval pocsék barát vagyok? Mert nem vettem fel a mobilt hajnali egykor? -kérdezte elkeseredett undoksággal.

- Remekül ráéreztél mondanivalóm lényegére. -gúnyolódott tovább felsőbbrendű stílusban, de jól látszott rajta is: bántja a dolog, de nagyon. A kanapé kárpitját kezdte el csipkedni.

- Tudod jól, hogy Mullingarben voltam. Nem tudtam volna odamenni, akárhol is voltál. -fonta össze karjait csíkos pólója előtt.

- Akkor ott, abban a helyzetben nem gondolkodtam. Nem jutott eszembe, hogy nem vagy Londonban. Ösztönösen téged hívtalak. De te kinyomtad a telefont, és vissza sem hívtál. Látom, hogy a fontossági listád legaljára kerültem. -nézett egyenesen Tommo szemeibe.

Louis megálljt parancsolva a további szófecsérlésnek, felemelte mutatóujját: - Szóval, ha jól értem egy nyamvadt telefonhíváson vagy besértődve?

- A szándék a lényeg. Nem erre valók a barátok? Hogy a bajban őket hívod? - rebbentette meg szemöldökét egy pillanatra. Hangja mélyebben dörmögött, mint valaha.

- Sajnálom. -ráncolta homlokát a fiú, s közben meztelen lábfejét nézegette. Bűntudata volt, s nem nagyon akart ennek hangot adni, de jogosnak találta Harry sértettségét.

- Hát én is. -nevetett fel borús flegmasággal, majd kitakarta magát. - Tudod, örülnék neki, ha nem felejtenéd el, hogy mindig itt voltam neked. Megkaptad Ninát, és most ő a csilli-villi új játékod, aki mindennél fontosabb. Pedig az a csaj szétcincálta a lekedett, szórakozott az érzéseiddel, s ki tartotta benned a lelked? Én.

- Ó, szóval féltékeny vagy rá? Te normális vagy? Irigyled tőlem, hogy végre megtaláltam azt a lányt, akit mindig is kerestem? -villant fel a felismerés szemeiben, amellyel Styles elevenébe talált.

- Féltékeny? Én? Te hülye vagy! Csak azt hittem, hogy azok után, amik után keresztülsegítettelek, ennyit megérdemlek.

- Te egoista seggfej! Nem látod, hogy most is csak magadat isteníted? Persze, a barátok mintaképe vagy, aha. Felhánytorgatni a néhai jócselekedeteidet, na, azt nagyon tudod. Esetleg ne avassalak szentté azonnal? -gurult dühbe Répafi is.

- Ne, inkább húzz innen a francba, rohanj a drogos, dilis barátnőd karjaiba.

- Ezt szívd vissza! -képed el ökölbe szorult kezekkel, s közelebb lép a kanapén fekvő sérülthöz.

- Mert mi lesz, ha nem? Talán már arra sem emlékszel, hogy pont te voltál, aki drogosnak nevezte? -vágott vissza elégedetten. Louis jól láthatóan összeszorította fogait.

- Mekkora szemét vagy! Jobbulást! -köpte oda az utolsó szavakat, aztán mint aki se lát, se hall elviharzott. Harry szájába harapva húzta be nyakát az ajtó becsapódására. Borzalmasan érezte magát. Nem akart összeveszni a legjobb barátjával, nem akart barátnőjére sem sértő megjegyzéseket tenni, de valahogy kicsúszott. Tudta jól, hogy ritkán dühös, de ha az, annak nyomós oka van. Még a kokainos balhét sem tudta neki elmesélni, s emiatt űrt érzett gyomrában. Abban a pillanatban azonban eltűnt minden létező életkedve, s e érzések hatása alatt simogatta Cápát, aki az ölében dorombolt szüntelen.

Esteledik, gyengül a fény, az ég alja babakékbe és pasztell rózsaszínbe borul. A levegő kellemesen üdítő, Londonon erőt vesz a finoman hűvösödő, augusztus végi este. A hangulatos tea- és kávéházak csordultig telnek, a történelmi sétálóutcákon csak úgy hömpölyögnek az emberek; londoniak, turisták. Louis dühösen kapkodja lábait, s igyekszik ügyet sem vetni az arcába villanó vakukra. Egy pillanatra próbál elgondolkodni azon, vajon miért ennyire érdekes őt fényképezni, aztán eszébe jut, hogy ő bizony Louis Tomlinson, s akár tetszik, akár nem; ez egy ilyen élet. Gondolatai azonban hamar visszazökkennek borús kedve kiváltó okára. Miközben újra- és újra visszahallja Harry robosztus hangján: Látom, hogy a fontossági listád legaljára kerültem meg hogy Ki tartotta benned a lelked? Én. Dühös is volt rá, miközben marcangolta a bűntudat.
A paparazzik folyamatosan kérdezgetik őt a legcifrább pletykákról, de meg sem hallja azokat. Észre sem veszi, hogy szinte már fut, a fényképvadászok pedig -úgy tűnik- egyenesen menekülnek előle, miközben igyekeznek hátra-hátrafordulni egy-egy képért. Végül sikerül fognia egy taxit. A fényképezőmasinák hatalmas objektívjei a taxi ablakának koccannak, a vakuk még mindig megállíthatatlanul szikráznak. Louis sürgeti a sofőrt. A Syco Music épületében kéne már lennie. Útközben hívást kap, a kijelzőn Keane neve áll.



Eközben...

Nina félszegen rúgja le lábáról tornacipőjét, majd eldob minden táskát és csomagot, amik eddig karját húzták. - Csá Niall! Megjöttem! -kiabálja be, de nem érkezik válasz. Kíváncsian belopózik a nappalinak nevezett kuplerájba, de csupán öccse holmijait találja szerteszét. Joystickja a dohányzó asztal alatt, cipői a szoba legkülönbözőbb pontjain, egy tál csipsz kiborulva, és egy bögre vélhetően megromlott tej a kanapé karzatán. Fura, Niall mobilja is itthon van. De vajon ő merre?

Ekkor csengetnek  Baily az, ki zokogásban kitörve omlik Nina karjaiba. Szemei fáradtak, karikások, könnytől kipirultak. Nina megtud mindent, amiről lemaradt. Közben eszébe jut, hogy neki ma még jelenése van James előtt, aki a Starshine néhány nagykutyájának akarja őt bemutatni. 

- Bayz, ne haragudj, de lassan mennem kéne a Syco-ba. -pillant a falon függő digitális órára.

- Kérlek Nino, maradj még egy kicsit! Szükségem van rád! -szipogta kendőzetlen őszinteséggel, s ez felettébb meghatotta a szőkeséget. Nem tudott nemet mondani. Sőt, még abba is könnyedén beleegyezett, hogy a vöröske nála aludjon pár napig, amíg nem talál magának valami lakást. Tudta, hogy a mai pofavizit meghatározó lehet táncos karrierje szempontjából, de eszébe sem jutott előtérbe helyezni ezt, szemben legjobb barátnőjével. Minden odaadásával vigasztalta Bee-t, forró csokit főzött neki, miközben az idő vészesen telt, s a mobilján sorra gyűltek a nem fogadott hívások James-től. 

- Köszönöm, hogy itt vagy nekem! -mosolyodott el Baily lelkileg kimerülve- Nem kéne már menned? Nem akarlak feltartani. -szerénykedett, közben pedig a nyakában levő lánc medálját forgatta ujjai között.

- Jaj, hülye vagy! Nem tartasz fel. A munka megvár, nemigaz? -füllentett, s megrántotta vállát. Pedig valójában ez a munka nem az a munka, amely megvárta a Horan lányt...Nina pulcsit ragadott, betakarta a kanapén eldőlt barátnőjét, s már rohant is. 


Syco Music, 6:58 pm

A fiúk megbeszélésére egyedül Liam ér be időben. Hiszen ő már csak ilyen precíz, megbízható figura. Egy órája már, hogy ücsörög a barna forgós fotelban, s Peter dühöngését hallgatja. A férfi 5 percenként hívogatja felváltva a négy hiányzó csirkefogó valamelyikét. Végül egy órás késéssel, ha ezt még lehet annak nevezni, betoppan Zayn, oldalán Niallel. Peter kirohanása után a fiúk közt megfagy a levegő. Eddig efféle még sosem történt. Mindannyian érezték, hogy a mai nap más, mint a többi. Augusztus 27. Zayn végül bocsánatot kér Liamtől. 

Louis mellkasába némi rossz érzés szökik, amint megnyomja a hívás fogadása gombot. Füléhez emeli a lapos ketyerét, és félénken beleköszön: - Szia. - hosszú perceknek tűnik a várakozás, mire a túlsó félen is megszólal a hang: - Louis...
Tomlinson már biztos benne, hogy rossz hírt fog hallani. Fájóan összeráncolja szemöldökét, mintha nehezére esne megkérdezni: - Hogy vagytok? - egy darabig csak saját hangját hallja visszhangozni a vonalban, mintha senki sem lenne a túlvégen.
Keane egy szaggatott sóhajt hallat, érezhető, ahogy kétségbeesetten próbál erőt gyűjteni, hogy válaszolhasson. Louis gyomra hirtelen görcsbe rándul, ugyanis sejti a választ. Retteg tőle. 
A taxi robog tovább.

Niall megunja a tétlen várakozást, a folyosóra száműzi magát, majd telefonál. 
- Anyu? Nem, nem a te hibád! Kérlek nyugodj meg! Anya, hallod? Ne csináld ezt, szükségem van rád! -sírja el magát, de amint kibuggyannak szeméből a könnyek, gyorsan le is törli azokat. 

Louis idegesen pislog ki az ablakon. A vonal túlsó feléről pöszmörgés hallatszik, majd végre megszólal a bús képű fiú, bús hangja: - Vége.
Louis agya pánikba esve kapkod, keresi a "vége" szó jelentését. Vége. Vége? Levegő után kapkod, hogy megkérdezhesse: Minek van vége? A kocsi közben lassulni kezd. 
- Meghalt. -hallja meg a szót egészen halkan. Egy pillanatig nem is biztos benne, hogy jól hallotta. Deja vu kúszik minden porcikájába, az a fajta deja vu, amit soha nem akart újraélni, amely olyan volt, mint egy visszatérő rémálom. Egyetlen szó lángba borított most mindent. Nem hallhatott meg! -motyogja a fiú halkan, pedig nem akarta. Keane néma zokogását véli hallani, s érzi, ahogy szíve apránként összefacsarodik. 

- Uram, megérkeztünk! -szólal meg a sofőr sokadjára, de Louis csak most hallotta meg. Hangjára összerezzen, s ijedtében leteszi a mobilt. Érzi, ahogy remeg a keze. Igyekszik higgadt maradni, kifizeti az utat, s semleges arckifejezéssel kipattan a járműből. A Syco Music tükrös felhőkarcolóként töri meg London jellegzetes, történelmi látképét. Az előtte elterpeszkedő téren járókelők sokasága csordogál, ahogy Louis keresztülvágtat rajtuk mindenféle nemzetségű szófoszlány kúszik fülébe: olasz, francia, svéd, spanyol.

Szeme kis híján könnybe lábad amíg a liftben ácsorog: hogyan fogja elmondani Ninának? 

Ő érkezik meg utolsóként. Még Harry is bevánszorgott, szemén napszemüveggel. Peter tajtékzik, de mindez most semmit nem jelent. Louis feszengve pillant a falon függő naptárra: augusztus 27. Micsoda rémes egy nap.
Louis látja Niall, Liam és Zayn arcán, hogy vele egyetemben sejtésük sincs, mi a fene történt Harry-vel. De mielőtt szót kapna a fürtös, fülsértő robajjal tör be a ajtón valaki: Nina. Peter rosszallóan mered rá, s megjegyzi: James már égen-földön keres. A lány elengedi füle mellett, majd egyik döbbenetét a másik követi: előbb Niallt vonja kérdőre, majd Harry-n képed el. Aztán Louis fele fordul kérdően, mintha tőle várná mindennek a magyarázatát. A fiú azonban képtelen elrejteni savanyú arcát.
- Na jó! Elmagyarázná nekem valaki, mi a fene baja van ma mindenkinek? -csapta le laptopja tetejét Peter, majd számon kérő szigorral meredt körbe a fiatalokon.