61. rész - Augusztus 27.

Furcsa, hogy az ember mennyire érzékennyé válik, ha szeretteiről van szó; puszta ösztönök megsúgják, ha valakivel baj van. Hát pontosan ez az ösztönös rossz megérzés hömpölygött bennem egész nap, kezdődött mindez egy rémálommal a repülőn, aztán szokatlan módon nem találtam sehol az öcsémet, majd Bee könnyei záporoztak nyakamba. És eztán jött csak az igazi fekete leves, ha az eddigiek nem lettek volna elég aggasztóak.

Bárgyú képpel meredtem hol Niallre, hol Hazzára, hol Louis-ra, de mintha egyikük sem akart volna megszólalni. Mintha mindannyian valami főben járó, megbocsájthatatlan titkot őrizgetnének. Peter feje szabályosan paradicsom-piros lett a dühtől.

- Valaki mondjon már valamit! -sziszegte a férfi, majd dühösen rám szegezte gyilkoskék pillantását: - Neked pedig már rég Jamesnél kellene lenned! Nyomás! -mutatott az ajtó fele, jelezve ez most csak az öt fiúra, s rá tartozik. Bár közvetve, de ő is a főnököm, mégsem hallgattam rá. Nekem ne parancsolgasson. Jogom van itt lenni. Ráadásul beszédem van az öcsémmel, ugyanis látom rajta, hogy nyúzott, s ennek oka kell legyen.

- Még maradok! Beszélnem kell Niall-lel. -jelentem ki ellentmondást nem tűrve, majd összefonom karjaimat a mellkasom előtt. Jelentőségteljesen említett öcsémre pillantok, s elveszem arca tanulmányozásában. Rémes: most először nem tudok róla olvasni. Közömbös ábrázattal néz engem, aztán mintha egyáltalán nem lenne rám kíváncsi elfordítja fejét. Kétkedve felvonom szemöldököm. Hallom, ahogy kattog a falióra másodpercmutatója, Niall csámcsog a rágógumijával, Peter a kezében szorított toll végét nyomogatja. Végül Harry-re terelődik a szó. Mindenki elhűlve hallgatja botrányos történetét. Kik lehettek azok az állatok, akik így helyben hagyták a fürtöst? Közben a másik irányba emelem tekintetem, s az összeütközik Tomlinson égkék szempárjával; újra szerelembe esek, a tejszínhabos boldogságban mégsem merülök el, ugyanis vonásai keserűen titkolózóak. Hirtelen másra sem tudok gondolni, csak arra az egyre: mi bánthatja? Biztosan történt valami azalatt a pár óra alatt, amíg nem voltunk együtt. Tomlinson mindenféle engedélykérés és szó nélkül kiterel az üres folyosóra.

Farkasszemet néztem vele. Tudta, hogy látom rajta, titkol valamit. S, hogy az a valami nem jó hír. De egyelőre semmi különösre nem gyanakodtam. Talán nem stimmel minden az új albumuk előkészületeivel, Harry miatt ilyen, vagy összekapott az anyukájával valami apróságon? Ugyanis Tommo extra érzékeny volt, ha az anyukájáról volt szó. Szabályosan rajongott érte, olyan tiszteletre méltóan és lovagiasan bánt vele. Bármilyen nézeteltérésük is volt egymással, képes volt a nap 24 órájában önmagát marcangolni miatta. Imádtam őt ezért (is). Ilyesmikre gondoltam, s közben képtelen voltam levenni szemem az arcáról. Két kezembe fogtam, elvigyorodtam szúrós borostáján: - Süni! -jegyeztem meg egy néma kacajjal. Ő is elmosolyodott, de éreztem, hogy az a valami, nem ereszti. El akarja mondani nekem, de nem tudja hogyan. Talán ő nem is vette észre, de én láttam: borúsan összevonta két szemöldökét. Még mindig nem mondott semmit, még mindig...Meglepett saját türelmességem, melyet csakis mostanság tudtam ilyen szintre emelni. Ha vele voltam, úgy éreztem van időm. Van időm várni, akármennyit is kelljen. Aztán lassan elfordította fejét oldalra, kibújt kezeim fogásából, s a folyosó fénylő kövezetére fordította tekintetét. Tettem egy lépést hátra, de ő reflexből a kezemért nyúlt, s elrejtette sajátjában. Finoman magához húzott, azt akarta, hogy bújjak ölelésébe. Jólesően engedelmeskedtem, ugyanakkor elérkezett a pont, mikor kezdtem szépen, fokozatosan kétségbe esni. Valami nagy a baj... -harsogott fel a felismerés kobakomban, s ezt csak tovább erősítette Louis megvadul szívritmusa, melyet pólóján keresztül hallottam. Szíve dübörgése lebuktatta. Aggódva pillantottam fel: - Mi történt? -kérdeztem.

Egy darabig megint hezitált, de belátta, hogy itt az ideje megszólalni. Ez a csendjáték nem tarthat a végletekig.

- Nagyon csúnyán összevesztem Harryvel. Szerinte nem vagyok jó barát. -motyogta, miközben a farmeringem gallérját gyűrögette. Valójában ez az ő farmeringe volt, de nekem adta, mert szerinte rajtam jobban áll.

- Harry ilyet mondott? De mégis miért? -képedek el a tényen, s ha nem tőle hallanám, el sem hinném. Sőt, ki is nevetném az illetőt.

- Sok baromságot egymás fejéhez vágtunk. De olyan önző! Tudom, hogy az a baja, hogy kevesebbet időt töltök vele.

- Miattam? -szegezem mutatóujjam magamra.

- Persze, hogy miattad. Miattad van minden. -rázza meg fejét mérgesen, miközben eszébe jut még valami, de nem mondja el, mi.

-Beszéljek vele? Biztos nem gondolta komolyan! Ti nem lehettek rosszban! -dobbantok lábammal, majd rezegni kezd a mobilom a farzsebemben. Bár nem hinném, hogy farzsebnek hívják, amikor a nadrágom ülepepe kis híján a térdemig ér. James az. Bátran felveszem a mobilt, a fickó pedig a köszönést mellőzvén, ennyit ordít bele: HOL VAGY MÁR!? Louis is hátrahőköl erre, s közben int kezével, hogy menjek nyugodtan a dolgomra. - Már itt vagyok. -duzzogok az ideges tánctanárnak, majd nem túl illedelmes módon bontom a vonalat.

- Nem kell vele beszélned. Majd megbékül, ha akar. Én biztos nem fogok bocsánatot kérni. -rángatta vállait sértődötten, visszatérve a félbemaradt témára. - Te meg menj már! Így is elkéstél! Itt az ideje, hogy magaddal is foglalkozz, ne csak más bajaival. -dob egy puszit a levegőbe, aztán elsétál a másik irányba, ráérősen. Miért érzem úgy, hogy még mindig nyomasztja valami?

Nézem eltűnő alakját, amint aztán belép a liftbe. Mikor azonban betoppanok a megbeszélt helyre, Jamesen kívül sehol senki. Hát persze, elszúrtam, megint, én. Miután megkapom a fejmosást, engedélyt kérek egy kis önálló táncgyakorláshoz. Szerencsémre pont üres a kis tükrös terem. Tudom, hogy a tánc az, amire most szükségem van.

Peter atyai szigorral parancsol Styles-ra, hogy kötelező jelleggel be kell mennie a kórházba megnézetnie magát. Sőt, nem tűrt ellentmondást: márpedig Harrynek mától kezdve testőrökkel kell mindenhová járnia. Louis felajánlotta, hogy bekíséri a kórházfóbiás Fürtöskét a jónevű St. Joseph Hospitalba. A Tomlinson-Styles viharfelhő nem vonult el, mégis elmesélték egymásnak személyes titkaikat. Harry Hannah felbukkanásáról mesélt, Louis pedig Elisabeth halálhíréről. Innentől kezdve tudták jól, hogy ők még haragban is törődnek egymással. A sértettség apró tüskéje azonban még szúrta szívüket. Aztán együtt, a paparazzi támadással harcolva visszatértek a Sycoba. Tartottak egy amolyan bandaépítő beszélgetést, ámbár ebben az ötödik láncszem, a szőke kobakú Niall nem igazán vett részt. Persze, hogy feltűnt ez mindenkinek, de bárki kérdezte őt, nem adott értelmes választ. Valami nagy a gáz vele- állapította meg Liam, s erre Zayn is helyeselt. Peter aztán apai-lelki segély szerepköreibe bújva félrehívta az ír fiút, s megpróbálta kiszedni belőle mi lapul furcsa viselkedése mögött.

Lezuhanyoztam, s újraszellemülten szökdécseltem végig a 4. emelet B folyosóján, egyenesen a fiúk klubhelysége felé. Utamat azonban keresztezte péppé zúzott képű Stylesé.

- Nina, figyu! -köszörülte meg torkát, s megállt előttem.

- Kivele! -böktem állammal felé, s közben copfba fésültem ujjaimmal a hajam. A halántékán levő sebet figyeltem, ami a szeme alatt dagadó monoklival folytatódott. Létezik ember, akit a sérülései még helyesebbé tesznek? Úgy tűnik igen. Ennél már csak Louis-nak állna jól a bevert arc. Mikre nem gondolok! Bárki merne csak egy ujjal is hozzérni, kitekerném rögtön a nyakát.

- Szóval sajnálom... -morogta az orra alatt, de nem értettem pontosan mire érti. Kérdően meredtem rá, s közben feszültté váltam attól, hogy pontosan úgy habozik, s kutat a megfelelő szavak után, mint Louis tette pár órával ezelőtt. Gyanakodni kezdtem.

- Mit is? -kérdeztem vissza ártatlanul, közben pedig elvigyorodtam, s minden előbbi kellemetlen gondolatom elszállt, ugyanis a háttérben láttam felénk közeledni szexi Tommot.

-Hát tudod...Elisabeth. Szegény lány. -húzta el a száját, s én csak értetlenül pislogtam rá. - Ilyen fiatalon meghalni. -csóválta fejét elkeseredve, majd biztatóan megsimogatta a vállam. Nem akartam hinni a fülemnek, s éppen ezért zavartan felnevettem. Igazi balféknek éreztem magam, mint aki nem érti a viccet, de mégis nevet rajta. A cipőm orrán állapodott meg a tekintetem, s próbáltam értelmes magyarázatot találni Harry szavaira. Immáron Louis is ott állt a göndörke mellett, s csak annyit hallottam, hogy azt mondja elhaló hangon: - Harry...

- Mi van, te nem mondtad el neki? -döbben le Mr. hadirokkant, mire Louis kiabálni kezd vele. Nem hallom őket, pedig ott állnak előttem, s tőlük zeng a színes kövezetű folyosó. Érzem, ahogy a vér besűrűsödik az ereimben, elnehezülnek a végtagjaim, a látóterem beszűkül  s csak elhalványult foltokat látok magam előtt. Váratlanul ér, amikor forró nedvességet érzek az arcomon lecsorogni. A saját nevem hallom két fiú hangszínén is, meg akarok kapaszkodni valamelyikőjükben, vagy akármiben, ami nem mozog körülöttem, de nem látok semmi biztos pontot. Homályos a tér, én pedig kétségbeesve próbálok meg kiszabadulni sokkos állapotom rabságából. Nem megy. Érzem, hogy valaki megfogja a karom. Hozzáér az arcomhoz. De én futni kezdek. Csak tudnám merre. Mintha még soha nem jártam volna itt, labirintussá válnak a folyosók. Minden ajtó és kanyar egyforma. Egy hűvös, csempézett helységben kötök ki, sejtésemre ez a női mosdó. Jólesően döntöm fejem a falnak, iszom könnyeimet. Sikíthatnékom támad, mégsem teszem. Lou kérlelő hangja szűrődik be a vaskos ajtón. Nincs erőm megszólalni. Ő viszont cselekszik, s mit sem zavarja, hogy a női mosdóba ront. Felém hajol, de hisztizni kezdek. Meg akarom tőle kérdezni, miért nem mondta el, s hogy mikor történt? Könnyen lehet, hogy csak hüppögök a könnyeimtől, de egyetlen értelmes szavam sincs. Hallom ahogy csitít, érzem, ahogy letörli könnyeim, és végre látom is. Látom angyali arcát, s én persze, hogy nem haragszom rá. Csak fáj, hogy újra fáj. Mintha a régi, sanyargató érzések mégsem tűntek volna el belőlem nyomtalanul. Félek, talán minden kezdődik elölről, de ez a lehetetlen gondolat csupán egy röpke másodpercre fordul meg fejemben; amint Louis megszólal, köddé válik: - Sajnálom Nino. Úgy sajnálom. -suttogja, s egy pillanatra tenyerébe temeti arcát. Aztán felsóhajt, és a plafont kezdi el bámulni. 

- Oda kell mennem hozzá! -nyerem vissza a hangom, s máris előhalászom a mobilom, hogy felhívjam Francot, foglaljon le nekem a lehető leghamarabbi gépre egy jegyet, ami Los Angelesbe repít. Én aztán nem értek az ilyenekhez. Louis kikapja a szappan formájú kütyüt a kezemből. Vehemensen utánakapok, de erősen markolja. - Add ide! -parancsolom dühösen, majd eltüntetem arcomról a pityergés utolsó nyomait is. 

- Lassíts egy kicsit! Nem mehetsz oda csak úgy! -háborodik fel, látom, teljesen kiakad az ötletemtől. Ezúttal nem szívesen ellenkezem, hiszen nem akarok összetűzésbe kerülni vele; de nem hagy más megoldást. Oda. Kell. Mennem. 

- Miért ne mehetnék? Egy okot mondj! -túrom hátra hajam, s közben kitartóan próbálom ujjait lefeszegetni a telefonról. Aligha sikerül, de nem adom fel.

- Nem csak egyet tudok mondani. Neked munkád van itt. Ráadásul Niall-lel sem oké minden. És engem sem hagyhatsz itt. -sorolja, miközben hangja feszes, szavai kimértek. Talán igaza van, de akkor, ott ezt nem ismerem fel. Megint makacs öszvérré válok, csak a saját célom lebeg előttem. 

- Niallnek semmi baja. -rázom meg fejem, hiszen mi baja lehetne? - A munka megvár. És remélem te is. -nézek rá jelentőségteljesen. Akkor még eszembe sem ötlik, hogy Baily-nek is szüksége lehet rám.

Kicsit arrogánsra, de annál őszintébbre sikeredik reakciója: Persze, hogyne várnék. Én akár várhatok is. Most csupán mellékszereplő vagyok. -bólint.

Felcsattanok: - Mi a fene bajod van? Miért vagy ilyen önző?

- Én már csak ilyen vagyok. -rántja meg vállát, mint aki beletörődött, hogy önzőnek nevezték. Pedig nem az. Mégsem nem cáfolta alaptalan kijelentésemet. Megadóan elengedte a mobilom, én pedig kivehettem végre a kezéből. Hagyta, hogy elsétáljak. Én pedig elsétáltam.

Koromsötét, csillagtalan az ég aznap este. Augusztus 27-én. Mi lesz most Keane Wiloval? -ez járt egész végig a fejemben. Senkije sincsen. Azt kívántam bárcsak megnégyszerezhetném magam. Hogy miért? Mert bevallom, nem tiszta lelkiismerettel hagyom itt a megbántott Louis-t, az összetört Baily-t, s a rám számító tánccsapatot. De a szívem egyértelműen tudta, hogy helyes, amit teszek. Keane mellett most a helyem. Nem számít, hogy ehhez a világ végére kelljen is mennem. Egy apró poggyásszal a vállamon lépek be a Heathrow Airportra. Nem tudom nem észrevenni a mellettem, előttem, mögöttem loholó fotósokat. Milyen irritáló! Igyekszem a lezárt terminálhoz jutni minél hamarabb. Aztán úgy elsüllyedek a melankóliában, hogy azon kapom magam, rég a fedélzeten ülök, mellettem pedig egy rémes pacsuliszagú nő fészkelődik. Valami könyvet olvas, ami feltételezhetően egy humoros regény, mert olykor fel-felkuncog. 

Duzzogni támad kedvem, amiért én nem tudok jókat kuncogni. De nem irigylem mástól a jókedvet. Unatkozva hátradőlök, a kényelem adott, aludni mégsem sikerül. A hosszú út testileg-lelkileg lefáraszt. Közben felfedezem Keane-ében saját sorsomat. Túlzottan átérzem fájdalmát, olyannyira, hogy hányingerem van. Végül a takaros kis mosdó vécékagylója felett görnyedve állapodok meg, s kénytelen vagyok útjára engedni, ami kikívánkozott belőlem. Csak érnénk már oda!

"Gyűlöllek Augusztus 27." -írta ki twitter üzenőfalára Louis. Az aggódó rajongók persze lázasan bombázták üzeneteikkel, s próbálták kitalálni, vajon miért írta ezt ki a Répakirály. Rögtön szárnyra is kapott a pletyka, mely szerint nem lehet eme üzenetnek más oka: Louis és Nina szakítottak. A légből kapott feltételezésre óriási mozgalom, és twitter trend özön indult meg.

- Figyelsz te rám egyáltalán Louis? -kérdezi dorgáló hangon valaki. Tommo felkapja fejét a hangra; Brendon az. A férfi csokoládébarnára barnult a mézes hetein. Arca kisimult, szemei boldogak. 

- Ja, igen. Bocsánat. Mit is mondtál? -mosolyodik el elnézés reményében. 

- Csak azt kérdeztem, minden rendben-e? 

Liam közben melléjük húz egy puffot, és társulva a csevejhez ült le. 

- Azt nem mondanám. -húzta el száját, mire Liam lepetten hozzáért vállához.

- Mi történt Tommo? -érdeklődött apai aggodalommal barátságos arcán.

- Sikeresen összebalhéztam Harryvel, és Ninával is. Aggaszt, hogy Nina egyedül ment L.A-be, aggaszt, hogy mi van, ha Harry támadói még mindig rá leselkednek. És aggaszt Niall is. Beszélt vele valaki azóta?

- Peter-nek nem mondott semmit. Én is próbálkoztam. Félszavakban válaszol, de nem hajlandó elárulni semmit. Komolyan aggódom érte. -közli Liam, s közben igyekszik megnyugodni, ezért a halántékát masszírozza.

- Rosie-val nem beszéltél még. Talán ő tudja. -javasolja Brendon, de a két fiú egyszerre rázza meg a fejét. Biztosak benne, ha ők nem tudják, Rosie sem tudja. 

- Idehívom. Még egyszer megpróbálom. -harapdálja száját Louis, majd odaszól a sarokban ücsörgő szöszinek, aki kifejezéstelen arccal a körmét rágcsálja.

- Hé Nialler, gyere ide egy percre! -int neki játékosan, igyekezve minden lazaságát beleadni. Niall csak megrázza fejét. Louis idegesen Liamre sandít, majd eltökélten felpattan helyéről, s Niall felé nyargal. Akkor hegy megy Mohamedhez.

- Mi van veled tesó? -kérdi óvatosan, s reménykedve pislog a szöszire, aki mindig életvidám, jókedvű és éhes. De órák óta nem kért enni, és ez már önmagában is gyanúsan rosszat sejtet. 

- Semmi nincs, oké? Lekopnátok végre? Mindenki itt anyáskodik felettem. -vágta rá hirtelen, s egyszerre síri csend lett a klubhelyiségben  A szöszi könnyeit visszaküzdve viharzott ki az ajtón, ahonnan csak annyit ordított vissza: - Hazamentem! 

Sokkosan pislogott egymásra a megmaradt négy sztárocska, Brendon, Peter és Peter asszisztense Dorothy is. 

- Most mit csináljunk? -kérdezte a levegőbe Zayn.

- Valahogy segítenünk kell neki! -nyöszörgött Harry egy párnakupac alól

- De nem hagyja! -tapasztotta homlokára tenyerét Liam. 

Louis magában ezt a kérdést fogalmazta meg: - Augusztus 27, miért csinálod ezt velünk?

"Sosem hittem, hogy a lelkem ennyire érzékeny, hogy ennyire instabil. Mi történik velem? Miért fordulok el azoktól, akik szeretnek, és akik segíteni akarnak? Nem, nem tudnak segíteni. A nővéremet pedig látni sem akarom. Miért érzem ezt? Miért érzek haragot, ha rá gondolok?"