6. fejezet 51. rész: Szeress, ha mersz!

Louis sietősen kapkodta magára hófehér cipellőit, amelyekbe mezítláb dugta lábait, mint ahogy mindig. Egyszerűen nem szereti a zoknikat. "A talpamnak is kijár ennyi szabadság."

- Szóval azt mondod, hogy Írországba kell repülnöd. Pont most. -vázolja anyja fia szándékát, míg bőszen törölgeti a konyhapultot.

- Igen. -jön az egyértelmű válasz.

- Tegnap este érkeztél, de már mész is. Hülyéskedsz?

- Nem. Ez fontos anyu! -nyújtja el a mondat végét- Komolyan. -próbált meggyőző hangsúllyal beszélni, hátha elkerülheti a részletes magyarázatot. De anyja volt a világ legkíváncsibb embere.

- Louis, legalább annyit árulj el, miért mész oda ilyen hirtelen? -firtatta a nő, majd hátrahagyva a konyhát, csatlakozott az előszobában sürgölődő fiához. Louis kénytelen volt anyja lelki épségének érdekében kifejteni kicsit sürgős utazásának okát. Nem szívesen vallotta be, de előbb-utúbb úgy is kiderült volna minden.

- Oké, győztél. -húzta fel orrát, aminek következtében viccesen összeráncolódott orrnyergén a bőr- Nina van a dologban. Most örülsz? -billentette oldarla a fejét egy duzzogó kisfiú fintorával.

Anyja szeme lelkesen felvillant: - Tudtam! -erősítette meg gyanúját a győztesek büszkeségével arcán.

- És mióta vagytok együtt? -szólalt meg Tommo háta mögül Lottie. Sértettnek tűnt; nyilván mert azt hitte bátyja elhallgatta előtte, hogy van barátnője.

Répafiúnak ideje sincs meglepődnie a váratlan irányból meghallott hangtól; megütközik húga feltételezésén, miszerint ő és Nina egy pár. - Nem vagyunk együtt. Mondtam! -komorul el, majd vállára kapja hátizsákjának pántját.

- Akkor meg miért sietsz most ennyire hozzá? -tette fel jogos és egyben logikus kérdését az édesanyja. Karba tett kézzel állt egymás mellett anya és lánya. Lou türelmetlneül pillant az előszobafalon lógó, kerek órára. Giccses hindu vallási motívumokkal volt tarkítva számlapja, rajta elefántokkal, középen a kopasz buddhával. "- Miért nincs haja a bácsinak?" -kérdezte mindig Phoebe Louistól, akárhányzor csak a kattogó masinára pillantott. A legkisebb családtagoknak nagyon tetszett, míg a legnagyobbat egyenesen a hideg rázta ki a hajtalan pasas bizarr vigyorától. Még nagyapjuk hozta indiai felfedező túrájáról. "- Mert sokat kíváncsiskodott, így hamar megöregedett." -ugratta a fiú kishúgát ilyen, és ehhez hasonló válaszokkal.

- Erre most nincs időm. -hárította a kérdezősködést. - Elmondok majd mindent, de...

- Lou! Ne hagyj itt minket! -szólalt fel kétségbeesetten Lottie a maga csengő-bongó, éles hangján.

- Muszáj mennem. Higgyétek el, ez most életbevágó! -puszilta homlokon húgát, s bízott benne, hogy meggyőzte őket. Ha így van, ha nem -gondolta- neki nincs több vesztegetni való ideje. Éppen ezért szélsebesen tépte fel a csendes kis utcára nyíló ajtót. Anyja a kovácsoltvas kerítésig loholt utána.

- Mit érzel iránta? -kérdezte őszinte választ várva, amit meg is kapott fiától, mint általában:

- Szeretem, anya! -sóhajtotta ki fájdalmasan azt az egy szót, ami lüktetve ékelte magát agyába. Ez volt egyben a varázsszó is, melyekre anyja vonásai megadóan ellágyultak.

- Akkor tedd boldoggá azt a lányt! Nyomás! -bíztatta őt jelezve, hogy támogatja mindenben, bármire is készül. Louis elmosolyodott, és milliószorra is megjegyezte magában: Nekem van a legfantasztikusabb anyám a világon. A nő búcsúzóul megölelte a nála majdnem két fejjel magasabb fiát, aztán útjára engedte.

Louis a reptereken természetesen nem úszta meg a szokásos vakuvillogós támadást. Doncasterben még csak-csak eltűrte, na de Dublinban? Majdnem felrobbant mérgében. Sietnie kellett volna, főleg, hogy Niall mégsem tudott kijönni érte a reptérre. Sietni akart, de az a sok ember a hatalmas fényképezőgépével szabályosan eltorlaszolta útját. Máskor egyébként semmi baja velük; Niall-lel mindig szórakoznak rajtuk, mint mikor elkezdték fotózni a paparazzókat telefonjaikkal.

Türelmetlensége csak tovább erősödött a taxiban. Ráadásul a sofőr valami idegtépő latin karneváli hangulatú muzsikát üvöltetett.

- Elnézést, nem tudna egy kicsit gyorsabban menni? Nagyon sietek! -hajolt előre a két első ülés között, és próbálta túlkiabálni a bömbölő zenét.

- Hogy mondja? -ordította vissza a pasas, majd elszívott cigarettájának csikkjét kihajította a lehúzott ablakon. Remek kis fuvart fogtál ki Louis, abszolút.

- Mondom sietek! Taposson a gázra! -követelte a fiú, majd dühösen égnek emelte a szemeit.

- Nem mehetek ennél gyorsabban uram, nézze... -duruzsolta miközben a visszapillantó tükrön keresztül próbálta felvenni utasával a szemkontaktust.

- Ide figyeljen, annyit fizetek amennyit csak akar! Kérem!

- Kapaszkodjon! -kacagott fel egy másodpercnyi habozás után a borostás férfi, majd Louis arra lett figyelmes, hogy a kocsi meglódul. A víz is kiverte a beláthatatlan sebességtől. De ezúttal legyűrte pánikját; le kellett. Most van aki és ami sokkal fontosabb a hülye fóbiájánál.

De nem akartak úgy alakulni a dolgok, ahogy eltervezte. Nem az volt a probléma, hogy esni kezdett az eső -ezzel egy még depresszívebb és vészjóslóbb hangulatot teremtve Louis-ban. Az sokkal jobban aggasztotta, hogy Mullingarbe érve végeláthatatlan ideig kocsikáztak, mintha eltévedtek volna. Tomlinson kezdett kikelni magából, amikor észrevette, hogy harmadszorra hajtanak el ugyanazon növénytársulás mellett.

- Hé! Mit művel? Vallja be, hogy gőze sincs merre kell menni! -hőzöngött feszülten.

- Semmi baj, jó helyen vagyunk. Itt az Ardilaun Green, melyik háznál álljak meg? -kérdezte a szélvédőn kifele mutogatva. Végre lehalkította a rádiót. Louis fejében szöget ütött a fickó száját elhagyott név: Ardilaun Green. Micsoda?

- Maga megzakkant? Nem Ardilaun Greenbe kellett volna jönnünk, hanem Auburn Village-be! -hadarta fezaklatva.

- Nem, nem. Maga Ardilaun Greent mondott, emlékszem. -erősködött a pasas. Vagy tényleg ennyire félkegyelmű, hogy összekeverte a két lakrészt (ami egyébként a város két legtávolabbi felében van, de ez jobb lenne, ha nem jutna Tommo tudtára) vagy anyira agyafúrt, hogy szándékosan pörgeti a taxiórát, hogy minél több pénzt ki tudjon csikarni a fiútól. Ravasz vagy nagyon hülye.

- Itt egy helyet sem ismerek, csak Auburn Village-et. -dohogott, mert belátta, hogy már mindegy. Megtörtént a félreértés. - Mindegy, csak siessen már! -hagyta rá a többit, kezét nyugtatólag szeme elé tapasztotta.

Tizenöt perces sétakocsikázásba került csupán, mikor végre a helyes kerületbe gurultak.

- Ez az, itt tegyen ki! -kocogtatta meg az ablakot sürgetően. Kifizette a kövér summát, amit a férfi a nyakába akasztott, de ez egy hajszálnyira sem érdekelte. Futva baktatott fel a néhány lépcsőfokból álló emelkedőn, s amíg megnyomta a csengő gombját, s amíg az idétlenül csilingelt mindenféle szólamban, addig lihegve ledobta táskáját. Az ajtó kinyílt, Niall állt előtte.

- Ugye nem késtem el!? -támadta le Louis szokatlanul felkavartan a kérdéssel. Niall értetlenül megrázta a fejét.

- Nem, dehogy. Mi van? -mosolyodott el zavartan, aztán észbe kapott, hogy talán barátja nem szeretne az esőben ácsorogni még percekig. Betessékelte Tommot, aki rögtön a tárgyra is tért.

- Hol van? -kérdezte bizalmasra halkított hangerőn. Niall az emelet fele navigálta közben:

- Elment a nagypapánkhoz, de hamarosan haza jön. -közölte, mikor a lány szobájának ajtaja elé értek. - Vagyis remélem. -tette hozzá véletlen.

- Bemehetek a szobájába? -tette fel kérdését vágyakozva. Niall bátorítóan bólogatott, majd előre ment. Louis lassú, óvatos léptekkel somfordált be az ajtón, mintha attól tartana, hogy egy taposóaknára lép.

- Ez lenne az. Rajta, nyugodtan ledöbbenhetsz. Mindig ilyen volt ez a szoba. -nézett körbe, majd Louis arcán kereste leolvasható reakciót. Nos, a szobára talán nem lenne helyénvaló a "kupis" kifejezést használni. A falak bár hófehérre voltak festve, szinte ki sem látszottak a furcsábbnál furcsább, elvont plakátok alól. Sosem látott zenekarok poszterei, néhány 60-as évekbeli moziplakát és pár fénykép tarkította. Lou félve lépett közelebb bármihez is, hátborzongató volt a helység. Tágas és világos kis szoba lett volna, ha nincsen az ablakon egy mélykék sötétítő függöny, és ha nem lett volna ennyi kacat és holmi széthagyva mindenütt. Mintha egy teljesen más világba csöpenne az ember; igen Nina Horan világába, ami cseppet sem fényes, puha, színes és vidám. Zaklatott és boldogtalan. Ez a két szó illik rá.

Louis csodálkozva kapkodta tekintetét ide-oda. Az ágy mellett feltűnt egy nagyobb rész, ahol kopasz volt a  fal; néhány félbetépett, elszakadt polaroid fotó árulkodott arról, hogy ott bizony valaha temérdek emlék ékeskedett. Tommo képtelen volt levenni a szemét a bizarr plakátokról. Szembetűnt neki, hogy több is van rajta medúzákkal, szarvasokkal, skandináv tájakkal. Niall szemfülesen észrevette, hogy barátja mit sem értve nézegeti a képeket, ezért kérdezés nélkül elmesélte neki miértjüket.

- Az ott Svédország, Göteborg, Stockholm, Kiruna az meg ott a norvég fjordok! Egy utazós prospektusból gyűjtögette össze őket. Tudod, még anno Floyd elvitte őt oda. Azóta megállíthatatlanul imádja a skandináv életvitelt és környezetét. A szarvasok is ehhez kötődnek. -magyarázta.

Louis próbálta nem kimutatni, hogy rossz hallania Floyd nevét.

- Na és a medúzák? -mutatott a megfelelő irányba. Remélte ez már nem kötődik Floydhoz.

- Egyszer azt mondta neki valaki, hogy olyan, mint egy medúza. Gyönyörű, de érinthetetlen. És akárki is mondta ezt, könyörtelenül igaza volt. -rántotta meg a vállát a szőke. Louis bólintott, minden felmerülő gondolatát megtartotta magának, és csendben tovább kutakodott tekintetével a rejtelmes birodalomban. Az ágy meglepően magas volt, rajta megszámolhatatlan mennyiségű párna és mindenféle pléd, paplan: olyan művészien volt kesze-kusza. A Répakirályfinak igazán nagy élmény volt itt lenni, egyenesen az oroszlán barlangjában. Hiába rettegett attól, hogy mi lesz és mi nem; most úgy érezte, hogy visszakapott egy morzsányit Nina Horanból. Mert végül is itt áll a szobája közepén, itt, ahol a lány járkál, ahol álomra hajtotta ezerszer a fejét, ahol ki tudja hány könnycseppet ejtett el. Míg ezeken morfondírozott tágra nyílt szemekkel, újabb észrevétele akadt: a legtöbb dolog a szobában könyv. Mindenütt egymáson tornyosultak; az éjjeliszekrényen, a földön, Foster ketrecén, az ablakpárkányon. A polcokon pedig semmi más nem is volt, mint könyv, könyv és még több belőle.

- Ennyire szeret olvasni? -kérdezi végül, mert képtelen szó nélkül elmenni felfedezése mellett.

Niall felhorkan: - Még hogy szeret? Az nem is kifejezés. Képtelen könyv nélkül elindulni bárhova is. Örökké találok néhány regényt a wc-ben, a fürdőkád szélén, a hűtő tetején, a kocsiban, a kanapé mögött... mindenütt. Megszállott! Képzeld el, egyszer dühében bebújt a ruhásszekrényébe, persze magával vitt egy könyvet és zseblámpát. Olyannyira belemerült az olvasásba, hogy anyámék azt hitték eltűnt, és a rendőrséget hívták. Eszméletlen, nem? -nevetett fel az emlékektől. Louis is elmosolyodott.

- De, tényleg az. -rázta meg fejét, nehogy elkalandozzon gondolata. Azon kellett morfondíroznia, hogy mit is mondjon majd Ninának. De képtelen volt összeszedni magát, nem tudott koncentrálni. És igazság szerint gőze sem volt arról, a lány jelenleg milyen testi-lelki állapotban lehet. Mi van, ha megint kiborul, és a torkának esik?  Persze nyilvánvalóan most nem a testi épségét féltette...sokkal inkább  a lány életét.

- Az olvasás az egyetlen amivel még kordában tudja tartani szélsőséges gondolatait. Megnyugtatja. -mesélte, majd felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy maradjanak csendben. A semmibe bámult, miközben a fülét hegyezte. - Hazajött! -csillant fel a kétségbeesés kék szemeiben. Szinte egyszerre eredtek futásnak, mint akiket vérszomjas dobermanok üldöznek. Niall a saját szobájába tuszkolta Tommot, aztán a folyosón várt, amíg fel nem ért nővére. - Szia! -köszönt neki idegesen, de a szőke lány még egy kósza pillantást sem vetett öccsére. Besétált a szobájába, majd magára csukta ajtaját. Niall visszasietett Louis-hoz, aki addig fel-alá járkálva próbált hirtelen jött izgatottságát enyhíteni. Talán ennél jobban még sosem vette igénybe idegeit egy élethelyzet sem. Még az X-faktoros döntők sem.

- Oké, és most mi legyen? -szívta be alsó ajkát Tomlinson.

- Nem tudom. Az a baj, hogy fogalmam sincs hogy fog reagálni, ha meglát téged. -hangsúlyozta ki az utolsó szót. - Olyan kiszámíthatatlan! -vakargatta szőke bozontját a fején. Tanácstalanul nézett barátjára, aztán mindketten felvonták szemöldöküket a furcsa égett szagra, ami megcsapta orrukat.

- Na jó, én bemegyek hozzá. -tűrte fel pulóvere ujját Tommo, majd erőt véve magán, elindult. Elszántsága azonban csupán a lány zárt ajtójáig tartott ki. Egy helyben toporogva gondolta végig mit is mondhatna. Mármint...ezerfélét tudna neki mondani, de jelen esetben minden szó pengeéles lehet, vigyázni kell velük. Az ajtón megpillantott közben egy vékony papírcsíkot, rajta ez állt: "Amit hajszolunk, az távolodik." Remek. - gondolta Louis. Aztán egyszer csak felülkerekedett félelmén, és egy gyors kopogás után vakmerően lenyomta a kilincset. Belépett.

Ott ült az ágyán. Egy tojáshéj színű, testre simuló blúz volt rajta egy szakadt térdű farmernadrággal. Louis pár másodpercig némán pislogott rá; félelmetesen meggyötört volt még most is meseszép arca. Haja kusza keretbe foglalta eltompult vonásait. Rémisztően fehérré fakult a bőre, csak húsos ajkai voltak vörösek, vörösebbek talán a vérnél is. 

A fiú őszintén félt. A lány egy fényképet tartott a kezében, s játszi élvezettel figyelte, ahogy a mohó lángok bekebelezik, majd porrá égetik a lapot. Zöld szemei egy egészen apró, szinte észrevehetetlen pillanatra érdeklődve szegeződtek a vendégre. Louis lassan, nagyon megfontoltan lépkedett közelebb, majd annyit tudott csak kibökni: - H-hogy vagy? -kisfiús zavarában folyton a feltűrt pulcsijának ujjához kapott; remegett a keze. Mikor ezt észrevette, gyorsan a háta mögé rejtette őket. Nina kifejezéstelen arccal emelte babonázó tekintetét a fiúéval szembe, s közben ki tudja mire gondolt. Szájához emelt egy füstölgő cigarettát, majd lehunyt szemekkel beleszívott. Louis egyre nehezebben viselte, hogy szabályosan levegőnek nézi őt. Még akkor is ha depressziós. Hiába fegyelmezte magát, sértettsége kikívánkozott belőle. 

- Miért csinálod ezt? Itt sajnáltatod magad, miközben mindenki érted aggódik. Fogalmad sincs semmiről! -dühöngött már-már szinte magának, mert érezte hogy szavai nem érnek célt.

- Nem érdekel. -fújta ki a füsttel együtt. Hangjából csak úgy áradt a teljes reményvesztettség és a közömbösség.

- Szóval nem érdekel. Pompás. -tapasztotta tenyerét szája elé. Fogalma sem volt, mit kéne most tennie vagy mondania. Nina megtörten elmosolyodott, mert a fiú még csak nem is sejti, hogy pár perc múlva mi fog történni...Nem is sejti, milyen rosszkor jött. Nina emlékezetében újra feltűnt az a mondat, amely begyógyíthatatlan nyomot hagyott: "Te nem érdemled meg, hogy bárki is szeressen!"

- Búcsúzni jöttél? -kérdezte a lány elhaló hangon. Valamilyen oknál fogva Louis-nak mégis sikerült kirángatnia a némaságból; mi több: Nina már nem tudta levenni a szemét Tomlinsonról. 

Louis sürgetve kutatott fejében, s vonta össze szemöldökét. -Búcsúzni? -kérdezett vissza, majd egy lehetetlennek tűnő gondolat kezdett el villámgyorsan, futótűzként terjedni végig elméjén: hát mégis beteljesül az álma! Halálra vált arccal meredt a lányra, aki vele ellentétben felzaklathatatlanul nyugodt volt. Várta a megszűnést. - Nem, ugye nem? -dadogta savanyúan felnevetve, mert egész egyszerűen nem merte elhinni, hogy...

A lány bólogat, s arca mintha azt mondaná: én már ma meg fogok halni. Fogadd el. 

Tomlinson hisztérikusan pánikba esik, majd a lány szoros közelébe ront, semmivel sem törődve: - Mit vettél be? Miért? Nem teheted ezt! -rángatja vékony vállainál fogva. A szíve megszakadni készül; meg kell mentenie őt. Nem válhat valóra rémálma. 

- Miért ne tehetném? -néz fel Tommo lázasan ragyogó szemeibe. A szöszi lélegzete egyre nehézkesebb.

- Mert szeretlek! -vallja be elpirulva, de már cseppet sem bánja, hogy kimondta. Nina sokkot kapva küzd némi oxigénért, egyre és egyre kevesebb sikerrel. Nem mintha nem sejtette volna, hogy Louis kedveli őt, de rövid időn belül minden tönkrement. Vagy legalábbis úgy tűnt. Jöttek a vérlázítóan kegyetlen viták, a sötét emlékek, a feldolgozatlan halálélmény, az el nem feledett szerelem, az új szerelem, a hallucinációk, aztán az apja elutasítása, és Nina úgy érezte itt van hát az a pont, ahol abba kell hagynia. Véget kell vetnie értelmetlen életének.

(ajánlott zene:♫)

... De a fiú eljött hozzá, és szemtől szembe mondja el neki, hogy szereti. Ez az egyetlen szó most mindent megváltoztat. Mindent újraértelmez. Nina rémülten hagyja, hogy gondolatai ellene forduljanak, ugyanis az igazság csak most derül ki, talán későn: Végig abba a hitbe ringatta magát, hogy Floyd az igazi, sosem fog tudni mást szeretni utána. Rögeszméjévé vált. Mikor képbe került ez a Louis Tomlinson nevű lovag, felszínre tört minden bú és bánat, s nem csoda, hogy Louis minden mozzanatában Floydét látta. De valójában ez a tudatalatti egy mesteri  stratégiája volt, hogy megóvja egyszer már cafatokra cincált szívét egy újabb szerelem nevű borzalomtól. Hát nem vicces? Nina valójában beleszeretett Louis-ba, de észre sem vette. Az első pillanattól kezdve, ahogy meglátta, elgyengült, ezért Floyd volt a védőfal. Senki sem tudhatta, hogy rég nem egykori szerelméről van már szó, hanem az élő, hús-vér Tomlinsonról. Végig ő volt az igazi. 

- Mondj már valamit! -szólalt meg a fiú mellőle, miközben idegesen fürkészi az egyre halványuló zöld szempárt. 

- Bátor vagy. -nevet fel halkan, s észre sem veszi, hogy ujjai görcsösen Louis csuklója köré fonódnak. Itt a vég.

- Nem, nem! Nina kérlek szépen! Ha akarod, soha többé nem zaklatlak! Megígérem, hogy békén hagylak, ha azt akarod. Csak ne hagyj itt minket! Nem fogjuk elviselni, ha meghalsz, nem érted?! -kiabált vele, s lassacskán kiszakadt szíve a bordái közül.

- A hűtőben van az inzulinom. -árulja el még maradék erejéből. Louis-nak több sem kell, eszetlen módjára sprintel a földszintre. Odalent Niall-be botlik, akinek bámulatos gyorsasággal darálja el a történteket. A szöszkének ideje sem marad szörnyülködésre, kikapja a kis kék dobozkát a helyéről, és már rohannak is vissza. Útközben egy hangos robaj, majd csörömpölés üti meg a fülüket. Összerezzenek rémületükben, hármasával veszik a lépcsőfokokat. 

Nina fel akart kelni az ágyról, hogy magára zárhassa az ajtót. Akkor talán úgy szűnik meg létezni, hogy nem kell senkinek végignéznie szánalmas haláltusáját. De a véletlen vagy a sors keze, hogy erős rosszulléte odáig fajul, hogy képtelen megtartania saját súlyát és egyensúlyát, így elesik. Hogy ne legyen ennyire egyszerű a helyzet, olyan szerencsétlenül sikerül összerogynia, hogy lever éjjeliszekrényéről egy jókora vázát, amely három részre törik. Karjába fúródik a legnagyobb élű cserépdarab, s hirtelen minden piros. Kábán tápászkodik fel ülő helyzetbe, megrémülve húza ki húsából a jókora szilánkot, aztán észreveszi, hogy karjából szabályosan ömleni kezd a vér. Irónikus ez az egész: még csak nem is akarta felszabdalni az ereit, de már igazán meghalni sem akar... 

Niall útközben már elő is akarja készíteni az injekciót, de amint kinyitja a lapos kis dobozt, majdhogynem elájul. A doboz üres. S bár a mentők úton vannak, egy világ omlik össze mindkét fiúban, amikor belépnek a szobába.

Nyugalom, még nem ért véget ez a rész! Kattints a további bejegyzések feliratra :)

50. rész: It's okay not to be okay

ajánlott zene: ♫

Louis: Nem csak úgy érzem magam, mint akit pusztán hasba szúrtak, hanem mint akiben folyamatosan forgatják a kést...újra és újra. A kérdés csupán annyi, meddig leszek képest talpon maradni.

Híres vagyok. Gazdag vagyok. Mostanra olyannyira, hogy szinte bármit megkaphatok. Ja, a hangsúly a szinte szón van; úgy látszik amit a legjobban akarok, azt nem kapom meg. Szenvedek, mintha sosem lenne már kiút ebből az egészből. Álmomban sem gondoltam, hogy valaha is ennyit feláldozok majd valakiért; egy lányért. De ez...egyszerűen csak megtörtént. Nem tudok szembeszegülni azzal a kitartó és enyhűlni nem akaró érzéssel, ami fogva tart. Gyönyörű és egyben kegyetlen ellenfél a szerelem. Legyőzhetetlen.

Ez a turné nem csupán a pénzszerzésről és a kalandos felfedezésekről szólt. Ez volt éltem legnagyobb élménye, még akkor is, ha teljesen más irányba alakultak a dolgok, mint ahogy elterveztem. Ki hitte volna, hogy pont most találok egy lányt, akihez foghatót még álmomban sem? Nem, egyszerűen képtelen lennék elmagyarázni miért pont Nina Horan. A két hónapnyi tömény koncert körút megtanított néhány fontos dolgot. Megtanított küzdeni és felemelt fővel tűrni a kudarcot. Sok fájdalmat és életveszélyes helyzetet dobott a nyakamba, de hahó; Louis Tomlinson még él, bár belül romokra bombázott lélekkel. Az jutott eszembe, milyen találóak a Stand up-ban a saját soraim:  I know your heart's been broken don't you give up I'll be there yeah I know it to fix you with love - a problémám csak annyi, hogy ez a lány éppen tegnap üvöltötte az arcomba, hogy gyűlöl. Így hogy szeressem?

Mi lett volna ha Niall nem hívja ide a nővérét a turnéra. Ha Jenna nem sérül le. Talán jobb lenne? Jobb lenne, ha? 

Ki vagyok bukva.

Harry: Oké, őszintén bevallom. Megszerettem Niall nővérét. Az elejétől kezdve érdekelt titokzatos gorombaságának oka, de azt sosem gondoltam volna, hogy a háttérben ennyire súlyos dolgok állnak. Durva. Fel sem fogom. Furán érzem magam. Mindenki nyugtalanul vár, és azon töpreng: mi lesz most? Mi lesz Ninával? Mi lesz az E-motionnal? Mi lesz Louis-val? Niall meddig bírja? 

Ember, engem komolyan szétfeszítenek ezek a kérdések. 

Szívesen odamennék a lányhoz, és elmesélném neki, hogy mit jelent nekem. Mert halál komolyan többet, mint barát. Beismerem oké? Irigyelem Niallt, amiért ennyire szeretik egymást a testvérével. Tudja mindenki, hogy nekem is van egy nővérem: Gemma. Gőzöm sincs hogy, hogy nem, de egy rakás sz*r a kapcsolatunk. Egyszerűen csak pisis kölyöknek hív, és mindig annyit üzen vissza, ha keresem telefonon: "Ne hívogass már te kis p*csa, kopj le!" Én sem vagyok szent, de nem érzem jogosnak a nővérem folyamatos elutasítását. Nina is taszított magától eleinte, így rögtön Gemmát láttam benne. Aztán a szöszi nem szándékosan, de ki-kimutatta, hogy kedvel engem. Végig mellette álltam, a turné elejétől kezdve. Olyan volt, mintha hirtelen visszakaptam volna Gemmát. De rá kell ébrednem, hogy Nina nem az én tesóm, ő Niallhoz tartozik.

Niall: Szörnyen érzem magam, mert kudarcot vallottam. Megígértem Ninának, hogy nem hagyom, hogy kiderüljön mindez. Megesküdtem, hogy megóvom a rá leselkedő veszélytől. Elbuktam. Nina rosszabbul van, mint valaha. Peter nyomatékosan megkért, hogy legyek nagyon óvatos, nehogy a kamerák és vakuik kiszúrjanak valamit a botrányból. De mégis, hogy kéne csinálnom? Nem tudok vidáman sétálni a rivaldafényben, s úgy tenni, mintha a világon minden tökéletesen rendben lenne. Ez több, mint képtelenség!

Felhívtam apámat. Elmondtam neki mindent. Feldühített, mert szabályosan hidegen hagyta, ami Ninával történt. Miért tesz még mindig úgy, mintha Nina nem is létezne? Nem haragudhat rá többé; már rég meg kellett volna bocsájtania neki... hiszen a lányáról van szó!

És anya? Vele nem beszéltem, a turné legeleje óta.

2012. július 18.

Itt volt az idő, el kellett hagyniuk a gyönyörű és napfényben sziporkázó paradicsomot: Los Angelest. Maguk mögött hagytak - az emlékeiken kívül- mindent. A partot, a páratlan otthonukat, az egyedülálló szabadság érzetét, ami a sós levegőben keringett, mint valami kábítószer.

Az újságok, internetes cikkek dugig voltak az alábbi jellegű címekkel:

A One Direction visszatér Londonba
A brit-ír fiúcsapat újra otthon
Véget ért a turné, mi jön most?
Viszlát US Helló UK!
A 1D hazatér! 

***

Egy hatalmasra épített bőrönd-torony állt a nappali közepén. Gyanúsan csend volt odalent. Niallban megállt az ütő, amikor nem találta Ninát a szobájában. Mint egy mérgezett egér, úgy rohangált fel-alá a kilométeres tereken át, aztán a parton ücsörögve talált rá. Olyan volt, mint egy csendes eszelős; üveges, kifejezéstelen tekintettel meredt a végtelen vízfelszínre.

Niall már annak is örült, hogy a lány legalább lefürdött és átöltözött. Haladás.

- Nino, gyere! -nyújtota karját felé- Indulnunk kell. -hanglejtése óvatos és megfontolt volt, mert attól félt, ha nem megfelelő hangsúllyal teszi, Nina fogja magát, és hisztérikusan a habok közé veti magát.

Semmi reakciónak beillő mozzanat. Se egy beleegyező pillantás, se egy megrezzent arcvonás.

- Hallod? Gyere, mennünk kell! -merészkedett vállához érni a fiú, de nővére megrettenve rezzent össze. Niall csalódottan meredt rá. Leblokkolt; nem tudta, hogyan kezelje a kialakult helyzetet. Nina bambán belemarkolt még utoljára a lágy homokba, aztán lassú, nehézkes mozdulatokkal visszaindult a villa fele. Olyanná vált, akár egy alvajáró. Nem zavarta egy cseppet sem, hogy szembetalálkozott Louis-val és Harryvel. Nem olyan volt, mint aki direkt nem veszi észre őket; ijesztőbb: mintha tényleg nem létezne számára a külvilág.

Egy szó nélkül ült be Niall mellé a terepjáróba; semmi búcsú, senkitől. Niall bánatosan vált el barátjaitól, akik hiába próbálták bíztató szavakkal erősíteni ingatag lelkiállapotát. "Minden rendeződik majd" -hallotta Liam hangját egyfolytában.

Niall véresre harapdálta már szája belsejét a hazaúton. Ez volt eddigi leghosszabb és legnyomasztóbb repülőútja. Egyetlen pozitívuma: csodával határos módon egy paparazzó sem szimatolta ki hazaérkezésüket, így zavartalanul hagyhatták el a dublini repteret. Kivételes alkalom, de szükségszerű. Már a gondolattól is hányingere lett, mi lett volna, ha egy hadseregnyi éhes firkász és fotós állja útjukat.

A "mullingari manó" testileg és lelkileg is teljesen meggyötört volt, mégsem tudott egy percre sem pihenni. Nem úgy, mint Nina, aki a repülőutat és most a taxiban töltött időt is végigalussza. Talán jobb is így neki; addig sem sanyargatja magát kíméletlen gondolataival.

Míg ezeken jár agya szüntelenül, Mullingar barátságos utcái tűnnek fel a kocsi ablakán át. A szülőváros kedves látképe mit sem változott, itt legalább minden a régi. Az időjárás is, ugyanis esni kezd. A durva esőcseppek hangosan koppanak a szélvédőre, s folynak le egymással versengve.

Niall előkapta telefonját, és bőszen tapogatni kezdte annak kijelzőjén megjelenő klaviatúrát: "Végre hazaértünk.  Remélem hamarosan találkozunk." Aztán a SEND feliratú címkére bökött, mire Harry zsebében rezegni kezdett mobilja egy másik kontinensen.

- Megérkeztek Mullingarbe. -sóhajtotta nehézkesen, majd göndör hajkupacába süllyesztette ujjait. Louis felkapta a fejét a hírre; Nina Horan végtelenül messze került tőle; most már fizikailag is. E gondolat megrémisztette, nem is kicsit.

- A mi gépünk mikor indul pontosan? -érdeklődött Zayn. Arra gondolt közben, mikor láthatja Bailyt újra, és hogy vajon ő, mint Nina legjobb barátnője végig tudott keserű múltjáról?

- Reggel 8-kor. Nem megyünk le szörfözni? Hatalmas hullámok vannak odakint! -mutat Harry az üvegfalon ki, ahonnan tökéletesen látni a dacosan csapkodó habokat. Remélte talán ez a program enyhíti egy kis időre Lou szomorúságát. Nem számít a fiúk lelkes reakciójára.

- Gyerünk! -bólint egyet határozottan Tommo is.

9:47 pm, Mullingar kertvárosa
Niall szerette az otthonát, a hazatérés semmihez sem fogható melegséggel töltötte el. Megkönnyebbülni azonban még sem tudott, hiszen az egyre csak tornyosuló problémák tetejében még ott volt az az "apróság" is, miszerint apja nem hajlandó szóba állni Ninával.
Furcsa; a bejárati ajtó zárva. Niall kelletlenül vette elő régnem használt kulcscsomóját. Pár percig eltartott, mire sikerült felülkerekednie a makacsul beragadt zár akaratán.

- Hahó! -kiabált, majd a villanykapcsolóért nyúlt. Egy pillanatra megtorpant keze a fehér gombon: mi van, ha ez valami 'welcome home' meglepi buli, és ott várja őket a sötétben a rokonság? A fények kigyúltak. Niall fellélegzett, hogy sehol senki. Gyanakvóan settenkedett körbe a konyhán és a nappalin, mint egy besurranó tolvaj. Bár nem szólt szüleinek az érkezésről, mégis furcsállta, hogy nincsenek itthon.
Nina kelletlenül lerúgta összesarazott tornacipőjét, majd se szó, se beszéd felvonult a szobájába. Az egyetlen dolog, ami még igazán az övé volt, minden gusztustalan ételmaradékával, szakadt poszterével együtt. Niallra maradt a taxi kifizetése, és a bőröndök behurcolása. Kényelmesen elvetette magát a kanapén, ölébe kapta laptopját, majd szokatlan felindulásból csetelni kezdett.

RoRosie88 elérhető
Mullingar_lad bejelentkezett
- Hé Niall, mizujs? Minden oké veletek?
- Szia Ro! Aha, fogjuk rá. Ti mit csináltok?
- A fiúk szörföznek odakint. De nem tűnik igazinak a vidámságuk.
- Sz*rul érzem magam, hogy mindenkit így lelomboztunk.
- Erről nem tehet senki. Megtörtént. Most már csak időt kell hagynod Ninának és magadnak is.
- Köszi a biztatást. De kezdek besokallni. Miért érzem azt, hogy minden az én nyakamba zúdul?
- Túl sokat rágódsz mások problémáin.
- Ja, tudom. Ilyen vagyok.
- Szeretem amilyen vagy. :)
- Tényleg? :P
- Igen. Őszintén.
- Talán ezt nem chaten kéne megbeszélnünk.
- Hiányzol Nialler! :(
- Te is nekem Ro!
- Most mennem kell. Később beszélünk.
- Vigyázz magadra!
- Oké. Szia!xx
- Szia! xx

RoRosie88 kijelentkezett
Mullingar_lad kijelentkezett

A bejárat felől motoszkálás törte meg a házban uralkodó rideg csendet. Niall veszett kutya módjára csapta le szerencsétlen laptop tetejét, s pattant fel úrias fektéből. Hazaértek. -dörömbölt szívében a hang. Hazaértek.

- Az ajtó nincs felfeszítve. -hallja apja hangját. Anyja a háttérben hisztériázik. Ezek azt hiszik betörtek hozzájuk? Niall eléjük fut, felkészül lepett ábrázatukra.

- Csak mi jöttünk haza! -ugrik eléjük az előszobába. Apja arca megkönnyebbül, egyenesen felderül fia láttán.

- Niall! Istenem! -öleli magához szorosan, aztán egy férfias hátba veregetés közepette végigméri a szöszit, hogy mennyit változott, lebarnult-e, nőtt-e, más lett-e a haja, megizmosodott-e? Anyja visszafojtott örömmel lépett fia elé, mert tudja jól, hogy fekete listán van nála. Niall odaköszön neki, de semmi több. Hűvösen végigméri a nőt, és ijesztő érzés üt lukat mellkasán: ő lenne az anyám? Még csak nem is hiányzott...

Apa és fia beszélgetni kezdenek. De nem olyan jókedvűen és gondtalanul, mint régen egy-egy sör mellett. Mintha eltávolodott volna mindenki mindenkitől ebben a családban. Niall egyre feszültebb lett: már fél órája faggatja őt apja, és még csak meg sem kérdezte, hogy Nina hol van, hogy van. Egyre nehezebben gyűrte le felháborodottságát, ám amint hangot adott volna neki megjelent nővére a konyhában. Szörnyen festett: barnára sült bőre falfehérnek tűnt, szemei élettelenül csillogtak, arca beesett volt.

- Szia Apa. -köszönt halkan és olyan rekedten, hogy szinte érteni sem lehetett.

A férfi egy darabig igyekezett döbbenetét leplezve végigmérni lányát, aztán csak sikerült kiböknie egy sziát. Azzal mintha mi sem történt volna, visszafordult Niallhoz és tovább beszélt hozzá. De a fiú nem tudott többet lenyelni. Besokkalt a rá nehezedő nyomástól. Feldúltan ordibálni kezdett apjával. Anyja a konyhapultnak dőlve törölgette könnyeit, tudta, hogy nincs joga beleszólni.

- Ebből elég Bobby! -csapott az asztalra, melynek eredményeként egy pohár sör riadtan felborult, s folyatta ki tartalmát amerre csak lehetett.

- Bobby? Szóval most már apa helyett Bobby? -rúgta ki maga alól a széket.

- Addig nem leszel az apám, amíg nem törődsz a testvéremmel! -mordult rá tőle eddig még nem látott vehemenciával. A férfi lefagyott.

- Arra a testvéredre gondolsz, akivel csak a baj van és a nyomorúság? Aki idegen emberekre támad, drogozik, törvényt szeg éjjel-nappal? Aki miatt széthullot a családod? Aki elszökik itthonról szó nélkül? És azt várod, hogy elnézzem neki mindezt? -tárta ki karját a magatehetetlenül álló lány fele bökve ujjával. Nina sokkot kap tulajdon apja kegyetlen és bántó szavaitól. Szóval őt is sikerült elmarnia magától. Ez amolyan kegyelem döfés volt, mely sokadszorra is a legvérmesebb cselekedet felé lökte, amit ember magával tehet...



- Anyu, mikor ér már ide Lou? -toporgott türelmetlenül Felicité, s negyedszerre is a gigantikus digitális órára pillantott a mozgólépcső feletti boltíven.

- Még néhány perc, türelem Fizz. -csitította anyja az üvegfalon át leskelődve, hátha meglátja végre fiát.

- Hé, ott van Lou, ott van! -sikított fel az ikerpár egyik tagja, Daisy, majd szaporán ugrálni kezdett fodros aljú szoknyájában. Félelmetes, mennyire hasonlított a két picúr, egyformábbak voltak, mint két tojás. Néha az anyjuk sem volt benne biztos, hogy a megfelelő lányát szólította.

- Ott jönnek, ott van Louis! -sikította most már a duó másik tagja, Phoebe is. Otthon addig toporzékolt, míg anyukája meg nem engedte nagy nehezen, hogy a szoknyája helyett a  húzentróglis nadrágját vegye fel. Bátyjától leste el a divat ezen fortéját a kis töpszli.

- Hé, egy búcsúcsókot sem kapok? -tárta szét karjait Harry, még mielőtt a terminál belsejébe értek volna. Louis elnevette magát, de csak szolidan. Átölelte a fürtös királyfit, majd vetettek egymásra egy jelentőségteljesen bizalmas pillantást. Mindenki a saját családja fele vette az irányt. Tomlinsonban egy csapásra háttérbe szorult minden bánata, mikor meglátta anyját, körülötte a négy húgával. Egy széles vigyor ült az arcára. Ledobta válláról a kézipottyászként magával hozott hátizsákot, és a lánysereg felé rohant. Szabályos a nyakába ugrottak a boldogan kuncogó lányok. Puszilgatták a fiú napbarnított arcát, ahol érték, közben pedig önfeledten viháncoltak nagytesójuk hazaérkeztének örömére.

- De jó, hogy itt vagy végre Lou! -bújt nyakához a legnagyobb is, a 14 éves Lottie. Az ikrek két oldalról fúrták magukat a fiú hónalja alá. A hazatért családtag szóhoz sem jutott, mert tudta, ha megpróbálna most bármit is mondani, elbőgi magát. Aztán végre anyjához is odafért. Nem szóltak semmit, csak jó szorosan megölelték egymást.

A hazautat végigénekelték a kocsiban, és persze kötelező program volt megállni Doncaster leghíresebb cukrászdájánál is. Louis csalódottan nyugtázta, hogy nem árulnak répafagyit, ezért kénytelen volt visszatérni régi kedvencéhez, a mogyorófagyihoz.
A vacsorát is ünnepélyes módon együtt töltötték. Mindenféle szóba került, többek között feljött az a név is, amiről a legkevésbé sem szeretett volna beszélni.
Lottie volt a ludas: - Lou, mi van Nina és közted? Az interneten azt pletykálják, hogy jártok.

Louis felvonta az orrát, hogy leplezze katasztrofális lelkiállapotát: - Nem vagy te ehhez még túl fiatal hölgyem?

Aztán anyjuk közbeszólt: - Tommo! Egy család vagyunk! Ha egy új lánnyal jársz, elmondhatod!

- De nem járok vele! Oké? -teszi fel kezeit felháborodva, majd mérgesen rámered a tányérjában ide-oda guruló borsószemekre; amik sehogy sem akarnak a villáján maradni.

- Jól van na, le ne harapd a fejem. -kacsint megadóan a nő, majd cinkosan összekuncognak Lottie-val. Louis elmosolyodva égnek emeli szemeit. Nők.

- De azért mesélhetnél róla. Ha tudnád milyen népszerű a neten. Mindent tudni akarnak róla. Szóval halljuk, milyen? Olyan laza és vicces, mint Niall? -kérdezősködik Felicité.

Tommo kérlelés nélkül válaszol, mert úgy sem bírná magában tartani: még hogy olyan-e, mint Niall? - Nem! -vágja rá- Ég és föld a két testvér. Nem is sejtenétek, hogy Nina milyen mogorva és undok. Egy kicsit sem kedves. Bár viccesnek vicces. Vagy inkább gúnyos. -javítja ki magát- Mást alig tudok róla. Csak azt, hogy soha nem láttam még ilyen embert, akinek ennyire jól állt volna a tánc. Hihetetlenül tehetséges. -réved el tekintete a konyha éterében.

- És tényleg annyira gyönyörű, mint a képeken? -zökkenti ki a mélázásból, ezúttal Lottie veszi át a riporter szerepét.

- Nem. Sokkal szebb élőben. Bepisilsz, ha meglátod! -hajol húgához közel, mintha valami bizalmas információt adna ki. Lottie ördögien elvigyorodik; pontosan, ahogy Louis szokott, mikor valami marhaság jut az eszébe, amit így vagy úgy de ki akar vitelezni a móka kedvéért.

- Szóval be-le-zúg-tál! -simogatja meg barna haját a lány, mire Louis sértetten felhorkan. Anya és lánya egymás tenyerébe csap. A bátyó duzzogva kiölti nyelvét húgára.

A lefekvés egy külön ceremónia a Tomlinsonéknál. Ma különösképpen az, ugyanis Tommo nem ússza meg az esti mesét. Az ikrek csillogó szemmel hallgatják a fiú mulatságos történeteit. Amikor végre halk szuszogással kiderül, hogy az elaltatás sikerült, jöhetett a következő szoba, amelyben Fizz és Lottie várta testvérük jó-éjt pusziját.

- Én is szeretlek titeket! -dob a fiú búcsúzóul egy hangos cuppanóst a levegőbe, majd rájuk oltja a villanyt. Végre; már csak a saját ágya vár rá. Biztonságérzetet érez, hogy itthon van, itthon a családjával. Mosolyogva dönti fejét párnájára, és szórakozottan nézegeti a plafonra ragasztott zenekaros plakátokat. Álmában azonban olyasmiket lát, melyektől egy csapásra a pokolban érzi magát, a hirtelen jött nyugalom éppolyan hirtelen távozik is...

Az egész egy chat beszélgetéssel kezdődött...
Mullingar_lad elérhető
CarrotKing001 bejelentkezett

- Louis, de jó, hogy itt vagy! Baj van!
- Helló Niall, mi a gond?
- Tudom furcsán hangzik, de ide kell jönnöd!
- Mi van? Miért?
- Nina nem szól senkihez sem, olyan, mint egy élőholt. Te vagy az utolsó esélye.
- Nem tudom haver...
- Kérlek. Kétségbe vagyok esve, ide kell jönnöd!
- Rendben.
- Kösz tesó. A dublini reptéren várlak. Szia!
- Oké, szia!

CarrotKing001 kijelentkezett

Mintha csak egy időkapun sétált volna át, mert máris a Horan-lak nappalijában találta magát. Furcsamód csend volt odabent, legnagyobb döbbenetére Harry ücsörgött szótlanul a fotelban. De miért? Hogy kerül ő ide? Olyan volt, mintha észre sem vette volna Tomlinsont. Maga elé meredve gubbasztott, mintha nyitott szemmel aludna. Louis felhergelte magát azon, hogy a falnak Harry-zik. Durván megrázta vállánál fogva a göndörkét, mire az csak egy vontatott sóhajt hallatott. Nagy nehezen összeszedte magát, s zöldesben játszó tekintetét barátjára emelte. Mintha egy világ omlott volna össze benne. 

- Mi a fene ütött beléd? -vonta össze aggódva a szemöldökét, és egyre rémesebb gondolatok kerítették őt hatalmukba.

- Sajnálom Lou. -fújta ki a levegőt elcsukló hangon. - Én úgy sajnálom. -szívta be alsó ajkát. Fogalma sem volt, hogyan mondja el.

- Mit? Mit? -ismételgette egyre keservesebben.

- Nina meghalt.

Nem, nem, nem! Nem halt meg. Nem halhatott meg. Él és virul. Nem halt meg, ez hazugság! -üvöltötte legbelül, de ez csupán pillanatokkal késleltette a katarzist szívében. Mint egy hatalmas robbanás, úgy omlott miszlikre minden, ami még egyben tartotta józan eszét. Az idő megfagyott, a tér kitágult: csak ő volt és a megsemmisítő tudat.

- Tessék? -remegte szája, s közben le kellett ülnie a kanapéra.

- Öngyilkos lett. -búgta mély hangján Harry, majd ijedten felpattant, mikor észrevette az emeletről leérkező mentőtiszteket. Faarccal cipelték azt a bizonyos hordágyat rajta a letakart testtel.

- Nina! -nyöszörgött erőtlenül a két fiú; majdhogynem egyszerre. A lány szőke tincsei kikandikáltak a fekete lepedő alól. Tomlinson igazi sokkot kapott, záporozva gurultak le a könnycseppek arcán. Felnézett, és Niallal találta szembe magát: - Elkéstél! -ordított rá kiborulva, gyűlölködő kék tekintettel.

6:30 am - pillantott digitális órájára Tomlinson.Hatalmasra tágult pupillával, heves szívveréssel, szapora légzéssel ébredt.  Ez volt az eddigi legélethűbb rémálma. Nem csoda, hogy homlokán bőszen csillogott a verejték. Egy kicsit fellélegzett, mikor felismerte, hogy a valóság ennél egy kicsit fényesebb: Nina él. Még. Louis először őrültségnek találta a feltételezést, miszerint lehet, hogy okkal álmodott ilyet; megint. De mi van, ha van valóságalapja? Mi van, ha ez egy üzenet, és neki kell tényleg megmentenie a Horan lányt? Sosem hitt az ilyesmikben, egész idáig. És ha marhaság is az egész, akkor sem bízná ezek után a véletlenre. Oda kell mennie Mullingarba. Még időben!

49. rész - Mese a múltból

Halihó pajtik! Azt hallottátok, hogy Niall apukája írt egy smst Harrynek, hogy figyeljen oda Nialler-re mert gyakran túlzásba viszi az alkoholt; két sör és már jól van :D Állítólag az Olimpia záró után is rendesen beivott a szöszi,  és olyankor olyan dolgokat fecseg, amiket utána megbán.
A másik érdekes hírem, hogy Louis valami oknál fogva sietett erre a V fesztiválra, és jóval átlépte a megengedett sebességet vezetés közben, és elkapták gyorshajtásért. Hát ez mi már?! Pont Lou-t? :D

Előre is bocsi, ez rövid lett, de csak mert az idő megint szorította a torkomat. A következő már megint normális mennyiségű lesz, és igyekszem sietni vele, okidoki? Puszi mindenkinek!

***

Teljes nevén Floyd Auben. Az Auben francia név. Floyd apja francia volt, édesanyja brit. A fiú szülei szörnyű viszonyban voltak, folyton veszekedtek, ütötték-rúgták egymást, s mindennek egy szem fiuk itta meg levét, kit hol ide, hol oda ráncigáltak, mint holmi marionett bábut.

Kemény, keserű gyerekkorban cseperedett fel. Apja nem volt rossz ember, csak hirtelen haragú. Gyakran csattant keze fia arcán, legtöbbször ok nélkül. Floyd mégis éppúgy ragaszkodott apjához, mint hozzá gyengéd anyjához. Így tanult meg Floyd Auben anyanyelvi szinten franciául. A brit angolt is francia akcentussal beszélte.

Igazi csirkefogó volt, mindig a világ miértjei után kutakodott, imádta a természetet, az állatokat, a virágokat. Imádott anyja kipirult arcára csókot nyomni, imádta figyelni apja ceremónikus szivarozását a verandán, imádta a női parfümöket. Nem volt jelenség a világegyetemben, ami ne érdekelte volna. Apja tiltása ellenére anyja titokban zongoratanárhoz járatta. Floydnak nem volt könnyű felnőnie, sokszor szenvedett hiányt ételből, ruhákból; de sosem érezte a dolgok súlyát. Megtanulta becsülni azt, amije volt. A mának élt, a nap minden egyes percét csordultig kihasználva, hogy minél többet megtanuljon az őt körülvevő környezetről. Igazi különc volt, amióta csak megszületett, s éppen ilyen csodabogár maradt még akkor is, mikor már sármos kamasszá érett. De élete 19. évében váratlanul, értelmetlen gyorsasággal meghalt...

Floyd 16, Nina 15 éves volt, mikor először találkoztak. Egy szeles, borongós kedd délután volt. Mindketten elzárást kaptak iskola utánra. Floyd összeverekedett egy kötekedő felsőbbévessel, Nina visszafeleselt a tanárnak. Aznap csak kettejükre várt a büntetés. Nina duzzogva rajzolgatott a krémsárga padra, s közben a mellette levőben ücsörgő fiúra sandított olykor. Floyd vigyorogva nézte a kézfején felrepedt bőrt; arra gondolt, hogy apja milyen büszke lesz rá. Végre tett valami férfiasat. Játszi élvezettel figyelte a kiserkenő vért, aztán lenyalta bőréről. Szeme sarkából feltűnt neki a barátságtalan arcú szöszi.  Azelőtt soha nem látták egymást, valahogy sosem keresztezteződtek útjaik. Egészen addig a napig.

Nem voltak barátaik, hát lettek egymáséi. Különös kapcsolat volt, amely apránként vérlázítóan őszinte szerelembe simult, és onnan nem volt többé megállás. Nem volt még két ember, aki így összeillet volna. Bár polgárpukkasztó életmódjukkal erős ellenszenvet váltottak ki iskolatársaik és tanáraik körében. Nina szülei pedig egyre csak tiltották lányukat a fiútól; mondani sem kell: olaj volt a tűzre.

Kéz a kézben szegültek ellen mindennek, ami nem tetszett nekik, hágták át a szabályokat, nevették ki saját életüket. Megtanultak élni, igazán.

"Nincs annál jobb érzés, mint mikor átléphetek a társadalom által felállított korlátokat. Szabályt szegni annyi, mint drogokhoz nyúlni.  Függővé tesz." 

Vad és szenvedélyes kapcsolatuk sosem ingott meg. Különös, varázslatos összhang volt köztük; nem akart ak semmit a világon, csak együtt lenni. Annyi, de annyi dolog volt amit együtt csináltak; bajból bajba keveredtek; folyton a tilosban mászkáltak. Veszettül boldogok voltak. Aztán egy nap minden véget ért. Nagyon hirtelen, megsemmisítve mindazt, amit eddig életnek hívtak. 

Nina Horan-nek nem pusztán azt kellett volna feldolgoznia, hogy elvesztette az igazi szerelmet. Nem is csupán azt, hogy meghalt egy szemtelenül fiatal fiú. Mindez apróságnak bizonyult ahhoz a feltevéshez képest, miszerint miatta halt meg Floyd Auben. Miatta. Miatta. Miatta!

2009. január 5. 

Mullingarbe beköszöntött az igazi tél. Zimankós hideg volt, az utakat vaskos jégpáncél burkolta. Nina és Floyd vidáman énekelték a kocsiban bömbölő Man in the mirror-t. Túl szerelmesek voltak. Nina folyton csókot lopott a volán mögött ülő fiútól. Az egyik csók azonban a végzetet okozta; az volt az utolsó. A fiú mire újra az útra sandított már késő volt. Minden rettentő gyorsan zajlott; képtelenség volt helyesen cselekedni. A szembe sávból hangos dudaszó hasította át mindkettejük dobhártyáját. A kocsi élesen befarolt, a jégtükrön haláltáncot járva pördült meg. A dudaszó nem maradt abba egészen egy elviselhetetlen éles csörömpölésig.  Az autó ripityára tört, a vezető fél péppé zúzódott...

Nina élte csak túl. Éppen hogy. Emlékei legmélyebb rétegeibe égett az a látvány, ami elé tárult, mikor magához tért. Sokszor még ma is hallotta azt a kibírhatatlan dudaszót.

Gyilkosnak érezte magát, s a bűntudat szörnyű dolgokra kényszerítette a lányt. Niall egyszer vérbe fagyva talált rá nővérére. Később jöttek a gyógyszer túladagolások, végül egy pszichiáter, Dr. Ketsberg segítette ki -ha nem is teljesen- a lányt a kegyetlen lelki traumából. Nina családjának lelki állapota épp annyira tropára ment a lány halálvágya miatt. Azóta Niall felvértezett apatigrisként óvja nővérét. Mindennél jobban szereti őt, és kis híján beleroppant ő maga is, mikor nővére teljesen kifordult önmagából. Szörnyen nehezére esett Ninát gyógyítgatnia, miközben ő maga is belebetegedett az egészbe. Aztán jött az X-faktor, és úgy tűnt, a dolgok lassan megoldódnak, a sebek bevarasodnak, a megtépázott lelkek felisszák a könnyeket, s jön a megváltást hozó szivárvány. És jött is, nevén: One Direction. Innen már ismerős a sztori.

- Te sem tudtál aludni? -huppant le Harry a Louis melletti bárszékre. Tudja jól, hogy kérdése felesleges, hiszen barátja gyűrt vonásai ordítottak arról, hogy egyetlen pillanatra sem hunyta le szemét az éjjel.

- Nem. -feleli gyászos rövidséggel. Harry megérti, ha Lou nem akar beszélgetni. Éppen ezért nem is szólalt meg többször; bambán iszogatta kakaóját. Furcsán érezte magát, mert jobban megviselte a tegnapi eset, mint várta. Egy kicsit ő is nővérének érezte a szőkét, na meg Tommo baját is szinte sajátjaként élte át. Ráébredt időközben, hogy Tomlinson nem tréfált, mikor azt mondta: neki csak Nina kell, senki más. Tényleg szerelmes.

Nina Horan békésen és nyugodtan feküdt a széles ágyon. Álmában is sírt, arca mégis kipihentté simult. Niall idegesen várta, hogy felébredjen. Egész éjjel vigyázott rá, hason fekve, a sötét falat bámulva hallgatta, ahogy nővére felnyöszörög olykor-olykor. Kemény éjjel volt, túl kemény. Niall kialvatlanul és nyúzottan festett. 

Pedig milyen gyönyörű szép reggel virradt: a forró nyári napfény csalfán betűzött a nyitva hagyott erkélyajtón. Egyenesen a szőke lány arcára, amiről felszárította a fájdalom utolsó könnyes nyomát is. 

Nina bátortalanul nyitotta ki szemét, de csak résnyire. Szivárványos fényfoltokat vélt a szoba falán felfedezni.

-Meghaltam? -kérdezte nagyot nyelve, mert észrevette, hogy öccse szorosan mellette fekszik.

- Nem. -felelte egy halovány vidámsággal a hangjában.

- Kár. -mondta nyersen a lány, majd Nialler fele fordult. Meglepődött öccse szokatlanul pocsék ábrázatán.

Niall szaggatva, nehézkesen vett egy mély levegőt; kissé bele is szédült: - Ugye velem maradsz? -kérdezte könnybe lábadt szemekkel, mert eszébe jutott, mikor anno esténként könyörgött Istennek, hogy ne vegye el tőle a testvérét. Tudta magáról, hogy nem tudná feldolgozni.

Nina savanyúan lesütötte szemeit. Nem válaszolt.

- Jó reggelt Niall! -jött szembe vele Rosie a folyosón. Aggódva mérte végig a szöszit. - Niall?

- Ja, jó reggelt Rosie. Szia. -motyogta. Nem igazán volt észnél. Rosie ezt egyből észrevette.

- Hé, minden oké lesz vele. Erős lány! -biztatta kedvesen, de szavai nevetségesen naivak voltak. Főleg, hogy fogalma sem volt Nina teljes múltjáról.

Niallnél eltört a mécses. Nem akarta; pont nem a lány előtt, akiért még mindig odavolt...de megtörtént. Visszafordíthatatlan lavina indult el szegény kölyökben, s mint kisfiú az anyukájához, úgy temette arcát a lány virágillatú ölelésébe. 

- Kezdődik elölről! -dadogta a sírástól csukladozva- Nem akarom elveszíteni! -nyöszörögte, s ebbe Roro szíve kegyetlenül belesajdult. Fogalma sem volt, hogyan nyugtathatná meg, végül ösztönei átvették az irányítást. Aprón, finoman megcsókolta a fiú remegő ajkait, majd keserédes mosollyal letörölte könnyeit.

- Gyere együnk valamit, addig megnyugszunk, jó? -javasolta, s ő legalább próbált higgadt maradni, bár ez nehéz volt, tudván éppen előbb csókolta meg Niall Horant.

- Jó. -szipogta megadóan, s kissé elvarázsolva érezte magát. - De félek egyedül hagyni őt!

- Felküldjük hozzá Harryt, vagy Damient. Ne izgulj! -karolta át derekát, és a lépcső fele húzta.

Ninát nehezen fogadták be a turné környezetébe; különc volt, nagyszájú és mogorva. Nem is gondolta volna, hogy megszeretik majd őt az emberek, azt meg végképp nem, hogy ő maga is megszereti őket... és mégis. Most szinte mindenki érte aggódik. Vajon mihez kezd ezek után, hogy legféltettebb titka napvilágra került? Saját maga szembe tud végre nézni múltjával? Ráébred végre, hogy itt van valaki, aki végzetesen szereti őt? És arra ráébred, hogy már rég nem Floydról van szó, mikor szíve nyugtalanul dübörögni kezd...Sikerül felülkerekednie önmagán, leküzdi a rá leselkedő depressziót, vagy végelgyengülésében újra legyőzi bűntudata és a gyász? Nina Horan, mi lesz veled?

48. rész - Titok

Hogy is mondhatnám el szavakkal, mi történik  velem, mikor mellettem vagy. Sosem értenéd meg. Mert bármilyen giccses kifejezésekkel, klisékkel is élnék, akkor is csak szegényes eszközök, hasztalan hangok maradnak; csak betűk.
Történjen bármi, örökre a jelenem leszel.

  

Az este van, akinek egekig repítő boldogságot, s van, akinek földbe tipró megsemmisülést hozott...

A mentaszín gyűrű szebben aligha ragyogott. Sarah örömkönnyekben fürdőzve mondott igent arra a majdnem sorsdöntő kérdésre. Csak úgy durrogtak kifele a pezsgőspalackokból a dugók. A karcsú poharak vagy százszor koccantak csilingelve egymáshoz. Mosoly és meghatottság telepedett az arcokra.
Aztán helyet foglaltak a vendégek, de senki sem számított rá, hogy valaki még készül egy apró meglepetéssel. Louis ült a zongoránál, és szerelmes dallamokat játszottak ujjai. Halvány mosoly ült száján mert közben egy bizonyos lányra gondolt. Bármennyire is reménytelennek látta kettejük jövőjét, a fülbe simuló zongoraszólamokra hirtelen rózsaszínben látta a világot.
Nina borzasztóan érezte magát, hiába volt szívet melengető a muzsika. Kelletlenül piszkálta a villáját, forgatta körbe poharát, gyűrögette szalvétája csücskét. Nem bírta...

Amint véget ért a lakoma és a társaság klikkekre oszlott a ház különböző pontjain, Nina szette a sátorfáját és  szobájába bújt, mintegy búvóhelyt keresve; elhasalt az ágyon, és bőszen karcolta betűit teletömött notesze utolsó lapjára. Baljós jelként észlelte, hogy bizony a notesz sem bír többet: betelt, betelik. Még ma este. Hurkos, kacér vonalú betűi ezúttal göröngyös, ideges vonalaká változtak. Egy cseppett sem hasonlítottak Nina valódi kézírására. Mondataiban pedig mintha búcsúzott volna; de mitől? Vagy kitől? Újabb kérdések.

Aztán újra előbukkant az egyik lap mögé bújtatott fénykép...Floyd képe. (Mintha csak egy fentebb erők irányítanák az apró mozzanatokat, melyek később egy ördögi tervben csúcsosodnak majd ki.)

Nem mintha Nina nem látta volna minden napjának minden órjában maga előtt a fiú arcát. Dehogynem. Mindig ott volt vele. Mindig. Éppen ez kergette a téboly határára.

Lentről jócskán felhallatszódtak a hangulatos élőmuzsika foszlányai; jelen esetben éppen a 'What makes you beautiful' dallamának jazz-változata. Rosie dörömbölt az ajtón, Nina gyorsan eldugta noteszét. -Igen, jól vagyok Ro. -válaszolta, majd beadta derekát, és kiment a folyosóra. Megígértette vele a ázsiai lány, hogy le fog jönni a partira, mert gyönyörűre kipofozott külsejét mutogatni kell. -Oké, megyek mindjárt. Menj előre, és légyszi kerítsd elő nekem Tomlinsont. Beszélnem kell vele.

Gyorsan besietett a fürdőbe, és tükörképét fürkészte. Aggódva meredt egymásra a két Nina. - Nem adom fel, nem adom fel! -motyogta, de sokkal inkább kérdezte önmagától, mint kijelentette volna. Mély levegő, indulás.

Fel sem tűnt neki, hogy az a bizonyos fénykép görcsbe szorult kezében maradt...

- Hallottam hívtál. -termett előtte váratlanul Tomlinson. Úgy nézett a lányra, mintha egy istennő lenne; bár igyekezett nem kimutatni, mert valójában már feladta. Bizony. Belefáradt az eredménytelen harcba. Hát visszavonulót fújt.

- Jól hallottad. -bólintott a lány haragját nyelve. A terasz felé vette az irányt, Louis meg utána. Egy váratlan pillnatban -mikor a talált egy emberektől mentes pár négyzetmétert- megtorpant, és tüzkarikákat szórt szemeivel a fiúra, aki nyilvánvalóan nem értette a feldúlt magatartást. Már megint.

- Mi van? Most miért nézel így? -tárta szét karjait, majd megigazította elmaradhatatlan húzentrógliját.

- Ezt te kérdezed? Komolyan ennyire idiótának látszom? -mutogatott magára hüvelykujjával, majd egy pillantra gúnyos mosolyra szaladt csókolni való szája. Legalábbis Louis szerint csókolni való.

Tommo hiába akart jót, hiába akart titkos hős lenni pusztán segítő szándékból; a lehető legrosszabbat tette ezzel: Nina önérzetébe gázolt, méghozzá padlógázzal, még akkor is, ha a Répakirály fél a sebességtől.

Tomlinson inkább hallgatott, és várta, hogy Nina elárulja mi a panasza vele már megint. Nem akarta még jobban felbőszíteni azzal, hogy megkérdezi: De mit tettem? Mert akkor már tutira nem marad feje. Így csak a  hajától kell elbúcsúznia.

- Először is megszegted a szavad! Tudok róla, hogy elmondtad Harrynek Keane-éket. De a legrosszabb, hogy átvertél! A hátam mögött hősködsz?! Szóval te így játszol?

Niall hangos kacaja szűrődött ki bentről. De ez nem egyhítette a háborús-helyzetet.

Louis megadóan lehajtotta fejét. Nem is kezdett el magyarázkodni vagy kibúvót keresni. Egyszerűen csak el akarta mondani az igazat: Azért tette, mert szereti. Igaz, pár órája már megfogadta, hogy végleg abbahagyja az önlejárató szerezzükmegNinaszerelmét-kampányt, de akkor, ott, sóbálvánnyá meredve állt, kétségbeesve kutatva valamit a lány zöld szemeiben, és nem tudta megállni, hogy ne mondja el, mit érez.

-  Figyelj, én csak segíteni akartam. Mert... -kezdte volna, de Nina megakadályozta szíve kitárását.

- Segíteni? Agyonnyomtad a becsületemet, tudod? Sajnálom, hogy nem vagyok sármos és jóképű, sajnálom, hogy nem tudok nyávogni bárgyú tinidalokat, sajnálom, hogy nincsen szexi felsőtestem, aranyos kisfiús mosolyom! Sajnálom, tudod? Rohadtul sajnálom, hogy nem vagyok olyan tökéletes és gazdag, mint Louis Tomlinson!

Közben Harry és Rosie, mint valami két szövetséges kém, az üvegajtó másik oldaláról leskelődtek, bár szájról nem sokat tudtak leolvasni, arckifejezésekből, és heves kézmozdulatokból leszűrték: megint ölik egymást. De akkor még nem is sejtették mennyire, hogy ölik!

Louis döbbenten fülelt. Egyrészt jól estek a bókok, még akkor is, ha nem annak szánták. Szóval Nina szerint jóképű, sármos, szexi a felsőteste, aranyos a mosolya? Micsoda örömhírek!

A két fél arcán, és ruháján lágyan hullámoztak a medence vizértől visszaverődött fénycsíkok.

- Hiszen pont az volt a cél, hogy minél több pénz gyűljön össze,nem? Miért baj az, hogy én is segíteni akarok? Vagy csak te akarsz a hős lenni? Hát legyél, éppen ezért csináltam titokban. Tudom, hogy neked ez mennyire fontos. -magyarázta, miközben akarátától függetlenül ide-oda szaladtak szemöldökei.

Ninában egy agresszív adrenalin-bomba robbant. Eluralkodott rajta a józan észtől mentes düh. - Ó, szóval te azt hiszed, hogy valami egoista barom vagyok, akinek az a célja, hogy learassa a babérokat? Te megvesztél? Utálom, ha átvernek, ha a hátam mögött susmosolnak! Igen, azt az egyet jól modtad nekem ez nagyon fontos. Fontos, hogy meggyógyulhasson az a szerencsétlen lány! -zilált a szőke.

Louis száján megint kicsúszott egy olyasmi, amit csak gondolt, de nem szándékozott kimondani: - Előbb talán neked is meg kéne gyógyulnod! -legszívesebben a szájára csapott volna, de már késő volt. Összeszorult szívvel, de furcsamód ő maga is haraggal telve várta a lány reakcióját.

Nina elámult magában. Elámult, mert úgy érezte, hogy kis híján elevenén találták. Agyát elöntötte a fekete harag, melyet sértettsége legmélyebb bugyrai tápláltak. - Tudod mit gondolok rólad? Hogy egy öntelt hólyag vagy, aki azt hiszi bárkit megkaphat, csak mert egy felkapott kis celeb lett. Hát elárulom neked, ha eddig nem jöttél volna rá magadtól: engem soha nem kapsz meg. És szerintem rohadtul nem kéne úgy elszállnod magadtól, hogy mennyire nagyszerű ember vagy, csak mert a hülye kis tinilányok ezzel bombáznak. Lehet, hogy mindenki odáig van érted, de én...-megállt néhány lélegzetvételre- Gyűlöllek! Gyűlöllek! -mondta ki kegyetlen szavait.

Louis megmukkanni sem tudott, egész egyszerűen kitépték a szívét a helyről. Szája remegni kezdett, de nem sírhatott. Nem tehette. Összezavarodott érzései jajveszékelve kiabáltak fejében; nem tudta mit is érez többé. Haragot, bánatot, vagy változatlanul szerelmet? Nem, azt megölték. Nina Horan megölte.

Pedig Nina Horan nem volt ilyen. Nem volt ilyen kegyetlen szörnyeteg. Lelkiismerete ezért rögtön fel is tört belőle egy apró kiutat találva visszafordíthatatlan indulatain keresztül: - Sajnálom Louis. Nem így értettem... -kapott homlokához, de későn. Louis védekező ösztöne végérvényesen felébredt, és kimondatta vele azokat a félkész gondolatokat, melyek soha nem gondolt komolyan, s soha nem gondolta, hogy ki fogja mondani: - Nem kell sajnálnod. Biztosan a homlokomon van egy rúgj belém, ahányszor csak akarsz felirat! De ne izgulj, soha nem tudnék szeretni egy ilyen embert, mint te. Mert te mindenkibe csak belemarsz, nem tűnt fel? Főleg azokba, akik igazán szeretnek. Bár csoda, hogy vannak ilyen hülye emberek. Tudod mit? Te nem érdemled meg, hogy bárki is szeressen!

Ijesztő csend.

Mintha már a zene sem szólt volna. De lehet, hogy csak Nina nem hallotta többé. Mintha csak egy paravánból készült díszlet lett volna a világ, úgy omlott le minden körülötte. Egy hatalmas sötétségben találta magát, egyes egyedül. Megrémült, életveszélyesen. Mellkasa lehetetlenül gyorsan mozgott fel-le, szemeit könnyfátyol határolta el. Képtelen volt magához térni Louis szavaitól, melyek úgy értek szívéhez, mint  mikor kés behatol a puha vajba.

-Nina! -hallotta még utoljára saját nevét Louis hangján, de nagyon távolról. Aztán egyszerre azon kapta magát, hogy meztelen lábfeje fürgén tapossa a selymes homokot.

Louis és Nina egymásba döfte mérgezett tőrjeit.

A sors -vagy nevezük véletlennek- beteljesíteni igyekezett ügyesen kiforralt, gonosz tervét. Nina legféltettebb kincse, a fénykép Floydról, ott hevert  a földön. Louis letargiába esve emelte fel, s nézte meg jól a fiút. Aztán elolvasta a hátuljára firkált üzenetet: Floyd mindig veled lesz.
Szóval ez az a híres Floyd. -gondolta. Biztos volt benne, hogy neki köze van Nina titkához. Különös, mert bár egyre közelebb került a lány rejtélyes múltjának felfedéséhez, már nem akarta megtudni azt minden áron. Sőt. Nem akart ő már semmit...

- Hé Lou, ez meg mi a fene volt? Min balhéztatok össze? -karolta át vállát Harry aggódó arccal. Neki is feltűnt, hogy ez valami igazán komoly szópárbaj lehetett, ezt barátja megtört ábrázata is bőven igazolta.

- Vége. Elvesztettem őt örökre. -mormolta teljesen elsápadva. Képtelen volt észhez térni. Annyira szeretett volna egy időgépet.

- Micsoda? Miket beszélsz? -faggatta Harry idegesen. A rosszat sejtő kíváncsisága nem hagyta nyugodni.

- Borzalmas dolgokat mondtam neki. -szorította össze szemét, mert ha nem tette volna, biztosan kiszökik rajta egy csillapíthatatlan könnycsepp. Hazza orra alá dugta a fotót. - Ő az a Floyd, igaz?

- Ez meg hogy került hozzád? Ebből baj lesz. -túr bozontos hajába, majd tenyerét szájára tapasztja. Gondolkodnia kellett.

- Baj? Ennél nagyobb már nem lehet! -ránt vállat életunt hangsúllyal. Egyre csak bámulja Floydot. - Szóval te vagy az! Miattad nem szeret engem Nina!  -súgja maga elé. Harry kétségbeesik, az eddiginél is jobban: Louis már egy fényképpel beszélget; nagy a baj.

- Jó, figyelj. Te most szépen visszamész a partira, dobj le egy-két felest. Én megkeresem Ninát, és visszaadom neki a fotót. Jobb, ha én teszem. Téged cafatokra tépne. -tálalja ki gyorsan kiötlött tervét a göndör. De Louis nem adja oda a gyűrött képet, de nem ám. Ragaszkodik hozzá, és szóra sem méltatva barátját, lenyargal a partra. Nina megtalálásának reményében.

Louis úgy érezte, mintha mázsás kövekkel pakolták volna meg a zsebeit. Tétován bukdácsolt a homokbuckákon keresztül a vaksi sötétben. Az égbolt tiszta volt, sehol egyetlen árva csillag sem. De mindannyian tudjuk, hogy csillagok mindig ott vannak, csak olykor nem látni őket...

Tomlinson némi megváltást érzett lelkében, amint meglátta a lány szőke hajzuhatagát, amint békésen lengedezett háta mögött, az egyre hűvösödő szellőben. Csak állt egy helyben, mintha odaszögelték volna. Lábfejét el-elérték a partra sikló hullámok. A sors iróniája, hogy Nina, aki a legerősebbnek tűnt, s tűntette fel magát, valójában mindenki közül a leggyengébb.
Bár haldoklott legbelül, még élt benne egy apró szikrányi remény, amely alig hallhatóan azt suttogta: tarts ki!

A fiú meggondolatlanul szólalt meg. A lány fele nyújtotta a képet. - Tessék, ezt elvesztetted. - mondta, s nem is gyanította, ezzel az egy mondattal is már mennyire igaza volt azzal a bizonyos megfejtésre váró titokkal kapcsolatban. Nina kelletlenül fordult a fiú fele, s szegezte a kezében tartott papírdarabra kifejezéstelenné halványult tekintetét. Azt hitte megint csak a képzelete, az az élénk képzelete tréfál vele; pedig nem. Tényleg Floyd képe volt Louis kezében. 

- Floyd? -kérdezte halkan, tört hangon. Louis-ban feltört bőrét perzselő féltékenysége. A nevén kívül nem tudott egyebet erről a Floyd gyerekről, csak azt, hogy: nincs itt, mégis közéjük áll.

- Ki ő? Ki? Őt szereted? Mondd el végre az igazságot! Mert én már nem tudom tovább ezt csinálni. Bármit tettem te szögesdróttal kerítetted magad el, és légpuskával lövöldöztél rám. De talán már értem: neked ez a Floyd kell. Hát sok boldogságot nektek, komolyan. Szép pár vagytok, gratulálok! Éljen soká az ifjú pár! -hangja gúnyos, sértett és kegyetlenül vad volt.

Nina összecsuklott, tehetetlenül a földre rogyott. Hát mégis feladta. Mégis a rettegett ellenség győzött: a múlt, ami egy cseppet sem könyörületes térdre kényszerített áldozatával. Nina kiszolgáltatottá és gyámoltalanná vált. Mint a kámfor úgy tűnt el szívét védő utolsó, vékony burok is. Eluralkodott elméjén a tébolyult pánik, görcsbe szorultak izmai. Évekig fogva tartott, s elnyomott érzelmek szabadultak fel törékeny testében, s a legvadabb még onnan is kitörni készült: a sírás. 

Maga sem emlékszik mikor gyengült volna el annyira, hogy megengedte magának, hogy sírjon. 

És most? Fuldoklott könnyeitől, szívfacsaróan zokogott. Ujjai remény vesztve kapaszkodtak a homokba. Szédült, lüktetett a feje, a szíve átszakítani készült mellkasát, tüdeje nem akart több levegőt befogadni, torkát fojtogatva szorította egy láthatatlan, de nagyon is valós hurok.

Louis szabályosan megfagyott, néhány másodpercig tétlen szemlélője volt a hihetetlen eseményeknek. Keserű nevetést hallatott egy hang a fejében, mert bármilyen furcsának is tűnik, Lou észvesztően gyönyörűnek látta a lányt, miközben bársonyosan sima arcán patakokban folytak le könnyei. Neki még ez is jól állt, ettől még szebbnek tűnt. Fájt a látvány, s meglepte a fiút, hogy minden újabb-és újabb kibuggyant könnycsepp láttán mintha újra megforgatták volna gyomrában a kést. Ordított volna a kíntól, amit érzett, de nem bánta. Bármi áron, de boldognak akarta látni a lányt. Ha kell ő maga viszi Floyd karjaiba. Nem számít, ha belebolondul is...


- Floyd meghalt. -fújta messze Nina reszkető hangját a sós levegő.

Meghalt, meghalt, meghalt... -visszhangozták a hullámok csapkodásai.

- Meghalt?! -Louis idegesen elcsukló hangját értetlen motyogással folytatta: - Mi az, hogy meghalt? -teljesen kikészült ettől az egyetlen szótól. Nem értett semmit, ezernyi kérdés üvöltött körülötte válasz után sóvárogva.

Nina érezte, hogy lassan, de biztosan megsemmisül, s porrá lesz minden részecskéje. Az éden feketébe nyúló vízfelszínen megjelent Floyd arcképe, a könnyfalon keresztül is tisztán látta őt, s azt mondta, még egyszer, utoljára: tu es mon tout, vagyis: te vagy a mindenem. A lány hisztérikus nyöszörgéssel kapott kezével az egyre halványuló arckép után, de hiába. Elfolyt az egyre duzzadó hullámok hátán, majd szétkenődött a homokos partvonal peremén.

A lány hangosan zokogott, megállás nélkül, mintha fulladozó rohama lenne. Louis nem tudott tovább egy helyben állni, egyenesen levetődött a gyötrő kínok közt vergődő lány mellé, szorosan magához vonta, s olyan ragaszkodóan ölelte át remegő testét, mintha soha többé nem akarná már elengedni. 

- Csss, jól van. -súgta neki nyugtatóan, s azon kapta magát, hogy egyre nehezebben nyel. Csigavér Louis, te most végképp nem sírhatsz. Elég a könnyekből.

- Nem! Miattam halt meg. -rebegte alig érthetően, miközben megállíthatatlanul itta sós könnyeit. Két éve, hogy bárkinek is beszélt volna erről. Két év felgyülemlett bűntudata és szenvedése tör felszínre egyetlen este alatt.

És bár Louis végtelen döbbenete mellett egyre kíváncsibb is lett, mégsem akart most egyebet, mint enyhíteni a lány kínján. Tudta, hogy nem lesz egyszerű.  - Most nem kell erről beszélned. -csitította, és keserédes örömmel érezte, ahogy a lány védelmet keresve bújik hozzá, fúrja arcát mellkasába.
Szerelmes ösztöne automatikusan csúsztatta kezeit a Nina csupasz vállai köré, simogatta puha haját. De tévedett, ha az hitte ennyivel elapaszthatja a szőke mérhetetlen erejű fájdalmát, ó nem.

Nina erőre kapva tépte ki magát a gyengéd ölelésből, s torkaszakadtából ordítani kezdett, s zavarodott elméjének parancsára ököllel rontott ártatlan Louis-nak. A fiú kivédett minden ütést, de egyre többet célzott felé a lány, s közben azt hajtogatta: - Soha nem pótolhatod őt! Soha!
Az éj leple alól, a "semmiből" bukkant elő Niall, Harry és Damien, a csapat orvosa. Még hárman is kevésnek bizonyultak, hogy lefogják a Tomlinsonnak eső lányt.

Louis csak annyit látott a sötétben, hogy Nina karjába egy tűt döfnek, mire heves kapálózása hirtelenjében enyhülni kezdett, nedves arcát megkönnyebbült nyugalom járta át, szemei kimerülten lecsukódtak. Megfeszült teste élettelenül elernyedt. A háborút elvesztette, s most rongybabaként lógótt Damien erős karjaiban.
A házba tartanak. Louis miden büszkesége ellenére elsírja magát: -Istenem. -szalad ki száján erőtlen hangja. Nem akarja elhinni, hogy ez tényleg megtörtént.

47. rész: Nászjelentés

Sziasztok! Először is meg szeretném köszönni azt a két díjat, amit kaptam az elmúlt napokban; így már összesen néggyel büszkélkedhetek! (amint lesz időm kirakom őket). Másodsorban nagyon boldog vagyok, mert átléptük a 10 000 oldalmegjelenítést is egy hónap alatt! Köszönöm továbbá nektek, hogy olvastok, feliratkoztok és olyan sokan írtok nekem! Ha nem lenne így, nem lenne motivációm írni az újabb részeket. Apropó, rész! Készüljetek a 48.-ra... Jó olvasást! :)

***

Keane nagyokat és sűrűn pislogott. Szerencsétlen fiú kezében csak úgy remegett a kis papírdarabka. Nem akart hinni szemének. Az izzadt tenyerétől összegyűrődött lapon csupán számok voltak egy aláírással. Számok sok szép nullával bezárólag; Nina göcsörtös kézírásával az alján. A csekk sorsa eldőlt.

- Ez, ez rengeteg pénz! -kapta csodálkozó tekintetét a szőke lányra. Nina jóságosan elmosolyodott, aztán megsimogatta Elisabeth egyre ritkuló haját. Keane idegesen futtatta végig szemeit újra és újra a számsoron. - Rengeteg. -suttogta.

- Még így sem elég. -morogta orra alatt Nina. Nem akarta nagy dobra verni, de egyetlen dollárja sem maradt; az összes turnén keresett pénzét felajánlotta Keane-éknek.

- Szörnyen érzem magam. Nem akarom, hogy miattam nélkülözz. -szólalt meg Beth, miközben kitakarózott. Keane gyorsan mellé szaladt, és apai szigorral arcán visszatakarta. - Keane, nem vagyok csecsemő, sem fogyatékos! Tudom, mi a jó nekem! -förmedt a fiúra fellobant indulattal, s dacból újra kitakarta magát. Mintha csak egy csendes vulkán tört volna ki.

Keane megrökönyödve hőkölt hátra, majd kirontott a folyosóra. Nina az eddig háttérben megbújt Tomlinson fele fordult, és fejével a fiú távozási iráyába bökött. Louis engedelmeskedett.

A két lány kettesben maradt. Beth könnyeivel harcolt, elszégyellte magát.

- Folyton bántom. Pedig csak ő van nekem. Mindig belemarok, holott legszívesebben odaadná életét, csak hogy én éljek. Hát nem őrület? Ha egyszer szeretünk valakit, miért bántjuk újra, és újra? -tört ki zokogásban. Nina magához vonta a törékeny testet. Fájóan próbálta megemészteni Beth bölcsességét. Menyire igaza van: ő is folyton azt az embert bántja, aki szereti őt...akit ő is szeret?!

- Csak ki vagy borulva. De nem szabad elgyengülnöd. Ígérd meg, hogy a végsőkig harcolni fogsz az életért! -motyogta a lány hajába. Beth szipogva bújt ki az ölelésből. -Ígérd meg! -emelte fel érdes hangját a szőke.

Keane Wilo falnak döntött homlokkal meredt a kórház egyszínű csempéjére. Utálta azokat a vészjósló csempéket. Gyűlölte.

- Hé haver! -fogta meg vállát Tomlinson barátian. - Jól vagy?

- Persze, minden oké. -duruzsolta maga elé. Mi baj lehetne Louis? Hogy a barátnőm haldoklik? Vagy mire gondolsz? -gondolta.

- Figyelj, tudom nem indult túl rózsásan a kapcsolatunk, de...megengeded, hogy segítsek?

- Segíteni? Miben? -ráncolta homlokát a fiú, s kétkedve vizslatta Tommo komoly arcát.

- Abban, hogy ne veszítsd el a lányt, akiért odavagy.

- Micsoda? De miért tennéd? Hirtelen miért érdeklünk mindenkit?

- Nézd! -lép közelebb, és halkabbra fogja magát- Látom, hogy Ninának ez vészesen fontos. És ha neki az, akkor nekem is. Miért ne segítenék? -döntötte oldalra fejét, s bízott benne, hogy sikerült elég meggyőző indítékkal szolgálnia. Egy újabb csekk került elő, s pár pillanaton belül el is veszett Keane zsebében. A fiú ledöbbenve kapott farmerja zsebéhez, majd félve, de előhúzta. Még a levegő is gégéjén akadt, amikor meglátta a legalább ötször akkora összeget, mint amennyivel Nina tudott segíteni.

- Te szent ég!...Elment az eszed? Nem fogadhatom el!

- Gondolj Beth-re! -sziszegte Louis, majd gyanakvóan körbesandított. - Csak fogadd el. Kérlek!

- Én ezt képtelen leszek meghálálni! -esett kétségbe a srác, s közben egyre sápadtabbá halványult az arcbőre.

- Nem kell meghálálnod! Érted? Ne foglalkozz semmivel, csakis a lánnyal! Meg tudod menteni! Csak erre gondolj! -bíztatta. Hát nem hősies?

Keane már-már az elérzékenyülés határán volt. - Köszönöm. -nyögte ki, s savanyú ábrázattal nyugtázta, hogy a köszönöm szócska milyen szegényes és csekély most jelen szituációban. Szánalmasnak érezte magát. Egy szánni való embernek. A büszkesége régen kihalt már belőle.

Louis vállon veregette a nála majdnem egy fejjel alacsonyabb fiút,  képzeletben még magát is. Jó érzés volt, hogy segíthetett.

- De Nina nem tudhat róla! Tedd el! -szegezte rá szigorú tekintetét. - Maradjon kettőnk között, rendben?

- Rendben.

Elnehezült mellkassal, de Nina elbúcsúzott Elisabeth-től. Ki tudja, látja-e még valaha...Ki tudja előre, hogy összehozza-e őket a sors, vagy sem. Ugyanez vonatkozott búskomor Wilo fiúra is. Ninának halvány lila gőze sem volt, miért kedvelte meg őt ennyire, miért nőtt így a szívéhez, és miért ilyen nehéz elválni tőle.

- Átengedtem neked a vezetést, cserébe igazán megérdemlem, hogy hozzám szólj! -méltatlankodott Louis az anyósülésen.

- Nem tudsz vezetni. Ha rajtad múlik minden 10 méter után megállunk átengedni valakit az úton.

- Azt úgy hívják zebra, és képzeld pont arra találták ki, hogy azelőtt megálljanak az autók.

- Pf, marhaság. -legyintett, féloldalasan elvigyorodva. Alaposan a gázra lépett, s már messze átlépte a kocsi sebessége a megengedettet. Persze Ninát sosem érdekelték a szabályok. Semmiben sem.

Louis szemmel láthatóan kellemetlenül érezte magát, idegesen szuszogni kezdett, ide-oda tekintgetett. Nina nem bírta ki, meg kellett kérdeznie: - Beléd meg mi ütött?

- Semmi. -próbálta elterelni magáról a figyelmet. Nina tovább makacskodott: Dehogynem, látom rajtad! -vonta össze szemöldökét, miközben még eggyel nagyobb sebességbe kapcsolt.

Louis a fejtámlához passzírozta tarkóját, s muszáj volt behunynia szemét. Elég rosszul volt ahhoz, hogy bevallja, hogy rosszul van.

- Csak lassíts! Kérlek! -préselte ki fogai közül. Nina lepetten engedte fel lábát a gázpedálról. Már kezdte kapisgálni, mi baja van Répakirályfinak. Nem véletlen volt, hogy a múltkor is olyan lassan vezetett.

- Mi az, nem bírod a tempót? -viccelődött a szöszi, maga sem tudta miért. Talán hogy lazítson kicsit az elsekélyesedett hangulaton.

A tengerpart vonala felbukkant a pálmafák sorfala mögül. A nap szikrázva tört be a szélvédőn. Nina orrára tolta napszemüvegét.

- Nem nagyon. -motyogta elgondolkodva. Hülyének érezte magát, mert nem tudta levenni a szemét a kormánynál ülő lányról. Atyaég Louis, nézz már másfele! -figyelmeztette magát, de hiába. - Még meg sem köszöntem, hogy nem hagytál vízbe fulladni!

Nina levette szemét egy pillanatra az útról. - Nincs mit megköszönnöd. -nézett -könnyelmű felindulásból- a fiú kék szemébe. Louis aggódva szólalt meg: -Talán inkább az utat kéne nézned. -javasolta egy csipetnyi gúnnyal. Nina szemeit forgatva fordult vissza.

Tomlinson bátorkodott a témához nyúlni: - Most, hogy letisztázódott, ki kinek az ágyában feküdt, és ki nem feküdt le kivel, beszélhetnék... a -kénytelen volt itt egy óriási adag levegőt vennie- a mi éjszakánkról. -eresztette ki a tüdejét feszítő levegőt. Nina remekül palástolta döbbenetét, még csak meg sem rezzentek vonásai. Bezzeg odabent...tombolt.

- Hát jó. Mit akarsz megbeszélni? Figyelmeztetlek, nem sokra emlékszem. vonta fel vállait, majd lomhán leeresztette őket: zutty. Profin hazudott, és erre nem volt büszke, mégis gyakran kellett használni e képességét. Csak így védhette meg magát. Mert valójában nagyon jól emlékezett a Louis ágyában történtekre, részegség ide-oda. Annyira csodálatos élmény volt, hogy mélyen az emlékezetébe vésődött minden egyes pillanata...

Louis kicsit elpirulni látszott, amint felismerte a téma intimitását emlékképeivel illusztrálva, de igyekezett "a laza fiú" maradni. - Nem tudom. Hogy miért tettük. Vagyis, hogy te miért tetted? Úgy értem... -dadogott, s egyre dühösebb lett magára, amiért megint szerencsétlenként viselkedik.

- Mondtam. Részeg voltam. -közölte a lány fakó hangon. Jesszus, jobban hazudik, mint ahogy saját maga képzelte.

- Szóval az alkohol vezérelt. Semmi valódi érzelem, igaz? -mondta ki a szavakat, amik egyenesen égették száját. Pólója szélét kezdte gyűrögetni.

- Ahogy mondod. -tekerte el a kormányt élesen balra. Hazaértek. Louis kábán szállt ki a kocsiból, hangosan becsapta az ajtaját, majd meg sem várva a lányt berohant a teraszon keresztül. Nina a kormányra csapott, főleg azért, mert gyűlölt hazudni. Gyűlölte, hogy hazudnia kell azért, hogy neki ne fájjon. Önző dolog, de jelenleg a túlélése volt a cél.

Beth szavai újra és újra eszébe jutottak: "Ha egyszer szeretünk valakit, miért bántjuk újra, és újra?"

A nappali, a medencés terasz, a hall; minden ünnepien elegánssá változott. Hiába, ezek a rendezvényszervezők értik a dolgukat. Brendon fél órán keresztül csak járkált fel-alá a feldekorált tereken. Nem csak őt, mindenkit lenyűgözött a finom, szolid színek tagadhatatlan harmóniája: tört fehér, mentaszín (akár csak a jegygyűrű köve), lágy arany. Minden passzolt. A szalvéták, a kanyargós gyertyák, a plafonról csüngő apró kristályfüzérek. 

- Nos, elégedett vagy Brendon? -lépett mellé Zayn, s a hatalmas asztalokra tévedt a szeme. 

- De még mennyire. Sarah odáig lesz, ez biztos. -vigyorgott változatlanul, talán begörcsölt a szája. 

- Ez lesz az eddigi legszebb estéje! -ütötte karon, majd a pezsgőspohárból épített piramishoz lépett. Elismerően füttyentett egyet. - Nem semmi. -nézelődött tovább. A padló úgy csillogott, hogy Niall akár ehetett is volna róla. Csak azt sajnálta a bradfordi szépfiú, hogy az ő vörös szépsége nem lehet itt este. Máris hiányzott neki. 

- Tökéletes lesz a mai este. -gondolta.

Nina úgy kóválygott folyosóról folyosóra, mint aki most jár itt először. Valójában csak el akarta ütni az időt, elterelni figyelmét saját gondjairól vagy csak találni szeretett volna egy eldugott gardróbszekrényt, amibe bezárhatja magát ma estére. Most a legkevésbé sem volt kedve kiöltözve bájologni és jó képet vágni az egész felhajtáshoz. Eljátszani, hogy minden rendben, minden pazar? Már késő...

Közben elbúcsúzott a két hétig otthonát jelentő falaktól. Sok minden történt azóta: szörfverseny, Lakers meccs, orrvérzés, vihar, csók, füvezés, kajacsata, fuldoklás, kórház látogatás, macska elütés, rendőrségi ügy,  és még annál is több botrány, titok, fájdalom...Pedig csak két hét volt. Két sorsdöntő hét, és még nincs vége. Még nincs. 

A szöszi fülét Louis és Harry hangja csapta meg. Nem szokása a hallgatózás, de egyszerűen rosszkor volt rossz helyen; így meghallott ezt-azt, amit jobb lett volna, ha nem.

- Ez most komoly? Egy vadidegen csaj rákos, ti meg jó tündéreset játszotok? 

- A lány Keane barátnője.

- Keane? Az a fotós, aki átverte Ninot? 

- Igen ő, de ez mellékes. Jó fej. 

- Na és? Én is az vagyok. Mi ütött beléd? Nem akarsz rögtön alapítani egy jótékonysági alapítványt?

- Pofa be Hazza! Csak azt reméltem megértesz. Te akartad annyira tudni mi a bajom. 

- Jó, oké. Bocs. De most tényleg átutaltad az összes lét, amit kaptál? Te hülye vagy cseszd meg?

- Igen az vagyok. De Nina nem tudhatja. Csak így tudtam segíteni, titokban. 

- Szóval te kettős ügynök vagy. Érdekes. 

- Csak nehogy elszóld magad, oké? 

- Oké, oké. Nyugi. Tudod, hogy számíthatsz rám. 

- Tudom, te holmes chapeli barom!

Nina keze olyan erővel szorultak ökölbe, hogy körmei tenyere húsába fúródtak. 

- Hát itt vagy?! -szólalt meg Rosie mellőle. Nina nagyot ugrott ijedtében. -

- Miért, hol lennék? -morgott próbálva visszaállítani pulzusát a normális ütemre.

- Mondjuk a fürdőben! Nem két perc lesz mire ezt a hosszú hajadat megcsinálom! És még a ruhádat sem választottuk ki! Mindegy majd Liz segít abban! Na, gyerünk, gyerünk! -sürgette jókedvűen. Alig várta már, hogy a mindig fiús, kinyúlt pólókban flangáló lányra valami igazán dögöset adjon. Elhatározta, hogy nem fogja érdekelni, akármennyire is tiltakozik majd a szőkeség. Nina Horanból ma ellenállhatatlanul vonzó nőt farag.

A szöszi engedelmesen elvonult szobájuk fürdőjébe. Mélázgatva áztatta bőrét a kádban; Rosie dörömbölhetett az ajtón, amennyit csak akart. Nina ráért, ő aztán nem sietett erre a bájolgós bulira.

7:03 pm

A vendégek lassan szállingóztak. A fiúk már régen készen voltak, kivétel erre Zayn ugyebár, akinek már fél órája a haját építgették. De a kritikus barna szempár nem akart megelégedni a látvánnyal. A másik négy fiú pedig az emeleten randalírozott, akadályozva ezzel mindenki más készülődését. Paulnak például be kellett vetnie Niall és Harry ellen azon képességeit és erejét, ami miatt ő a fiúk legfőbb testőre. Akárcsak egy nagyra nőtt óvóbácsi. 

Rosie és Nina magukra zárták az ajtót, s Brendon akárhányszor bekopogott: - Lányok, készen vagytok? Jönnötök kéne!- Rosie-nak valahányszor ugyanaz volt a válasza: -Igen, még 10 perc. Mindez megismétlődött legalább háromszor. 

- Na nem! -hőkölt hátra Nina egy szál törölközőbe tekerve, ahogy meglátta a nekiszánt ruhát az ágyra készítve. Jóformán ruhának sem volt nevezhető, ugyanis hiányzott a hátrésze, és aligha ért lejjebb fenekénél. 

- De, de, de! -bólogatott Rosie arcán ördögi vigyorral. Nem volt hajlandó lemondani tervéről.

- Ebben levegőt sem fogok kapni. Ráadásul, ha leülök a világ vígan élvezi majd totál plánban a bugyimat.

- Akkor ne vegyél bugyit. Probléma kilőve. -rántott vállat huncutan. Nagy volumenű hullámait pajkosan háta mögé dobta. - Bízz bennem. Szexi leszel.

- Ebben ribanc leszek!

...és végül mégis Rosie akarata győzött. Nina hagyta magát barbie babaként öltöztetni, haját becsavarni. Oké Roro, most éld minden fantáziád, mert ilyen többé nem lesz.

- Atya ég Nino, szoktál te fésülködni!? -szörnyülködött, miközben a "páciens" hajába akadt kefét tanulmányozta.

- Előfordul. -nevetett fel a szöszi angyali arccal, mintha ő nem tehetne semmiről.

Miután úgy érezte végképp egy idióta barbie babává változtatták, nem is sejtette, hogy még közel sincs vége. Jött egy halom krém és egyéb szagos ragacs az arcára, pirosító, szempillaspirál, szemhéjtus, szemhéjpúder, szemceruza, szájfény. Na, és elképzelni sem tudjátok akkor milyen fejet vágott, amikor meglátta azt a tűsarkakra épített izét, amit cipőnek neveznek. 

Nina bízott benne, hogy Rosie nem csinált belőle bohócot, ám amikor végre tükröt tartottak elé, maga is elámult, elnémult. Bár ezt nem szerette volna bevallani. Most vette észre, hogy valójában makulátlan a bőre, hogy jó alakja van, hogy van melle!!! 

- Olyan gyönyörű vagy, Istenem. -sikítozott ugrálva Roro, saját alkotásában gyönyörködve. Liz is egyetértően bólogatott, majd a stylist-fodrász páros elégedetten egymás tenyerébe csapott.

- Tökéletes. -mérte végig Liz irigykedve. Nina megpróbált tenni egy lépést, de kis híján ezt a bokacsontja bánta. - Majdnem tökéletes. -tette hozzá gyorsan észrevételét kiegészítésként.

Nina tartott attól, hogy nevetségessé válik; látta maga előtt, ahogy lezúg a lépcsőn ezekben a förtelmes magassarkúkban. És akkor oda a bombázó imidzs. De menni kellett; Sarah mindjárt itt lesz. Mert ez róla szól most, és Brendonról. Nem Nináról és a börtönbe zárt érzéseiről. Nem is Louisról és epekedő szerelméről, amit egyetlen lány iránt érzett, tisztán és feltétel nélkül. 

Harry nem is igazán érezte át barátja helyzetét; mindig olyasmiket mondogatott: Lou, értem én, hogy Nina jó csaj, meg elérhetetlen gyümölcs, amitől még érdekesebb, de...a múltkori buliban legalább három csajjal csókolóztam egy órán belül. Miért nem tudod te is ilyen lazán kezelni ezt? erre Louis azt mondta: Mert én veled ellentétben szerelmes vagyok. Egyetlen lányba. Érted? Nem érdekel más. Nem érdekelnek az üres testiségek, a mindenre kapható lányok. Csak ez az egy.

Rosie fojtott izgalommal tördelte ujjait, mert Nina még nem sétált le a lépcsőn. Csak ő hiányzott. Mindenki más lent várt a nappali sejtelmes fényében. Louis idegesen nyeldesett, csokornyakkendőjét igazgatta, száját harapdálta. Csalódott volt, mert azt érezte veszített; talán rossz lány az, kibe beleszeretett. De mégis...rossz lányba szeretett volna, ha olyan áhítattal várta, hogy lelépdeljen a lépcsőn? Naiv reményekkel bámulta az üveglépcsőt, mire váratlanul felbukkantak a szőke lány tökéletes lábai. Úgy vonult le, mintha tanították volna. Cseppet sem tűnt esendőnek cipellőiben. Nem volt a helységben hímnemű egyed, akinek ne esett volna le az álla egy az egyben. Hiszen ki látott még egy ilyen tündérarcú, párductestű amazont? A csodához nem kellett sok; eltűnt a kusza hajkupac, helyette bohó hullámokba kanyarodtak a szőke tincsek. Hova lett a csónakméretű sportcipő a térdig érő ülep, az izzadt trikó?

- Úgy nézel rám, mint aki szellemet látott. Talán van egy mögöttem? -tette fel kérdését Nina, amint öccse elé lépett. Furcsán érezte magát, hogy minden szem rá szegeződött.

- Nem, bocs, csak wow! Jól nézel ki. -ismerte el Nialler.

- Harry! Harry! -suttogott Louis idegesen bökdösve fürtös cimboráját. -Harry! Muszáj ilyen feltűnően bámulnod a... -bökött állával az átalakult szőke fele.

- A? A midet? A csajodat? Ó, nem, várj csak...nem is a barátnőd! Lúzer! -gonoszkodott.

- Ez övön aluli volt. -hunyorgott rá dühösen.

- Tudom, bocs. De komolyan tesó, vagy ma, vagy soha! -veregette hátba.

- Ma. Határozottan ma. Enyém lesz! -tökélte el, de magabiztosnak tűnő szavai mögött valójában csupa bizonytalanság és félelem bujdosott. Ma reggel ugyanis szíven ütötték a lány hideg szavai: "Szóval az alkohol vezérelt. Semmi valódi érzelem, igaz? - Ahogy mondod."

Miért érzem az, hogy ez a vihar előtti csend? Louis a végső megoldást választotta, Niall korábbi figyelmeztetése ellenére: meg kell tudnia Nina titkát, kerüljön, amibe kerül (?!) Biztos?