48. rész - Titok

Hogy is mondhatnám el szavakkal, mi történik  velem, mikor mellettem vagy. Sosem értenéd meg. Mert bármilyen giccses kifejezésekkel, klisékkel is élnék, akkor is csak szegényes eszközök, hasztalan hangok maradnak; csak betűk.
Történjen bármi, örökre a jelenem leszel.

  

Az este van, akinek egekig repítő boldogságot, s van, akinek földbe tipró megsemmisülést hozott...

A mentaszín gyűrű szebben aligha ragyogott. Sarah örömkönnyekben fürdőzve mondott igent arra a majdnem sorsdöntő kérdésre. Csak úgy durrogtak kifele a pezsgőspalackokból a dugók. A karcsú poharak vagy százszor koccantak csilingelve egymáshoz. Mosoly és meghatottság telepedett az arcokra.
Aztán helyet foglaltak a vendégek, de senki sem számított rá, hogy valaki még készül egy apró meglepetéssel. Louis ült a zongoránál, és szerelmes dallamokat játszottak ujjai. Halvány mosoly ült száján mert közben egy bizonyos lányra gondolt. Bármennyire is reménytelennek látta kettejük jövőjét, a fülbe simuló zongoraszólamokra hirtelen rózsaszínben látta a világot.
Nina borzasztóan érezte magát, hiába volt szívet melengető a muzsika. Kelletlenül piszkálta a villáját, forgatta körbe poharát, gyűrögette szalvétája csücskét. Nem bírta...

Amint véget ért a lakoma és a társaság klikkekre oszlott a ház különböző pontjain, Nina szette a sátorfáját és  szobájába bújt, mintegy búvóhelyt keresve; elhasalt az ágyon, és bőszen karcolta betűit teletömött notesze utolsó lapjára. Baljós jelként észlelte, hogy bizony a notesz sem bír többet: betelt, betelik. Még ma este. Hurkos, kacér vonalú betűi ezúttal göröngyös, ideges vonalaká változtak. Egy cseppett sem hasonlítottak Nina valódi kézírására. Mondataiban pedig mintha búcsúzott volna; de mitől? Vagy kitől? Újabb kérdések.

Aztán újra előbukkant az egyik lap mögé bújtatott fénykép...Floyd képe. (Mintha csak egy fentebb erők irányítanák az apró mozzanatokat, melyek később egy ördögi tervben csúcsosodnak majd ki.)

Nem mintha Nina nem látta volna minden napjának minden órjában maga előtt a fiú arcát. Dehogynem. Mindig ott volt vele. Mindig. Éppen ez kergette a téboly határára.

Lentről jócskán felhallatszódtak a hangulatos élőmuzsika foszlányai; jelen esetben éppen a 'What makes you beautiful' dallamának jazz-változata. Rosie dörömbölt az ajtón, Nina gyorsan eldugta noteszét. -Igen, jól vagyok Ro. -válaszolta, majd beadta derekát, és kiment a folyosóra. Megígértette vele a ázsiai lány, hogy le fog jönni a partira, mert gyönyörűre kipofozott külsejét mutogatni kell. -Oké, megyek mindjárt. Menj előre, és légyszi kerítsd elő nekem Tomlinsont. Beszélnem kell vele.

Gyorsan besietett a fürdőbe, és tükörképét fürkészte. Aggódva meredt egymásra a két Nina. - Nem adom fel, nem adom fel! -motyogta, de sokkal inkább kérdezte önmagától, mint kijelentette volna. Mély levegő, indulás.

Fel sem tűnt neki, hogy az a bizonyos fénykép görcsbe szorult kezében maradt...

- Hallottam hívtál. -termett előtte váratlanul Tomlinson. Úgy nézett a lányra, mintha egy istennő lenne; bár igyekezett nem kimutatni, mert valójában már feladta. Bizony. Belefáradt az eredménytelen harcba. Hát visszavonulót fújt.

- Jól hallottad. -bólintott a lány haragját nyelve. A terasz felé vette az irányt, Louis meg utána. Egy váratlan pillnatban -mikor a talált egy emberektől mentes pár négyzetmétert- megtorpant, és tüzkarikákat szórt szemeivel a fiúra, aki nyilvánvalóan nem értette a feldúlt magatartást. Már megint.

- Mi van? Most miért nézel így? -tárta szét karjait, majd megigazította elmaradhatatlan húzentrógliját.

- Ezt te kérdezed? Komolyan ennyire idiótának látszom? -mutogatott magára hüvelykujjával, majd egy pillantra gúnyos mosolyra szaladt csókolni való szája. Legalábbis Louis szerint csókolni való.

Tommo hiába akart jót, hiába akart titkos hős lenni pusztán segítő szándékból; a lehető legrosszabbat tette ezzel: Nina önérzetébe gázolt, méghozzá padlógázzal, még akkor is, ha a Répakirály fél a sebességtől.

Tomlinson inkább hallgatott, és várta, hogy Nina elárulja mi a panasza vele már megint. Nem akarta még jobban felbőszíteni azzal, hogy megkérdezi: De mit tettem? Mert akkor már tutira nem marad feje. Így csak a  hajától kell elbúcsúznia.

- Először is megszegted a szavad! Tudok róla, hogy elmondtad Harrynek Keane-éket. De a legrosszabb, hogy átvertél! A hátam mögött hősködsz?! Szóval te így játszol?

Niall hangos kacaja szűrődött ki bentről. De ez nem egyhítette a háborús-helyzetet.

Louis megadóan lehajtotta fejét. Nem is kezdett el magyarázkodni vagy kibúvót keresni. Egyszerűen csak el akarta mondani az igazat: Azért tette, mert szereti. Igaz, pár órája már megfogadta, hogy végleg abbahagyja az önlejárató szerezzükmegNinaszerelmét-kampányt, de akkor, ott, sóbálvánnyá meredve állt, kétségbeesve kutatva valamit a lány zöld szemeiben, és nem tudta megállni, hogy ne mondja el, mit érez.

-  Figyelj, én csak segíteni akartam. Mert... -kezdte volna, de Nina megakadályozta szíve kitárását.

- Segíteni? Agyonnyomtad a becsületemet, tudod? Sajnálom, hogy nem vagyok sármos és jóképű, sajnálom, hogy nem tudok nyávogni bárgyú tinidalokat, sajnálom, hogy nincsen szexi felsőtestem, aranyos kisfiús mosolyom! Sajnálom, tudod? Rohadtul sajnálom, hogy nem vagyok olyan tökéletes és gazdag, mint Louis Tomlinson!

Közben Harry és Rosie, mint valami két szövetséges kém, az üvegajtó másik oldaláról leskelődtek, bár szájról nem sokat tudtak leolvasni, arckifejezésekből, és heves kézmozdulatokból leszűrték: megint ölik egymást. De akkor még nem is sejtették mennyire, hogy ölik!

Louis döbbenten fülelt. Egyrészt jól estek a bókok, még akkor is, ha nem annak szánták. Szóval Nina szerint jóképű, sármos, szexi a felsőteste, aranyos a mosolya? Micsoda örömhírek!

A két fél arcán, és ruháján lágyan hullámoztak a medence vizértől visszaverődött fénycsíkok.

- Hiszen pont az volt a cél, hogy minél több pénz gyűljön össze,nem? Miért baj az, hogy én is segíteni akarok? Vagy csak te akarsz a hős lenni? Hát legyél, éppen ezért csináltam titokban. Tudom, hogy neked ez mennyire fontos. -magyarázta, miközben akarátától függetlenül ide-oda szaladtak szemöldökei.

Ninában egy agresszív adrenalin-bomba robbant. Eluralkodott rajta a józan észtől mentes düh. - Ó, szóval te azt hiszed, hogy valami egoista barom vagyok, akinek az a célja, hogy learassa a babérokat? Te megvesztél? Utálom, ha átvernek, ha a hátam mögött susmosolnak! Igen, azt az egyet jól modtad nekem ez nagyon fontos. Fontos, hogy meggyógyulhasson az a szerencsétlen lány! -zilált a szőke.

Louis száján megint kicsúszott egy olyasmi, amit csak gondolt, de nem szándékozott kimondani: - Előbb talán neked is meg kéne gyógyulnod! -legszívesebben a szájára csapott volna, de már késő volt. Összeszorult szívvel, de furcsamód ő maga is haraggal telve várta a lány reakcióját.

Nina elámult magában. Elámult, mert úgy érezte, hogy kis híján elevenén találták. Agyát elöntötte a fekete harag, melyet sértettsége legmélyebb bugyrai tápláltak. - Tudod mit gondolok rólad? Hogy egy öntelt hólyag vagy, aki azt hiszi bárkit megkaphat, csak mert egy felkapott kis celeb lett. Hát elárulom neked, ha eddig nem jöttél volna rá magadtól: engem soha nem kapsz meg. És szerintem rohadtul nem kéne úgy elszállnod magadtól, hogy mennyire nagyszerű ember vagy, csak mert a hülye kis tinilányok ezzel bombáznak. Lehet, hogy mindenki odáig van érted, de én...-megállt néhány lélegzetvételre- Gyűlöllek! Gyűlöllek! -mondta ki kegyetlen szavait.

Louis megmukkanni sem tudott, egész egyszerűen kitépték a szívét a helyről. Szája remegni kezdett, de nem sírhatott. Nem tehette. Összezavarodott érzései jajveszékelve kiabáltak fejében; nem tudta mit is érez többé. Haragot, bánatot, vagy változatlanul szerelmet? Nem, azt megölték. Nina Horan megölte.

Pedig Nina Horan nem volt ilyen. Nem volt ilyen kegyetlen szörnyeteg. Lelkiismerete ezért rögtön fel is tört belőle egy apró kiutat találva visszafordíthatatlan indulatain keresztül: - Sajnálom Louis. Nem így értettem... -kapott homlokához, de későn. Louis védekező ösztöne végérvényesen felébredt, és kimondatta vele azokat a félkész gondolatokat, melyek soha nem gondolt komolyan, s soha nem gondolta, hogy ki fogja mondani: - Nem kell sajnálnod. Biztosan a homlokomon van egy rúgj belém, ahányszor csak akarsz felirat! De ne izgulj, soha nem tudnék szeretni egy ilyen embert, mint te. Mert te mindenkibe csak belemarsz, nem tűnt fel? Főleg azokba, akik igazán szeretnek. Bár csoda, hogy vannak ilyen hülye emberek. Tudod mit? Te nem érdemled meg, hogy bárki is szeressen!

Ijesztő csend.

Mintha már a zene sem szólt volna. De lehet, hogy csak Nina nem hallotta többé. Mintha csak egy paravánból készült díszlet lett volna a világ, úgy omlott le minden körülötte. Egy hatalmas sötétségben találta magát, egyes egyedül. Megrémült, életveszélyesen. Mellkasa lehetetlenül gyorsan mozgott fel-le, szemeit könnyfátyol határolta el. Képtelen volt magához térni Louis szavaitól, melyek úgy értek szívéhez, mint  mikor kés behatol a puha vajba.

-Nina! -hallotta még utoljára saját nevét Louis hangján, de nagyon távolról. Aztán egyszerre azon kapta magát, hogy meztelen lábfeje fürgén tapossa a selymes homokot.

Louis és Nina egymásba döfte mérgezett tőrjeit.

A sors -vagy nevezük véletlennek- beteljesíteni igyekezett ügyesen kiforralt, gonosz tervét. Nina legféltettebb kincse, a fénykép Floydról, ott hevert  a földön. Louis letargiába esve emelte fel, s nézte meg jól a fiút. Aztán elolvasta a hátuljára firkált üzenetet: Floyd mindig veled lesz.
Szóval ez az a híres Floyd. -gondolta. Biztos volt benne, hogy neki köze van Nina titkához. Különös, mert bár egyre közelebb került a lány rejtélyes múltjának felfedéséhez, már nem akarta megtudni azt minden áron. Sőt. Nem akart ő már semmit...

- Hé Lou, ez meg mi a fene volt? Min balhéztatok össze? -karolta át vállát Harry aggódó arccal. Neki is feltűnt, hogy ez valami igazán komoly szópárbaj lehetett, ezt barátja megtört ábrázata is bőven igazolta.

- Vége. Elvesztettem őt örökre. -mormolta teljesen elsápadva. Képtelen volt észhez térni. Annyira szeretett volna egy időgépet.

- Micsoda? Miket beszélsz? -faggatta Harry idegesen. A rosszat sejtő kíváncsisága nem hagyta nyugodni.

- Borzalmas dolgokat mondtam neki. -szorította össze szemét, mert ha nem tette volna, biztosan kiszökik rajta egy csillapíthatatlan könnycsepp. Hazza orra alá dugta a fotót. - Ő az a Floyd, igaz?

- Ez meg hogy került hozzád? Ebből baj lesz. -túr bozontos hajába, majd tenyerét szájára tapasztja. Gondolkodnia kellett.

- Baj? Ennél nagyobb már nem lehet! -ránt vállat életunt hangsúllyal. Egyre csak bámulja Floydot. - Szóval te vagy az! Miattad nem szeret engem Nina!  -súgja maga elé. Harry kétségbeesik, az eddiginél is jobban: Louis már egy fényképpel beszélget; nagy a baj.

- Jó, figyelj. Te most szépen visszamész a partira, dobj le egy-két felest. Én megkeresem Ninát, és visszaadom neki a fotót. Jobb, ha én teszem. Téged cafatokra tépne. -tálalja ki gyorsan kiötlött tervét a göndör. De Louis nem adja oda a gyűrött képet, de nem ám. Ragaszkodik hozzá, és szóra sem méltatva barátját, lenyargal a partra. Nina megtalálásának reményében.

Louis úgy érezte, mintha mázsás kövekkel pakolták volna meg a zsebeit. Tétován bukdácsolt a homokbuckákon keresztül a vaksi sötétben. Az égbolt tiszta volt, sehol egyetlen árva csillag sem. De mindannyian tudjuk, hogy csillagok mindig ott vannak, csak olykor nem látni őket...

Tomlinson némi megváltást érzett lelkében, amint meglátta a lány szőke hajzuhatagát, amint békésen lengedezett háta mögött, az egyre hűvösödő szellőben. Csak állt egy helyben, mintha odaszögelték volna. Lábfejét el-elérték a partra sikló hullámok. A sors iróniája, hogy Nina, aki a legerősebbnek tűnt, s tűntette fel magát, valójában mindenki közül a leggyengébb.
Bár haldoklott legbelül, még élt benne egy apró szikrányi remény, amely alig hallhatóan azt suttogta: tarts ki!

A fiú meggondolatlanul szólalt meg. A lány fele nyújtotta a képet. - Tessék, ezt elvesztetted. - mondta, s nem is gyanította, ezzel az egy mondattal is már mennyire igaza volt azzal a bizonyos megfejtésre váró titokkal kapcsolatban. Nina kelletlenül fordult a fiú fele, s szegezte a kezében tartott papírdarabra kifejezéstelenné halványult tekintetét. Azt hitte megint csak a képzelete, az az élénk képzelete tréfál vele; pedig nem. Tényleg Floyd képe volt Louis kezében. 

- Floyd? -kérdezte halkan, tört hangon. Louis-ban feltört bőrét perzselő féltékenysége. A nevén kívül nem tudott egyebet erről a Floyd gyerekről, csak azt, hogy: nincs itt, mégis közéjük áll.

- Ki ő? Ki? Őt szereted? Mondd el végre az igazságot! Mert én már nem tudom tovább ezt csinálni. Bármit tettem te szögesdróttal kerítetted magad el, és légpuskával lövöldöztél rám. De talán már értem: neked ez a Floyd kell. Hát sok boldogságot nektek, komolyan. Szép pár vagytok, gratulálok! Éljen soká az ifjú pár! -hangja gúnyos, sértett és kegyetlenül vad volt.

Nina összecsuklott, tehetetlenül a földre rogyott. Hát mégis feladta. Mégis a rettegett ellenség győzött: a múlt, ami egy cseppet sem könyörületes térdre kényszerített áldozatával. Nina kiszolgáltatottá és gyámoltalanná vált. Mint a kámfor úgy tűnt el szívét védő utolsó, vékony burok is. Eluralkodott elméjén a tébolyult pánik, görcsbe szorultak izmai. Évekig fogva tartott, s elnyomott érzelmek szabadultak fel törékeny testében, s a legvadabb még onnan is kitörni készült: a sírás. 

Maga sem emlékszik mikor gyengült volna el annyira, hogy megengedte magának, hogy sírjon. 

És most? Fuldoklott könnyeitől, szívfacsaróan zokogott. Ujjai remény vesztve kapaszkodtak a homokba. Szédült, lüktetett a feje, a szíve átszakítani készült mellkasát, tüdeje nem akart több levegőt befogadni, torkát fojtogatva szorította egy láthatatlan, de nagyon is valós hurok.

Louis szabályosan megfagyott, néhány másodpercig tétlen szemlélője volt a hihetetlen eseményeknek. Keserű nevetést hallatott egy hang a fejében, mert bármilyen furcsának is tűnik, Lou észvesztően gyönyörűnek látta a lányt, miközben bársonyosan sima arcán patakokban folytak le könnyei. Neki még ez is jól állt, ettől még szebbnek tűnt. Fájt a látvány, s meglepte a fiút, hogy minden újabb-és újabb kibuggyant könnycsepp láttán mintha újra megforgatták volna gyomrában a kést. Ordított volna a kíntól, amit érzett, de nem bánta. Bármi áron, de boldognak akarta látni a lányt. Ha kell ő maga viszi Floyd karjaiba. Nem számít, ha belebolondul is...


- Floyd meghalt. -fújta messze Nina reszkető hangját a sós levegő.

Meghalt, meghalt, meghalt... -visszhangozták a hullámok csapkodásai.

- Meghalt?! -Louis idegesen elcsukló hangját értetlen motyogással folytatta: - Mi az, hogy meghalt? -teljesen kikészült ettől az egyetlen szótól. Nem értett semmit, ezernyi kérdés üvöltött körülötte válasz után sóvárogva.

Nina érezte, hogy lassan, de biztosan megsemmisül, s porrá lesz minden részecskéje. Az éden feketébe nyúló vízfelszínen megjelent Floyd arcképe, a könnyfalon keresztül is tisztán látta őt, s azt mondta, még egyszer, utoljára: tu es mon tout, vagyis: te vagy a mindenem. A lány hisztérikus nyöszörgéssel kapott kezével az egyre halványuló arckép után, de hiába. Elfolyt az egyre duzzadó hullámok hátán, majd szétkenődött a homokos partvonal peremén.

A lány hangosan zokogott, megállás nélkül, mintha fulladozó rohama lenne. Louis nem tudott tovább egy helyben állni, egyenesen levetődött a gyötrő kínok közt vergődő lány mellé, szorosan magához vonta, s olyan ragaszkodóan ölelte át remegő testét, mintha soha többé nem akarná már elengedni. 

- Csss, jól van. -súgta neki nyugtatóan, s azon kapta magát, hogy egyre nehezebben nyel. Csigavér Louis, te most végképp nem sírhatsz. Elég a könnyekből.

- Nem! Miattam halt meg. -rebegte alig érthetően, miközben megállíthatatlanul itta sós könnyeit. Két éve, hogy bárkinek is beszélt volna erről. Két év felgyülemlett bűntudata és szenvedése tör felszínre egyetlen este alatt.

És bár Louis végtelen döbbenete mellett egyre kíváncsibb is lett, mégsem akart most egyebet, mint enyhíteni a lány kínján. Tudta, hogy nem lesz egyszerű.  - Most nem kell erről beszélned. -csitította, és keserédes örömmel érezte, ahogy a lány védelmet keresve bújik hozzá, fúrja arcát mellkasába.
Szerelmes ösztöne automatikusan csúsztatta kezeit a Nina csupasz vállai köré, simogatta puha haját. De tévedett, ha az hitte ennyivel elapaszthatja a szőke mérhetetlen erejű fájdalmát, ó nem.

Nina erőre kapva tépte ki magát a gyengéd ölelésből, s torkaszakadtából ordítani kezdett, s zavarodott elméjének parancsára ököllel rontott ártatlan Louis-nak. A fiú kivédett minden ütést, de egyre többet célzott felé a lány, s közben azt hajtogatta: - Soha nem pótolhatod őt! Soha!
Az éj leple alól, a "semmiből" bukkant elő Niall, Harry és Damien, a csapat orvosa. Még hárman is kevésnek bizonyultak, hogy lefogják a Tomlinsonnak eső lányt.

Louis csak annyit látott a sötétben, hogy Nina karjába egy tűt döfnek, mire heves kapálózása hirtelenjében enyhülni kezdett, nedves arcát megkönnyebbült nyugalom járta át, szemei kimerülten lecsukódtak. Megfeszült teste élettelenül elernyedt. A háborút elvesztette, s most rongybabaként lógótt Damien erős karjaiban.
A házba tartanak. Louis miden büszkesége ellenére elsírja magát: -Istenem. -szalad ki száján erőtlen hangja. Nem akarja elhinni, hogy ez tényleg megtörtént.