Pár nappal ezelőtt...
Az életkedvem napok óta az óceán fenekén pihent. S, ha ezen még lehetett, akkor csak súlyosbítottam azzal, hogy megaláztam magam Tomlinson előtt. Fogalmam sincs miért, képtelen vagyok őt a keresztnevén hívni. Szóval mától csak Tomlinson. Ha valaki, hát én biztosan nem könyörögnék egy fiúnak sem, és lám mégis könyörögtem ennek az egynek. Biz' Isten a földbe tiportam büszkeségem, és Tomlinsonnak még csak az arca sem rezzent meg. Ugyanúgy nézett rám végig: mély megvetéssel.
Visszautaztam Mullingarbe. Celine anyám helyett is anyám volt, óránként nyomta a kezembe mézes csodateáit, s mint valami szigorú nővérke, úgy ellenőrizte, hogy bevettem-e az antibiotikumokat. Gyűlöltem, hogy a lelkem után a testem is végleg legyengült. Mi maradt akkor belőlem?
Apám örökké rohant, nyakig beleásta magát valamibe, eleinte csak ennyit láttam. Unatkoztam, meg amúgy is kíváncsi természet vagyok, úgyhogy ártatlanul belenéztem néhány aktába, noteszbe. Fogamra valót nem igazán találtam, akkor legalábbis még azt hittem. Ismeretlen személynevek, helyszínek, dátumok szerepeltek mindenütt, rejtélyes félszavakkal, nyilakkal, kérdőjelekkel összekötve. Kezdett egyértelművé válni, apa régóta nyomozott már ezen az egyetlen ügyön, s akármi után is, nagyon fontosnak tűnt számára. Aztán felfedeztem egy újabb részletet. Az ügyet egy vaskos "Corrosion" nevű mappa foglalta magában. Talán a stabil 39 °C-os láz művelte velem, hogy kezdtem magam én is nyomozónak képzelni, és amikor apám nem volt otthon plédbe bugyolálva surrantam be a dolgozószobájába. Magam leptem meg a legjobban, amikor logikus magyarázatokat találtam feltett kérdéseimre, s mind újabb és újabb nyomokra bukkanva haladtam láncszemről láncszemre.
Egy pontól túl pedig épp oda lyukadtam ki, ahova apám. Minden részlettel tisztában voltam. Nemhogy csak érdekelt már a bűvös "Corrosion", hanem rabjává tett. A végére akartam járni, segíteni apámnak, valami hasznosat tenni végre. Motoszkálni kezdett bennem az ébredező gondolat: lehet, hogy ezzel kéne foglalkoznom? Lehet, hogy ez a nekem való terep? Egészen felvillanyozott az újszerű felismerés, én pedig aznap úgy vártam haza apát, mint a mikulást. De apa nem jött haza, Celine azt állította, hogy ez nem először fordul elő. Gyakran késő éjszaka esik be az ajtón, s még arra sincs ideje, hogy felmenjen a hálóba; egyszerűen csak eldől a kanapén.
Vártam és vártam, hogy elújságolhassam neki: tetszik a munkája, talán kipróbálom magam én is. Rettentő kíváncsi voltam, vajon mit szól majd hozzá. Addig újabb információk után kutattam íróasztalának rejtett fiókjában, de pechemre lebuktam. Celine kérdőre vonva állt az ajtóban. A legjobban mégis az döbbentett le, amikor kiderült, hogy ő végig tudott a "Corrosion"-ről. Az állam a padlót súrolta, én azt hittem az apám senkinek sem beszél az éppen aktuális munkájáról. Valamiért úgy éreztem, Celine csak eljátssza a mit sem tudó élettárs szerepét. Gyanakvásomat azonban nem kötöttem orrára, ráadásul meg is ígértem neki, hogy nem avatkozom bele többé, becsszó. De aztán találtam valamit, amitől mindkettőnket kirázta a hideg: fenyegtő leveleket. Szám szerint kettőt, természetesen névtelenül. S, hogy hol találtam? A szemetesben, így vélhetően apa nem vette őket komolyan. Én viszont már annál inkább. Újabb képrészlet tisztult fel: apa jóideje feltűnően sokszor hívott fel engem, a lehető legfeszültebb hangon, és mindig Niallról és rólam kérdezősködött, hogy minden rendben van-e, és hogy történet-e valami különös dolog. A nyakam rámerném tenni, hogy ennek a fenyegetésekhez volt köze.
Celine remegő kezekkel vette el tőlem az összegyűrt papírokat. Egyszerre meredtünk egymásra, amikor az előszobából apa hangját hallottuk meg.
- Biztos, persze, hogy az! Harry a lehető legnagyobb biztonságban van. Ez a fejezet lezártnak tekinthető -hirtelen elképzelni sem tudtam kivel beszélhet telefonon, de aztán a Harry név hallatán megcsípett az isteni szikra. Az utolsó kérdőjel is köddé vált bennem, s arcomról nem tudtam elrejteni döbbenetemet. Celine tiltakozóan rázta a fejét, mint aki átkozza, hogy felfedtem a titkot. Biztos voltam akkor már benne, hogy apám új nője végig tudta, amire én éppen ebben a percben jöttem rá.
- Ti meg mit csináltok itt? -lépett be számonkérő hangon, majd gyorsan levette, mi is a szituáció. Mindenttudó tekintettel meredtem rá, de nem szólalt meg, nekem kellett.
- Veszélyben vagyunk, hm? Nem kellet volna szólnod róla? -csípőre vágtam a kezem, színpadias előadásomat cseppet sem tartottam túlzásnak.
- Te turkáltál az irataim között? -billentette oldalra fejét, de nyilvánvaló volt, hogy itt most nem neki kell kérdéseket feltennie.
- Nincs benned felelősségtudat? -kérdem, ami tudom, kicsit irónikus.
- A nap poénja, Nina. Mondok valamit; ha minden fenyegető levelet komolyan vettem volna, amit valaha is kaptam, még mindig ott rohadnék az irodában, aktákat tologatva.
- Ó, tök logikus. Végülis is, nem London legvérmesebb gengsztereitől kaptad, ugye? Csak azért írták, mert unatkoztak.
- Tudod jól, hogy mik után nyomozok. Megcsalt feleségek, eltűnt rokonok. Összekeversz az FBI-jal.
Kínomban fel kellett hogy szisszenjek. Nekem nem hazudhat.
- Te képzeled magad Columbónak. Nem egy ostoba kis csitri vagyok! Jól tudom, mi ez az egész. A te fondorlatos álnév alá bújtatott Corrosion-öd korróziót, vagyis rozsdát jelent. Az előbb Harry nevét emlegetted, akit teljesen véletlenül egy "arany rozsda" nevű lebujban vertek péppé. Kik? A te kis fenyegetőid - leleplező monológom végén, az asztal lapjának dőlök, karom keresztbe fonom, mint aki jól végezte dolgát. Tetszett apám fagyott arca, komolyan. Köpni-nyelni sem bírt. Képzeletben vállon veregettem magam ügyes okfejtésemért.
- Celine, te mondtad el neki? -kapta fejét a fogait összeszorító nő felé.
- Nem! Megmondtam, hogy bízhatsz bennem! -dobta le a leveleket, és sértetten kiviharzott.
- Jó. Most tegyük félre a felesleges drámázást. Apa, nekem tetszik ez. Az agyam teljesen ráált erre, segíthetek! Most például hol voltál, jutottál még előrébb?
- Állj, állj! -emelte fel kezét, majd orrnyergére szorította ujjait- Most mondom el először és utoljára: maradj ki ebből! Itt és most befejezted! Ez nem játék, az istenért! -elfojtott hangja tömve volt indulattal és feszültséggel. Olyan szigorral nézett rám, hogy rá sem ismertem.
- Apa, ismerlek. Titkolózol. A megérzéseim azt súgják, olyasmibe keveredtél, amibe nem kellett volna. -tűrtem hajam a fülem- És mondok jobbat! Le merném fogadni, hogy már nem is nagyon tudsz, se nem akarsz kiszállni belőle.
- Ez ennél bonyolultabb. A kábítószer osztály fakabátjai kezdenek rámszállni.
- Ha pedig rádszállnak, kiborul a bili, a fenyegetések pedig valóra válhatnak.
- Látod? Vág az eszed, épp ezért vagy veszélyes. Pengeélen táncolok, s ha most te is beleártod magad...
- Igazad van -bólintok, mire meglepődik.
- Minél hamarabb rövidre kell zárnom az ügyet, és amint lehet, ki kell szállnom -fáradt vonásait nézve belátom, most az egyszer nem mehetek a fejem után. Szót kell fogadnom, hiszen nem csak a saját bőrömet viszem a vásárra, hanem Harry-ét, az öcsémét, és így könnyen lehet, hogy az egész One Directionét. Így hát megígértem apunak leállok ezzel a butasággal, és jókislány leszek, inkább meggyógyulok. Ennek fényében telt el pár jelentéktelen nap. Próbálkoztam a lehetetlennek tűnő feladattal: búcsúztam az otthonomtól. Az utolsó napjaimat éltem ott. Úgy köszöntem el apámtól, mint még soha: szinte örökre. Ráncain keresztülfutó könnyeit nehéz volt látni, mégis mosolyogva integettünk egymásnak.
November 3.
Furcsa most. Most, hogy búcsút intettem mindenkinek, immár tényleg mindenkinek. Hosszan elnyúló órákig fogok ezen a fém padon ülni, s majd az érkező és induló járatokat jelző táblákat figyelem, miközben ezerféle bőrönd gurul el előttem. Tenyerem kellemesen elzsibbad, ahogy a forró papírpoharat szorongatom, melynek cseresznyés tea gőzölög fedele alatt. Vastag, kötött pulóvert gyűrök tarkóm alá, becsukom szemem, reggelig van időm. Próbálok szabadulni terheimtől, próbálom kiüríteni az agyam, de kezdek becsavarodni, nem megy. A gengsztereken és apámon jár az eszem, és rémséges képek szállnak meg Niall-lal kapcsolatban. Megígérte, hogy vigyáz magára, ezzel próbálom magam nyugtatgatni. Minden a legnagyobb rendben lesz, Nina. Dr. Belédlátok és anyám egymásra talált, a fiúk karrierje meredeken ível felfelé, Baily boldog kismama, apámnak pedig ott van Celine. Minden kerek, lezárt. Az új életem kapujában ülök, amelyben nem lesznek többé Tomlinsonok, Dr. Kettsbergek, cselszövő anyák, világhírű testvérek, tánckarok, amelyekből kitúrtak, és nem lesz több álnok Jenna, sem Bundanéni. Én hülye, tökéletesen elégedett voltam ezekkel az ábrándos gondolatokkal. Minden kerek, lezárt - sulykoltam magamba. (zene itt) Mégis szívembe harapott az újabb kín, amikor orromba egy jól ismert férfiparfüm illata szökött. Kinyitottam szemeimet, s amikor megláttam ki ült mellettem, majdnem kicsúszott számon egy ritka csúnya szó.
- Gondolom kíváncsi vagy miért jöttem -sandított rám komoly arccal. Tomlinson, te meg mi a francot csinálsz itt? Azt hittem menten nekiállok tépkedni a hajszálaimat.
- Ha el akarod mondani még egyszer, utoljára, mennyire gyűlölsz, akkor rajta -fújtam ki a bennrekedt levegőt.
- Nem. Nem gyűlöllek -ingatta fejét elgondolkozva, aztán térdeire könyökölt. Szeme környéke piros volt. Miért érzem azt, hogy sírt?
- Azt mondtad, tűnjek el az életedből. Épp azon vagyok, nyugi -ujjaimat kis híján kitöröm idegességemben.
- Nem vetted fel a telefonodat. Niall hívott -hangja tárgyilagos volt, de én annál jobban ismertem őt; tudtam, hogy nem véletlen jött ide.
- Baj van! -kerekednek el szemeim, és máris beigazolódottnak hiszem rémképzeteimet. Niall-lel történt valami. - Mi történt az öcsémmel? -kapok halántékomhoz, leteszem a teámat, teljes mellszélességgel fordulok Tomlinson fele. Nem érdekel, hogy megsemmisít tekintete, mit nekem szerelmi bánat. Az öcsémről van szó.
- Ne izgulj, Niall egyben van, csak éppen... -gondterhelt arccal kutat a megfelelő szavak után, s ahogy bámulok rá érzéseimet nem palástolva, újra eszembe jut, hogy halálosan szeretem ez a fickót.
- Csak éppen? -markolom meg csuklóját megfeledkezve magamról, de ő intő jelként, megrettenve kikapja fogásomból.
- Szétverve találta a lakását, ahogy hazaért Chester meccséről. Teljesen kétségbe van esve, és azt mondogatta, hogy te tudod, kik tehették.
Fejemet fogom, nem bánnám, ha sikerülne oxigént juttatnom a tüdőmbe.
- Sajnálom, de úgy néz ki, hogy mégsem tűnök el egyelőre az életedből -közlöm szétpattanó idegszálakkal.
- Na várj! Te tényleg tudod kik tették? Megint mibe keveredtél? -kérdezte gorombán.
- Téged úgysem érdekel már, mi van velem -pattantam fel, és a sietve kapkodtam fel a csomagjaimat. Elrohantam vele a legközelebbi csomagmegőrzőbe, de Tomlinson a sarkamban loholt.
- Minket is veszélybe sodortál? Csak azért kérdem, hogy ne lepődjek meg ha éjszaka arra ébredek, hogy a torkomhoz kést szorítanak.
- Kegyetlen humorod van -futólépésben rontok ki a csarnok előtti taximegállóhoz.
- Várj már! Elviszlek! -kiabált utánam, én pedig nem akartam megállni a csábító ajánlatra. Mégis megtorpantam. A rohadt életbe Nina!
Beszálltunk. A sírógörcs riogatott minden másodpercben. Életem legnyomasztóbb autóútja elé néztem. Tomlinson merev arccal bámulta az utat, de olyan baromi lassan és megfontoltan vette a kanyarokat, hogy szanaszét evett az ideg tőle. De nem szóltam semmit, kibírtam, némán imádkoztam. Niall lakásánál megállt, rám nézett. Úgy nézett rám, mintha búcsúzna. Az a fajta "ég veled!" tekintet volt, ami egyértelművé tette: itt a vége, tűnj el végre! Aztán szájába harapott, le mertem volna fogadni, hogy azon emésztette magát, mondjon-e még valamit. Aggódva lesütötte szemét, vett egy mély levegőt én pedig kiszálltam. Azt mondta, mikor becsukni készültem az ajtót (az ajtót közös életünkre): - Nem hinném, hogy találkozunk már. Sok sikert az új életedhez! Ja, és add át üdvözletem Keane-nek! -szalutált.
Cinizmusa már nem keltett bennem haragot. Felhúztam a kabátom cipzárját az államig, és visszahajoltam a kocsiba.
- Legyél boldog, Tomlinson! -mondtam halkan szívem legmélyebb őszinteségéből, és zabolátlanul odahajoltam szúrós borostájú arcához, hogy egy forró csókot nyomjak rá. Mikor ez megtörtént vágyakozva meredtünk egymásra, mint akiknek elment a józan esze. Az enyém biztosan elment, de már nem érdekelt. Úgy éreztem, már bármit megtehetek, nem számítanak a következmények.
- Nem tudok -rázta meg fejét bánatosan, de változatlan távolságtartással. Becsaptam végre az ajtót, és rohantam be az épületbe, ahogy lábaim bírták. Úgy tűnik San Fransisco és Keane még váratnak magukra, amíg Niallt biztonságban nem tudom.