Köszönöm

hogy türelmesek vagytok. Komolyan igyekszem, még ha nem is látszik. Sajnos ez a fránya suli időszak nagyon megnehezíti az írást. Jóformán csak hétvégén jut időm rá, ha jut. Köszönöm, hogy a ritkán felkerülő részek ellenére még olvastok, és írtok, akik írtok :) Sokat jelent, és kérlek ne hagyjátok itt ezt a blogot, mert ígérem, még sok meglepetést fog hozni számotokra. Idővel...
A következő rész még fogalmam sincs mikor jön, egyelőre el sem kezdtem, de sietek, ahogy bírok. Kitartás, nem akarlak titeket cserben hagyni! Csók: BB

és egy fontos KÉRDÉS hozzátok! Kinek, mi a véleménye a LWWY-ról, valamint mit szóltok Louis új hajviseletéről? Hm? ;)

55. rész - Éljen az ifjú pár!

-avagy a barackvirág ruha, torokban dobogó szív, és a nagy szerelmek születése-

Hetek teltek el. Hetek, melyekben mindenki izgatottan várt valamire...

Zayn rosszfiús mosolyával az arcán tárta szét karjait a Heathrow airport 2-es termináljában. A kis divat guruvá avanzsált vörös szépség szinte repült a fiú felé, hogy minél hamarabb ölelésébe bújhasson. Egyiküket sem zavarta a körülöttük gyűrűző rajongó-paparazzi csoportosulás. A fő, hogy végre együtt lehetnek.

- Hogy mennyire vártalak már! -súgta neki Zayn, s képtelen volt figyelembe venni a külvilágot. Csak Baily volt most, rajta kívül sehol senki.

- Nekem mondod!? El sem hiszem, hogy látlak! -mosolyog kislányos huncutságával, majd ajkait csókra csücsöríti, amit azonnal meg is kap. Csak úgy úsztak a szerelmes szirupban. Kéz a kézben, lelkes társalgás közepette hagyták el a csarnokot.

Nehéz elérni, hogy amikor szorult helyzetben kell valamit mondanunk, minden szó a helyén legyen. Rémnehéz. Pontosan így érzett Nina is, mert már ezerszer megbánta a hülye időkérését. Őszintén -talán először életében- megijedt. Bepánikolt, mert egy egészen új, vagy legalábbis régen nem vállalt érzés kopogtatta mellkasát, s csak arra várt, hogy kiszökhessen onnan egy bizonyos fiú szívéhez érve. Mondani könnyű, tenni nem. Legalábbis nem Ninának. Valójában nem csak az nyugtalanította, mi van, ha megint szilánkosra tör szíve, még inkább az, mi lesz ha nem képes megadni azt, amit Louis megérdemelne. Félt, hogy újra megbántja, esetleg olyat tesz, amivel megbocsájthatatlant követ el.

És végül több hetes rágódás után, és Dr. nekemelmondhatodmindentitkod-dal való beszélgetés után az utolsó porszem is tovaszáll a képből, és olyan tiszta, hogy enni lehetne róla. Már csak egy a cél. És megvalósításához mi sem tökéletesebb alkalom, mint Brendon és Sarah esküvője.

Harry! -ordított ki Gemma a szobájából, hallásra elég idegesnek tűnve.

- Mi van? -lépett be nővére szobájába felvont szemöldökkel, és nem mellesleg tök pucéran.

- A hülye macskád bemászott a szekrényem mögé! Szedd ki onnan, de nagyon sürgősen. És vegyél már fel valamit te idióta! Semmi kedvem a golyóidat nézegetni. -morgott, s közben a ruhásszekrény ajtaját rúgdosta, hátha ettől megijedt a macska, és kiszalad rejtekéréről.

- Nem hülye! Cápa a neve! És nem öltözök fel! -lázadt a göndörke, és a 'c' betűt ismételgetve próbálta kicsalogatni kedvencét. - Cápa! Ci-cicc...

Kis idő múltán a szőrmók felbukkant, s egyenesen Harry kezébe ugrott. Együtt menekültek nővére kibírhatatlan őrjöngése elől.

- Ha még egyszer meglátom itt azt a kis dögöt, kinyírom! -kiabálta utánuk

- Hé srácok, fejezzétek be! -hallatszódott fel az emeletre anyjuk dorgáló hangja.

- Gemma kezdte! -méltatlankodott Harry immár a saját szobájának ajtajából.

- Fogd be pisis! -morrant rá a lány -örökké így hívta öccsét-, aztán magára csapta az ajtót.

A Tomlinson testvérek kapcsolata viszont ennek szöges ellentéte. Mindig erősen ragaszkodtak egymáshoz. Főleg a legidősebb lágy tag, Lottie volt az, aki borzasztóan odavolt bátyjáért. Örökké Louis nyakán csüngött, kérte, hogy hagy mehessen el vele bulizni; már unta, hogy a kis ikerhúgaira kell vigyáznia. Levakarhatatlan volt, mint a tányérra száradt tejbegríz. De sajnos Lou egyre többet volt/van/lesz tőlük távol álomba illő munkája miatt, így a lányok bátyó nélkül maradnak. De ez cseppet sem gyengítette szoros kötődésüket, nem ám. Lottie mindig mindenbe beleütötte az orrát, még ha nem is rossz szándékból, hanem éppen azért, mert jót akart bátyjának. Most is; azt vette észre, hogy az ő Lou-ja Nina miatt szomorkodik, és ezt nem hagyhatta ennyiben. Telefont ragadott, majd ő leállítja ezt a Nina Horant...-gondolta.

- Itt Nina. -szólt bele egyszínű hangon a lány. A háttérből hangos zsivaly szűrődött el egészen Doncasterig, vélhetően éppen egy táncpróba zajlik.

- Szia, Lottie Tomlinson vagyok. -mutatkozott be, s kíváncsian fülelt, mit szól ehhez a Horan lány. Nina gyanútlanul és meglepett kedvességgel (!) szólalt meg.

- Szia! Hogy-hogy felhívtál?

- Először is: akárhol is vagy, arrébb tudnál menni, mert akkora ott a hangzavar, hogy alig hallak.

- Ó, persze. -válaszolt, majd egy ajtócsapódás után végre zajtalanná vált a vonal. - Már jobb? Hallgatlak!

- Nem kertelek. Kérnék tőled egy szívességet.

- Oké, mondd csak! -szuszogott a lány, nyilván mert épp az előbb dobott két szaltót Franco válla fölött.

- Sokat olvastam rólad a neten. Bár nem ismerlek személyesen, de nem akarom, hogy bántsd Louis-t.

Nina lábai betonná kövültek. Csak pislogott az éterbe, és várta, hogy végre képessé váljon kinyögni valami hallható reakciót...de nem ment. Lottie persze folytatta is: - Fogalmad nincs róla, hogy Louis ki is valójában. Ha azt hiszed jó ember, akkor tévedsz, mert még annál is jobb! És nem érdemli meg, hogy játszadozzon vele bárki is. Neked adta a szívét, úgyhogy ne tétovázz, mert ezzel kínzod őt! -hadarta vékony hangján a súlyos szavakat, s az erős kontraszt e kettő közt elég megrendítő eredményt produkált.

- Figyelj, én nem aka...

- Ne merd összetörni a szívét! Vagy szeresd vagy engedd el végleg, de óvatosan! Csak döntsd el végre mit akarsz! -fejezte be meglehetősen fenyegetőre sikerült kérelmét, de arra biztosan nem számított, hogy közben Louis betoppan a szobájába: - Lottie!? Te meg mit művelsz? -kérdezte a mondat elején még abban reménykedve, hogy nem Nina és az ő ügyébe avatkozott bele, de a végére már biztos volt benne, hogy hugicája pontosan azt teszi; beleavatkozik.

Nina döbbenten hallotta meg a vonal túlfeléről annak a bizonyos fiúnak a hangját. Észre sem vette, hogy pánikszerűen megnyomta a hívás befejezése gombot.

- Add ide a mobilt! -nyúlt Tommo a húga kezében szorongatott masináért. Egy kisebb harc után végül megkaparintotta, majd mikor félve beleszólt - Nina?, már csak a megszakadt vonal ütemes sípolása fogadta.

- Köszönés nélkül letette? -emelte fel szemöldökét a lány, aztán bátyja arcát jobban megfigyelve rájött, hogy most tényleg galibát csinált.

- Mit mondtál neki? -förmedt rá magából kikelve- Nem hiszem el, hogy ezt tetted.

- A végét hallottad. Az volt a lényege. -rántota meg vállát, és igyekezett legangyalibb tekintetét elővenni.

- Nem, nem dőlök be a nagy kék szemeidnek! Ezúttal túllőttél a célon! Ez nem a te dolgod, oké? -mutatott rá mérgesen hunyorogva.

- Nem akarom, hogy rossz kedved legyen. Én csak megmondtam neki, hogy ne szarakodjon! -fonta össze karjait sértődötten.

Louis színésziesen eltátotta száját: - Igazán? Egy: megbeszéltük, hogy nem használsz csúnya szavakat. Kettő: Ha nem tűnt volna fel nagy fiú vagyok, és van saját életem! Tudod mit? A te marhaságaid nélkül is van elég bajom! - Louis amint kimondta mindezt, máris túl kegyetlennek érezte viselkedését, hiszen Lolo még csak egy kislány. Lottie porcelánbabára emlékeztető arca bánatos vonásokba simult, mely akarva-akaratlanul belekapott volna még a legkegyetlenebb ember szívébe is. Könnybe lábadt szemei láttán Louis nem bírta ki, hogy ne ölelje magához.

- Sajnálom, nem úgy értettem. Nagyon fontos vagy nekem, tudod? Csak meg kell értened, hogy felnőttem, és vannak dolgok amik csak rám tartoznak. Neked is lesznek majd. -magyarázta a lány haját simogatva. - De azért borzasztó jól esik ám, hogy aggódsz értem. -mosolyodik el a végén halványan. Lottie bocsánatkérően arcon puszilta.

augusztus 15. London, a nagy nap

Baily sikítozva ugrott Nina nyakába, amikor meglátta őt. Rengeteg megebszélnivalójuk lett volna, hisz jóformán a szöszke feldobta a pacskerét, és legjobb barátnője nem tudott vele ott lenni eme élet-halál kérdésben. Baily-t a mai napig bántotta a dolog, de kárpótlásul hozott egy meglepetést Ninának...

- Azt hiszem ez lesz az, London Brookhill 213, Grimmers hotel. Zayn azt mondta ide foglalt nekünk egy szobát.

- Még most sem vagyok biztos benne, hogy akarok menni erre az esküvőre. -vonta össze aggódva a szemöldökét Nina.

- Ó drágám! -vigyorodott el a kis vörös- Teljesen normális, hogy pánikba estél! -simogatja meg arcát, s közben úgy beszél, mintha egy kisbabának gügyögne. Közben egy komor arcú férfi kinyitja nekik az aranykilincses üvegkapukat. Egy tágas és elegáns előcsarnokba érnek. Parfümillat tartja fogva a lányok orrát.

- Jóhogy pánikba estem! Fogalmam sincs hogyan állok majd a szeme elé...

- Hogyan? Hát gyönyörűen! -kacsint rá kacéran, s ebből már Nina jól sejti, Bee megint kitalált neki valami maskarát.

- Baily Benson és Nina Horan néven. -válaszol közben Nina a recepciós kérdésére, kinek a nevek hallatára felderül az arca. Rögtön csomagfutár után csettint, a lányok pedig néhány szükséges információ után elindulak a lift felé. Nina feszültebb aligha lehetne. Pár óra múlva ott lesz vele egy légtérben, belenézhet a szemébe, akár mondhat is neki valamit, akár boldog is lehetne vele. Csak rajta múlik, senki máson.

- Atya ég! -sikítja el magát B. majd lerúgja tűsarkait és a hatalmas franciaágyra veti magát. Vörös hajának hurkái címplara illően szétterülnek a krémszínű huzaton. Nina félszegen áll egy helyben, mintha nem tudna belépni az ajtón. Figyelmét az óriási ablakok előtt álló állványon díszelgő ruha köti le.

- Ez kié? -kérdi, miközben becsukja az ajtót maga mögött. Kérdésére Bee felpattan és ujjongva körülsétálja a bámulatba ejtő ruhakölteményt, melynek aprócska, rövid, mégis habos abroncsa olyan, mintha barackszín szirmok fednék.

- Reméltem, hogy megkérded. -énekelte operaénekesnőket megszégyenítően. Csak úgy áradt belőle a jókedv, szinte már idegesítően örült. - Ebből a gyönyörűségből egy van a világon. Martha Sissy az egyik legzseniálisabb tervező az Egyesült Államokban. Ennek a ruhának vicces a története, mert Martha fia egy divatbemutató utáni partin rámstartolt. Tisztában volt vele, hogy van barátom, mégsem adta fel. Másnap reggel a hotelszobámban várt ez a ruhacsoda. -mesélte lelkesen, majd szenvedéllyel végigsimított annak pántnélküli mellrészén. - Ezt fogod ma viselni. -tette hozzá a legfontosabb infót. Nina szemei kidülledtek.

- Nekem van ruhám, köszi. -szabadkozott, s közben máris bőröndjében kereste a holmit. - Itt ni! -dobta oda Bayz kezeibe a gyűrött, egyszerű fekete ruhát. A kritikus felhúzta orrát, majd úgy meredt Ninora, mintha főben járó bűnt követett volna el.

- Ezt? Megvesztél? Ez pocsék! Már ez a műselyem is kiborít, és ezek a strasszok?! Nem, nem. -rázta fejét, majd a ruhát markolva az ablakhoz libbent. Egy könnyed mozdulattal kidobta a 12. emeletről.

- Kinyírlak vörös! -sziszegte Nina, majd duzzogva összefonta karját mellkasa előtt...

Végül Nina csak beadta a derekát. Más választása nemigen volt. Hagyta magát kisminkelni, bekölnizni, megfésülni. Elkényesztetett hercegnőnek érezte magát, de kivételesen élvezte.

- És miért nem te veszed fel a ruhát?

- Viccelsz? Nem megy a hajam színéhez! -közölte úgy, mintha ez egyértelmű lett volna. - Tudom ezzel nem kárpótollak, amiért nem voltam melletted akkor... de szeretném, ha ma elvarázsolnál mindenkit, de legfőképp egy srácot. -kuncogott, miközben a lány szőke lófarkát fésülte selymesre.

- Jaj Bee, tudod, hogy nem tartozol kárpótlással. Én nagyon örülök, hogy végre megtaláltad a munkát, amely boldoggá tesz. -mondta a szöszi, miközben saját arcát nézegette a tükörben. Aztán hirtelen elkerekedtek zöld szemei, s egészen megakadt a levegő útja a tüdejébe menet; Bayz a ruha hátánál bajlódott a fűzővel. - Nem...-nem lesz ez kicsit szoros? -préselte ki nehézkesen a szavakat.

- Dehogy! Pont passzol. -bólintott izgatottan B., majd vállon ragadta a lányt, s körbeforgatta. Elismerően tapsikolni kezdett, majd a tükörbe mutatott: - Látod? Álomszépek vagytok együtt.

- Együtt? -vonta fel egyik szemöldökét.

- Te és Martha ruhája. Olyan vagy benne, mint egy angyal.

Nina elmosolyodott. Vajon Louis-nak is tetszik majd? Vajon meg tudja békíteni? Vagy egyáltalán lesz elég mersze odaállni elé, és azt mondani: Szeretlek, te bolond!

Zayn megérkezett Bayzért, így Nina magára maradt kicsit. Csak ott állt a tükörfal előtt, és ezredszerre is elképzelte, mi fog vele történni. Ma végre megteszi, amit már rég  meg kellett volna. Az ablakhoz sétált, kihajolt, mélyeket lélegzett -már amennyire a fűző engedte- és arra gondolt, mennyi mindenen ment keresztül alig két hónap alatt. Élete gyökeresen megváltozott.

Egy kopogtatás töri meg meghitt gondolatait. Az ajtóban egy inas áll, és közli: Niall Horan lent várja a hallban.

- Hát akkor gyerünk! -bólintott maga elé, s magabiztosnak tűnve ért öccse színe elé. Nina elvigyorodott láttán, mert igazán remekül festett fekete öltönyében. Meg sem mukkant, csak szorosan magához ölelte öcsikéjét. Bár Niall elképedt arca árulkodó volt, mégsem mondta ki hangosan, amit gondolt: sosem látta még nővérét ilyen szépnek. Az autóban ülve már biztossá vált Nina tudatában: nincs visszaút. Rémesen ideges volt. Úgy érezte menten elordítja magát. Izzadt a tenyere, és feltűnően sokszor fújta ki -hangosabbnál hangosabban- a benntartott levegőt.

- Jól vagy? Izgulsz? -faggatta Niall féloldalas mosollyal kipirult arcán.

- Nem, nem vagyok jól. Igen izgulok. Izgulok, hogy menten idehányok, megfulladok a szoros ruhámban, hogy elesek ezeken a hülye magas sarkakon, hogy leöntöm a ruhámat, hogy Louis visszautasít, hogy megtámadnak az ufók, hogy rám esik a csillár ésatöbbi. -hadarta, hátha a fecsegés kicsit oldja a feszültségét, amely egyre elviselhetetlenebbé vált, s kezdett eluralkodni rajta.

Niall hangosan felnevetett, majd bíztatóan megfogta a lány kezét.

London jellegzetes látképe mentén suhant el a fehér terepjáró, amelyben utaztak. Vicces volt, mert a hatalmas ülés 89%-át Nina ruhakölteményének habos abroncsa foglalta el. Niall meg is jegyezte: - Gyönyörű ruha, de szólhattál volna, hogy rendeljek még egy kocsit külön neki.

Sütött a nap London külvárosában. A kocsi leparkolt, megérkeztek az uticélhoz. Egy hatalmas füves placc állt itt közepén egy templommal. Egyszerű volt, épp ettől elegáns. Az udvaron egy óriási fehér sátor állt. Niall faképnél hagyva nővérét rohant barátai elé; még jó, hogy megígérte Ninának, hogy vele marad, amíg beérnek a forgatagba. Ennyit erről...

Nina bátortalanul fogadta el a sofőr kezét, amint kinyitotta neki a hátsó ajtót.

- Köszönöm. -mosolyodott el halványan, majd homlokára tapasztotta tenyerét, nem-e lázas; az előbb tényleg azt mondta egy idegennek, hogy köszönöm? Egyedül kell bevonulnia ebben a meglehetősen figyelemfelkeltő ruhában.

Vékony, hosszú lábai, amelyek mindig olyan magabiztos spontaneitással kezdtek táncra a legváratlanabb pillanatokban, lázadva minden ellen és fittyet hányva a gravitációra, most esetlenül és remegve lépkedtek egymás után, lassan, nagyon óvatosan. Mintha attól félne, hogy bármelyik lépésnél beszakadhat alatta a talaj, és mélyre nyeli a föld. Pedig gyönyörű, meztelen lábak voltak ezek, melyek a szív parancsára vitték előre a lány kecses testét. Az abroncs éppen csak combközépig ért, befújt alá a langyos szellő. A levegőnek levendula illata volt, a csuda sem tudja hogyan. A tömeg békés és boldog volt. Mindenkin páratlan ruhaköltemények, kalapok, gyöngysorok ékeskedtek. Próbálta lenyeli a torkában ragadt szorongást. Egyszerre reszketett a félelemtől, s a vágytól.

Mindenkinek nem lehet jó. Zayn folyton folyvást Bee-t ölelte magához, Niall Rosie-nak csapta a szelet, Liam édesen elcsevegett minden ismerős-ismeretlen rokonnal, Harry a nőnemű vendégek kínálatát mérte fel, Louis pedig megpróbálta, de csak próbálta jól érezni magát. Semmi kedve nem volt a drága pezsgőbe kortyolni, amit már legalább egy órája a kezében szorongatott. Mosolya őszintétlen volt, egy cseppet sem akart most ünnepelni. Végig a torkában dobogott a szíve: mikor ér ide Nina? S, ha itt lesz... történni fog valami? Őszintén? Szerelmesszívű Tomlinson egészen belebetegedett a hiábavaló harcba, s mikor Nina azt mondta még idő kell neki, hogy lezárja a múltat, azt hitte vége. Game over. Floyd már sosem fogja békén hagyni a lányt, ő pedig nem akar felesleg harmadik lenni. Nem ment el az esze, nem fog egy halott emberrel harcolni. Jobb, ha lovagiasan odébbáll. Neki már nincs helye Nina szívében...

Nina izzadt ujjait morzsolgatta tenyerébe hajtogatva, amint végiglépdelt az ismeretlen arcok közt. Sietve kapkodta tekintetét ide-oda, és egyre csak pánikolt, amiért egyetlen ismerőst sem látott. Hol van mindenki? -dühöngött halkan, s közben tehetetlenül megtorpant az embertömeg közepén. Érezte magán az egyre szaporodó pillantásokat, ami nem igazán oldotta feszültségét. Kivételesen megnyugodott, mikor Harry jellegzetes mély hangját hallotta meg háta mögül felbúgni. Nina kapkodva fordult felé, és kiáltotta nevét.

- Harry! -intett neki, mire a fiú elképedve lépett elé. Látszott, hogy megbabonázódott kissé; tetszését kifejezve füttyentett egyet.

- Hatásos ruci. -vigyorgott pajzánul, s az efajta pimasz-perverz Styles reakció kicsit lazított a lány pattanásig feszült idegein. - Na jó, most aztán tényleg irigylem Louis-t. -billentette oldalra fejét, és egyáltalán nem zavartatta magát; nem igyekezett kicsit sem, hogy diszkréten stírölje a lány combjait, térdeit, bokáját. Ő már csak ilyen: Harry. 

A szöszi gyomra az L betűs név hallatán a magasba ugrott, és bukfencezett egyet. Feltűnően kezdte kapkodni a levegőt. 

- Hol van? -kérdezte szájába harapva, úgy volt vele: essen végre túl rajta, mint egy foghúzáson, történjen ahogy a sors akarja. Hazza válaszul a helyes irányba mutatott, majd huncutan fel-le kezdte emelgetni szemöldökét. Nina meglátta a fiút hátulról, életnagyságban. Ott állt tőle pár méterre, Zaynnel beszélgetett éppen. A mindig magabiztos, flegma és laza lány ennél rosszabbul aligha lehetne: OTT VAN! Ő AZ! Habozott, várt, tétlenül állt, és segítségért könyörögve nézett vissza a fürtöskére. 

- Ne rám nézz! Nem én vagyok akit keresel! Menj oda hozzá! Nyomás! -bökött állával előre, közben pedig kacéran mosolygott. Várta már, hogy végre ezek ketten egymásra találjanak. Mindketten jócskán megérdemlik a boldogságot. Eleget szenvedtek a másikért.

(aláfestő muzsika:  ♫ )

- Na jó. Indulok. -motyogta a lány, pusztán, hogy magát biztassa. Tisztán érezte, ahogy szíve tébolyultan dübörög, fűzőjét felszakítani akarva. Ki és belégzés, szépen, fokozatosan! - utasította magát. Lábai megindultak, egyre gyakrabban kellett nyelnie, ahogy közelebb, és közelebb ért ahhoz a bizonyos fiúhoz. Útja során oldalra nézett párszor, látta, ahogy egyre több ismerőse tűnik fel, s mind őt nézi. Mintha mindenki végig itt lett volna: Josh, Sandy, Dan, Jon, Daisy, Baily, Liam, James, Frank, Timo, Rosie, Katie...

Hát eljött a pillanat. Egy karnyújtásnyira van mindentől, ami mostanra fontossá vált. Itt áll mögötte, egy fiú mögött, akinek létezése mindent felértékelt. Életet adott Ninának. Ő az, aki még úgy is akarta a lányt, hogy megismerte a valódi énjét, a múltját, minden pocsék szokását. Kibírhatatlan viselkedése ellenére vért izzadva dolgozott, hogy megnyerje szerelmét. Ő az, ő Nina Horan kirakósának utolsó, hiányzó darabja. Végig ő volt az. Vele lesz teljes a kép, készen lesz.

Tétován megtorpant a szőke, hogy szólítsa meg? Vagy hozzáérjen, esetleg vetődjön elé, omoljon karjaiba, lökje fel, rúgja bokán? Hihetetlen bénának érzi magát, még maga is beismeri. A száját rágja, sóbálvánnyá vált.

Zayn észreveszi  a háttérben teketóriázó Ninát, elmosolyodik, felé villantja barna szemeit, s erre Louis hátrafordul. Bumm. Mintha dinamitot robbantatottak volna mellkasában. A kék szemek remény vesztve pislognak Ninora, a sármos fiú arca kedvetlen, de a lány látványa, jelleme, és a mostani, különösen ámulatba ejtő kinézete megkövetelte, hogy Louis eltátsa a száját. Hiába próbálta megzabolázni érzelmei kimutatását, hiába döntött úgy, hogy nem fogja érdekelni...Hiába.

- Szia! -köszönt halkan és bizonytalanul a tündéri babaarc tulajdonosa. Tisztán úgy érezte, hogy elfolyik körülötte az ember-rengeteg, a padló imbolyogni kezd csinos cipellője alatt, arca egyenesen lángra lobban, az a fránya fűző pedig még szorosabbra húzza magát melle körül. Félénken pislogott hatalmas szempilláival a fiú ellenállhatatlan tekintetébe. Milyen szexin fest sötét ezüstszürke öltönyében. -gondolja egy kósza pillanat erejéig, s közben szépen apránként eltűnik az őrületbe kergető izgalma, helyette csiklandós vidámság, és türelmetlen vágyak kelnek szárnyra teste minden szegletében. 

A fiú elfelejt köszönni; némán nézi a lányt. Arca megbántottságáról árulkodott, mégis zavarba jött. Úgy érezte megint csalódni fog. Pedig nem így lett. Nina egy nagyon váratlan pillanatban közel lépett hozzá, vészesen, bódítóan közel. Ettől mindketten megrészegültek, s ekkor megtörtént, amire már mindenki áhítozva várt. 

Nina barackrózsaszín ajkait Tomlinson szájára nyomta. Nem túl erőszakosan, de éppen annyira, hogy egyértelműen tudassa vele: döntött. Választott. Egyszerre minden megváltozott. Minden. Végérvényesen. Tomlinsonnak ledöbbennie sem volt ideje, a csók fogva tartotta, a mennyországba repítette. Mindketten lehunyták szemeiket, és csak a pillanat varázsának éltek szüntelen. Nina karjai a boldogságtól felzaklatott fiú nyaka köré fonódtak, s ehhez hasonlóan Tommo kezei a lány vékony dereka köré. Nina szédült a boldogságtól, nem akarta elhinni, mindez megtörténik; éppen most. Micsoda bátorságpróba, és ő kiállta bizony. A vendégsereg üdvrivalgásban tört ki, tapsvihar és füttykánon ütötte fel a fejét. Hiszen nem is ők az ünnepelt pár...vagy mégis ők azok?! 

Tudod mit? Megérte az évekig tartó depresszió és napi szenvedés. Nagyon is megérte, mert ennél aligha kaphatnék nagyobb ajándékot. Bátraké a szerencse. A szerencséseké a szerelem. A szerelmeseké a világ. -Nina.

Harry szemébe könny szökött, melyet igyekezett gyorsan eltüntetni onnan. Irigyelte Tomlinsont, hiszen megtalálta a lányt. Nem csak egy újabb felszedett csaj volt, ahogy az ő kapcsolataiban. Mindenki tudta, hogy ez igazi szerelem.

Mikor nyughatatlan ajkaik elváltak egymástól, Nina a fiú fülébe súgta: - Szeretlek. Visszavonhatatlanul. -olyan jól esett  végre kimondania, s nem is sejtette még milyen jól esett ezt hallania Louis-nak. Soha életében nem volt még ilyen őszinte, erős és megingathatatlan az érzésében. Pontosan tudta előre, hogy ezzel a répazabálóval kevés lesz az együttlét. Semennyi ölelés vagy csók nem lesz elég vele. Megrémítette ez a halálos vonzalom, mégsem félt többé. Nevetni akart. Vele. 

- Louis? -kérdezte Nina, mert Mr. Nagy Ő nem mondott semmit a lány sokkoló vallomására. 

- Ne haragudj, csak...nem merem elhinni. Várok. -jelentette ki kifejezéstelen arccal. A tömeg némán figyelte a jelenetet.

- Mire? -szökött égnek szőke szemöldöke.

- Arra, hogy csörögjön az ébresztőm: "I dance around this empty house..." -énekelte halkan a minden napot indító dalt. - Five, four, three, two, one... FUN!

- Te a Funhouse-ra kelsz? -nevette el magát a lány. Legszívesebben fel-le ugrált volna, akár egy megszállott rajongó. 

- Örök nóta. -rántotta meg a vállát féloldalas vigyorral- Hú, sajnálom, de szóhoz sem jutok. -fújta ki a levegőt elpirulva, s közben feltűnt, hogy a köréjük gyűlt bámészkodó sereg lassan oszolni kezd. 

- Meglepődtél, igaz? -kérdezte a szőke angyal, majd huncutan az alsó ajkába harapott.

Louis szaporán bólogatott. - Oké, egy utolsó kérdés: Részeg vagy? 

- Nem, vízöntő. -nevetett fel az előbbinél hangosabban, amely látványra Louis szíve megolvadt, mint a gyertyaviasz. Nina még sosem nevetett ennyire elbűvölően. Mi ez? Mágia?

- Tudod, hogy kinyírsz? -nevette el magát Répakirály is- De nem számít, mert én vagyok itt ma a legboldogabb ember. 

- Szerintem meg inkább én. -cáfolta meg magabiztos kijelentését Nina.

- Hidd el, te is tévedsz néha. -gúnyolódott Lou. Nina játszi haraggal felhúzta orrát, amitől pontosan olyan volt reakciója, mint húgának, Lottie-nak általában, ha valami nem tetszik a kisasszonynak.

- De nem most. -ingatta fejét összeszorított ajkakkal. Ó, ne: máris veszekednek? Pedig alig két perce alkotnak egy csapatot. Nem, nincs több véres vita. - Bocsi, hogy pár hete...tudod a liftben, amikor időkérésre hivatkoztam. Az beszariság volt, tudod?

- Tudom. 

- Hé! -ütötte vállon- Több együttérzést! -húzta résnyire szemeit, de a megjátszott színészkedésnek újabb kacaj lett a vége. - Már rég tudnom kellett volna, hogy nekem te lettél kitalálva. Pedig nem szándékoztam szerelembe esni. Pláne nem egy Louis Tomlinsonba. -vigyorgott gonoszan.

Louis nagy igazságot mondott ki: - A szerelembe hullás nem elhatározás kérdése. Egyszerűen csak lecsap magatehetetlen áldozataira. De azt hiszem boldog áldozatok vagyunk. És hogy tudd, én sem hittem, hogy pont egy Nina Horan lesz a mindenem. C'est la vie. -mondta tökéletes francia kiejtéssel az örök bölcsességet; szemtelenül vonzóan.

- Egy kis figyelmet kérnék! -szólt a mikrofonba egy hófehér pódiumról a friss férj, Brendon. - Először is köszönöm mindannyiótoknak, hogy eljöttetek. Ez életünk -nézett feleségére- első közös napja. Mától végleg összekötöttük életünket, ez a mi nagy napunk. -kezdte eképp beszédét. Nina kirontott a tömegből, és egy egészen eldugott asztalsor mögé rohant, abroncsa kecsesen ringatózott csípője körül. (ajánlott muzsika: ♫) Sosem érezett ilyen fojtogatóan sok szeretet magában, és maga felé sem. Szökőárként sodorta magával a hirtelen jött boldogság, és egész egyszerűen nem tudta kezelni azt a régen viszont nem látott érzést, mely egyre azt tudatja vele, hogy imádja az életét. Végre megint szerethet, és viszont szeretik. Megérdemli ezt egyáltalán? -tette fel magának a kérdést, s közben tehetetlenül hagynia kellett, hogy könnyek csúszdázzanak le hamvas arcán. A falnak dőlt, végignézett magán. Mennyi ideje nem látta magát szépnek! 

Összerezzen, mikor hirtelen az ő kezeit érzi nedves arcán. 

- Nino! -mondja halkan, ijedten. Óvatosan megemeli a szépséges arcot, látni a akarja a kristály zöld szemeket, mert még mindig attól fél, hogy holnapra minden visszaváltozik a régivé; hogy csak egy kegyetlen tréfa volt az egész, egy lidérces álom, amely csak arra vár, hogy az átvert alanyt csúful kinevethesse, kigúnyolhassa, amiért el merte hinni egy pillanat erejéig is, hogy ez a valóság. - Mi a baj? -kérdezte lefelé görbült szájjal.

- Esküszöm semmi. -rázta fejét szaporán, de még ekkor is újabb, és újabb könnycseppek gurultak végig arcán, a fiú kézfejéhez érve. - Csak...-szuszogott zaklatottan- túl boldog vagyok. Félek, hogy beleőrülök. - Louis arca jóságosan felderült, és olyan felszabadultan mosolyodott el, amelyet nincs nő, aki kibírna ép ésszel. Nina sem bírta ki: ahogy a fiú halántékán összeráncolódott a bőr... egy férfi imádni való kisfiúvá változott. Oda és vissza volt tőle. A mosolya, a mosolya egy igazi áldás.

- Ha tudnád, hogy mennyire élek-halok a mosolyodért. -suttogta maga elé, pedig nem is akarta kimondani. Tommo zavarba jött. - Louis? -kérdezte Nina csendesen, megszeppenve.

- Igen? - biccentette oldalra fejét, falták egymást a kék-zöld tekintetek. Éhesen, és csillapíthatatlan étvággyal.

- Megcsókolsz? -kérte, szinte könyörögte. Tommo feltétel nélkül, szíves-örömest engedelmeskedett. Finoman hatolt a lány formás ajkai közé nyelvével, kezét tarkójára csúsztatta. Nina gyámoltalan tinilányként hagyta, hogy az ő hercege azt tegyen, amit csak akar. De Louis úriember maradt, mint mindig. Mikor elhúzódott a lány illatos arcától, félve, először csak az egyik szemét nyitotta ki, majd ezután lepett vigyorral, már sokkal bátrabban a másikat is: 

- Mégsem álom. Ez a valóság! -újságolta el felfedezését, majd homlokát Nináénak döntötte.

54. rész - Dr. Belédlátok

- A világért sem akarnálak sürgetni, de - a bőrszíjú karórájára pillant- 5 perce várom, hogy megszólalj. -néz rám szelíd mosolyával a vörösborszínű inges fickó. Újra megállapítom, hogy elég jóvágású pasas ez a doki. Na meg a végletekig titokzatos. Még azt sem árulta el nekem soha, hogy hány éves, hogy van-e felesége, vagy gyereke. Mindenre csak hümmög hárításként, és helyette rólam kezd el faggatózni. Talán szakmai ártalom. Mindenesetre Dr. Ketsberg jobban ismer engem, mint én magamat. És ez néha azért megijeszt. Fura, mert ennek az elmémbe látó pszichomókusnak bármit elmerek mondani. Nem tudom miért, ez vicces: hiszen egy totál idegen embernek adom ki legféltettebb gondolataimat és érzéseimet. De megbízom benne. Olyan ez, akár a gyónás. Ha neki elmondhatom, máris egy kicsit könnyebb az egész. Profi egy fazon, az biztos. Tudásánál viszont csak a türelme nagyobb, de most újra kizökkent morfondírozásomból; persze csak finoman.

- Nina? Itt vagy? Mert ha igen, szívesen meghallgatom, mi jár a fejedben. -kulcsolja össze ujjait, majd úriasan hátradől székében. Arca még mindig végtelenségig nyugodt.

Kényelmesen elfészkeltem magamat a fehér bőrfotelben. Hajamat hátam mögé söpröm, megnyalom szám szélét. - Igaziból most éppen semmi érdekes nem járt a fejemben. -rántom meg a vállam.

- Pedig engem a 'semmi érdekes' is érdekel. -kortyol bele egy pohár vízbe, majd kíváncsian szemez velem.

- Lehet hülyeség, de a mai reggelemet idéztem vissza.

- Miért? Történt valami különös?

- Nem igazán. Azaz, de. Például az, hogy arra ébredtem, hogy a napfény berobban a szobámba, egyenesen arcon csapott. Nem tudom ez hogy történhetett, ugyanis az én szobámban nem járt a napfény évek óta. Azt sem tudtam, hogy van egyáltalán ablakom...De ma reggel szemem elé kellett emelnem a tenyeremet. Szokatlanul kellemes érzés volt, ahogy ujjaim között csak-csak átszöktek a fénycsíkok.

- Ezt örömmel hallom. Szóval napfény-ébresztőt kaptál.

- Igazából nem. Tudja doki, van ami nem változik. Az öcsémnek megint úgy kellett kirúgdosnia az ágyból. Pedig ő sem a korán keléséről híres.

- És mi történt utána?

- Niall szorgosan sürgött-forgott a kedvenc helységében: a konyhában. Gőze sincs róla, hogy kell palacsintát sütni, mert ő mindig az éhes fogyasztó szerepét játsza. De ma konyhatündérnek állt. Majdnem bepisiltem a nevetéstől, ahogy anyu kötényében tett-vett. Csak annyit mondott: - Most mit nevetsz? Le merném fogadni, hogy nincs még egy ilyen srác a Földön, akinek ilyen jól állna a virágmintás kötény.

Mondom neki: - Szerintem sincs. Hatfelé akart éppen szakadni; hol a gázon sülő palacsinta-szerű képződményt igyekezett megfordítani, hol az éppen kifutni készülő kávéhoz rohant, miközben pedig a pirított kenyérszeletek a szívbajt hozva rá ugrottak a magasba. Én csak segíteni akartam, de ő tiltakozóan elhessegetett onnan, mondván ez most az ő territóriuma (hogy honnan szed ilyen szavakat?!) Oké, mondom a konyha a tiéd most. Még. Ha le nem égeted idő előtt. - Ura vagyok a helyzetnek. -győzködött, de ugyan már! Ő maga sem hitte el.  - Mindjárt kész a reggeli. Persze nem garantálom, hogy ehető is. Aztán megadóan visszaültem az üres tányérom fölé, és jólesően hallgattam, ahogy nevetgél és közben mindennel bénázik. - Mi a terved mára? -kérdezte egy jajdulás után, majd a megégett ujját a szájába vette. Ja, elfelejtettem szólni neki, hogy a forró olaj, az forró. Akárhogy is nézzük. Nem szabad belenyúlni.- kifújtam a levegőt. Szómenésem lenne? Ennyit még talán életemben nem beszéltem egyhuzamban.

- És mit válaszoltál? -kérdezi dokikám újra a vizébe hörpölve. Egy darabig némán szuggerálom, ahogy benne a szódabuborékok  szorgosan rohangálnak a felszínre.

- Semmit.

- Semmit?

Elgondolkodom megint csak. Mi az én tervem mára? Mi is? Van egyáltalán tervem bármikorra is? - Nem volt még időm ilyesmire, még azon tény extázisa alatt állok, hogy élek. Nem haltam meg, pedig úgy terveztem. Ez volt a tervem, de meghiúsult szerencsére. -mondom végül, és szavaim súlyával ezúttal tisztában vagyok. Ketsberg bátorítóan bólint, hogy folytassam csak. Én meg engedelmesen beszélek tovább. - Szerintem fix, hogy nem vagyok százas, mert mára már a madárcsicsergésnek is örülök, mint egy eszelős. El tudja ezt hinni, lehetséges ez, hogy valaki néhány nap leforgása alatt ekkora változáson menjen keresztül?

- Én el tudom hinni. -válaszol szűkszavúan, nyilvánvalóan azért nem fejti ki bővebben véleményét, mert nem akar kizökkenteni gondolataim fejtegetéséből.

- Nagyon gagyin hangzik, de tényleg úgy érzem, mintha újjászülettem volna. Nem is értem, hogy voltam képes annyi kártékony dolgot elkövetni magammal szemben. Talán elhiszi nekem, talán nem, de amikor újraélesztettek a mentőautóban, láttam magamat kívülről, miként lepergett szemem előtt az életem java. Ijesztő utazás volt, én mondom. Egyszerre hasított belém minden felismerés: hogy mennyi dolgot rosszul ítéltem meg, mennyi embert bántottam meg, löktem el magamtól, és a legfontosabb, hogy tiltakoztam szeretetüktől. Akkor és ott láttam Niall könnyeit lefutni az arcát, és láttam...

hosszas csend.

- Kit még?

- Mindegy, maga úgysem ismeri. -legyintek, és igyekszem gyorsan kievezni a témából, de mindenható doki a lényegre tapint, bár gőzöm sincs hogyan.

- Louis-ra gondoltál, igaz? -húzza száját egy huncut féloldalas mosolyra.

- Ho-honnan tud maga róla? -kapok zavartan a hajamhoz, de legszívesebben felképelném magam. Nem fér bele az imidzsembe a zavarba jövés!!!

- Nem ez a kérdés. Csupán annyi -ha jól értem- hogy milyen is a viszonyod ezzel a fiúval. -löki magát egy méterrel közelebb gurulós székével. Egy kicsit kénytelen vagyok hezitálni, ami sajnos nem megy feltűnés mentesen. Elpirulok. Meg kell adjam magam. Bevallok mindent, de előtte még...

- Louis csak egy ismerős. A öcsém bandatársa. Semmi különös. -próbálkozok be egy ócska füllentéssel. Jó, hát tudom én, hogy a vörösbor árnyalatú inges pasas belémlát. Minek is erőlködök...

- Nina... -sóhajt égnek emelt szemekkel.

- Oké, oké. Maga nyert. Akkor elmondom! A kapcsolatunkra egy szó jó: viharos. Volt már minden repertoáron; életmentés, veszekedés dögivel, csók, szex, sírás, életveszély, utálkozás, viccelődés, elsősegélynyújtás, fürdőzés, hazugság, közös titok. Most örül? -tárom szét karom kissé kifúlva. Most belegondolva egy hangyányit sem unatkoztunk. És röhej tudom, de annak ellenére, hogy egy szappanopera is megirigyelhette volna történetünket, élveztem. Igenis élveztem annak a csíkos pólósnak a hülyeségeit. Élveztem, mikor azzal a csibészes tekintetével méregetett, miután berántott a fürdőkádba. Élveztem, amikor be volt csiccsentve és oltári nagy marhaságokat ordibált a világba. Élveztem, amikor rajtakaptam, hogy anyukájával telefonálgatott naponta többször, mikor Harryt ölelgette, meg mikor vicces fintorokat vágott, miközben Rosie a haját szárította. Azt is imádtam, mikor megmentett. Megmentett ő engem többször is. És én is őt. Na, tehát ÉLVEZTEM minden kalandunkat, csupa nagy betűvel. Micsoda pálfordulás...

- Beszéltél vele, amióta kijöttél a kórházból? -jön a fickó hangja, mint egy rakéta, mely fénysebességgel döfi át rózsaszín felhőimet.

- Maga szerint mit beszélhetnénk?

- Nem akarod meglátogatni?

- Hékás dokikám, maga csak kérdezni tud? És hol maradnak a válaszok? -háborodok fel, és karba teszem kezeimet. Kikészít a villámkérdéseivel.

- A válszokat nem neked kéne megadnod? -vonja fel szemöldökét kihívóan. Türelmem fogytán.

- De, biztosan. -húzom fel orrom gúnyos grimasszal. Dr. agytúrkász észreveszi, hogy duzzogok kicsit, ezért tovább göngyölíti a "beszélgetést."

- Mindent azért én sem tudhatok. Mesélnél róla? -kérdi őszinte érdeklődéssel. Egy kicsit dacolok magammal, de hamar beadom a derekam; hát persze, hogy mesélek róla!

- Magas, jóképű. Ennyi elég? -viccelek megint, aztán automatikusan folytatom- Azt hiszem szeretem őt. -csúszik ki a számon végtelenül őszintén. Rácsapni már késő, és egyébként is jól esett ezt kimondani...talán mert végre nem próbáltam meg becsapni önmagam? Ketsberg szemei is elkerekednek egy röpke pillanat erejéig, de ahogy elnézem őt, jócskán felkeltettem az érdeklődését. - Fogalmam sincs, ezt miért mondtam. Nem ezzel kellett volna a bemutatását kezdeni. Sokkal inkább azzal, hogy hogyan is kezdődött a viszonyunk. Hát rémesen! -rázom meg fejem elképedve- Valamiért ellenszenvezett velem. Aztán lassan átsimult valami teljesen másba a viselkedése. Érdeklődni kezdett felőlem, persze én nem sok esélyt hagytam arra, hogy bármit is megtudjon rólam. Beindult a védekező mechanizmusom. De be ám! Pedig elég valószínűnek tartom, hogy már ekkor, szóval az elejétől fogva megmozgatta bennem ami mozdítható volt. Jó sokáig eltitkoltam magamtól. Ma már nem tudom. Ő az egyetlen fiú Floyd óta...már ki tudom mondani a nevét, anélkül, hogy gutaütést kapnék -emelem fel kezem nyugtatóan- szóval ő az egyetlen azóta, aki szétzúzni igyekezett az addig jól működő kis váramat. Ő vette a fáradtságot rá újra és újra, és cseppet sem tűnt fáradtnak a reménytelen küzdelemben. Vasvillával kergettem el őt az egyre csábítóbb vonzalmával együtt, pusztán, hogy megóvjam féltve örzött kis szívem. Hát én tutira hülye vagyok. A gyógyír ő, ő volt végig, nyugodtan rájöhettem volna erre előbb is. Vagy talán ennek így kellett történnie. Újjá kellett születnem, hogy teljes szívemmel szerethessem? Rátérek a lényegre. -nevetem el magam, egészen véletlenül- Floydot elengedtem. Végleg. És itt van most ő. Rám vár. Rám vár, azzal a zabálnivalóan kisfiús mosolyával, a kis kesze-kusza hajával meg a formás fenekével. -újra vigyorogni támad kedvem; talán túl részletes személyleírást adtam róla: Dr. 'tudommittettéltavalynyáron' lehetséges, hogy nem égett a vágytól, hogy Louis popójnak előnyös formájáról értesüljön...

     

- Úgy látom régóta fogva tartott gondolatok törtek most felszínre. -túr homokszín hajába- De akkor mire vársz? Fülig odavagy érte.-állapítja meg, és basszus: igaza van. Hanyatt-homlok vágyom rá.

- Jaj, ne! Már ennyire látszik? -pislogok rá játszi rémülettel. - A helyzet az, hogy Nina Horan fél. Fél kimutatni, hogy nem kőből van a szíve. -bólogatok szaporán. Ilyen sem fordult még elő velem; félni...pont egy fiútól. Ki gondolta volna, hogy egy napon ezt mondom majd. Ki gondolta volna, hogy én megkedvelek egy olyasvalakit, mint Louis Tomlinson. Ez feletébb irónikus...hiszen szinte gyűlöltük egymást.

- Miért nem hívod fel? -veti fel már egy korábbihoz hasonló ötletét, amit nem annyira díjazok. Betojtam, mint Niall első nap az oviban. Én nem merem felhívni őt.

- Egy cseppet sem fűlik a fogam ehhez. Nem tudnék mit mondani. Meg amúgy is túl büszke lány vagyok, hívjon ő! -húzom fel térdeimet, és sztrájkot hirdetve rákönyökölök. Már előre látom Ketsberg arckifejezésén, hogy ő igenis azt akarja, hogy én tegyem meg az első lépést.

- Mennem kell, sajnálom. -pillant riadtan karjára. Az órájára. Bocsánatkérően pattan fel kirúgva maga alól a székét.

- Nem már doki, most jöttem csak bele! -kérlelem. Mintha csak 5 perce lennék itt.

- Nina, lejárt az időnk. -mosolyog atyaian, majd a kulcsai után kutakodik egy fiókban.

- A francba. -biggyesztem le a szám- És mi a mai diagnózis? Totálusz elmezavarusz? Esetleg skizofrén hajlamaim vannak?

- Ennél sokkal komolyabb dologra gyanakszom. -ráncolja homlokát komoly vonásokkal, ami valamiért aggódásra ad okot.

- Komolyabb? De már semmi bajom. Nem akarok öngyilkos lenni többé, vagy ilyesmi. Becsszó. -habogom riadtan. Arckifejezése továbbra is változatlan, az őrületbe kerget.

- A kór sajnos még nem teljesen gyógyítható. Komoly hangulatváltozást okoz, eufórikus örömöt is akár. Furfangos egy állapot ez, csak azt tudom javasolni, hogy vigyázz magadra. Oké?

- Mi van? Maga most szórakozik velem? Mit látott a fejemben? Mi a baj velem?

- A kór neve: szerelem. -vigyorodik el végre, s egyszerre fut át rajtam a hideg és a meleg. Millió gondolat próbálgatja elszántan szárnyát, mint a fészkéből kirepülni akaró kismadár, de egyelőre fogalmam sincs mit is szabad hinnem. Lehet, hogy csak egy kis idő kéne, hogy ezek a kismadarak elég erősek legyenek a repülésre?

Dr. 'úgyisavesédbelátok' még mindig vigyorog, mintha csak egy fogkrémreklám meghallgatására készülne.

- Csokis maradt  aszám széle, hogy így vigyorog?

- Nem, csak jó látni, hogy jól vagy. -vallja be orvoshoz méltatlanul barátian. Jól esik.

Doncaster

Louis kezdett már becsavarodni, mert nem tudta kiverni a fejéből azt a bizonyos egy lányt. Azt az egyetlent, aki éjjel-nappal kitölti gondolatait, nyughatatlanul. Levezetésként gondolta úszik egyet. Egy-két hossz elég lesz -tervezte- de fel sem tűnt neki, hogy lassan kilométeres mennyiségnél tartott. Mint akit egy motorcsónak motorja hajt, úgy tempózta végig az úszómedence 50 m-es szakaszait. Oda-vissza, oda-vissza, számolni sem lehetett már. Jóllehet, hogy ezer éve nem jutott ideje e vizes sport űzésére, mégis iszonyatosan jó formában volt. Imádta, ahogy a jéghideg víz felfrissítette porcikáit. Mi sem esett most jobban.

Egy órányi intenzív mozgás után villámcsapásként érte a fáradtság. Lihegve könyökölt ki a vízből a medence szélére. Orra hegyéről, szemöldökéről, szempilláiról, egyszóval mindenéről csöpögött a víz.

A mellette levő, párhuzamos sávban gimis barátja, Scott zilált hozzá hasonlóan.

- Ez jól esett. Na gyerünk enni. -bólintott elszántan, majd az oldalsó létrához úszott, hogy kimásszon. Lou hátravetette magát, lábaival elrugaszkodott a csempézett medence-belsőtől, majd háton evezve átúszott a másik végbe. Nagyon nyomasztotta valami, ami ezerszer erősebb volt étvágyánál. Valami, ami tegnap történt. Londonban... 

Mullingar

Fridával (a lány aki Niall osztálytársának a nővérének az unokatesója, a szomszédunk, és nem mellesleg Baily féltestvére is) végül úgy döntöttünk este ellátogatunk a Blue Duck-ba, abba a kis ír klubba, ahol pultosként dolgoztam sokáig. Mára már Nina Horan nevére -ami az én nevem- százezres tömeg keres a Google-n naponta. Más, új idők köszöntöttek be. Fényképet kattintgató piócák jelentek meg az amúgy békés városkában.

- Ha kiszállunk a taxiból, eltakarhatjuk az arcod a kapucniddal. -mutat ki az ablakon Frida, akinek amúgy mesébe illően göndör a haja.

- Nem szükséges. -rántok vállat- Hagy fotózzanak. Egészségükre.

Nehézkesen, de áttörve végül a vakufelhőkön, bejutunk az élénken nyüzsgő pubba. Egyből felismer boldog, boldogtalan. Részeg és józan. Régi ismerős és vadidegen egyaránt. És sajnos egy egészen kellemetlen ismerőssel is összefutottunk. Vagyis inkább kéretlenül leül az asztalunkhoz.

- Helló, helló. Hát újra itthon? -csap az asztalra a fiú, Jim. Gúnyos vigyora nem sok jót ígér. Frida csak egy szemforgatással jutalmazza a kellemetlen társaságot, nem akar vele szóváltásba kerülni. Ez az én ügyem, az én volt barátom.

- Ezt én is kérdezhetném. Szívesebben néznélek csíkos kezeslábasban, rablánccal a csuklódon.

- Még nem vagyok szerencsére 21, így azok a kretén amcsik nem tudtak velem mit kezdeni. Kaptam pár hét közmunkát, nem nagy ügy. -meséli elnyomva cigijét a hamuzó szélén. - Apám jóhírű ügyvéd, kihúzott a pácból. -gőgösködött, (mintha nem ismerném az apját ezer éve) amely viselkedés még a feletébb pozitívabb szemléletű "új Ninát" is felhúzta.

- Rosszul tette. Jó néhány oltári pofon, az kéne neked.

Önelégülten felkacag, közben pedig eloltott csikkjével turkálja a hamut: - Nina, Nina. Mit sem változtál. 

- Ó, dehogynem. De téged ez mit érdekel. -hangom meglehetősen közömbös, nem is nézek a fiú szemébe, a zsúfolt kis kocsma mára idegenné vált arcait fürkészem inkább. Frida türelmetlenül kopog körmével az asztalon.

- Igaz. -vigyorodik el, a lehető legtenyérbemászóbb arccal- Már nem érdekelsz. Nem játszunk egy csapatban. 

- Gondolom látszik rajtam, mennyire megvisel a dolog. -gúnyolódok, és rettentő jól esik- De kvittek vagyunk: Én sem vágyom a társaságodra, szóval le is kophatnál. -intettem kezemmel, a lehető legtávolabb eső asztal felé mutatva. Jim meglepő módon egyből felpattant az asztaltól, se szó, se beszéd. 

- Hála égnek, hogy elhúzott. Nem bírom elviselni ezt a görényt. -morgott Frida, majd fekete szívószálával kezdett el játszani. - Ez a hely sem a régi már. Tele van rossz arcú fazonokkal. -állapította meg egy újabb fintorral kísért hátrafordulás után. Lehet nem tűntem úgy, mint aki gondolati síkban a Földön jár. - Hahó! -integetett arcom előtt. - Itt vagy? -nézett szemeimbe. Kis fáziskéséssel ugyan, de nagy nehezen felébredtem bambulásomból.

- Ja, bocs. Nem figyeltem.

- Hát azt észrevettem. -nevet fel Frida, majd kibújik belőle indiszkrét kíváncsisága: - Mondd már el, mire gondoltál ennyire elmélyülve? -könyököl a nem éppen tiszta asztallapra, mesét várva.

- A tegnap történtekre. Londonban... -közöltem röviden, tömören, sejtelmesen.

De mi is történt Londonban tegnap. És van összefüggés aközött, hogy Louis és Nina is a tegnapi napon lezajlott eseményeken rágódik?

Olvass tovább, és kiderül!

53. rész - Az új élet

Sziasztok pajtások! Remélem mindenki vissza tudta nézni a fiúk vma-s fellépését/nyerésük pillanatait a neten. Annyira hihetetlen, hogy mindhárom kategóriában nyertek! Nem tudom ki mennyire tumblr-ös, de ott minden fent van, és találtam egy olyan videó részletet, amelyben a fiúkat állják a vakutámadást a vörös szőnyegen. És az egyik paparazzi egy csomót ordibál nekik, hogy nézzenek rá mindannyian, és Louis meg azt mondja neki valami irtó vicces hangon, hogy NO! - de kb. így a fogai között préseli ezt ki, mert közben meg mosolyog a többi fényképezőgépbe. A kis lázadó! Annyit nevettem rajta. Na, bocsánat a sok dumáért, de ezt meg kellett osztanom veletek. Ja, és még egy kedvenc momentum a vma-ról! Amikor Harry is szájon puszilja Katy Perryt, utána jól látszik, hogy gyorsan megtörli a száját. Komolyan lefordultam a székről...:D


Nem túlzás azt mondani, hogy Louis Tomlinson lábai úgy remegtek, hogy kis híján összeesett. Hiába férfi a férfi. Ez most teljesen más volt. Nem a bátorság hiánya volt a gond, hanem a kétségbeesettség és az a fajta zavartság, amelyet pontosan azért érzett, mert gőze sem volt, mire számíthat. Minden feltétel nélkül el tudta képzelni, hogy Nina majd a pokolba küldi őt, átkokat szórva rá és életére. A meglepő az volt, hogy még azt is lehetségesnek tartotta, hogy a lány emberi hangon fog vele beszélni, talán még rá is mosolyog, vagy egyszerűen örülni fog jelenlétének.
De mindezen találgatások tengerében Louis fulladozni látszott, amint odatotyogott a lány ágyához. Rémesen érezte magát, legszívesebben ujjait tördelte volna. Mit mondjon neki? Mi lesz most?

Nina egy darabig csak bambán pislogott a fiúra. Furcsamód csiklandós jókedv töltötte el, ahogy arcát nézegette. Már biztos volt benne, hogy beleszeretett az arcába. Az a napsütötte bőr, a kis kusza haja, az élénken kivillanó kék szemek, hosszúkás szája, halvány borostája...odáig volt tőle. Lou szemérmes kislány módjára jött zavarba Nina stírölésétől.
Mikor a beteg erőt gyűjtött, végre sikerült hangot kicsikarnia torkából. Nehezen, rekedten, halkan, de sikerült.

- Végre.

- Végre? -kérdezett vissza értetlenül.

- Végre látlak. Tudom, hogy végig ittvoltál. Ott ültél az ágyam mellett, amíg én kómában voltam.

- Niall mesélte?

- Nem mondta senki. De én tudom. -lehunyta szemét, mert nehéz volt nyitva tartania. A fiú lepetten nyitotta szóra száját, de egyszerre megkukult. Kapkodva sürgette gondolatait, majd kibukott belőle egy újabb kétségbeesett kérdés.

- De ugye nem hallottad, amiket mondtam? -ijedt meg, s közben lett elég mersze hozzáérni Nino sápadt kézfejéhez.

Nina haloványan elmosolyodott. Hallott ezt-azt, de inkább azt füllentette: - Nem, hallani nem hallottam semmit.

- Kérdezhetek valamit? -guggolt le az ágy szoros közelébe, de közben kezét nem vette le Nináéról.

- Persze.

- Tényleg meg akartál halni? Itthagytad volna Niallt? -tette fel nem éppen vidám kérdését Louis, arca keserű lett, mert az előző napok kínkeserves, telni nem akaró percei jutottak eszébe. Hogy Niall mennyit imádkozott a nővéréért, hogy mennyi orvost megkérdeztek, van-e valami hír Nina Horan-ről, hogy mennyiszer pillantott a folyosón kattogó órára, hogy hány kávét kellett meginnia, hogy ébren tudjon maradni...és a többi.

-Igen. -felelte a lány egyszerűen és könnyedén, de ezek ellenére nagyon is őszintének, talán túl őszintének tűnt. Bár ne lett volna igaz, amit mondd. Louis próbálta leplezni megbotránkozásának még legapróbb jeleit is, és rémképeit, amelyek egyből hatalmukba kerítették. Minden esetre igyekezett pozitív útra terelni gondolatait; mert végülis is egy a lényeg jelen pillanatban: Nina él.

- Ugye nem bánod, hogy túlélted? -kérdezi lázas reménykedéssel hangjában, és már előre fél a választól.

Nem tudni Nina szándékosan habozott-e olyan sokat a válasszal, mindenesetre Louis szétcincált idegeinek már így is, úgy is mindegy volt. Volt ideje hozzászokni a nyugtalansághoz és a végeláthatatlan időtartamú várakozáshoz.
A szőke lány arca mintha hirtelen felderült volna, mintha már nem is lenne beteg, látszott, ahogy finom vonásain majd kicsattan a boldogság és a mennyei felismerés: egy cseppet sem bánja, hogy él, hiszen végre elérkezett az ő ideje. Végre rájött, hogy ki is az a fiú, akiért van újra értelme lélegeznie.

- Nem bánom. Még élni akarok! -mosolyodik el, s Tommo tényleg kezd megrészegülni: Nina kedves és már másodszorra mosolyog rá!

Az ágyhoz kötött lány arra kéri a Répakirályt, hogy mesélje el, mi is történt vele. Louis meglepően részletesen és hozzáértően magyarázza el, hogy Nina vércsoportja az egyik legritkább, amelyből szerencsétlen módon igencsak kifogyott a kórház készlete, s a nagy vérveszteség tovább tetőzte az önmagában is halálossá válható diabéteszes kómát.(De szerencsére Niall vércsoportja alkalmas volt, így hősiesen állta, hogy fél litert lecsapoljanak ereiből nővére túléléséért) Mint kiderül, Louis anyukája ápolónőként dolgozik, így fiára akaratán kívül is rengeteg szakkifejezés és okosság ragadt az évek során. Nino igazi érdeklődéssel hallgatta a fiút, élvezi hangjának színét, s egyre csak kéri, hogy meséljen még magáról, a családjáról. Szóba kerülnek húgai, nevelőapja, és a doncasteri focicsapata is.

Aztán sajnos véget ér a látogatási idő. Másnap már a fiúk nyugodt kedélyekkel kell hogy belevessék magukat "kötelességeikbe". Egy halom interjú vár rájuk a hazatérésről és még több interjú Nina Horan válságos állapotáról. Tomlinsonnak póker arccal kell cáfolnia bárminemű feltételezést, miszerint Nina közte lenne valami...Niallnek pedig meg kell nyugtatnia a média különböző forrásait, hogy nővére jól van, csak cukorbetegségéből adódott életveszélyes helyzete. Többet nem tudhat a világ.
Teltek a napok, Nina elbúcsúzott az infúziótól, szervezete egyre erősödött, az orvosok mégis bent tartották biztos, ami biztos alapon. Louis naponta többször, hűségesen látogatta a szöszit, meg közben igyekezett finoman és udvariasan hárítani az őt körülrajongó nővérek túlzott flörtölését. Szegény Louis, ugye?

- Szia! Bocs, megint én vagyok. -suhant be a kórterem ajtaján Tommo, kezében egy doboz szilvával. Vigyorgott, mint a tejbetök. - Úgy tudom ez a kedvenced. -tette le az ágya melletti gurulós kis szekrényre.

A lány mélyen aludt, ezt Louis csak utólag vette észre. Meglepve észlelte, hogy sem az ajtó nyílására, sem az ő beszédére nem ébredt fel. Óvatosan kivette a kékes lila színben pompázó gyümölcsöket és Nina hófehér takaróján szívecske alakzatot rak ki belőlük.

-Bárcsak elég lenne, hogy én szeretlek. -motyogja érthetetlenül az orra alatt. Szerelmes szívű Tomlinson képtelen betelni az alvó lány látványával, de nem akar zavarni. Vet rá még egy búcsúpillantást, aztán óvatos léptekkel próbál kisomfordálni az ajtón.
Nina igazából végig fent volt, de ezt valahogy látványosabban is ki kéne fejeznie, ha nem akarja, hogy Louis elmenjen. Így hát felült, majd megköszörülte torkát, ami egyúttal rekedtsége miatt is jól jött. Lesütött szemekkel mosolyodott el, mikor meglátta a szilva-kompozíciót.

Louis majd kipukkant az örömtől, de azért behúzott nyakal kérdezte meg az ajtóból visszalépve:
- Felébresztettelek, igaz?

- Á, dehogy. Nyitott szemmel és ülve szoktam aludni. -viccelt, s közben képtelen lett volna abbahagyni a mosolygást. Maga sem tudta mi történik vele. Mitől ennyire euforikusan boldog? Elvégre is az emberek nem viselkednek így, ha kórházban vannak.

- Oké. Akkor majd visszajövök, ha tényleg felébredtél. Bár szerintem magam is álmodom, mert túl kedves vagy! -nyalta meg alsó ajkát huncut arccal.

Nino megadta magát, és hangosan felnevetett. Louis égnek emelt szemöldökkel figyelte az angyali arcból áradó felszabadultságot.
- Ez gonosz volt! -tette karba kezét, majd maga felé intette a fiút. - Na, közelebb jössz végre? Nem eszlek meg, becsszó! -ígérte, majd beleharapott egy szilvába, míg egy másikat Louis felé hajított. - Kimerültnek tűnsz. Rád is rád fér némi vitamin!

Louis egy darabig még emésztgette magában, hogy bizony ez a valóság. Kénytelen volt elhinni, hogy most először vidám, baráti hangon beszél vele a szőke. Nina sem buta, nyilvánvalóan látta Tommon, hogy totális képzavarba hozta őt sosem látott, tüneményes viselkedésével. A bökkenő csak az volt, hogy ő maga sem vélte tudni, miért is változott meg ennyire azóta, hogy egy napig kómában pihent az életéért harcolva. De tudta, most neki kell beszélnie, kérdezés nélkül.
Lou a mellette levő, üres, bevetett ágyra huppant.

- Figyelj Louis. Nem szívesen teszek ilyet, de bocsánatot kell kérnem. -simította füle mögé szeme előtt hintázó kócos tincseit.

- Bocsánatot? -túrt tétován hajába. -Tőlem?

- Igen. Annyi bántó dolgot vágtam már a fejedhez. De tudnod kell, hogy nagy részük nem is volt igaz soha. Nem gyűlöllek, oké? Egyáltalán nem. És azt sem gondoltam komolyan, mikor nagyképűnek és önteltnek neveztelek.

- A beképzeltet kihagytad.

Nina visszatartott egy mosolyt, aztán visszatért monológjához: - Tudod a fájdalom, főleg ha tartós, nagyon könnyen képes megváltoztatni az embert, és nem éppen jó irányba. A múlt egy szörnyet fabrikált a bájosnak tűnő Nina Horanből. Ez az igazság. -mondta kissé felzaklatottan, majd bűntudattal telve felsóhajtott. Aggódva pillantott a szilvát rágcsáló fiúra. Nem várhatja el tőle, hogy megbocsásson neki. Ő túl sokáig eltűrte a borzalmas viselkedését. Mindig újra, és újra próbált nyitni felé, ő pedig csak nekiesett, fellökte, belerúgott ahányszor csak felkelt a padlóról.

Louis karja lúdbőrözni kezdett. Olyan furcsa érzések kaptak szívébe. Vajon Nina is kezd úgy érezni iránta...? Vagy egyszerűen csak le akarja zárni az idáig történteket, elsiklani mindamellett, ami kettejük közt történt?

- Én... -kezdte volna, de Nina belefojtotta a szót.

- Nem várom el, hogy csak így -itt csettintett egyet- felejtsd el mindazt, ami történt. Tudom, hogy nem lehet. Csak azt akarom, hogy tudd, én őszintén sajnálom, hogy része voltál a borzalmamnak. Láttad a legrosszabb énemet, ami rengeteg fájdalmat okozott neked, és... -hadarta egyre elcsukló hangon. Ezúttal Louis szakította félbe szavait:

- És én még mindig azt gondolom, hogy te vagy a legjobb dolog az életemben. -felelte könnyedén. Pedig belül zakatolt a feje. Ezzel a mondattal kicsalt egy fürge könnycseppet a lány smaragdos szemeiből, aki nem tudott mit mondani, szíve közepén találta el az elhangzott, így Lou folytatta. - Nem számítana az sem, ha kiderülne, hogy bankot raboltál. Nem tudsz olyat mondani, ami egy hajszálnyit is megingatná bennem az érzést, amely egyre csak  fojtogat, hogy kiteljesedhessen. Hű, ez igazán nyálas. -nevette el magát egy pillanatra- Szeretnék magam mellett tudni egy Nina Horan nevű lányt, szeretnék rá vigyázni az életem árán, szeretném, ha boldog lenne, kerül amibe kerül.

- Köszönöm. -dobta el félig megevett gyümölcsét a lány. Louis értetlenül nézett a zöld szempárba. - Köszönöm, hogy megtetted, amire kértelek. Hogy folyton megteszed.

Tomlinson még mindig nem volt teljesen képbe. - Mit? -ráncolta homlokát.

- Hogy mosolyogsz rám! Ha tudnád mennyire feldob! -felelte megszeppenve, majd száját kezdte el rágni belülről. A régi Nina most hangosan és a lehető leggúnyosabban nevetett volna fel; ugyanis az új Nina kérlelő arccal tárta szét karjait, egy lélekemelő Tommo-ölelés reményében. Még szép, hogy egyből meg is kapta. Áldásként hatott mindkettejükre, hogy érezhették egymás közelségét; szorosan fonták át karjaikat egymáson. Furcsa, mert Louis Nina kórházi-hálóingének gyógyszeres szagát is bódító illatként érezte. Bezzeg Nina! Egészen lázba jött a fiú már ismert illatától. És most nem a parfümje volt a lényeg, hanem ruhájának, és bőrének illata, amely vágyakat keltve kúszott a lány orrába újra és újra, s be sem tudott vele telni többé.



Nina tenyerét a bepárásodott ablakra tapasztotta, miközben bambulva figyelte Mullingar elfolyó utcáit. Évek óta nem érezte magát ennyire nyugodtnak. Szerencsére apjával is rendeződött viharos viszonya. Úgy tűnik jó irányba terelődik kesze-kusza élete.

- Anya nagyon haragszik? -kérdezi megtörve a motor monoton búgását.

- Dehogy is! -rázza meg fejét apja- Ő is azt hiszi haragszol rá.

- Nem haragszom, csak...

- Csak? -fordul lánya felé, miközben lefékez a pirosnál.

- Nem felejtem el egykönnyen, hogy sosem próbált meg elfogadni olyannak amilyen vagyok. Sosem akarta elismerni, hogy igenis van tehetségem a tánchoz. Hogy ebben az egyben nem vagyok reménytelen! Folyton kiölni igyekezett belőlem az életet. -húzta fel magát visszagondolva az örökös harcaira az anyjával. Nehéz korszak volt.

- Ne mond ezt. Tudod, hogy szeret és félt téged, megjegyzem okkal. -simít végig alig látszó borostáján- De neked kéne egy lépést tenned afelé, hogy megértsd őt. Belátom sokszor tényleg rosszul ítélt meg téged, rossz döntéseket hozott veled kapcsolatban, de nem akart bántani. -magyarázta szelíd hangján. Arca olyan békés és nyugalmat sugárzó volt, mint amilyen világéletében. Nina ilyennek ismerte őt.

- Lehet. -rántja meg vállát egy sóhaj közben. - Majd igyekszem jól viselkedni vele.
Ismerős terepre gurulnak, a kocsi a garázsbejáróra hajt. Hazaértek. Otthon már nagyon várják őt. Ott van Niall, az anyja, a nagypapája, meg a szomszéd lány Frida is. Niall -nem meglepő módon- nyakába ugrik, körbecsókolja, kiszorítja belőle a szuszt, aztán megfenyegeti, hogy többé nem hajlandó halálra izgulnia magát érte. Esznek-isznak, megbeszélik az élet nagy dolgait, a mullingari pletykákat, aztán beesteledik. Niall és Nina feltrappolnak szobáikba. A lány sokkoltan lép be egykori szobájába, amely teljesen átszellemült. Rend volt, de még milyen. A levegő sem volt már olyan állott, mert "valaki" kiszellőztetett. Sehol nem látott egy elhajított ruhadarabot, egy koszos tornacipőt, szilánkokat, hamut, port, gyűrött ágyneműt, papírgalacsinokat...

- Ez...ez biztos az én szobám? -bökött hüvelykujjával befele. Niall bátorítóan bólintott. Egyéb esetben azért is átharapta volna öccse torkát, ha csak a tudta nélkül belép a szobájába, nem hogy ha mindent önkényesen átrendez. De most valahogy másképp alakult. Niall jól tette, hogy lomtalanított és ezzel együtt eltüntetett minden régi emléket -fényképet, teleirkált noteszeket- amikre már semmi szükség.

- Üdv az új életedben! -simította végig hátát öccse, majd eltűnt a sötét folyosón.

52. rész - Kórházasdi

"Nincsenek jó híreim. Az állapota válságos, mesterséges kómában kell tartanunk. Kérem készüljenek fel a legrosszabbra."

Amikor az idő felbecsülhetetlen mértékben lelassul, olyan mintha egy helyben sürgölődne-forgolódna. Tétovázásával hasogatja tűrőképességünk legkietlenebb peremeit; mint ahogy az ember minden egyes szörszálhasogató másodpercet idegeit tépdesve hallgat, amint egy ádász faliórán dobhártya szaggatóan kattog a mutató előre, s minden egyes kattanással közelebb kéne kerülnünk a célhoz, melyre megfeszült testtel várunk, de valahogy mégsem teljesül be sosem. Ez a folyamat az őrületig tart. Louis esetében éjjeli 1 óra 34 percig. Akkor tűrőképessége egy csattanással összeömlik, és elhagyva minden józan ítélőképességét randalírozni kezd a kihalt kórház rideg folyosóin.

Egy felháborodott nővér próbálja rendre inteni, hogy fejezze be a hangoskodást. Hiába kiabál, nincs itt egy orvos sem aki bármiféle információval szolgálhatna számára; az intenzív osztályra pedig végképp nem teheti be a lábát. De Louis Tomlinson nem ismer lehetetlent, főleg akkor nem, ha Nináról van szó.

Egy olcsó akcióvígjátékba is elment volna a jelenet, ahogy kileste az ügyeletes orvos-rezidensek öltözőjét, aztán mikor tiszta volt a levegő, észrevétlenül besurrant. Pár perc múlva mi történik? Egy magas, jóképű, szemtelenül fiatal "doktor" sétálgat a folyosón, aki kísértetiesen emlékeztet a nőneműek szívét világszerte megdobogtató Louis Tomlinsonra.

Igazság szerint olyan tétován ténfereg, mint akinek fogalma sincs, hogy hol van. Pizsomának is beillene kórházkék nadrágja, avval a jellegzetes hátulgombolós felsőrésszel. A tökéletes jelmez kedvéért még egy szájtakarót is felhelyezett, mint aki éppen egy műtétről szabadult. Cseles vagy Tommo, és ezen felül nagyon bátor is...

Az intenzív felé tartva csupán egy nővérrel futott össze, de sikeresen megúszta a lebukást. Bár tény, hogy kiverte egy pillanatra a víz, amikor a nő elég érdeklődve meredt rá, de végül mázlija volt, mert továbbcsoszogott kávéját szürcsölgetve.

Sasszemekkel körbenéz, nem látja-e senki, majd benyit a mázsás fémajtón. A zajtalan kórterembe lépve feszültté válik, mert minden olyan halálosan csendes, csak az életben tartó gépek monoton pittyegése, és a lélegeztetők vészjósló szelelő hangját hallani. Minden túl nyugodt, túl mozdulatlan, egy elszigetelt világba csöppent.

Tommo gombóccal a torkában fürkészi az ágyakat, hogy megtalálja őt. Lassan, bizonytalan léptekkel halad végig a vénákhoz, gyomorhoz, kiválasztó szervekhez futó vezetékek hálójában fekvő betegek között, mígnem elér a legutolsó ágyhoz. Nináéhoz. Louis kővé dermedve bámulja a lány betakart testét, élet nélküli arcát. Végigszemléli az őt körbevevő, misztikusan változó számokat, görbéket, egyenletes csipogást produkáló műanyag vagy éppen króm csodamasinákat, melyek működése nélkülözhetetlen a mindig életerős lány szervezetének.

Kómában van. Lélegeztetik. Louis próbálja magát túltenni eme sokkoló tényeken. Próbál megnyugodni, hiszen Nina mellkasa egyenletesen süllyed és emelkedik a takaró alatt. De miért érzi mégis azt, mintha soha többé nem nyitná már ki gyönyörű szemeit?...túl békésen pihen; aggasztóan nyugodtan.

Tomlinson képtelen türtőztetni magát, és veszi a bátorságot -még ha kézfeje csillapíthatatlanul remeg is- hogy megfogja Nina jéghideggé hűlt kezét, melyből kiáll a rögzítőtapasszal ellátott branül. Könnybe lábad a szeme, és nem tud ellene tenni.

- Miért velem történik ez? -súgja a hűvös levegőbe. Száját harapdálja kínjában, de többé el sem akarja ereszteni a lány kezeit.

Váratlanul egy nővér lép be; arca szigorú.

- Maga mit keres itt? -kérdezte hivatalos hangon, aztán észreveszi Lou orvosi ruházatát, na meg talán el is bűvölték őt a fiú kék szemei- Elnézést, Dr...- Louisban megállt a vérkeringés, de igyekezett higgadt maradni; talán újra megússza.

- Dr. Toml... -akadt meg- Tomson. -bólintott az ágy mellől teljesen hétköznapi arckifejezéssel.

- Ó, akkor biztos ön az új rezidensünk, igaz? -mosolygott kacéran a nő.

- Igen, én vagyok. -közölte ártatlanul, s igyekezett nem felismerhetővé válni, ezért gyorsan vissza is fordult szerelme ágya felé.

- Én már itt sem vagyok. Majd később! -majd csábos pillantásokat lövellt Tommo fele, mielőtt kilépett a teremből.

Ezek után kijárna nekem egy Oscar. -gondolta derűsen, de ez a jókedv csak halovány fátyol volt a sok rémült feltételezés közepette. Órákig ücsörgött a lányt őrizve, majd megszólalt a mobilja. Ijedten vette fel a telefont, attól tartott felébreszt valakit; de sajnos az itt tartózkodók közül senki sem volt olyan állapotban.

- Mi van Hazza? -förmedt a készülékbe.

- Ezt én akartam kérdezni! Hol vagy? Most értem a kórház elé!

- Itt vagy? -döbbent le- Hajnali 4-kor? -tátogott még mindig lepetten.

- Amint hallottam mi történt, repcsire ültem. Ugye minden rendben, nem súlyos igaz? -kérdezgette megjátszott naivsággal, de összerándult a gyomra, mert Louis nem válaszolt, ami egyértelműen azt jelentette, hogy nincs rendben semmi, tehát súlyos. - Máris bent vagyok! -szakította meg ezzel a mondattal a vonalat. Louis szélsebesen kicaplatott a folyosóra, s észre sem vette, hogy elsuhant Niall mellett, aki édesen szunyókált legalább három ülést elfoglalva.

Harry álmos arccal, elfeküdt tincsekkel kódorgott a labirintusnak tűnő folyosókon. Aztán mikor szembejött vele egy szimpatikusnak vélt orvos, megállította útbaigazításért.

- Elnézést, meg tudná nekem mondani, hol fekszik Nina Horan. -kérdezte diszkrét hangerőn, ahogy egy kórházban illik. A doki ha tréfás kedvében lett volna, azt feleli: ágyban uram, ágyban. De jellegzetes hajformáját és összetéveszthetetlen tekintetét Harry egyből kiszúrta. Először talán hülyének hitte magát, vagy csak azzal áltatta magát, hogy csak hasonlít Louisra. Meg amúgy is: Louis miért lenne orvosjelmezben? Aztán ding, felvillant a kis villanykörte göndör buksija felett, és kiguvadt szemekkel ragadta vállon álcázott barátját. - Louis? -kérdezte hitetlenkedve, mire a leleplezett orvos megadóan levette a száját takaró kendőt. - Te mi a... -habogott fürtike.

- Css! -tapasztotta tenyerét Harry ajkaira. - Csak fogd be, oké? -parancsolta szigorúan.

- Ember, neked elment az eszed? Nincs még Halloween! -hőbörgött, és elképzelni sem tudta, mi a fene folyik itt.

- Csak így juthattam be az intenzív osztályra. Nina élete egy hajszálon múlik. Látnom kellett, nem érted? -dühöng az elkeseredettség hangján. Észre sem veszi, hogy egy forró könnycsepp gurgulázik le arcán. Feltehetőleg, ha észre veszi, egyből letörli bőréről. Harry viszont fájdalmas képpel nézi ezt végig; közben pedig kifut a vér belőle az 'intenzív osztály' hallatán.

- Tudom, hogy nem hiszel nekem, de én hiszek benne, hogy felépül. Tudod milyen erős! -próbálja vigasztalni, majd megöleli.

- Én már nem hiszek ebben Harry. Nem merek. -mondja rekedt hangján, majd hangos csoszogó léptek sürgetik ölelkezésük befejeztét. Lou villámgyorsan letörli nedves arcát, majd visszahelyezi szájtakaróját. Szerencséjükre csak egy másik látogató sétál el mellettük.

- Levehetnéd ezt a hacukát. Nem kéne bajba kerülni. -okoskodik Harry, s közben idegesen nézelődik a csempézett folyosón; hol Louis, hol a maga mögötti teret fürkészi.

Louis alig észlelhetően felkacag: - Mi történt veled. Te ne akarnál bajba kerülni? -vonja fel egyik szemöldökét.

Végül Louis visszaöltözött, és sármos dokiból sármos énekessé változott. Nem történt semmi, újabb lélekörlő percek, órák vánszorogtak tova, egy ráérős csiga sebességével. Időközben kireggeledett és benépesedett az éjszakára kísértetiessé szellemült épület. Pontosan 11:11 perckor Louis-t egy ismeretlen számról keresik, a vonal túloldalán nem más, mint Keane Wilo várakozott. Ha Nina hallotta volna, hogy a fiúnak ezúttal milyen kirobbanóan jó kedve volt! Csupa jó hír volt, amit Louis-val közölt: Elisabeth kezelése elkezdődött, az első műtét komplikációk nélkül lezajlott. Csak úgy csillogott hangjában a remény. Louis örült ennek. Örült, hogy segíthetett ő is. Örült, hogy van akikkel történnek még jó dolgok... Aztán, mint várható volt; Keane Nina hangját szerette volna hallani: "Nincs ott a közeledben Nina? Valamiért napok óta nem érem el mobilon." Tomlinson kénytelen előállni a borzalmas történtekkel, amelyeken hallatán Keane ledöbben. Lesokkolva kíván minden jót, és Tommo lelkére köti, hogy amint van valami fejlemény értesítse őt.

Délután 4:34 perckor egy szokatlanul nagy darab, ősz hajú doktor csigázza fel Niall Horan és Harry Syles reményeit: "Most ébredezik a mély-altatásból, bemehetnek hozzá." Harry egy ötéves kisfiú rémületével bújik Niallhoz; szorosan követi őt végig a kórtermeken, mintha csak az árnyéka lenne. Niall elszántan lép be az osztályra. Nem hatja meg a többi beteg, céltudatosan lépdel nővére ágyához. 

- Nino! -súgja neki finoman. A lány szeme változatlanul csukva van.

- Aggasztó ez a lélegeztetőgép! -sopánkodik Harry, s közben mindenfele forgatja a fejét; a lányra kapcsolt gépeket, és az azokból tekergőző csöveket, vezetékeket fürkészi. Ilyeneket eddig még csak nővére kedvenc sorozatában, a vészhelyzetben látott.

Niall elengedi a füle mellett barátja baljós megjegyzését. Eldöntötte magában már, hogy nem fogja többé hagyni, hogy elússzon a remény, bizony hinnie kell benne, hogy minden rendbe jön. Amíg ez átfutott agyán, nővére szemhéja már mozogni kezdett, s lassan résnyire nyílt. A két fiú áhítattal pislogott rá, idegeiket nem kímélve, lélegzetvisszafojtva várták a nagy pillanatot. 

A csillogó zöld szempár végre életre kelt, erőtlenül kúszott tekintete Niallról Harryre. 

- Itt vagyunk Nino, semmi baj sincs! -motyogja Niall teljesen meghatódva. A szívét nyomó mázsás kő éppen most esett le onnan. Harry megmukkanni sem bír/mer, csak vigyorog, mint a vadalma. Nina szólásra nyitná száját, ha lenne ereje beszélni, vagy ha éppen száját-orrát nem fedné a lélegeztető szerkezet. A fiúknak menniük kell, ez nővéri utasítás. A folyosón hagyott Louis éppen felébredt mély álmából, és kedve a nem túl rózsásnál is rózsátlanabb. Kis híján a srácok torkának ugrik, amiért nem keltették őt fel. "Egy napja nem aludtál, teljesen kimerültél. Nem ébreszthettünk fel. Ráadásul Ninának sem biztos, hogy jót tett volna a látványod."

Másnap.

Harrynek vissza kell utaznia Holmes Chapelbe. Niall és Louis a múlt éjjelt már végre nem a kórház folyosóján töltik, hanem Nialléknál. Reggel viszont versenyfutásban rohantak be látogatóba. A rémálmok gyötörte éjszaka után derű borul rájuk, ugyanis remek hírekkel szolgál a doktor. Nincs intenzív osztály, nincs lélegeztető, nincs élet-halál közti lebegés. Nina Horan felülkerekedett, és rohamos felépülést produkál. A srácok szinte örömtáncot járnak. Közös megegyezés alapján Niall megy be először felmérni a lány testi-lelki gyógyulásának fázisát.

- Hogy vagy? Jobban? Ugye jobban? Tudtam, hogy túléled! Annyira aggódtunk érted! Az orvosok szerint csoda, hogy a szervezeted ezek után még regenerálódni tudott. -hablatyolt a szöszi, és képtelen volt lehiggadni. Annyira boldog volt, hogy madarat is fogathattak volna vele.

Nina még gyenge volt, levert, sápadt és sovány. De élt, és ennél jelenleg semmi sem volt fontosabb. Nehézkesen, de sikerült megszólalnia.

- Szeretlek. -de inkább csak szája formálta meg a betűket, hang nemigen társult hozzá. Niall szelíden elmosolyodott, sajnálta, hogy nem tudja megölelni testvérét a sok vezetéktől. Végül beütött a ménkű, ugyanis Nina így folytatta: - Hol...

- Nino, ne beszélj. Gyenge vagy még! 

- Hol van? -ugrott össze kétségbeesetten két szemöldöke.

- Kicsoda? -billentette oldalra fejét.

- Louis. Hívd ide! Louis-t akarom! 

Niall nem kicsit döbbent le, és legelső gondolata az volt: jaj ne, ugye nem akar újra kiborulni? De aztán nem tudta nem észrevenni a lány ragaszkodó, szeretetéhes arcát. A Horan fiú készségesen intézkedett.

- Hé Lou! -kocogott oda hozzá a folyosón.

- Na? Mi az? Milyen állapotban van? -faggatta körmeit rágcsálva. Teljesen odavolt.

- Jól van. De neked kell meggyőződnöd róla most azonnal, ugyanis -nem fogod elhinni- téged akar látni! 

Louis pillanatok múlva sem meri elhinni a hallottakat. Tényleg igaz lenne? Végre sikerült, amiről álmodott? Nina beengedi őt a szívébe? - Ezektől a mézédes gondolatoktól fütyörészni támadt kedve, s egyúttal jótékony izgatottság borzolta fel a kedélyeit. Túl szép, hogy igaz legyen; na meg: Nina Horan egy medúza. Gyönyörű, de érinthetetlen. Ráadásul kiszámíthatatlan és szeszélyes, mint a tavaszi időjárás... Mindenesetre Louis szívébe újra eleven élet szökött. 

Kamaszfiús idegességgel fonta rá ujjait a króm kilincsre, majd egy bátorító sóhaj után benyitott.

(Sajnálom skacok, hogy ilyen rövid lett, de most ennyire futotta. Hozom most már hamarabb a következőt, kitartás!)