53. rész - Az új élet

Sziasztok pajtások! Remélem mindenki vissza tudta nézni a fiúk vma-s fellépését/nyerésük pillanatait a neten. Annyira hihetetlen, hogy mindhárom kategóriában nyertek! Nem tudom ki mennyire tumblr-ös, de ott minden fent van, és találtam egy olyan videó részletet, amelyben a fiúkat állják a vakutámadást a vörös szőnyegen. És az egyik paparazzi egy csomót ordibál nekik, hogy nézzenek rá mindannyian, és Louis meg azt mondja neki valami irtó vicces hangon, hogy NO! - de kb. így a fogai között préseli ezt ki, mert közben meg mosolyog a többi fényképezőgépbe. A kis lázadó! Annyit nevettem rajta. Na, bocsánat a sok dumáért, de ezt meg kellett osztanom veletek. Ja, és még egy kedvenc momentum a vma-ról! Amikor Harry is szájon puszilja Katy Perryt, utána jól látszik, hogy gyorsan megtörli a száját. Komolyan lefordultam a székről...:D


Nem túlzás azt mondani, hogy Louis Tomlinson lábai úgy remegtek, hogy kis híján összeesett. Hiába férfi a férfi. Ez most teljesen más volt. Nem a bátorság hiánya volt a gond, hanem a kétségbeesettség és az a fajta zavartság, amelyet pontosan azért érzett, mert gőze sem volt, mire számíthat. Minden feltétel nélkül el tudta képzelni, hogy Nina majd a pokolba küldi őt, átkokat szórva rá és életére. A meglepő az volt, hogy még azt is lehetségesnek tartotta, hogy a lány emberi hangon fog vele beszélni, talán még rá is mosolyog, vagy egyszerűen örülni fog jelenlétének.
De mindezen találgatások tengerében Louis fulladozni látszott, amint odatotyogott a lány ágyához. Rémesen érezte magát, legszívesebben ujjait tördelte volna. Mit mondjon neki? Mi lesz most?

Nina egy darabig csak bambán pislogott a fiúra. Furcsamód csiklandós jókedv töltötte el, ahogy arcát nézegette. Már biztos volt benne, hogy beleszeretett az arcába. Az a napsütötte bőr, a kis kusza haja, az élénken kivillanó kék szemek, hosszúkás szája, halvány borostája...odáig volt tőle. Lou szemérmes kislány módjára jött zavarba Nina stírölésétől.
Mikor a beteg erőt gyűjtött, végre sikerült hangot kicsikarnia torkából. Nehezen, rekedten, halkan, de sikerült.

- Végre.

- Végre? -kérdezett vissza értetlenül.

- Végre látlak. Tudom, hogy végig ittvoltál. Ott ültél az ágyam mellett, amíg én kómában voltam.

- Niall mesélte?

- Nem mondta senki. De én tudom. -lehunyta szemét, mert nehéz volt nyitva tartania. A fiú lepetten nyitotta szóra száját, de egyszerre megkukult. Kapkodva sürgette gondolatait, majd kibukott belőle egy újabb kétségbeesett kérdés.

- De ugye nem hallottad, amiket mondtam? -ijedt meg, s közben lett elég mersze hozzáérni Nino sápadt kézfejéhez.

Nina haloványan elmosolyodott. Hallott ezt-azt, de inkább azt füllentette: - Nem, hallani nem hallottam semmit.

- Kérdezhetek valamit? -guggolt le az ágy szoros közelébe, de közben kezét nem vette le Nináéról.

- Persze.

- Tényleg meg akartál halni? Itthagytad volna Niallt? -tette fel nem éppen vidám kérdését Louis, arca keserű lett, mert az előző napok kínkeserves, telni nem akaró percei jutottak eszébe. Hogy Niall mennyit imádkozott a nővéréért, hogy mennyi orvost megkérdeztek, van-e valami hír Nina Horan-ről, hogy mennyiszer pillantott a folyosón kattogó órára, hogy hány kávét kellett meginnia, hogy ébren tudjon maradni...és a többi.

-Igen. -felelte a lány egyszerűen és könnyedén, de ezek ellenére nagyon is őszintének, talán túl őszintének tűnt. Bár ne lett volna igaz, amit mondd. Louis próbálta leplezni megbotránkozásának még legapróbb jeleit is, és rémképeit, amelyek egyből hatalmukba kerítették. Minden esetre igyekezett pozitív útra terelni gondolatait; mert végülis is egy a lényeg jelen pillanatban: Nina él.

- Ugye nem bánod, hogy túlélted? -kérdezi lázas reménykedéssel hangjában, és már előre fél a választól.

Nem tudni Nina szándékosan habozott-e olyan sokat a válasszal, mindenesetre Louis szétcincált idegeinek már így is, úgy is mindegy volt. Volt ideje hozzászokni a nyugtalansághoz és a végeláthatatlan időtartamú várakozáshoz.
A szőke lány arca mintha hirtelen felderült volna, mintha már nem is lenne beteg, látszott, ahogy finom vonásain majd kicsattan a boldogság és a mennyei felismerés: egy cseppet sem bánja, hogy él, hiszen végre elérkezett az ő ideje. Végre rájött, hogy ki is az a fiú, akiért van újra értelme lélegeznie.

- Nem bánom. Még élni akarok! -mosolyodik el, s Tommo tényleg kezd megrészegülni: Nina kedves és már másodszorra mosolyog rá!

Az ágyhoz kötött lány arra kéri a Répakirályt, hogy mesélje el, mi is történt vele. Louis meglepően részletesen és hozzáértően magyarázza el, hogy Nina vércsoportja az egyik legritkább, amelyből szerencsétlen módon igencsak kifogyott a kórház készlete, s a nagy vérveszteség tovább tetőzte az önmagában is halálossá válható diabéteszes kómát.(De szerencsére Niall vércsoportja alkalmas volt, így hősiesen állta, hogy fél litert lecsapoljanak ereiből nővére túléléséért) Mint kiderül, Louis anyukája ápolónőként dolgozik, így fiára akaratán kívül is rengeteg szakkifejezés és okosság ragadt az évek során. Nino igazi érdeklődéssel hallgatta a fiút, élvezi hangjának színét, s egyre csak kéri, hogy meséljen még magáról, a családjáról. Szóba kerülnek húgai, nevelőapja, és a doncasteri focicsapata is.

Aztán sajnos véget ér a látogatási idő. Másnap már a fiúk nyugodt kedélyekkel kell hogy belevessék magukat "kötelességeikbe". Egy halom interjú vár rájuk a hazatérésről és még több interjú Nina Horan válságos állapotáról. Tomlinsonnak póker arccal kell cáfolnia bárminemű feltételezést, miszerint Nina közte lenne valami...Niallnek pedig meg kell nyugtatnia a média különböző forrásait, hogy nővére jól van, csak cukorbetegségéből adódott életveszélyes helyzete. Többet nem tudhat a világ.
Teltek a napok, Nina elbúcsúzott az infúziótól, szervezete egyre erősödött, az orvosok mégis bent tartották biztos, ami biztos alapon. Louis naponta többször, hűségesen látogatta a szöszit, meg közben igyekezett finoman és udvariasan hárítani az őt körülrajongó nővérek túlzott flörtölését. Szegény Louis, ugye?

- Szia! Bocs, megint én vagyok. -suhant be a kórterem ajtaján Tommo, kezében egy doboz szilvával. Vigyorgott, mint a tejbetök. - Úgy tudom ez a kedvenced. -tette le az ágya melletti gurulós kis szekrényre.

A lány mélyen aludt, ezt Louis csak utólag vette észre. Meglepve észlelte, hogy sem az ajtó nyílására, sem az ő beszédére nem ébredt fel. Óvatosan kivette a kékes lila színben pompázó gyümölcsöket és Nina hófehér takaróján szívecske alakzatot rak ki belőlük.

-Bárcsak elég lenne, hogy én szeretlek. -motyogja érthetetlenül az orra alatt. Szerelmes szívű Tomlinson képtelen betelni az alvó lány látványával, de nem akar zavarni. Vet rá még egy búcsúpillantást, aztán óvatos léptekkel próbál kisomfordálni az ajtón.
Nina igazából végig fent volt, de ezt valahogy látványosabban is ki kéne fejeznie, ha nem akarja, hogy Louis elmenjen. Így hát felült, majd megköszörülte torkát, ami egyúttal rekedtsége miatt is jól jött. Lesütött szemekkel mosolyodott el, mikor meglátta a szilva-kompozíciót.

Louis majd kipukkant az örömtől, de azért behúzott nyakal kérdezte meg az ajtóból visszalépve:
- Felébresztettelek, igaz?

- Á, dehogy. Nyitott szemmel és ülve szoktam aludni. -viccelt, s közben képtelen lett volna abbahagyni a mosolygást. Maga sem tudta mi történik vele. Mitől ennyire euforikusan boldog? Elvégre is az emberek nem viselkednek így, ha kórházban vannak.

- Oké. Akkor majd visszajövök, ha tényleg felébredtél. Bár szerintem magam is álmodom, mert túl kedves vagy! -nyalta meg alsó ajkát huncut arccal.

Nino megadta magát, és hangosan felnevetett. Louis égnek emelt szemöldökkel figyelte az angyali arcból áradó felszabadultságot.
- Ez gonosz volt! -tette karba kezét, majd maga felé intette a fiút. - Na, közelebb jössz végre? Nem eszlek meg, becsszó! -ígérte, majd beleharapott egy szilvába, míg egy másikat Louis felé hajított. - Kimerültnek tűnsz. Rád is rád fér némi vitamin!

Louis egy darabig még emésztgette magában, hogy bizony ez a valóság. Kénytelen volt elhinni, hogy most először vidám, baráti hangon beszél vele a szőke. Nina sem buta, nyilvánvalóan látta Tommon, hogy totális képzavarba hozta őt sosem látott, tüneményes viselkedésével. A bökkenő csak az volt, hogy ő maga sem vélte tudni, miért is változott meg ennyire azóta, hogy egy napig kómában pihent az életéért harcolva. De tudta, most neki kell beszélnie, kérdezés nélkül.
Lou a mellette levő, üres, bevetett ágyra huppant.

- Figyelj Louis. Nem szívesen teszek ilyet, de bocsánatot kell kérnem. -simította füle mögé szeme előtt hintázó kócos tincseit.

- Bocsánatot? -túrt tétován hajába. -Tőlem?

- Igen. Annyi bántó dolgot vágtam már a fejedhez. De tudnod kell, hogy nagy részük nem is volt igaz soha. Nem gyűlöllek, oké? Egyáltalán nem. És azt sem gondoltam komolyan, mikor nagyképűnek és önteltnek neveztelek.

- A beképzeltet kihagytad.

Nina visszatartott egy mosolyt, aztán visszatért monológjához: - Tudod a fájdalom, főleg ha tartós, nagyon könnyen képes megváltoztatni az embert, és nem éppen jó irányba. A múlt egy szörnyet fabrikált a bájosnak tűnő Nina Horanből. Ez az igazság. -mondta kissé felzaklatottan, majd bűntudattal telve felsóhajtott. Aggódva pillantott a szilvát rágcsáló fiúra. Nem várhatja el tőle, hogy megbocsásson neki. Ő túl sokáig eltűrte a borzalmas viselkedését. Mindig újra, és újra próbált nyitni felé, ő pedig csak nekiesett, fellökte, belerúgott ahányszor csak felkelt a padlóról.

Louis karja lúdbőrözni kezdett. Olyan furcsa érzések kaptak szívébe. Vajon Nina is kezd úgy érezni iránta...? Vagy egyszerűen csak le akarja zárni az idáig történteket, elsiklani mindamellett, ami kettejük közt történt?

- Én... -kezdte volna, de Nina belefojtotta a szót.

- Nem várom el, hogy csak így -itt csettintett egyet- felejtsd el mindazt, ami történt. Tudom, hogy nem lehet. Csak azt akarom, hogy tudd, én őszintén sajnálom, hogy része voltál a borzalmamnak. Láttad a legrosszabb énemet, ami rengeteg fájdalmat okozott neked, és... -hadarta egyre elcsukló hangon. Ezúttal Louis szakította félbe szavait:

- És én még mindig azt gondolom, hogy te vagy a legjobb dolog az életemben. -felelte könnyedén. Pedig belül zakatolt a feje. Ezzel a mondattal kicsalt egy fürge könnycseppet a lány smaragdos szemeiből, aki nem tudott mit mondani, szíve közepén találta el az elhangzott, így Lou folytatta. - Nem számítana az sem, ha kiderülne, hogy bankot raboltál. Nem tudsz olyat mondani, ami egy hajszálnyit is megingatná bennem az érzést, amely egyre csak  fojtogat, hogy kiteljesedhessen. Hű, ez igazán nyálas. -nevette el magát egy pillanatra- Szeretnék magam mellett tudni egy Nina Horan nevű lányt, szeretnék rá vigyázni az életem árán, szeretném, ha boldog lenne, kerül amibe kerül.

- Köszönöm. -dobta el félig megevett gyümölcsét a lány. Louis értetlenül nézett a zöld szempárba. - Köszönöm, hogy megtetted, amire kértelek. Hogy folyton megteszed.

Tomlinson még mindig nem volt teljesen képbe. - Mit? -ráncolta homlokát.

- Hogy mosolyogsz rám! Ha tudnád mennyire feldob! -felelte megszeppenve, majd száját kezdte el rágni belülről. A régi Nina most hangosan és a lehető leggúnyosabban nevetett volna fel; ugyanis az új Nina kérlelő arccal tárta szét karjait, egy lélekemelő Tommo-ölelés reményében. Még szép, hogy egyből meg is kapta. Áldásként hatott mindkettejükre, hogy érezhették egymás közelségét; szorosan fonták át karjaikat egymáson. Furcsa, mert Louis Nina kórházi-hálóingének gyógyszeres szagát is bódító illatként érezte. Bezzeg Nina! Egészen lázba jött a fiú már ismert illatától. És most nem a parfümje volt a lényeg, hanem ruhájának, és bőrének illata, amely vágyakat keltve kúszott a lány orrába újra és újra, s be sem tudott vele telni többé.



Nina tenyerét a bepárásodott ablakra tapasztotta, miközben bambulva figyelte Mullingar elfolyó utcáit. Évek óta nem érezte magát ennyire nyugodtnak. Szerencsére apjával is rendeződött viharos viszonya. Úgy tűnik jó irányba terelődik kesze-kusza élete.

- Anya nagyon haragszik? -kérdezi megtörve a motor monoton búgását.

- Dehogy is! -rázza meg fejét apja- Ő is azt hiszi haragszol rá.

- Nem haragszom, csak...

- Csak? -fordul lánya felé, miközben lefékez a pirosnál.

- Nem felejtem el egykönnyen, hogy sosem próbált meg elfogadni olyannak amilyen vagyok. Sosem akarta elismerni, hogy igenis van tehetségem a tánchoz. Hogy ebben az egyben nem vagyok reménytelen! Folyton kiölni igyekezett belőlem az életet. -húzta fel magát visszagondolva az örökös harcaira az anyjával. Nehéz korszak volt.

- Ne mond ezt. Tudod, hogy szeret és félt téged, megjegyzem okkal. -simít végig alig látszó borostáján- De neked kéne egy lépést tenned afelé, hogy megértsd őt. Belátom sokszor tényleg rosszul ítélt meg téged, rossz döntéseket hozott veled kapcsolatban, de nem akart bántani. -magyarázta szelíd hangján. Arca olyan békés és nyugalmat sugárzó volt, mint amilyen világéletében. Nina ilyennek ismerte őt.

- Lehet. -rántja meg vállát egy sóhaj közben. - Majd igyekszem jól viselkedni vele.
Ismerős terepre gurulnak, a kocsi a garázsbejáróra hajt. Hazaértek. Otthon már nagyon várják őt. Ott van Niall, az anyja, a nagypapája, meg a szomszéd lány Frida is. Niall -nem meglepő módon- nyakába ugrik, körbecsókolja, kiszorítja belőle a szuszt, aztán megfenyegeti, hogy többé nem hajlandó halálra izgulnia magát érte. Esznek-isznak, megbeszélik az élet nagy dolgait, a mullingari pletykákat, aztán beesteledik. Niall és Nina feltrappolnak szobáikba. A lány sokkoltan lép be egykori szobájába, amely teljesen átszellemült. Rend volt, de még milyen. A levegő sem volt már olyan állott, mert "valaki" kiszellőztetett. Sehol nem látott egy elhajított ruhadarabot, egy koszos tornacipőt, szilánkokat, hamut, port, gyűrött ágyneműt, papírgalacsinokat...

- Ez...ez biztos az én szobám? -bökött hüvelykujjával befele. Niall bátorítóan bólintott. Egyéb esetben azért is átharapta volna öccse torkát, ha csak a tudta nélkül belép a szobájába, nem hogy ha mindent önkényesen átrendez. De most valahogy másképp alakult. Niall jól tette, hogy lomtalanított és ezzel együtt eltüntetett minden régi emléket -fényképet, teleirkált noteszeket- amikre már semmi szükség.

- Üdv az új életedben! -simította végig hátát öccse, majd eltűnt a sötét folyosón.