54. rész - Dr. Belédlátok

- A világért sem akarnálak sürgetni, de - a bőrszíjú karórájára pillant- 5 perce várom, hogy megszólalj. -néz rám szelíd mosolyával a vörösborszínű inges fickó. Újra megállapítom, hogy elég jóvágású pasas ez a doki. Na meg a végletekig titokzatos. Még azt sem árulta el nekem soha, hogy hány éves, hogy van-e felesége, vagy gyereke. Mindenre csak hümmög hárításként, és helyette rólam kezd el faggatózni. Talán szakmai ártalom. Mindenesetre Dr. Ketsberg jobban ismer engem, mint én magamat. És ez néha azért megijeszt. Fura, mert ennek az elmémbe látó pszichomókusnak bármit elmerek mondani. Nem tudom miért, ez vicces: hiszen egy totál idegen embernek adom ki legféltettebb gondolataimat és érzéseimet. De megbízom benne. Olyan ez, akár a gyónás. Ha neki elmondhatom, máris egy kicsit könnyebb az egész. Profi egy fazon, az biztos. Tudásánál viszont csak a türelme nagyobb, de most újra kizökkent morfondírozásomból; persze csak finoman.

- Nina? Itt vagy? Mert ha igen, szívesen meghallgatom, mi jár a fejedben. -kulcsolja össze ujjait, majd úriasan hátradől székében. Arca még mindig végtelenségig nyugodt.

Kényelmesen elfészkeltem magamat a fehér bőrfotelben. Hajamat hátam mögé söpröm, megnyalom szám szélét. - Igaziból most éppen semmi érdekes nem járt a fejemben. -rántom meg a vállam.

- Pedig engem a 'semmi érdekes' is érdekel. -kortyol bele egy pohár vízbe, majd kíváncsian szemez velem.

- Lehet hülyeség, de a mai reggelemet idéztem vissza.

- Miért? Történt valami különös?

- Nem igazán. Azaz, de. Például az, hogy arra ébredtem, hogy a napfény berobban a szobámba, egyenesen arcon csapott. Nem tudom ez hogy történhetett, ugyanis az én szobámban nem járt a napfény évek óta. Azt sem tudtam, hogy van egyáltalán ablakom...De ma reggel szemem elé kellett emelnem a tenyeremet. Szokatlanul kellemes érzés volt, ahogy ujjaim között csak-csak átszöktek a fénycsíkok.

- Ezt örömmel hallom. Szóval napfény-ébresztőt kaptál.

- Igazából nem. Tudja doki, van ami nem változik. Az öcsémnek megint úgy kellett kirúgdosnia az ágyból. Pedig ő sem a korán keléséről híres.

- És mi történt utána?

- Niall szorgosan sürgött-forgott a kedvenc helységében: a konyhában. Gőze sincs róla, hogy kell palacsintát sütni, mert ő mindig az éhes fogyasztó szerepét játsza. De ma konyhatündérnek állt. Majdnem bepisiltem a nevetéstől, ahogy anyu kötényében tett-vett. Csak annyit mondott: - Most mit nevetsz? Le merném fogadni, hogy nincs még egy ilyen srác a Földön, akinek ilyen jól állna a virágmintás kötény.

Mondom neki: - Szerintem sincs. Hatfelé akart éppen szakadni; hol a gázon sülő palacsinta-szerű képződményt igyekezett megfordítani, hol az éppen kifutni készülő kávéhoz rohant, miközben pedig a pirított kenyérszeletek a szívbajt hozva rá ugrottak a magasba. Én csak segíteni akartam, de ő tiltakozóan elhessegetett onnan, mondván ez most az ő territóriuma (hogy honnan szed ilyen szavakat?!) Oké, mondom a konyha a tiéd most. Még. Ha le nem égeted idő előtt. - Ura vagyok a helyzetnek. -győzködött, de ugyan már! Ő maga sem hitte el.  - Mindjárt kész a reggeli. Persze nem garantálom, hogy ehető is. Aztán megadóan visszaültem az üres tányérom fölé, és jólesően hallgattam, ahogy nevetgél és közben mindennel bénázik. - Mi a terved mára? -kérdezte egy jajdulás után, majd a megégett ujját a szájába vette. Ja, elfelejtettem szólni neki, hogy a forró olaj, az forró. Akárhogy is nézzük. Nem szabad belenyúlni.- kifújtam a levegőt. Szómenésem lenne? Ennyit még talán életemben nem beszéltem egyhuzamban.

- És mit válaszoltál? -kérdezi dokikám újra a vizébe hörpölve. Egy darabig némán szuggerálom, ahogy benne a szódabuborékok  szorgosan rohangálnak a felszínre.

- Semmit.

- Semmit?

Elgondolkodom megint csak. Mi az én tervem mára? Mi is? Van egyáltalán tervem bármikorra is? - Nem volt még időm ilyesmire, még azon tény extázisa alatt állok, hogy élek. Nem haltam meg, pedig úgy terveztem. Ez volt a tervem, de meghiúsult szerencsére. -mondom végül, és szavaim súlyával ezúttal tisztában vagyok. Ketsberg bátorítóan bólint, hogy folytassam csak. Én meg engedelmesen beszélek tovább. - Szerintem fix, hogy nem vagyok százas, mert mára már a madárcsicsergésnek is örülök, mint egy eszelős. El tudja ezt hinni, lehetséges ez, hogy valaki néhány nap leforgása alatt ekkora változáson menjen keresztül?

- Én el tudom hinni. -válaszol szűkszavúan, nyilvánvalóan azért nem fejti ki bővebben véleményét, mert nem akar kizökkenteni gondolataim fejtegetéséből.

- Nagyon gagyin hangzik, de tényleg úgy érzem, mintha újjászülettem volna. Nem is értem, hogy voltam képes annyi kártékony dolgot elkövetni magammal szemben. Talán elhiszi nekem, talán nem, de amikor újraélesztettek a mentőautóban, láttam magamat kívülről, miként lepergett szemem előtt az életem java. Ijesztő utazás volt, én mondom. Egyszerre hasított belém minden felismerés: hogy mennyi dolgot rosszul ítéltem meg, mennyi embert bántottam meg, löktem el magamtól, és a legfontosabb, hogy tiltakoztam szeretetüktől. Akkor és ott láttam Niall könnyeit lefutni az arcát, és láttam...

hosszas csend.

- Kit még?

- Mindegy, maga úgysem ismeri. -legyintek, és igyekszem gyorsan kievezni a témából, de mindenható doki a lényegre tapint, bár gőzöm sincs hogyan.

- Louis-ra gondoltál, igaz? -húzza száját egy huncut féloldalas mosolyra.

- Ho-honnan tud maga róla? -kapok zavartan a hajamhoz, de legszívesebben felképelném magam. Nem fér bele az imidzsembe a zavarba jövés!!!

- Nem ez a kérdés. Csupán annyi -ha jól értem- hogy milyen is a viszonyod ezzel a fiúval. -löki magát egy méterrel közelebb gurulós székével. Egy kicsit kénytelen vagyok hezitálni, ami sajnos nem megy feltűnés mentesen. Elpirulok. Meg kell adjam magam. Bevallok mindent, de előtte még...

- Louis csak egy ismerős. A öcsém bandatársa. Semmi különös. -próbálkozok be egy ócska füllentéssel. Jó, hát tudom én, hogy a vörösbor árnyalatú inges pasas belémlát. Minek is erőlködök...

- Nina... -sóhajt égnek emelt szemekkel.

- Oké, oké. Maga nyert. Akkor elmondom! A kapcsolatunkra egy szó jó: viharos. Volt már minden repertoáron; életmentés, veszekedés dögivel, csók, szex, sírás, életveszély, utálkozás, viccelődés, elsősegélynyújtás, fürdőzés, hazugság, közös titok. Most örül? -tárom szét karom kissé kifúlva. Most belegondolva egy hangyányit sem unatkoztunk. És röhej tudom, de annak ellenére, hogy egy szappanopera is megirigyelhette volna történetünket, élveztem. Igenis élveztem annak a csíkos pólósnak a hülyeségeit. Élveztem, mikor azzal a csibészes tekintetével méregetett, miután berántott a fürdőkádba. Élveztem, amikor be volt csiccsentve és oltári nagy marhaságokat ordibált a világba. Élveztem, amikor rajtakaptam, hogy anyukájával telefonálgatott naponta többször, mikor Harryt ölelgette, meg mikor vicces fintorokat vágott, miközben Rosie a haját szárította. Azt is imádtam, mikor megmentett. Megmentett ő engem többször is. És én is őt. Na, tehát ÉLVEZTEM minden kalandunkat, csupa nagy betűvel. Micsoda pálfordulás...

- Beszéltél vele, amióta kijöttél a kórházból? -jön a fickó hangja, mint egy rakéta, mely fénysebességgel döfi át rózsaszín felhőimet.

- Maga szerint mit beszélhetnénk?

- Nem akarod meglátogatni?

- Hékás dokikám, maga csak kérdezni tud? És hol maradnak a válaszok? -háborodok fel, és karba teszem kezeimet. Kikészít a villámkérdéseivel.

- A válszokat nem neked kéne megadnod? -vonja fel szemöldökét kihívóan. Türelmem fogytán.

- De, biztosan. -húzom fel orrom gúnyos grimasszal. Dr. agytúrkász észreveszi, hogy duzzogok kicsit, ezért tovább göngyölíti a "beszélgetést."

- Mindent azért én sem tudhatok. Mesélnél róla? -kérdi őszinte érdeklődéssel. Egy kicsit dacolok magammal, de hamar beadom a derekam; hát persze, hogy mesélek róla!

- Magas, jóképű. Ennyi elég? -viccelek megint, aztán automatikusan folytatom- Azt hiszem szeretem őt. -csúszik ki a számon végtelenül őszintén. Rácsapni már késő, és egyébként is jól esett ezt kimondani...talán mert végre nem próbáltam meg becsapni önmagam? Ketsberg szemei is elkerekednek egy röpke pillanat erejéig, de ahogy elnézem őt, jócskán felkeltettem az érdeklődését. - Fogalmam sincs, ezt miért mondtam. Nem ezzel kellett volna a bemutatását kezdeni. Sokkal inkább azzal, hogy hogyan is kezdődött a viszonyunk. Hát rémesen! -rázom meg fejem elképedve- Valamiért ellenszenvezett velem. Aztán lassan átsimult valami teljesen másba a viselkedése. Érdeklődni kezdett felőlem, persze én nem sok esélyt hagytam arra, hogy bármit is megtudjon rólam. Beindult a védekező mechanizmusom. De be ám! Pedig elég valószínűnek tartom, hogy már ekkor, szóval az elejétől fogva megmozgatta bennem ami mozdítható volt. Jó sokáig eltitkoltam magamtól. Ma már nem tudom. Ő az egyetlen fiú Floyd óta...már ki tudom mondani a nevét, anélkül, hogy gutaütést kapnék -emelem fel kezem nyugtatóan- szóval ő az egyetlen azóta, aki szétzúzni igyekezett az addig jól működő kis váramat. Ő vette a fáradtságot rá újra és újra, és cseppet sem tűnt fáradtnak a reménytelen küzdelemben. Vasvillával kergettem el őt az egyre csábítóbb vonzalmával együtt, pusztán, hogy megóvjam féltve örzött kis szívem. Hát én tutira hülye vagyok. A gyógyír ő, ő volt végig, nyugodtan rájöhettem volna erre előbb is. Vagy talán ennek így kellett történnie. Újjá kellett születnem, hogy teljes szívemmel szerethessem? Rátérek a lényegre. -nevetem el magam, egészen véletlenül- Floydot elengedtem. Végleg. És itt van most ő. Rám vár. Rám vár, azzal a zabálnivalóan kisfiús mosolyával, a kis kesze-kusza hajával meg a formás fenekével. -újra vigyorogni támad kedvem; talán túl részletes személyleírást adtam róla: Dr. 'tudommittettéltavalynyáron' lehetséges, hogy nem égett a vágytól, hogy Louis popójnak előnyös formájáról értesüljön...

     

- Úgy látom régóta fogva tartott gondolatok törtek most felszínre. -túr homokszín hajába- De akkor mire vársz? Fülig odavagy érte.-állapítja meg, és basszus: igaza van. Hanyatt-homlok vágyom rá.

- Jaj, ne! Már ennyire látszik? -pislogok rá játszi rémülettel. - A helyzet az, hogy Nina Horan fél. Fél kimutatni, hogy nem kőből van a szíve. -bólogatok szaporán. Ilyen sem fordult még elő velem; félni...pont egy fiútól. Ki gondolta volna, hogy egy napon ezt mondom majd. Ki gondolta volna, hogy én megkedvelek egy olyasvalakit, mint Louis Tomlinson. Ez feletébb irónikus...hiszen szinte gyűlöltük egymást.

- Miért nem hívod fel? -veti fel már egy korábbihoz hasonló ötletét, amit nem annyira díjazok. Betojtam, mint Niall első nap az oviban. Én nem merem felhívni őt.

- Egy cseppet sem fűlik a fogam ehhez. Nem tudnék mit mondani. Meg amúgy is túl büszke lány vagyok, hívjon ő! -húzom fel térdeimet, és sztrájkot hirdetve rákönyökölök. Már előre látom Ketsberg arckifejezésén, hogy ő igenis azt akarja, hogy én tegyem meg az első lépést.

- Mennem kell, sajnálom. -pillant riadtan karjára. Az órájára. Bocsánatkérően pattan fel kirúgva maga alól a székét.

- Nem már doki, most jöttem csak bele! -kérlelem. Mintha csak 5 perce lennék itt.

- Nina, lejárt az időnk. -mosolyog atyaian, majd a kulcsai után kutakodik egy fiókban.

- A francba. -biggyesztem le a szám- És mi a mai diagnózis? Totálusz elmezavarusz? Esetleg skizofrén hajlamaim vannak?

- Ennél sokkal komolyabb dologra gyanakszom. -ráncolja homlokát komoly vonásokkal, ami valamiért aggódásra ad okot.

- Komolyabb? De már semmi bajom. Nem akarok öngyilkos lenni többé, vagy ilyesmi. Becsszó. -habogom riadtan. Arckifejezése továbbra is változatlan, az őrületbe kerget.

- A kór sajnos még nem teljesen gyógyítható. Komoly hangulatváltozást okoz, eufórikus örömöt is akár. Furfangos egy állapot ez, csak azt tudom javasolni, hogy vigyázz magadra. Oké?

- Mi van? Maga most szórakozik velem? Mit látott a fejemben? Mi a baj velem?

- A kór neve: szerelem. -vigyorodik el végre, s egyszerre fut át rajtam a hideg és a meleg. Millió gondolat próbálgatja elszántan szárnyát, mint a fészkéből kirepülni akaró kismadár, de egyelőre fogalmam sincs mit is szabad hinnem. Lehet, hogy csak egy kis idő kéne, hogy ezek a kismadarak elég erősek legyenek a repülésre?

Dr. 'úgyisavesédbelátok' még mindig vigyorog, mintha csak egy fogkrémreklám meghallgatására készülne.

- Csokis maradt  aszám széle, hogy így vigyorog?

- Nem, csak jó látni, hogy jól vagy. -vallja be orvoshoz méltatlanul barátian. Jól esik.

Doncaster

Louis kezdett már becsavarodni, mert nem tudta kiverni a fejéből azt a bizonyos egy lányt. Azt az egyetlent, aki éjjel-nappal kitölti gondolatait, nyughatatlanul. Levezetésként gondolta úszik egyet. Egy-két hossz elég lesz -tervezte- de fel sem tűnt neki, hogy lassan kilométeres mennyiségnél tartott. Mint akit egy motorcsónak motorja hajt, úgy tempózta végig az úszómedence 50 m-es szakaszait. Oda-vissza, oda-vissza, számolni sem lehetett már. Jóllehet, hogy ezer éve nem jutott ideje e vizes sport űzésére, mégis iszonyatosan jó formában volt. Imádta, ahogy a jéghideg víz felfrissítette porcikáit. Mi sem esett most jobban.

Egy órányi intenzív mozgás után villámcsapásként érte a fáradtság. Lihegve könyökölt ki a vízből a medence szélére. Orra hegyéről, szemöldökéről, szempilláiról, egyszóval mindenéről csöpögött a víz.

A mellette levő, párhuzamos sávban gimis barátja, Scott zilált hozzá hasonlóan.

- Ez jól esett. Na gyerünk enni. -bólintott elszántan, majd az oldalsó létrához úszott, hogy kimásszon. Lou hátravetette magát, lábaival elrugaszkodott a csempézett medence-belsőtől, majd háton evezve átúszott a másik végbe. Nagyon nyomasztotta valami, ami ezerszer erősebb volt étvágyánál. Valami, ami tegnap történt. Londonban... 

Mullingar

Fridával (a lány aki Niall osztálytársának a nővérének az unokatesója, a szomszédunk, és nem mellesleg Baily féltestvére is) végül úgy döntöttünk este ellátogatunk a Blue Duck-ba, abba a kis ír klubba, ahol pultosként dolgoztam sokáig. Mára már Nina Horan nevére -ami az én nevem- százezres tömeg keres a Google-n naponta. Más, új idők köszöntöttek be. Fényképet kattintgató piócák jelentek meg az amúgy békés városkában.

- Ha kiszállunk a taxiból, eltakarhatjuk az arcod a kapucniddal. -mutat ki az ablakon Frida, akinek amúgy mesébe illően göndör a haja.

- Nem szükséges. -rántok vállat- Hagy fotózzanak. Egészségükre.

Nehézkesen, de áttörve végül a vakufelhőkön, bejutunk az élénken nyüzsgő pubba. Egyből felismer boldog, boldogtalan. Részeg és józan. Régi ismerős és vadidegen egyaránt. És sajnos egy egészen kellemetlen ismerőssel is összefutottunk. Vagyis inkább kéretlenül leül az asztalunkhoz.

- Helló, helló. Hát újra itthon? -csap az asztalra a fiú, Jim. Gúnyos vigyora nem sok jót ígér. Frida csak egy szemforgatással jutalmazza a kellemetlen társaságot, nem akar vele szóváltásba kerülni. Ez az én ügyem, az én volt barátom.

- Ezt én is kérdezhetném. Szívesebben néznélek csíkos kezeslábasban, rablánccal a csuklódon.

- Még nem vagyok szerencsére 21, így azok a kretén amcsik nem tudtak velem mit kezdeni. Kaptam pár hét közmunkát, nem nagy ügy. -meséli elnyomva cigijét a hamuzó szélén. - Apám jóhírű ügyvéd, kihúzott a pácból. -gőgösködött, (mintha nem ismerném az apját ezer éve) amely viselkedés még a feletébb pozitívabb szemléletű "új Ninát" is felhúzta.

- Rosszul tette. Jó néhány oltári pofon, az kéne neked.

Önelégülten felkacag, közben pedig eloltott csikkjével turkálja a hamut: - Nina, Nina. Mit sem változtál. 

- Ó, dehogynem. De téged ez mit érdekel. -hangom meglehetősen közömbös, nem is nézek a fiú szemébe, a zsúfolt kis kocsma mára idegenné vált arcait fürkészem inkább. Frida türelmetlenül kopog körmével az asztalon.

- Igaz. -vigyorodik el, a lehető legtenyérbemászóbb arccal- Már nem érdekelsz. Nem játszunk egy csapatban. 

- Gondolom látszik rajtam, mennyire megvisel a dolog. -gúnyolódok, és rettentő jól esik- De kvittek vagyunk: Én sem vágyom a társaságodra, szóval le is kophatnál. -intettem kezemmel, a lehető legtávolabb eső asztal felé mutatva. Jim meglepő módon egyből felpattant az asztaltól, se szó, se beszéd. 

- Hála égnek, hogy elhúzott. Nem bírom elviselni ezt a görényt. -morgott Frida, majd fekete szívószálával kezdett el játszani. - Ez a hely sem a régi már. Tele van rossz arcú fazonokkal. -állapította meg egy újabb fintorral kísért hátrafordulás után. Lehet nem tűntem úgy, mint aki gondolati síkban a Földön jár. - Hahó! -integetett arcom előtt. - Itt vagy? -nézett szemeimbe. Kis fáziskéséssel ugyan, de nagy nehezen felébredtem bambulásomból.

- Ja, bocs. Nem figyeltem.

- Hát azt észrevettem. -nevet fel Frida, majd kibújik belőle indiszkrét kíváncsisága: - Mondd már el, mire gondoltál ennyire elmélyülve? -könyököl a nem éppen tiszta asztallapra, mesét várva.

- A tegnap történtekre. Londonban... -közöltem röviden, tömören, sejtelmesen.

De mi is történt Londonban tegnap. És van összefüggés aközött, hogy Louis és Nina is a tegnapi napon lezajlott eseményeken rágódik?

Olvass tovább, és kiderül!

A One Direction családjának a brit főváros belvárosában van egy igencsak puccos épületóriása. Benne a menedzsmenttel.

Igaz, csak pár napja kerültem ki a kórházi kavalkádból, kénytelen voltam szupergyorsan összeszedni magam, és bizony öcsivel Londonba repültünk. Lassan hozzá kell szoknom, hogy ennek nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani, mert ez a világ ilyen. Ha hívnak, hát pattansz, és szó nélkül repcsire ülsz. Semmiség. Azon sem szabadna már meghökkennem, ha egy-egy lesifotós majdhogynem lök fel izgalmában. Megállok én nekik pár másodpercre, ha csak ennyi a bajuk. Egyelőre nem zavar, ha megállás nélkül kattintgatják felém a gépüket. Csak ne állják el az utam, mert akkor ütök, rúgok, harapok. 

James már tárt karokkal várt. Annyit beszélt, hogy felét követni sem bírtam. Egy csomó zagyvaságot hordott össze nekem az E-motion marketingjéről, a promóció fontosságáról, meg egyéb -bizonyára nagyon fontos- dologról, amiről mivel fogalmam sem volt mi az, nem is érdekelt. Amikor végre a tánc és az edzés szót ejtette ki száján, felkaptam a fejem. Végre. Ez már sokkal jobban érdekelt. Egyenesen égek már a vágytól, hogy végre táncolhassak. Táncolhassunk, a csapatommal. Mint megtudtam: kemény tréningsorozatot szerveznek nekünk, egy csomó forgatással közbeékelve (?!), és már interjúkra is kaptunk meghívást. Nem semmi...

Timothy-val, Daisyvel és Liammel is összefutottam. Akkor jöttem rá, hogy hiányoztak. Mindenki a hogylétem felől kérdezősködött, roppant aranyosak voltak. Aztán a sok megbeszélnivaló közepette rémesen megéheztem, na meg a vércukrom is megkövetelt pár falatot, így egy csinos kis büfében kötöttem ki. Visszafele, a lift felé menet, hát kibe botlok??? Talált, süllyedt. Kis híja volt, hogy nem fejeltem le a liftajtót kisfiús zavaromban. Mindketten kikerekedett boci szemekkel néztük a másikat. 

- Hát te? -kérdeztük nevetségesen kórusban. Egy darabig aztán ment a tétovázás, melyikünk szólaljon meg előbb. De én bátrabb voltam. 

- Van egy tánckarom. Fontos ember vagyok. -rántottam vállat egy elrejthetetlen mosolyocska kíséretében. Hogy miért nem tudok erről leszokni; mármint a vállrángatásról.

- Igen, tudom. -mosolyodott el Mr. Csíkospóló halványan, amit a szívritmusom gyorsan konstatál. Legalább ne állna ilyen jól a pofijához az a tüneményes mosoly!

Közben beszállunk a liftbe, szerencsére/ nem szerencsére csak ketten. - És te mi járatban? -kérdem idétlenül, béna bizonytalansággal a hangomban. Lemerném fogadni, hogy vörös a fejem, mint a pávián segge. Louis is észreveszi szokatlan idegességem.

- Jól vagy? -kérdezi gyanakvóan, amit egy "persze, csak meleg van idebent" mondattal lezárok, és hogy tökéletesítsem színészi talentumom, még legyezni is kezdem magam azzal a nagy köteg paksamétával, amit James nyomott a kezembe. Bár fogalmam sincs a büfébe miért vittem ezeket magammal. (talán szendvics alátétnek?) - Én pont azért vagyok itt, amiért Niall is. Brendon kupaktanácsot tart, tudod a készülő albumról meg ilyesmi. -hadarja, mintha egyáltalán nem akarna erről beszélni. A kezemben szorongatott (izzadó tenyeremből lassan eláztatott) lapokra mutat. - Azok mik? -kíváncsiskodik, s én máris az orra alá dugom. Összevont szemöldökkel olvas a sorokba. Valójában a tánccsapat szerződései ezek, na meg az enyém, mint törzsfőnöké.

Hálát adok az égnek, hogy az uncsi papírokat bújja, és így feltűnés nélkül bámulhatom Louis Tomlinson minden egyes centiméterét. Jól esik a szememnek, de nem lakok jól a látvánnyal. Szerintem sosem unom meg. Még egy ilyen fizimiskát, ilyen megjelenést, illatot, öltözetet, arcformát...Úgy érzem magam, mint Niall a csokimúzeumban. Csak csorgatom a nyálam és bámulok, de nem érhetek hozzá semmihez. 

- Nina? -kérdezi, amikor nem is számítok rá. 

- Igen? -rezzenek fel ábrándjaimból, miközben észreveszem, hogy ez már bizony az 5. emelet. De az ajtó nem nyílik ki. A lift tovább halad, fel, fel, fel.

- Kérdezhetek valamit? -néz félelmetesen komoly arccal rám. Aggódva mutatok a lift digitális kijelzőjére. Azt írja "üzemhiba". Louis felsóhajt: -Megint elromlott. -forgatta szemeit, majd a segélyhívó gombra csap. Legszívesebben ráordítanék; mi az, hogy ELROMLOTT!? - Nyugi, pár perc, és elindul magától. -csitította még fel sem tört hőbörgésem. Ismer már?! Lenyugszom, nem foglalkozom a ki tudja hány emelet magason logó fémdobozzal, amiben dekkolunk. Totál biztonságos.

- Kérdezz. -harapok számba, mert megbánom szavam. Érzem, hogy valami fontosat akar, és ez felzaklat. Előrelátó vagyok, ezért leülök a tükrös belső mentén. Louis is követi példám. Ezt a liftet tuti csak Zayn miatt burkolták ki csupa tükörrel. Én egyáltalán nem akarom magamat látni.

Tommo rákészül kérdésére; ez egyre izgalmasabb.Még azt is hallom, hogy milyen mély levegőt vesz előtte: - Elengedted? -kérdi riadtan, őzike szempilláival sűrűn pislogva. 

Tettethetném, hogy dunsztom sincs miről beszél; mit kellett volna elengednem? De pontosan tudom, mire értette. Azaz kire. Válaszom nehézkesen akar megszületni. Torkomon akad a szó, aminek Répafiú nem igazán örül. Talán azt várta, azt mondom: Persze, és csak a tied vagyok mostantól? Nem, valójában azt válaszolom: - Azt hiszem. -hangom halk, de annál karcosabb.

Látom arcán reményt. Azok a kék szemek...

Csend,

csend,

és még egy kis csend.

- Nem tudom ki vagy Louis. És ennél sokkal rosszabb, hogy azt sem tudom én ki vagyok, vagy hogy mi történt velem idáig. Időre van szükségem, hogy kijózanodjak. 

Látom arcán a csalódottságot és a döbbenetet, ahogy e két érzés egymást kergeti. Ott vannak acélfényű szemeiben, a szája görbületében. A lift varázslatos módon máris visszaáll helyes üzemébe, a lift hirtelen meglódul. Újra lefelé haladunk, a 8.-on kinyílik a króm ajtó. Egy ismeretlen pasas lép be kétszemélyes hajlékunkba. Gyorsan felpattanunk, és némán utazunk tovább. Egészen a 6. szintre, ahol a kínos csend után a fazon kiszáll. Megint ketten vagyunk, de most más. Louis nem akar hozzám szólni.

- Mi a baj? Megsértettelek valamivel? -kérdem kicsit fentebb hangon, mint ahogy terveztem. Megbántva mered rám, mint aki mindjárt a kardjába dől bánatában. 

- Nem, dehogy. -rázza meg fejét picit, aztán végighúzza ujját a homlokára simuló haján. Nem néz rám többé, lábával dobol, és alig várja, hogy az ötödikre érjen. -Gratulálok az E-motionhoz. -lép ki ezzel a végszóval a lassan nyíló ajtón (szinte kipasszírozza magát a legkisebb résen, nehogy eggyel több pillanatot kelljen még eltöltenie velem egy légkörben?!) Savanyú arccal néz vissza, aztán elszelel. 

Ösztönösen utánalépek, de mégis megállok. Lehűtve állok a lift ajtajában, és nézem, ahogy formás hátsóját rázva eltűnik a kilométeres folyosó végén. Párszor rám próbálja a szerkezet csukni a fém ajtókat, szinte összeprésel. Nem lényeges, sokkal inkább az, hogy: mi baja? Hát nem érti, hogy idő kell? Időkérés mindenhol van, még a focimeccsen is. Én miért nem kapok? Lehet kétségbeesek, ugyanis nem veszíthetem el őt a közelemből. Most mi lesz?