64. rész - A béna, porcelán hal

(ajánlott muzsika)
Louis feszült. Látszik rajta. Mintha nem tudna mit kezdeni magával, csak lapozgatja a múltheti pletykamagazinokat, amelyekben még Harry és az ő összevert pofija a téma. Töprengve kapja tekintetét a dohányzóasztalon tornyosuló könyvekre. Nina holmija...mind régi, vaskos kötésű, poros könyvek. A fiú kedvetlenül körbenéz a nappalin, majd hirtelen felindulásból felkapja a legfelső olvasmányt. Közömbös arccal olvassa el a borítón arany betűkkel kanyargó címet: Anna Karenina. Gőze sincs miféle iromány ez, de jobb dolga híján felüti a halkan nyikorgó kemény fedelet. Szemei kíváncsian kergetni kezdik a sorokat.

Csak ültem Louis szobájában, hátamat a langyos fal támasztotta. Huszadszorra is megvizsgáltam a helység minden milliméterét; a bútorokat, az ablakpárkányon nevelgetett virágokat, az apró csecsebecséket. Volt ott: díjátadókon nyert trófeák, rajongói ajándékok. A kedvencem mégis az ágy feletti polcon helyet kapó képkeret volt, benne a Tomlinson testvérekről lőtt képpel. Régen készülhetett, Louis egészen kiskölyök még rajta.

Elmosolyodom.

Hiszen én tiszta hülye vagyok. Repesnem kéne, ugyanis én vagyok a legszerencsésebb. Jó, ez furán hangzik a mai napon történtek után, mégis... megpróbálom félretenni a fejembe ékelődött tényt, mely marja torkomat azóta is; kizárom ezt a fájdalmat, elbújtatom öcsém kegyetlen hangját a fejemben. Fogd be Niall! Nem török össze. Furcsa, nem? Mikor lettem ilyen pozitív? Mikor és miért költözött ennyi napsugár a csontjaim közé? Aha, sejtem már a választ. Ehhez még Dr. Belédlátok sem kell. Okos kislány vagyok, és mint mondtam: a legszerencsésebb még mindig. Enyém a főnyeremény. Ő a főnyeremény. Egy ember. Csak egy fiú.

Úgy hívják...

Louis.

Ühüm, Louis a neve, angol fiú. Igen, ő az. Az a huncut és szemtelen mókamester. Tréfát űz bárkiből, ne izgulj. Belőlem is, versenyszerűen.

Itt ülök a szobájában. Mi több, esténként az ágyában alszom. Többet nem árulhatok el. Nem árulhatom el, hogy ő a legcsodásabb ember. Nem tudhatja meg senki, hogy neki van a legtöbb törődés és törődni vágyás a szeme bogarában.

Megijedem egy halk kuncogás hallatán. Honnan jött ez a hang? Ki nevet ki? Valaki figyel? Összerezzenek.

Én voltam az. Én nevettem fel. Bediliztem volna? Nem, ugyan. Csak eszembe jutott, amikor tegnap (a nap, mikor még peckesen állt a 'tökéletes boldogság' nevű palota, tetején egy színes zászlócskával) Louis azt mondta Harrynek: "Ha olyan magas lennél, mint amilyen hülye vagy, a hónod alatt dörögne az ég." Tudom, pont belekortyoltam a Tommo-féle csodakakaóba, mikor ezt vágta Hazza fejéhez; majdnem megfulladtam, de a pultról mindenképpen leborultam a röhögéstől. Pedig Louis nem is szánta viccnek.

Na, vissza a jelenbe, a tegnap már múlt.

Egyre másra azon jár az eszem, hogy fel kell hívnom apámat. De ma nem megy. Most inkább legyünk derűlátóak. És egyébként is, mit sajnáltatom magam itt?

Most nem bírom a magányt, felpattanok, és rögvest áttrappolok a nappaliba. A nevetségesen egyszerű ötlettől még nevetségesebben izgatott leszek. Furcsa, kesze-kusza, ütemtelen léptekkel lopódzom végig a falat súrolva karommal. Először csak bekukucskáltam a nappali boltívén keresztül. Ott ül a kanapén, olvas. Nem mintha félnék tőle, hogy taposóaknára lépek...mégis lassú, és nesztelen léptekkel mászok el a célig. Mint egy hízelgő macska, úgy kúszom mellé, de a macskával ellentétben, alattam besüpped a dívány. Csoda, hogy nem dorombolok. Árgus szemekkel figyelem őt, ahogy kék szemei oda-vissza futnak a sorokon, el sem szakad a könyvtől. Hékás, ez az én könyvem...már megint. Azért csak nem bírta ki: elmosolyodott közben. Karja alá furakodom fejemmel, de csak finoman, nem akarom zavarni. Elég, ha érzem a közelségét, fizikailag is. Érzem szívdobogását felgyorsulni. Végül leteszi a könyvet, és némi aggodalommal méreget. Érzem vizsgálgató tekintetét magamon, ezért felülök kényelmes búvóhelyemből, és szembenézek végzetemmel. Vele.

- Azt hittem elaludtál. -rántja meg vállát az órákig tartó csendes elvonulásomra utalva.

- Nem ment. -felelem kurtán, majd a plafont kezdtem el kémlelni, mintha ennél érdekesebbet még nem láttam volna. Louis megadóan maga felé irányítja fejem.

- Mi a hézag? -kérdezi vigyorogva, de azért érzem hangjában a félelmet.

Álduzzogással, hangosan fújom ki a levegőt.

- Szeretlek. -mondom, s nem csak ő, de az én szemem is elgömbölyödik a szóra. Miket beszélek?

- Jól hallottam? -kérdezte gyanakodva, majd homlokomra tapasztja tenyerét- Nem vagy lázas. -ráncolja homlokát. Nem tudok értelmes magyarázattal előállni. Olyan arcot vághatok, mint aki rossz fát tett a tűzre. Mintha valami tabu szó lenne. Mintha valaki más mondta volna. Mintha egy másik Nina tette volna. 

Ó, nem, nem. Ez az igazi Nina műve. Ne fogjuk másra! Szegény Tomlinson. Jól lesokkoltam. Talán egyszer mondtam neki, s azóta se. Nem is várta. Tudta, hogy ez a szó különlegesebb annál, mintsem hogy örökké ezt hajtogassam neki.

- Ki kellett mondanom. -motyogom elmerengve, majd a felismerés, hogy mennyire jó érzés volt kimondani, csiklandozóan kúszik nyakamon végig, le a gyomromba. Idétlenül bárgyú vigyor terül el arcomon, csak remélni tudom, hogy Louis-nak még így is tetszem.

- Köszönöm. A legjobb ajándék, melyet valaha kaptam. -vallja be meghatódva, majd újra elkomorul. Tudom, hogy a Horan-háború miatt ilyen. Tudom, hogy nagyon bántja ez az egész. Tudom, hogy nehéz ez neki is. Két tűz közé került. Két nem is akármilyen tűz közé. Érzem, ahogy lassan hervad el belőlem ez a felemelő napsugár: hiába áltatom magam ezzel a maszlaggal. Derűlátás ide vagy oda, a családom széthullott. De még rémesebb, hogy ebbe a bandatagok akaratlanul is belekeverednek, hiszen Niall mindannyiuk barátja.

- Mi lenne velem nélküled? -kérdem lesütött szemekkel, és újra elfészkelem magam erős karjaiban.

- Erre inkább nem is válaszolok. -csóválja fejét, s közben hajammal játszik. Barátkoznia kell még a vágott hajú Ninával. 

- Jó, de arra igen, hogy mióta olvasol te orosz irodalmat? -kérdem az Anna Kareninára célozva. 

Louis estére magamra hagyott, persze nem direkt. Én beszéltem rá, hogy menjen csak, jól elleszek én itt. Harrynek is szüksége van rá. A fiúk is szoktak lelkizni, én tudom. Legalábbis ezek ketten biztosan. Alig akart itt hagyni, de rábeszéltem. Főként azért, mert nekem is tervem volt, persze ezt nem köthettem Tommo orrára. Egyből a fejét csóválta volna. Ahogy kilépett lakása ajtaján, mobilt ragadtam. Tudom, úgy volt, hogy ma nem foglalkozok holmi családi katasztrófákkal, de csak a szám volt nagy. Nagyon is foglalkozok. Még ma fel kell hívnom apámat, és számon kérő hangon fogom szemére vetni, miért nem szólt? - Apa? -kérdezem feleslegesen, persze, hogy ő az. Kinek van még egy ilyen dörmögős hangja? - Miért hallgattad el? Mikor akartál szólni? Válaszolj őszintén! -hörgöm, és nem zavar, hogy tiszteletlen a hangsúlyom.

- Nina, kicsim... -lágyul el bűnbánó hangja, de ezzel engem most nem hat meg. 

- Nem vagyok a kicsid! -vágom rá- Magyarázatot követelek, most!

- Nehezet kérsz. Jobb lenne ezt személyesen tisztázni. -habogja, de tudom, hogy halogatni akarja. 

- Személyesen is meg kell beszélnünk. De legalább vázold már fel az okokat! 

- Ugyan már Nino, anyád és én már rég nem úgy tekintettünk egymásra, ahogy egy férjnek és feleségnek kell. Csak megszokásból voltunk együtt, de a rengeteg veszekedés ellehetetlenítette azt is. Közös döntés volt. -hallom hangján a gyötörtséget, és végtelenül megsajnálom. Veszek egy mély levegőt.

- Apu, nagyon kivagy? De komolyan, hogy vagy? -kérdezem, s talán most először vagyok ilyen gyengéd a saját apámhoz. A vonal túlvége hallgat egy darabig, valószínű őt is meglepem magamon kívül. 

- Kutya bajom, miattam ne izgulj. -füllent, tudom- Sajnálom, hogy nem mondtam el, egyszerűen nem tudtam hogyan tegyem. Féltem, hogy reagálsz majd, főleg azok után  hogy annak az amerikai fiúnak meghalt a barátnője. Nem mertem még egy rossz hírrel előállni. -búgja szelíd hangján, én meg fájóan elhúzom szám.

- Pedig most nem az én reakciómtól kellett volna félned.

- Niall...

- Mikor mondtad el neki? 

- Nem én mondtam el neki. Anyád. 

- Az az átkozo...

- Nina! -csitít felemelt hanggal. 

- Jó. -fújtatok duzzogva- De akkor már mindent értek. -bólintok magamnak, és örülök, hogy végre összeállt a kép.

- Micsodát? -apa még csak nem is sejti.

- El sem hiszed, hogy kifordult magából a fiad. Biztosan nem láttad még ilyennek. Képzeld; kidobott a lakásból, és azt mondta, hogy gyűlöl. Miattam váltok. -idézem fel szavait, jut még több is az eszembe, de apának nem kell minden sokkoló részletről tudnia. 

- Mi van? Ennek semmi köze hozzád! 

- Biztos? Akkor anya miért így állította be az egész Nialler előtt? Miért csinálja ezt? -kapkodok kérdéseimmel, és elfúl a hangom. A nappaliban ácsorgok, és közben az egyik polcról kezembe akad egy maroknyi szobor, valami fura porcelán-hal. Erélyes önuralomra van szükségem, hogy ne csapjam a földhöz. 

- Ez hihetetlen. -kacag szánalommal teli hangon- Látod, éppen az ilyen húzásai borítottak ki mindig is. Ez az aljas cselszövés, amit ellened művel. -dühöng, s fura: az ő dühe csillapítja az enyémet. 

- Mindegy, ne aggódj semmi miatt apa. Majd én helyrepofozom Niallt. Anyához pedig lesz egy-két kedves szavam. Ezt nem ússza meg. Hogy ugraszthatja össze szándékosan a gyerekeit? -kérdezem költőinek szánva, és fel sem tűnik, amikor a falhoz vágom a kerámiát. Hupsz, ennek nem biztos, hogy a gazdája örülni fog. De most nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy győzzön az igazság. Nem lesz itt semmiféle háború, megoldok mindent. -biztatom magam, aztán elköszönök aputól, aki könyörögve kér, hogy ne essek anyámnak. Jó, jó, ígérem...

Dzsekit fel, indulok!

Nyúzott képű öcsém nyit ajtót, de nem én vagyok az egyedüli vendége mára. Rosie ücsörög az egyik fotelben, kezében egy olyan hatalmas kijelző-kütyüvel, amit érintéssel kell vezérelni. Értek is én ezekhez. Leragadtam a Nintendonál. Viszont kellemesen meglep Roro jelenléte, vajmi ösztön azt súgja, hogy Niall már kezdi visszanyerni régi formáját. Biztosan meghallgat majd, és ő is rádöbben, hogy anya megint összekuszált mindent. Nos, ezek szép remények, melyekkel vállamon léptem be a lakásba. Aztán megszólal a szőke fiú, de még a hangja is egészen más.

- Minek jöttél? Hm? -áll meg előttem keresztbe tett kezekkel. Hunyorogva válaszolok, egész egyszerűen halvány lila gőzöm sincs, hogyan fogalmazzak. Sosem tudtam finoman és óvatosan bánni a szavakkal. Izgulva Rorora sandítok a háttérben, s ő hasonló feszengéssel pislog vissza rám.

- Izé, én csak...-kezdem nem túl határozottan- el akarom mondani, hogy beszéltem apuval. -harapok számba, pattanásig feszült idegekkel várom bárminemű reakcióját, rezzenését.

- És? Ezért jöttél, hogy ezt elmond? Oké. Mehetsz is. -tárja szét karjait, hangja bosszantóan arrogáns. Mintha valami király lenne a várában. 

- Igen. Vagyis nem, nem csak ezt. Anya hazudott neked, nem miattam válnak! -hangom remeg, csak tudnám miért. Niall az öcsém, nem fog megenni. Egyébként is kitől félek én? Mégis izzad a tenyerem, és sűrűn nyelek.

- Ez szánalmas. -veti oda félvállról, olyan flegmasággal, mint ahogy a tornacsukáját rúgja le lábáról- Azt hiszed érdekel bármi, amit mondasz? Azt hiszed idejössz, és majd te megmondod a frankót? Gusztustalan, hogy a saját anyánkat mocskolod be, hogy magadat tisztogasd. Közlöm, hogy nem hiszek neked. És jobb, ha hozzászoksz, hogy nekünk már nincs közünk egymáshoz. Anya teljesen össze van törve, hogy mered...hogy mersz ellene hangolni? -szavai elfojtott suttogások, telis-tele undorral. Azt hiszem hányingerem van, forog a világ.

- Ellene hangolni? Csak az igazat mondom! 

- Nem, te csak magadat mented. De felesleges, elástad magad egy életre. Nagyon jól passzolsz apához. Mindketten egyformán önzőek vagytok. De nem baj, majd én ott leszek anya mellett. Szégyell téged! És én is! -szemei szikrákat szórnak felém, mintha így akarna eltenni láb alól. Ha így folytatja, sikerül is neki.

- Hallod te, hogy miket beszélsz? Niall... -hisztizek, és nincs már harag, düh, vagy efféle erős érzelem bennem. Gyenge vagyok, akár egy kismadár a szembe szélben. Szeretem az öcsémet, de most nem értem. Miért mond nekem ilyeneket? Mit tettem? - Mit csináltam rosszul? -kérdezem a teljes megsemmisülés szélén. Bár ne kérdeztem volna, én hülye. Mintha szándékosan ingerelném Niallt, hogy zúzzon darabokra. Tálcán kínálom a lelkem...

- Mindent. A helyedben pedig nem lennék úgy oda apától. Biztos nem merte neked megmondani az igazat, mert gyáva. Ha van egy kis eszed könnyen rájössz: borzasztó gátakat szabott köztük az, hogy a lányuk egy lelki nyomorék. 

Hm.

-Nina jól vagy? -hallom meg Rosie hangját, és azon kapom magam, hogy bőszen bólogatok, akár egy idióta. Gépiesen lépegetek hátrafelé, ki az ajtón. Hallom ahogy becsapódik mögöttem, én pedig már egy taxiban ülök. Atyavilág, nem vagyok normális, hogy idejöttem. Miért, miért, miért kell nekem örökké a problémák után mennem? Maguktól is megtalálnak, hiába váltottam lakhelyet. Egy egyetemes barom vagyok! Tutira van valami belső kényszerem arra, hogy verbálisan megalázzanak, a földbe tiporjanak, és elhordjanak a világkerekség legszörnyűbb emberének. Nocsak, úgy tűnik kiváltképp imádom, ha mindezt a hozzám legközelebb álló emberek teszik.

Nos, még pár órája felírtam a csuklómra: derűlátás. Most pedig azt érzem, hogy pokolba a derűvel. Pokolba a házassággal, a hazug anyákkal, pokolba a családommal! Elkeseredett vehemenciával dörgölöm szappannal a csuklómat, de a fekete filc nem akar lekopni, bőröm már vöröslik. Mindegy. Engedek egy kád meleg fürdővizet. Elegem van mindenből. Igen, érzem ahogy szaggatja belsőmet a düh, és muszáj, MUSZÁJ valamivel kiadnom, különben megőrülök. Tudom, hogy ez nem normális... de kiveszem a konyhaszekrényben talált összes tányért, és egyesével a krémszínű csempére ejtem őket. Aztán áldozatom lesz még három cserépnyi fura növény a nappaliban, egy állólámpa, de szerencsére az akváriumot elkerüli haragom. Repülnek a párnák, a kanapét kibelezem, a távirányító szinte átszeli a lakást. Zilálva állok meg a pusztításban. Ezzel meg is volnánk, a csobogó vízről eszembe jut: jöhet a fürdő.

Kegyetlen módon tépem le ruháimat magamról. A forró víz mintha lemarná bőröm. Szinte fázok az erős perzseléstől. Apró tűk szurkálják bőrömet mindenhol. A fejemet a hűs csempének döntöm, érzem, ahogy patakokban folyik homlokomon a verejték. A 'derűlátás' felirat nem akar eltűnni. 

Jé, milyen csend van.

Hallod?

De jól esik.

Rosszul zártam el a csapot, s egy-egy csepp víz hangos robajjal pottyan alá. Csöpp...csöpp. Percekig hallgatom. Szinte visszhangzik a fürdőszoba. Aztán meghallom saját sóhajom, egyszer, aztán újra és újra. Mintha máglyán lennék, nem is vízben. Ez az emésztő csend csak arra jó, hogy a fejemben levő hangok kiordibálhassák magukat. Kezem a fülemre tapasztom, de hiába. A hangok odabent vannak. Szenvedve csúszom le a kádban, s merülök a víz alá. Hajam tekergő indaként terül szét, csiklandozza a vállam. Buborékokat fújva török felszínre. Megkönnyebbülve észlelem, hogy a hangok elnémultak. Éppen kezdenék ellazulni, mikor ijesztő dolog történik; az egyik csempén megjelenik egy szó: lelki nyomorék. Filctollal írták rá. Megáll bennem az ütő, mikoris feltűnik egy újabb ilyen felirat, s mire észbe kapok az összes csempén áll egy. Lelki nyomorék.

Lelki nyomorék.

Olvasom el huszadszorra is. Pánik tör rám, egészen elhagyom agyam. Kiugrok a kádból, és zokogva rohanok be Louis szobájába. A takaró alá bújok, s remegve várom, hogy végre felülkerekedjen rajtam a derűlátás. Lopva a csuklómra pillantok, s hihetetlen, de a felirat eltűnt...A Louis illatú párnába rejtem arcom, bőgök, nincs mese. 

Valaki áll az ajtóban. Félve felemelem a fejem, és egy csapásra elszáll minden kín; Louis az. - Szia kis lelki nyomorék! -integet, én pedig márvánnyá kövülök. Sikítani akarok, de egy hang sem akar kijönni torkomon. Mint akit defibrillátorral sokkoltak, úgy ugrok fel az ágyban. Micsoda rémséges álom. Hajnali egy van, világítja arcomba élesen a digitális vekker. Louis még nem jött haza? -ez a gondolat ötlik fejembe egy kósza és kába pillanatra. Félálmomban visszadőlök a puha párnára.

Hajnali kettő. Nyílik a bejárati ajtó. Louis tapogatózik a sötétben, majd halkan beleszól a levegőbe: - Nina, fent vagy? - Mivel nem jön válasz, lábujjhegyen fojtatja útját a nappali fele, de mikor fényt kapcsol, tátva marad a szája. Egyből borzalmas érzései kerekednek, kirohan a konyhába. A szemei is már egy békáéval vetekednek. Aztán a pulton egy cetlit talál rajta ez áll, az írásból kizárólagosan csakis Nina firkanthatta: 

TO DO:

- összesö feltakarítani

- új tányérokat venni

- megcsókolni Louis-t, és reménykedni, hogy megbocsájt

- megkérdezni Louis-t, hogy az a béna, porcelán hal, ugye nem valami pótolhatatlan emlék volt

- helyreállítani a nappalit

- új növényeket ültetni

- megkeresni, hova dobtam a távirányítót

- venni Louis-nak egy hasonlóan béna, porcelán halat.