Utolsó fejezet: 83. rész - Fatális

- Nina, még csak hozzá sem nyúltál a reggelidhez! Nem szereted a sajtos rántottát? -kérdezte Celine aggódva, és le sem vette szemét a pulton könyöklő lányról.

- Most nem vagyok éhes -morogta oda orra alól. A nő gyanakodva sandított Keane-re, aki éppen az üres tányérját tette a mosogatóba.

- Hagyd csak, majd én elmosogatok -fordult felé a nő.

- Köszönök mindent Celine. Úgy alakult, hogy még ma hazautazom -közölte úgy, mint aki nem bánja, ha Nina nem hallja.

- Máris? De... -kapott a fiú után, de ő fel is sietett az emeletre a cuccaiért.

Nina persze éles hallásának köszönhetően mindent értett, s azonnal Wilo után rohant.

- Keane! Várj már! -loholt a nyomában, de a fiú nem fordult hátra. Végül a lány erőszakos karjai állították meg.

- Elmegyek Nina -hajtotta le a fejét.

- Ne! -csóválta a fejét a sírás szélén.

- Csak ez az egy út van - motyogta, majd mélyen, szenvedő arccal beleharapott saját felső ajkába. Ujjait izzadt tenyerében morzsolgatta.

- Ne hagyj magamra! Annyira belefáradtam már, hogy egyedül vagyok -sóhajtotta Nina, majd ujjaival végigfésülte haját.

- Én is -értett egyet elfogyó hangon. Egy pár megfeszült pillanatig nézte a lány zöld szemében gyűlő könnyeket, aztán azon kapta magát hogy leguggolt, s arcát a kezébe temette. Rángatózott a válla a zokogástól, és nem akarta abbahagyni. Nina bűnösnek érezte magát. Nem hogy élete legnagyobb hibáját követte el, még Keane lelkét és megtiporta felelőtlenségével. Jelenleg jobban gyűlölte magát, mint az életét. Utoljára akkor gyűlölte így magát, mikor...és annak majdnem végzetes lett a vége. Tudta jól, hogy fatális félrelépését nem teheti jóvá soha. Soha. Keane Wilónak pedig mennie kellett; ahogy ő maga mondta: csak ez az egy út van.

Igen, ez az egy, ami a lányt nyílegyenesen végzete felé lökte. Nincs hátraarc Nina.

Harry úgy gondolta fokozza a játék izgalmát. A fürtös szívtipró pedig tisztában volt vele, hogy ami neki mézédes kaland és szórakozás, az Jolene számára kőkemény félelem és küzdelem, igazi, őszinte reflexiókkal. Éppen ezen játszma jegyében várta ott gyenge áldozatát, lapos, hosszú sportautójában, a Selsdon Road 29. előtt parkolva. Tekintetét egy percre sem mozdította el a barokkos épület vaskos fa ajtajáról; pattanásig feszült idegekkel figyelte, mikor nyílik ki, s lép ki rajta az a lány.

- 6 óra múlt két perccel. Vége van a szakkörnek, mindjárt itt lesz -mormolta magának, és meglepődött, hogy hangosan kimondta, amire gondolt. Utált várakozni, a frász tört rá közben. Ajkait harapdálta, a kormányt szorította, kinyitotta a kesztyűtartót vagy ötször, le-és feltekerte az ablakot, a rádió gombjait nyomogatta. Aztán egyszer csak kitárult az ajtó szárnya, és egy lehetetlenül apró, alig észrevehető alak tűnt fel. Harry fiatal arcára rafinált és ördögi vigyor kúszott. Leengedte az ablakot, és várta, hogy besétáljon a kelepcébe lánygyűjteményének talán legértékesebbike.

Jolene komor arccal lépdelt le a lépcsőn, majd mikor felismerte a sportautó volánjánál ülőt, lábai megálltak. Nem mert moccanni. Szándékosan nem hívta Harry-t mostanában, azon volt, hogy még idő előtt lezárja ezt az amúgy is halálra ítélt dolgot...

- Szia angyalom! -integetett neki oda a fenevad, a lány némán rázta a fejét.

- Most nem jó...nekem mennem kell -dadogta gyorsuló pulzussal, de képtelen volt odébb állni.

- Talán találkád van egy fiúval? -kérdezte a göndör huncutan. Nyernie kell, és nyerni is fog.

- Családi vacsora lesz. Mennem kell -hangja szaggatott volt, mint mindig.

- Egy kicsit késel -rántotta meg a vállát féloldalas vigyorral.

Jolene nem mondott semit, nem mozdult semmit. Harry meg akarta győzni: - Olyan élményt hagysz ki, amit nagyon megbánnál!

- Nem bízom benned! -csattant fel hirtelen a sötét tincsek mögül egy harmatos hang. Harry mosolya tovább nyúlt.

- Pedig kéne. Véletlenül tudom, hogy Martin Ford a kedvenc modern festőd.

- Hogy jön ez ide? -kérdezte úgy, mint aki nem akarja hallani a választ.

- Gondolom tudod, hogy éppen Londonban van a legújabb kiállításával. És azt is, hogy a miniszterelnök kaliberű emberek juthatnak csak be oda. A magadfajták soha. -maga fele intette a lányt kérlelő tekintettel, mire Jolene vonakodva, nagyon lassan lépdelt oda a vezető ablakhoz. - A Harry Styles félék pedig akárhova bejutnak. Na, akarod Jolly? -kihívóan égbe szökkent egyik szemöldöke, olyan fölényes és arrogáns volt, hogy azzal nem lehetett versenybe szállni.

- Hol van benne a csapda? -merte megkérdezni a lány, s közben vacogott a hideg szélben.

- Hm -kacagott fel halkan a fürtös, majd annyit mondott: - Fogy az idő, pattanj be!

A lány ismét felülírta józan esze utasítását, és vakmerően beszállt a futurisztikus járgányba. Csak úgy száguldottak South Croydon utcáin. Harry elégedett volt. Pár ilyen húzás, és végérvényesen feltöri a lány páncélját, és akkor majd mérhetetlen őszinte és meglepő érzelmeiben fog fürdőzni; ez volt a cél: kicsalogatni a kis tündérből az elnyomott énjét, a felelőtlen és lázadó oldalát. Már ha van ilyen, de lennie kell. Még Jolene-ben is. Harry tudta, hogy kell cselekednie: amíg a lány a Crystallize nevű tükörpalotában tátotta száját a maga kis paradicsomában, addig Harry türelmesen megvárta őt a kocsiban. Jolene boldog volt, a saját fojtott, gyanakvó módján, de amikor észrevette, hogy elszaladt az idő, szabályosan pánikba zuhant.

- Nyugalom kicsilány, gyorsan otthon leszel -a higgadtság azonban nem volt ragályos.

- Már késő, nagyon késő! -nyöszörgött szenvedő arccal. Harry semmit sem értett, de figyelmét hamar el is terelte egy mély vágás, amely előbukkant a lány alkarjánál. Épp a pirosnál álltak.

- Mit csináltál a karoddal? -kérdezte homlokát ráncolva.

- Az..az semmi.

- És miért is ilyen fontos ez a családi vacsi? -hangja számonkérő volt, Jolene riadt őzike módjára húzta össze magát a nagy és ellazítóan kényelmes ülésen. Harry a gázba taposott, a lámpa éppen ekkor váltott zöldre.

- Apám család-centrikus ember -mondta akadozó lélegzettel, ami Harry számára ismételten indokolatlannak tűnt.

- M-hm. De azért csak megérti, ha kicsit késel azért, mert életed leginspirálóbb képeit nézted végig, nem?

- Nem igazán megértő típus -rázta meg fejét, s igyekezett visszatartani könnyeit. Nem akarta, hogy Harry még ennél is gyengébbnek higgye, ráadásul csak tovább kérdezősködne.

- Nem szeretnél erről beszélni, igaz?

- Nem.

Úgy látszott, mintha Styles ennyiben hagyta volna az ügyet, és tiszteletben tartva a lány, felé nyitni nem akarását, nem szólalt meg többet. Egyenes, szakíthatatlan tekintettel meredt az útra, nem kímélve a motort, ami félelmetes hangon morgott alattuk. Az igazi meglepetés az volt, mikor az ébenfekete hajfüggöny mögül halk kérdés törte meg a csendet.

- Miért foglalkozol velem?

Harry kanyargós tincsei közé fűzte ujjait, majd oldalra sandított a lányra.

- Mert izgalmas vagy.

- De én nem akarok játszani -tiltakozott lágyan, mintha éppen az ellenkezőjét akarná sugallni.

- Evés közben jön meg az étvágy -jegyezte meg ördögien, majd végignyalt alsó ajkán. Jolene-nek ideje sem volt megborzongani, mert figyelmét hirtelen egész más kötötte le. Egész pontosan  az előttük kígyózó, végtelenbe nyúló kocsisor.

- Csak ezt ne! -lehelte maga elé fáradtan, már biztos volt benne, hogy nem bírja lenyelni könnyeit.

- Mi a frász? Közúti baleset? -nyújtogatta nyakát a sofőr, de semmit sem látott az előttük dekkoló kocsiktól. Nagyon úgy festett, hosszú ideig nem fognak tudni elindulni, és ennek csak és kizárólag Styles örült, de nagyon.

- Addig legalább megismerkedhetnénk közelebbről is, hm?

- Csak egy vagyok a milliónyi rajongóid közül. -dadogta elpirulva.

- A legszerencsésebb egy -bólintott a fiú, de sokkal inkább fenyegető volt a hangsúlya, mint barátkozó. A lány képtelen volt ellenállni a támadásnak. Nem volt ereje felemelni pajzsát. Elámulva hagyta, hogy ép esze eltompuljon, s csak nézte a fürtös srácot, karakán alakját, kidomborodó arcizmait. Ténylegesen hipnózisba szédült, mert felemelte hófehér, jegesen hűs kezét, és megérintette Harry világsztárosan kellemes színű bőrét. A fiú lehunyta szemét, így Jolene még jobban tudott oldódni. Végigment Styles járomcsontján, homlokán, majd orrának vonalán; végül puha ajkaihoz ért, kicsit habozott, de megérintette azokat. Szívesen belecsókolt volna a lány kezébe akkor, de okosan akart játszani. Lassan kinyitotta élénk zölddé erősödő szemeit, és halkan azt súgta: - Én jövök.

Jolene halhatóan nyelt egyet, de engedelmesen lecsukta szemfedőit. Mellkasa irtó gyorsan emelkedett fel, és süllyedt le. Harry gonoszan elmosolyodott, majd a lány kabátból kilátszó dekoltázsán állapodott meg ujjaival. Alig észlelhetően kibújtatott két gombot a szövetkabáton, és lejjebb vonta kezét a felhevült bőrön. A lány hirtelen összerezzent, szemei kipattantak, s oly könyörgően meredt a fiúra, mintha azt kérné: - Ne ölj meg, kérlek!

- Nincs semmi baj -csitította suttogva, akár egy álmából felriadt kislányt az apukája- Nem kell félni! Ha félsz, csak szólj! Rendben? Semmi olyat nem teszek, ami ártana neked, jó?

Válaszul egy bizonytalan "jó" érkezett. Styles hiába élvezte, taktikát kellett volna változtatnia. Csakhogy nagyon tetszett neki ez a taktika. Nem ért rá megbotránkozni saját viselkedésén, s azon, hogy színtiszta örömmel tölti el, ahogy látja a rettegést tündökölni a lány éjsötét szemeiben.

Kezeit inkább feljebb emelte, hosszú ujjait pókszerűen kúsztak fel a hófehér arcocskára. Aztán a fekete hajat simogatták. Nagyon finoman, úriember módjára hajolt közel, és hintett egy lehelet bársonyos puszit a halántékára.

- Most már...-sóhajtott a lány halkan- elég.

Harry megsüketült, a nyakához futtatta ajkait. Erős, rámenős csókokat adott, figyelembe se véve Jolene szűnni nem akaró, ellenkező nyöszörgését. Styles hormonjai kissé túltengtek, s a dolgok így rossz irányba lódultak meg.

- Hagyd abba! -kérte még mindig nagyon finoman. De Harry nem értett a szóból, éles fogait elővéve kóstolt a vérbő húsba. - Harry! Elég! -szökött ki torkán az őszinte riadtság, vehemensen taszította el a nyakára tapadt fiút.

Harry résnyire nyitott ajkakkal lihegett.

- Sajnálom, átléptem a határt -ismerte be, de nem szégyellte el magát látványosan. Visszahúzódott a saját térfelére.

- Megijesztettél -kapott nyakához a kis ártatlan, majd sietve begombolkozott.

- Fel kéne hívnod apádat, ez eltarthat egy ideig -bök ki a szélvédőn- Jolene? Hallod? Te sírsz? -rázta meg vállát, mert nem látta az arcát, csak hallotta a szipogást.

- Jobban kedveltelek, amikor csak a poszteremről néztél rám. Biztonságosabb volt.

- Ha azt akarod, nem zaklatlak többé. Ez a baj? -kérdezte ellágyult hangon, kedvesen, levakarhatatlan aggodalommal. Nem akarta elhinni, hogy ez a lány itt, most miatta sír.

- Ha bárkit megkaphatsz, miért pont én kellenék? Nem kellenék. Csak levadásznál.

- Az istenért, te meg hagyod! -csapott a kormányra, a lány pedig tátott szájjal ugrott meg ültében.

- Téged bálványoz minden tinilány? -reszketett undorodó hangja, könnyei megállás nélkül folytak le egészen álláig.

- Nem tudom, hogy csinálod, de megőrjítesz -ismerte be, majd zsongó fejjel észrevette, hogy a kocsisor végre elindult.

Amikor megérkeztek a Brighton Road-ra, Harry lefékezett az út szélén. Jolene idegesen nézett körbe az utca emberein, majd sietve kiszállt. Semmit sem mondott. Harry lemondóan kísérte tekintetével a lány lépteit a járdán. Aztán a szél a hajába kapott, és megláttatta nyakát, melyet egy jókora véraláfutás színezett. Styles nem ismert magára: hogyan vadulhatott be ennyire? Hogy bánthatta? Ez ellenkezik saját a maga által felállított játékszabályokkal.

- Game Over, Hazza -motyogta oda magának- Game Over.

Mindeközben Nina Horan a vészcsengőért nyúlt, aki történetesen Dr. Kettsbergnek hívnak. Amint belépett a doki kellemes hangulatú szobájába, megvadultak érzékei, elborult az agya, tombolnia kellett.

- Szia Nina, gyere, már vártalak! -ült le a pasas saját kis foteljébe.

- Nem hiszem el, hogy még mindig magához járok. Hogy még mindig egy pszichomókus kell ahhoz, hogy lépni tudjak. Nem hiszem el, hogy nem tudom soha kézben tartani az életemet! -kiabált váratlanul- Ha elmondom mi történt... -nevetett fel kényszeredetten- Ha elmondom mit csináltam, még maga is kiakad! Dilisnek fog hinni, és elárulom: nem téved sokat. Gyűlölöm, hogy ennyire ösztönös vagyok! Gyűlölöm, hogy nem lehet normális életem! -ekkora már annyira kikelt magából, hogy megfogott egy széket, és az ajtó felé hajította. A doktor érdeklődve figyelte a jelenetet, s húzta be nyakát a hangos robajra. 

- Esetleg ajánlhatom azt a csúnya állólámpát? Nyugodtan törd össze, a sógornőmtől kaptam. Az egy igazi ribanc. 

Nina megtorpant, és elnevette magát. Dr. Belédlátok sosem használt még egyetlen csúnya szót sem.

- Bocs, hogy állat módjára viselkedem -rogyott le a kanapéra- Azért még meghallgat?

- Hát persze!

- Vagy tudja mit? Kérhetnék egy szívességet?

- Igen.

- Nem lehetne, hogy ezúttal levetné magáról az analizáló dokimókus jelmezt, és beszélgetne velem, mintha barátok lennénk?

- De hát nem azok vagyunk?

- Azok vagyunk.

- A dokimókus a bőröm alá ivódott, de ígérem, nem csak némán hallgatok majd.

- Kösz -biccentett oda a lány hálásan.

- Azt hiszem, akkor itt az ideje, hogy letegezz! 

- Jófej vagy, doki! -ült törökülésbe- Na, kapaszkodj meg, mert olyat mondok, hogy elájulsz!

Harry csorba önbecsüléssel szedte a kanyarokat az esőtől nedves aszfalton. A műszerfalra erősített mobilja csörögni kezdett, és azonnal ki is hangosította.

- Louis!? 

- Szia Harry! Figyelj, csak azt akarom mondani, hogy bocs mindenért.

- Oké, oké, felejtsd el. Inkább azt mondd, te hogy vagy? -rágta a száját feszülten.

- Úton vagy?

- Igen, de kihangosítottalak, nyugi. Szóval? 

- Nem tudom, hogy vagyok. Mindig változik. Egyik percben meg akarok halni, aztán meg azt érzem semmi baj, az élet megy tovább. Harry, ezzel most tényleg piszkosul nehéz megbirkózni -hangja elcsuklik, de hallható, hogy nem akarja engedni.

- Rossz barátnak érzem magam, nem tudok miben segíteni.

- Az a legjobb most, hogy tudom, hogy mellettem állsz.

- Figyi Louis, ugye semmi alapja nincsen annak, hogy te és Lara újra...

- Újra mi?

- Összemelegedtetek, vagy ilyesmi?

- Ezt meg honnan szedted?

- Ninától.

A válasz egy halk és gúnyos kacaj.

- Louis, szórakozol? A csajod totál ki van, remélem tudod. Mesélte, hogy mi történt a temetésen, amire ugye nem hívtál meg. Ráadásul... -Harry inkább elhallgatott, de tudta, hogy későn.

- Ráadásul?

- Anyukád felhívta az eset után Ninát, elnézést kérni a nevedben, és olyan utalásokat tett neki, amiből az jött le, hogy talán most jöttél rá, hogy Lara a te biztos társad. Ahogy kifordultál magadból, már nem tudom mit higgyek. 

- Csak bennem higgy, ilyen egyszerű.

- Nem egyszerű.

- Ó. Hát ez kedves.

- Nem akarok veszekedni. Csak féltünk. Mostanában mintha nem az igazi Louis lennél. Nem vonhatsz ezért kérdőre.

- Rendben, nem is akarlak. A héten még mindenképpen itt maradok Doncasterben, mire visszajövök, a régi Louis leszek, megígérem.

- Annyi időt kapsz, amennyit csak akarsz. Bízom benned, komolyan!

- Értékelem. Remélem Nina is ezt teszi -hangja lemondó.

- Nem ijesztgetésképp, de...

- Nagyon durva voltam, tudom. Mit mondott neked?

- Nézd, Nina a barátom, nem akarok kettős ügynökösdit játszani. Az ő bizalma is éppolyan fontos.

- Akkor csak vázold fel! Mennyire súlyos a helyzetünk?

- Hát Louis... meglehetősen.

Ahogy Nina kiadta magából a kendőzetlen igazságot, idegörlő pillanatoknak nézett elébe, ahogy a doki döbbent arcán átsuhanó baljós reakciókat fürkészte.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy átléptél egy nagyon magas határt? 

- Igen -bólintott lüktető halántékkal, majd egész arcát egy díszpárnába temette.

- Szembe kell nézned a lehető legnagyobb félelmeddel. Azzal, hogy elveszítheted őt. Könnyen lehet, hogy el is fogod. -Kettsberg éppolyan nyugtalan volt, mint a lány. Filctollával mappájának fedelén dobolt, aztán egy üres lapot vett elő.

- Ne mondd ezt! -ugrott fel a lány újra ülésbe- Kell, hogy legyen valami mentőöv! -soha nem volt még ennyire reményvesztett és kiszolgáltatott. Jóformán bármit megtett volna azért, ha helyrehozhatta volna. Dr. Röntgenszem kegyetlen arccal fogta fogai közé a toll kupakját, s a lapra egy szót vésett fel. A lány felé fordította; az állt rajta: TÚL KÉSŐ.

- Nem lehet. Biztos van rá esély, hogy Louis megérti, mit miért tettem. 

- Na és miért?

- Szerintem tudod már. Innen érzem, ahogy átvilágítanak a szemeid, mint egy detektor.

- Igazold be kétségeim. Meséld el, miért tetted!

- Nem hívott meg a papája temetésére. Amikor mégis elmentem üvöltözni kezdett velem, és úgy tett, mintha nem is ismerne. Láttam, mennyire kiborult. Tekintete közönyös és fakó volt, mintha sosem szeretett volna. Ezt nem tudtam feldolgozni, aznap este pedig még a szokottnál is depressziósabbnak éreztem magam, mert előtte  nem sokkal beszedtem pár...olyan bogyót.

- Miféle bogyót, Nina? -markolta meg a karfát a férfi. Sosem volt még ennyi érzelem az arcán.

- Nem tudom pontosan, egy régi havertól kaptam. Szükségem volt rá, mert előtörtek azok a régi érzések. Amikor minden olyan...és...nem tudom én csak...tudod...-dadogta, majd levegőért kapkodott, így állítva meg zokogását. A doktor nem szólt semmit, Nina magától folytatta. - Az a sok trauma sosem múlik már el. Pánikszerűen tört rám megint az egész, Keane pedig egyszerre megnyugvásba ringatott. Tudtam, hogy én is így hatok rá, ez pedig tovább csitította lelkem. Ördögi kör volt, és csakis így érhetett véget. Hogy megtörtént. És most Wilo is tönkrement ebben az egészben, haza is utazott. Én pedig újra itt vagyok.

- Túlságosan is kedvellek ahhoz, hogy végignézzem, ahogy összeroppansz. Bárhogy is lesz, nem leszel egyedül. Ezt vésd az eszedbe!
- Menthetetlen vagyok, doki?
- Az azért túlzás.
- Szóval igen.