84. rész - Száguldás, porsche, szerelem?

Miért?

Egy apró kérdőszó csupán, ami nagy port kavart körülöttem, és most szép lassan megfullaszt. Milliónyi gondolat kergetőzik fejemben. Éjjel és nappal, folyamatosan. Ha nincs is értelme, akkor is ott köröz felettem a 'miért'. Valamiért. Miért alakult minden így? Miért pont most? Miért velem történt ez? Miért nem mással? Miért is?

Körülöttem úgy nyüzsögtek az emberek, mint a felbolygatott hangyák. A nap már lement, az éjszaka fényei hangulatosan beborították a várost.

- Megtennéd, hogy nem bököd ki a szemem? -morrantam oda az egyik fotósnak. Igazán gyenge idegállapotba tudtam jönni, ha ismeretlen alakok átlépik a személyes szférámat. Pláne, ha már levegőt sem kapok. És nem csak a magam körül felkavart porra gondolok.

Két perc múlva egy szemrevaló luxusjárgány fékezett le az út szélén. Fellélegezve rohantam felé, majd elhessegetve magamtól a vakuszóró fenevadakat, bepattantam az anyósülésre.

- Szia Haroldka! - kifújtam magam, tarkóm a puha fejtámlának döntöttem.

- Nagyon rád másztak a rohadékok? -bökött fejével a járdán ólálkodó, kamerás alakok felé.

- Csak a szokásos. Az egyiknek szerintem külön fotósorozata van a szeplőimről.

- Hol vannak a szeplőid? -emelte fel egyik szemöldökét, zöld szemei pedig úgy cikáztak rajtam, hogy szinte már csiklandozott. Arcába toltam az enyémet, orrunk hegye összeért. Nem vártam volna, de elpirult. Gyorsan visszahúzódtam a saját térfelemre.

- Látod? Ott vannak a szeplőim -fontam össze kajraimat mellkasom előtt, mire ő zavart lepettséggel túrt bele fürttengerébe.

- Tényleg ott vannak. Még sosem láttam.

- Még sosem voltál ilyen közel - vigyorodtam el. Szeretem ezt a kölyköt, és erre csak most jöttem rá -Klassz a verdád! Vezethetek?

- Mi? Te? Ezt?

- Háromszoros igen.

- Itt van a jogsid egyáltalán?

- Minek az? -rántottam meg a vállam.

- Nina...- sóhajtott fel ábrándosan.

- Itt van cseszd meg, hogyne lenne itt! Na, légyszi, jól vezetek!

Pár másodpercig bámult maga elé, aztán a kormányra csapott, megforgatta szemeit, kiszállt, én pedig gyorsan átmásztam a volán mögé. Fürtös gyorsan bepattant mellém.

- Öveket bekapcsolni, miszter! -fontam ujjaimat a kellemes tapintású kormánykerékre. Felbőgettem a motort, mire egy löket adrenalin száguldott végig bőröm alatt.

- Istenkém, most segíts meg! -takarta el szemeit a fiú, és lejjebb csúszott az ülésen.

Pár perc múlva aztán Harry beismerte: - Oké, tényleg egész jól vezetsz.

- Csakhogy beláttad végre, öcsi -kacsintottam rá, majd fura arcot vágott, és feneke alá nyúlt.

- Hát ez? -vett elő egy kis pénztárcát- Ez a tied?

- Nem.

- Akkor...? Ó, ne -súgta maga elé, mire kíváncsian felé fordultam. Idegesen forgatta kezében a kis piros bőr batyut, arany csattal a tetején.

- Mi bajod? Miért vágsz ilyen arcot? -faggattam, de teljes letargiába esett.

- Te csak az utat figyeld! -int ki a szélvédőn feszülten - Ez itt Jolly-é.

- Jolly?

- Jolene.

- Ja. Amúgy örülök, hogy jól elvagy vele, meg minden, de komolyan gondoltad, hogy egy rajongót hülyítesz? Ő is csak játéknak kell, hm?

- Ne okoskodj már! Csak egy lány, aki szereti a zenénket. És ő más. Teljesen más, mint bárki.

- Hű.

Nem akartam kérni, hogy meséljen, de láttam rajta, hogy jót tenne neki, ha kibeszélné magából a dolgot. Most, hogy nincs itt Louis, nekem kell beszámolnia mindenről.

- Túl rendes lány. Rájöttem, hogy annyira védtelen és ártatlan, hogy kegyetlenség lenne tőlem, ha meg akarnám magamnak szerezni. Tudod? Nincs jogom ezt tenni vele. Éppen ezért ma találkoztam vele utoljára. Ő pedig még csak nem is akarta, hogy másképp legyen. Könnyen elengedett, de nem értem miért. Nem értem őt egyáltalán. Őt akarom, de ezzel bántanám. Mivel nem bánthatom, nem láthatom többé.

- De itt a tárcája.

- Tudom. Ezt vissza kell kapnia.

- Ez egy égi jel, Haz -lököm meg vállát, mire felhorkan csibészen mosollyal.

- Egek, Nina Horan hisz ezekben a humbug dolgokban?

- Nem azt mondtam. De te hiszel.

- Oké. Mennyi az idő?

- fél 9. Tudjuk, hova megyünk?

- South Croydonba. Többet nem tudok. De ismerek valakit, aki bármit kiderít nekem -mondta, majd mobilját nyomkodta. Apámat hívta, hát persze, hogy őt. 10 percen belül jött is egy sms tőle, minden szükséges infóval Harry galambocskájáról. A teljes neve Jolene Mushwel, a Stanhope Road 43 alatt, a 11-es számú ajtó mögött lakik. Ennyi nekünk bőven elég volt ahhoz, hogy megtaláljuk a lányt. Harry-t meg még sosem láttam ilyennek. Megkattant, de látványosan. Aztán kérdezgetni kezdett engem, így akarta elterelni saját figyelmét. Nem úsztam meg, előjött a legrosszabb téma, ami csak létezett jelen pillanatban.

- Na és hogy-hogy Keane visszament Californiába?

Kérdésére légcsövemben akadt a levegő. Nagyot nyeltem, hátha tudok uralkodni magamon, és megpróbáltam annyival megölni a párbeszédet, hogy "saját vállalkozást indít, sok dolga volt." De Harry nem állt le, és ezzel felrázott egy egész méhkaptárt. Csakhogy a gyilkos méhek bennem bolyongtak.

- Kijutott neki a rosszból, pedig nagyon rendes srác. Azért jól érezte itt magát?

- Hagyjuk őt, jó? -préseltem ki ajkaim közül, lábfejem pedig görcsösen rányomódott a gázpedálra. A motor hangosabban morgott a kelleténél.

- Miért, történt valami? Nina, tudod hogy megbízhatsz bennem. Összebalhéztatok valamin? Mondd már el! Vagy tartsd magadban, nekem úgy is jó -hangja a végén pimaszra sikerült. Az érzés, hogy lassan remegni kezdtem a száguldó autó gyorsasága miatt, valahogy eltompult, mert csak ez tudta ellensúlyozni azt a megfoghatatlanul kínzó érzést, ami előtört belőlem. Ahogy Harry Wilóról beszélt, mind jobban vesztettem el fejem.

- Hé, kislány, lassabban! -nézett ki ijedten az üvegen- Itt nem hajthatsz ennyivel! -emelte fel tengermély hangját- Nyakunkra akarod hozni a zsarukat?

- Fogd be, fogd be, fogd be! -dörrentem fel, nyelvembe haraptam, nyeldestem a torkomat fojtogató érzés ellen. Alig érzékeltem a sebességet, úgy éreztem, mintha lebegnénk, mintha egy helyben lebegnénk.

- Szent isten, Nina! -fürtös hangja gyermeki riadtsággal telt meg- Lassíts már, könyörgöm! Meg akarsz ölni? -ordított rám, mást nem tehetett. Még mindig volt hova gyorsítanom. Ha csak egy kicsit is megrántja kezem, lerepülünk az útról. Sokkot kaptam, amikor a sebességmérő számlapjára tévedt könnytől fátyolos tekintetem. Mikor realizáltam, mennyire életveszélyes, amit csinálok, pánikba jöttem. Levegőért kapkodtam, segítséget vártam.

- Jól van Nina, semmi baj, csak nyugodj meg! Óvatosan emeld feljebb a lábad a pedálról, nem lesz semmi baj - dadogta Styles, de az, hogy az ő hangja is furán elvékonyodott, csak tovább nehezítette a helyzetet.

- Dehogynem, Harry! Dehogynem! Már baj van, óriási! -olyan voltam, mint akinek pánikrohama van. Villámszerűen villantak fel a szembejövő autók fényszórói, az út pedig egyre csak kanyargott, úgy zúdult alattunk, mint egy sebes folyó. Egyre nehezebb volt irányítani a porschét.

- Nina, én élni akarok! -Harry-n halálfélelem lett úrrá- Hallod! Lassíts már!

Vettem egy mély levegőt, ujjaim görcsösen szorították a kormányt. Harry szavai varázsütésre kijózanítottak, egyre lassabban haladtunk. Sikerült összeszednem magam.

- Sajnálom. Nem akartam -böktem ki majd kiugró szívvel. Louis-t akartam, nagyon.

- Nem csak mi kettőnk életével játszottál most. Úristen. -sóhajtott, majd hátravetette fejét, és lehunyta szemeit. Igaza volt, megint felelőtlen voltam. Miért van az, hogy a saját harcaimban vívódva másokat is bajba sodrok? A testemben mintha két lélek lakozna. Az egyik pedig annyira kiszámíthatatlan és veszélyes, hogy lassan átveszi az irányítást. Miért reagálok mindenre olyan hevesen, s utána miért próbálom elhitetni magammal, hogy minden rendben velem?

- A következő kereszteződésnél balra -szólalt meg hosszas csend után a fürtös.

- Oké -rebegtem gyáván.

(ajánlott zene)

Megérkeztünk. Harry aggódva pislogott a társasház falaira. Nem mondtam neki semmit, pedig olyan savanyú arcot vágott, hogy talán mondanom kellett volna neki valamit. Ő kiszállt, én meg vártam. Csupán 5 perc telt el, máris visszajött. Ahogy beült mellém, és csak szótlanul nézett maga elé, nem tudtam nem megölelni. Nagyon szorosan, nagyon sokáig. Harry nem az a srác, akit a fényképek, poszterek, videók láttatnak. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak egy kiskutya tekintetű szívtipró, hanem egy hús-vér ember, érzésekkel, tele hibákkal. És szeretem őt, talán ez az, ami a legfontosabb mind közül, a leglényegesebb különbség. Eleinte vele is hideg és távolságtartó voltam, de ő valamiért végig a közelemben maradt. Érdekeltem őt.

- Most is érdekelsz, nagyon is -motyogta maga elé, mire rémült arcomat felé kaptam. Akkor eszméltem rá, hogy minden előbbi gondolatom az ajkamon végezte. Talán megőrültem tényleg, talán nem is érdekel már. Tényleg.

- Mi lenne, ha elmesélnéd, mi történt odafent? -kérdeztem tőle- Te beszélsz, én pedig hallgatok -javasoltam, közben beindítottam a motort.

- Néha egész jó ötleteid vannak -duruzsolta letörve- Fura, hogy neked öntöm most ki minden gondolatom, és nem Tommonak.

A név hallatára összerándult a gyomrom. Nem szólhattam semmit, ő beszélt.

- De igazából jobb is. Louis kicsit nem önmaga mostanában. Tekintettel arra, ami vele történt, nem is traktálnám ilyenekkel. Azt is tudom, hogy neked sem könnyű; mind Louis miatt, mind az E-motion miatt. A francba is, a rohadékok rendesen kijátszottak. Meg is lepett, hogy nem tettél semmit visszavágásképp, beletörődtél az egészbe, és lehajtott fejjel hagytad, hogy elvegyék azt, amin idáig dolgoztál, amit építgettél. Habár, még így is egy hősnek tartalak. Beszélek itt össze-vissza. De tényleg annak tartalak. Mindig nyílt lapokkal játszol, semmi cselszövés. Ha valami nem tetszik, hát odavágod a véleményedet, és nagy ívben teszel rá, mekkora port kavarsz ezzel. Nem tudom megéri-e, minden esetre a legbátrabb ember vagy, akit ismerek. És baromira hálás vagyok, hogy itt vagy velem, meg minden. A legjobb az egészben, hogy hiszek benned, pedig nem régóta ismerlek. De a legjobb barátaimmal is szoros kapcsolatban állsz, szóval nem tudok nem megbízni benned. Éppen ezért merem elmondani, hogy bizony a híres Styles-varázs nem létezik, ugyanis Jolene pár pillanat után rámvágta az ajtót. Mondjuk azért nem ilyen egyszerű a dolog. Felmentem, becsöngettem. Odabentről hangos kiabálást hallottam, férfihang volt. Jolene nyitott ajtót, arcáról kis híján ordított a rémület. Mindig annyira riadt, nem értem. Úgy nézett rám most is, mintha egy földönkívüli lennék. Valamit makogtam neki, majd átnyújtottam a pénztárcát. Amikor elvette, láttam, hogy remegett a kézfeje, komolyan! Megkérdeztem, jól van-e, mire nem túl meggyőzően bólogatott, aztán megint feldörrent a férfihang. Szerintem az apja volt. Jolene azt mondta, tűnjek el gyorsan, de nem parancs volt inkább könyörgés. Tudom értelmetlen, de mintha veszélyben lettem volna, ha még egy percig ott állok az ajtóban. Utoljára a szemébe vesztettem jelentőségteljes pillantásomat, hátha rájövök, mit is érez igazából. Túl ellentmondásos volt ugyanis viselkedése. Azt láttam fekete szembogarában, amit nem hittem, hogy láthatok.

Harry elhallgatott, túl sokáig nem szólalt meg. Furdalt a kíváncsiság.

- Mit láttál?

- Fontos vagyok neki. Akar engem. Ilyen tekintetet nem sűrűn látok. Az érzékeim azt súgják, hogy szüksége van rám. És éppen ezért áldom nyughatatlan szívem, amiért azt a fecnit belecsempésztem a tárcájába.

- Fecnit?

- Ráírtam a számom. Egy újabb kapocs. Ha akarja, megtalálhat -végig a mellette levő ablakon bámult kifelé, ujjával apró köröket rajzolt az üvegre- Fura, de nem tűnt úgy egyáltalán, mintha családi vacsora lenne náluk, mégis erre hivatkozott megint, mikor rám csapta az ajtót. Velem ilyet még egy lány sem csinált, és ez aggaszt.

- Minden úgy lesz végül, ahogy lennie kell -fújtam ki a levegőt elgondolkodva. Ezt a béna mondatot bölcsességnek szántam.

- Ami azt illeti, van még újságolni valóm. Beszéltem ma Louis-val. Felhívott engem.

A fékre tapostam, fejünk előrebukott.

- Hé, mi van? -morgott- Miért álltál meg?

- Semmi csak...-az út szélére húzódtam- amíg róla beszélünk, jobb, ha nem vezetek. -végre valamiben egyetértettem magammal.

- A jó hír az, hogy kezd túl lenni a nehezén. A rossz pedig az, hogy úgy látom, te nem.

- Mióta vetted át Dr. Belédlátok szerepét?

- Szóval eltaláltam! -dörzsölte meg tarkóját- Nézd, én nem akarok most Louis mellett kampányolni, csupán próbálom józanul vázolni a dolgokat, oké? Ismered az érzést, mikor elvesztesz egy fontos embert. Tudom, hogy gyomron vágott, ahogy Lou viselkedett veled, de Larát óvodás kora óta ismeri, és minden nyarat Briggben töltöttek Tommo nagyfaterjánál. Ezért van az, hogy Laránál keresett vigaszt, mert a lány összeköti őt a papájával.

- Pazar hírek, tényleg -dünnyögtem tovább süllyedve bánkódásomban.

- Az, hogy vigaszt keresett nála, még nem jelenti azt, hogy talált is.

- Mégis őt választotta. De ez még önmagában kevés, lenyelem, elfogadom. Az viszont, hogy engem megalázott, és szabályosan ellökött magától, na az...az már fájt, nagyon -bólogattam. Nem fogok megint bőgni, eldöntöttem.

- Túlságosan is szereted őt, igaz? Ez a baj. Még haragudni sem tudsz rá. Mocsok érzés.

Kezdett feszélyezni a helyzet, ahogy a kis fürtös olyan megállapításokat tesz, mintha átlátna rajtam- s hiába hangzik ez "régi ninásan"- de azt nem engedhettem.

- Néha a szerelem is kevés -ez olyan keserűen és lemondóan hangzott a számból, hogy rögtön elment a maradék életkedvem is. Mégis minek mondtam ezt?

- Pedig felőled kérdezgetett.

- Akkor miért nem hívott fel engem?

- Retteg attól, hogyan fogsz hozzá viszonyulni ezek után.

- Nem számít -sütöm le szemem, és elnyomom az emlékezetemben felvillanó képeket Keane kétségbeesett arcocskájáról. Kiszálltam, és a kocsinak dőlve bámultam a sötétbe. Harry követte példámat.

- Kezdesz megijeszteni, de nem fogom hagyni, hogy megint az önfejű Ninát játszd, nem én.

Elmosolyodom elszántságán, amit értékelek, de sajnos tudom, hogy felesleges. Előkapok egy doboz előre betekert dohányt, meggyújtom, és sírok. Két slukk után Harry kikapja ujjaim közül az égő szálat, és elnyomja a betonon.

- Tudod, hogy a diabéteszed miatt meg is vakulhatsz ettől a szartól? -ripakodik rám, majd magához húz- Még mindig nem engeded, hogy segítsenek rajtad. Addig viszont folyton ez fog történni, Nina. Elveszett leszel mindaddig, amíg meg nem fogod a feléd nyúló segítő kezet.

Egy pillanatra megáll bennem az ütő, amikor Harry mobilja felvisít. Gyorsuló légzését tisztán hallom, amíg a masina kijelzőjét bámulja.

- Nina?

- Hm?

- Mielőtt elfogadnád a segítő kezeket, a te segítségedre lesz szükségem.

Valamiért ez máris erőt adott, és tettre készen fordultam felé, mire ő elém tartotta mobilján, melynek élesen világító kijelzőjén egyetlen rövid üzenet állt Jolene-től: SEGÍTS!

- Szóval egy újabb áldozat, segítségre szorulva. Mire várunk? -kérdem visszapattanva a volán mögé. Harry is átkocogott a jármű túloldalára, és már repesztettünk is a gonosz, hideg estébe. Pontosan arra, amerről az imént jöttünk.