82. rész - Oh, I beg you

Miután Niall összeköltözött Liammel, Nina inkább hazaköltözött Mullingarbe, minthogy Louis lakásában töltse napjait. Keane Írországba is elkísérte a lányt, aki a lelki támaszért nagyon hálás volt.

Amióta minden szerződést felbontott velem az E-motion menedzsmentje, szabad ember lettem. Szabad, de szárnyaszegett. Azt persze sosem felejtem el, hogy a csapatból néhányan, Daisy, Franco és Rena teljes mellszélességgel mellém álltak. Csakhogy hiába. A vezetőség kitette a szűrömet, és nem szándékozott visszavenni többé. Vigasztaló karokért pedig hiába sóvárogtam, mindenki el volt foglalva saját magával, amiért nem panaszkodhatom. Nem terhelhetem a saját bajomat rájuk, most, hogy végre ők legalább boldogok. Azt a buta gondolatot pedig, miszerint semmim sem maradt, próbálom félresöpörni, de egyre csak a fejembe akar férkőzni.

A barátom látni sem akar, nincs tánckarom, és így kicsit megint minden a régi lett. És ez azzal vált bennem rendíthetetlenné, mikor hazatértem apához. Örömmel fogadott, de ő sem pátyolgatta a lelkem. Nem is az ő dolga lett volna... Igazából mégsem volt a régi minden. Persze, hogy nem. Én már új voltam. Begyógyítottam régi sebeimet, most csak a frissen szerzetteket kell nyalogatnom. Annál is inkább, mert Louis anyukája felhívott a minap, és közölte, hogy a fia nem akarja, hogy ott legyek a temetésen. És nem csak engem zárt ki a megemlékezésből, de a fiúkat, ismerősöket is. Louis anyukája nagyon kedves volt a telefonban, ezúttal is érdeklődött felőlem, csakhogy én nem akartam panaszkodni. Nem akartam neki elsírni, mennyire fáj, hogy a fia így bánik velem. Hogy így eltaszít magától. A nő azt javasolta, mégis menjek el a szertartásra, addig beszél Louis-val. Biztos volt benne, hogy ott, abban a nehéz helyzetben életmentő lesz, ha fogom a kezét. Én pedig naivan és ködös reményeket kergetve rábólintottam az ötletre, és elhittem, hogy ez lesz mindennek a kulcsa, a megoldás. Minden helyrejön.

Három nap van addig még.

Minden maradék erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam fejemben azokat a képeket, melyek az eső kopogtatta ablaküvegen kibámulva előszöktek, s élénken kikörvonalazódtak a párában; tisztán láttam: amikor a Lakers meccs után, vérző orral az esőben dédelgettem széttépkedett lelkemet, ő pedig vette a bátorságot, és nem félt tőlem. Olyannyira, hogy megcsókolt. Nem kell azt kívánnom, hogy bár újraélhetném a pillanatot, mert bizony most is újraéltem. Lehunytam a szemem, mint akkor, egyenetlen légzéssel hallgattam a zuhogó esőt, mint akkor. És csoda, nem csoda, de ajkamhoz kaptam, mert éppúgy átjárta a bizsergés, mint akkor. Bőrének ázott illata most is kísért, orromban elevenen érzem, mint akkor.

- Nina? Bejöhetek? -kopogott valaki az ajtófélfán. Hátrafordultam, nem bántam, hogy Keane kiszakított az eufóriából. Jobb is így, mielőtt még túlzottan magával ragadott volna a pillanat. Mielőtt még eltörik a mécses.

- Persze Wilo, gyere csak! -intettem magam felé, mire ő szívesen csatlakozott hozzám a szőnyegre. Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, csak tűrtük ahogy az esőcseppek éket ütnek páncéljainkon. Keane meg is adta magát, láttam szemében, hogy nem tudja magában tartani, ami nyomja lelkét.

- Annak örülök, hogy itt lehetek veled Nina. De annak nem, hogy hiába vagyok itt.

- Nem értelek -ráztam meg fejem, majd összevont szemöldökkel kutatni kezdtem fejemben.

- Azt hittem, hogy el tudjuk egymással feledtetni kicsit a problémákat.

- Tudod, nagyon is sokat számít, hogy itt vagy most. Bár nem látod, de segít. Tényleg -bizonygattam- Talán csak a rossz idő teszi ezt a hangulatommal, nem tudom -rántottam meg a vállam- Holnap elviszlek Belltonba -dobtam be hirtelen jött ötletemet, de nem sikerült ezzel témát terelni.

- Ne legyél rá dühös -nyomja el hangját, mintha azt akarná, hogy meg se halljam. Pontosan tudom, kire céloz.

- Nem vagyok rá dühös. Csak úgy érzem sok nekem ez már, tudod? -apró kockákat rajzolok ujjammal combomra.

- Nem tudhatjuk mit érez. Bár mindketten jól ismerjük a gyászt, mindenkié más. Engedd meg neki, hogy kicsit elveszítse magát. Csak ez segíthet -elgondolkodom szavain, nem fér a fejembe, honnan vesz ilyen bölcsességeket ez a csöndes fiú. Gesztenyebarna szemei pedig már egészen másképp borúsak, mint akkor nyáron, mikor először megláttam őt az utcán, egy fényképezőgép lencséje mögül.

- Hagyom őt, csak nehéz -bólintok, majd közelebb kúszom hozzá, és bátorkodom megölelni. Kicsit ijedten reagál, kicsit vonakodva, de érzem, hogy remegő lelkének jól jön az emberi érintés. Remélem még sokáig itt marad.

2 nap múlva...

- Biztos elleszel itt, amíg vissza nem jövök? -kérdeztem Keane-től, miközben az egész alakos tükrön keresztül fürkésztem sziluettemet. A fekete öltözet különös keserűséggel itatta át a hangulatomat. Nagyon féltem attól, amibe bele készültem vetni magam.

- Persze, ne izgulj! Majd bemegyek a városba fotózgatni -mondta lazán, ami nem volt rá jellemző, nem is tudom hogy, de ma különösen jó kedve volt, amit onnan veszek, hogy aznap már másodjára is elvigyorodott.

- Borzasztóan festek, igaz? -kérdeztem halkan, nem is neki szánva, inkább magamnak.

- Most is gyönyörű vagy. Még ebben a végzet asszonya ruhában is. Csodás vagy, nem tudod ezt megmásítani. -fogta meg vállam, halvány mosollyal kisfiús arcán.  Kissé elpirultam a szokatlan bókolástól, bár egy szót sem hittem el belőle. Végignéztem még egyszer a lábaim mögött ringó, fátyolos szoknyájú ruhámon, majd felvettem egy fekete hasított bőr kabátot, és az ajtó fele tipegtem kényelmetlen cipőimben. Wilo még egyszer elköszönt, és utoljára megpuszilta arcomat. Hirtelen olyan volt, mintha a kisöcsém lenne, hiába tudom, hogy idősebb nálam. Elkomorodva integetett az ajtóból, majd még annyit szólt utánam: - Bármi baj van, engem hívhatsz, ugye tudod? -bólintottam, aztán beszálltam a ház előtt ácsingózó taxiba.

A repülőn ülve szabályosan reszketett a gyomrom. Hosszú volt, lehetetlenül hosszú volt az út Doncasterbe. Szerettem volna elkerülni a kíváncsi kamerákat, de leszállva a gépről nem úsztam meg a zaklatást. Hát nem szörnyű?-gondoltam. Az embereknek semmi sem szent? Jól tudták, hova megyek talpig feketében...Újabb taxizás következett, azt hittem már sosem érek oda. Rossz előérzeteim azonban egyszerre elmúltak ahogy kiszálltam az üdítő őszi levegőbe, a rideg, de vakító napfénybe. Mindenütt fekete alakok, virágkoszorúk. Csupa ismeretlen arcot láttam. Késésben voltam, időm sem volt Tomlinsonék után kutatni, csak rohantam a fekete ruhák után, a sötét sor végén kullogva próbáltam erőt verni magamba. Elisabeth temetése jutott eszembe. Tömjén és rózsa illatot éreztem, torokszorító harangszó zengte be a teret. Leghátul álltam, magányosan, akár azok a gyönyörű szomorúfüzek körülöttünk, melynek vékony füzéreit az előbb még simogató szellő csípős széllé erősödve dobálta, mintha  csak játszana vele. Addig nyújtogattam nyakam, mígnem megláttam őt. És az egész családját. Ott voltak a húgai, az anyukája, a nénikéje és egy férfi, akit csak fényképről ismertem; Tomlinson apja volt az. Az én férfimat néztem, azok a gyötrelmesen vonzó vonásai szikár maszkként forrtak össze, s tekintetét nem engedték el a rászegezett pontról. Rémes érzések kezdtek el forogni velem, eszembe jutott, amikor Briggben voltunk, szédültem, és a sírás fojtogatott. Olyan lehetetlen gondolatok őröltek, mint péládul, hogy az én temetésemre hányan jönnének el. Aztán megláttam még valakit, és ez észhez térített egy pillanatra. Lara végig ott állt, szoros közelében az én Tomlinsonomnak. A Répafi kezében annak a lánynak vékony ujjai bújtak, nem pedig az enyémek. Iszonyatos csalódottság öntött el. Amikor véget ért a szertartás meglódult a nép, én pedig földbe ásott szoborként ékelődtem az emberek közé. Kerestem a kék szemeket, és rövidesen meg is találtam. Egy darabig csak néztem őket.

A felállás úgy nézett ki, hogy Tomlinson egyik oldalán kishúga Lottie, másikon exnője, Lara csimpaszkodott. Halkan diskuráltak, miközben felém tartottak, de egyikük sem vett észre. Louis arca fényes volt a könnyektől.

- Szia Nina! De örülök, hogy itt vagy! -érintette meg karomat Louis anyukája. Felé kaptam a fejem.

- Üdvözlöm Jay, fogadja őszinte részvétemet! -bólintottam, s végigsimítottam a törékeny nő vállán.

- Köszönöm -motyogta oda savanyúan- Nagyon szép tőled, hogy eljöttél -mosolyodott el egy pillanatra, majd aggódva oldalra tekintett, felénk tartó fiára. Számba mélyesztettem metszőfogaim, szívem kiugorni készült. Olyan jó volt őt látni, bár nem éppen ilyen állapotban akartam. Biztos voltam benne, hogy nagyon fog nekem örülni, és nem Laráét, hanem az én kacsómat fogja szorongatni a nap hátralevő részében.

- Ugyan. Ez természetes, nem is tudtam volna másképp cseleke...

- Ő meg mi a francot keres itt? -hasított át fülemen egy goromba hang. Nem mertem elhinni. Lassított felvételként fordítottam oldalra a fejem. Újból a rettegés lett úrrá rajtam.

- Louis, viselkedj kérlek emberien! A barátnőd eljött, hogy támogasson! -közölte anyja erélyesen, s ekkora már jól tudtam, hogy bizony bombát robbantok mindjárt.

- Nem kell engem támogatni! Nem is ismerte nagyapát! -vetette oda kibuggyanó könnyekkel. Köpni-nyelni sem tudtam, csak álltam ott, kitéve magam a teljes megalázásnak.

- Ne csináld már ezt! -bökte oldalba Lottie is, mire az ifjú kitépte magát a karokból, és egyenesen a szemembe nézett. Fájt állni elbocsájtó tekintetét, ami idegenként kezelt, mintha semmi közünk sem lenne egymáshoz. Nem mertem, s nem is akartam vitába szállni. Tapintattal kellett lennem állapotára, ezért inkább csak nyeldestem a bántalmakat. Hátha kibírom.

- Te hívtad ide? -fordult anyja felé számon kérően- Megmondtam, hogy nem akarom, hogy itt legyen! Most azonnal tűnjön el innen! -kiabált zilálva, mire feltűnt a képbe apja, és erősen karon ragadta fiát. Csakhogy az tovább óbégatott, kapálózott és felém mutogatott. Luket ütött szívembe az, hogy harmadik személyben beszél rólam.

- Nina, ugye? -kérdezte tőlem a férfi, sokkosan bólintottam rá- Talán jobb lenne, ha most elmenne, sajnálom -mondta szelíden, és feltűnt, hogy pont olyan az artikulációja, mint fiának szokott lenni, mikor ilyen gyengéden kér valamit. Louis-t végül bácsikája és apja együttes erejével lehetett csak leállítani. Úgy éreztem összetörök ott helyben. Szoknyám szélét gyűrögettem markomban, és sebes sétába kezdtem. Mikor utoljára visszanéztem annyit láttam, hogy Tomlinson hangos bömböléssel omlik Lara oltalmazó karjai közé, majd beszálltak egy kocsiba. Azt hittem az egész csak egy rossz álom.

Nem lehet igaz, de akkor, abban a tudatban rogytam le egy park padjára, hogy ez a fiú már nem az a fiú többé, aki engem szeret. Fogalmam sem volt, hogy elveszítettem-e őt, vagy nem.

Segítségért könyörögtem volna, de nem tudtam kihez.

Aznap este...

Apám és Celine romantikus vacsira mentek. Hárman maradtunk: Keane, én, és az önsajnálatom. Gyertyákat gyújtottunk a sötét szobámban, és a könyvekről kezdtünk el beszélgetni...így kezdődött minden.

- Melyik az a könyv, ami a legközelebb áll hozzád? -kérdezte a fiú, miközben kényelmesen elhelyezkedett mellettem az ágyon. Én is helyet túrtam magamnak a halomnyi régi díszpárna között.

- A Tíz kicsi néger. A kedvenc könyvem volt, amíg össze nem hozott Tomlinsonnal. Azóta az életem része lett. Hát neked?

Elmosolyodott, mielőtt válaszolt: - Az Alaska nyomában. Beth kedvence volt.

Hirtelen szomorúan nézett maga elé. Tabu témába nyúltam, mégsem tudtam magamban tartani kérdéseimet.

- Más barátnőid is voltak előtte?

- Nem. Ő volt az egyetlen és az utolsó. -fekete szemei sebezhetőségétől csillogtak. Jól észlelhetően legyengítettem. (hangulatfestő zene itt)

- Hol ismerted meg? -megadtam a kegyelemdöfést, átlépett a holtponton. Tudott beszélni róla, s még csak  a hangja sem fogyott el közben.

- Washingtonból költöztek le a nyugati partra. Új lány volt a gimiben, mégis hamar befogadták őt. Egyszerre volt gyönyörű, okos és elérhetetlen. Én csak a szótlan fiú voltam az utolsó padból, tudod az, akinek a nevét még a tanárok sem tudták. Örökké Beth-et figyeltem, miközben mindent megtudtam róla. Utálta Los Angelest, vissza akart menni Washingtonba. Imádta lófarokba kötni a haját, és senki sem tudta, de én láttam, hogy gyűjtötte az üdítős palackok kupakját. Túl szép volt és túl csodálatos. A szenvedélyemmé vált. Egyszer véletlenül a padomban hagytam a fotóalbumomat, amit egy szorgalmi feladathoz készítettem. Ő találta meg, én meg már elveszettnek hittem. A fényképek benne hatással voltak rá: a suli ebédlőjéről, egy fáról és a mosolygó irodalomtanárról. Tetszettek neki. Megkedvelt engem, érdekelni kezdtem. Én, a néma fiú barátok nélkül.

Hosszan elhallgatott, mélázva bambultam rá. Láttam arcán, ahogy kicsit elsodorják őt az emlékek, ahogy próbál ellenállni nekik. 

- Keane, tudod te az a fajta srác vagy, aki megérdemli, hogy boldog élete legyen! Tetszik, hogy csendes vagy, és nem pazarlod a szavakat. Tetszik, hogy amikor beszélsz, minden pillanat értékessé válik. Kedvelem azt, ami vagy Keane, és azt akarom, hogy nagyon boldog legyél. Beth mindig veled lesz. És tudom azt is, hogy hiába vagy néma, és mozdulatlan, a te szíved a legelevenebb. -tapasztottam tenyerem mellkasára, ami jól tapinthatóan dörömbölt.

- Te pedig egy újkori Jeanne d'Arc vagy. A legbátrabb ember, akit láttam valaha is. Tudod te, milyen ritka erény ez? Mindig kiállsz magadért és másokért is. Az utolsó csepp erődig képes vagy küzdeni. Törhetetlen harcos vagy, Nina. S, lehetsz bárki, mindig ugyanaz maradsz, hű az ösztöneidhez. Elvakíthatatlanul tartod magad, és mindezt csak úgy lehet, ha az ember szíve a helyén van, márpedig neked nagyon is ott van. Nincs hozzád fogható.

Szavaitól mámoros könnyedség jár át, el is feledtem hol vagyok.

- Van mód rá, hogy enyhítsek a fájdalmaidon, hm? -kérdem tőle keserű pillantással. Tudom jól, a múltját nem vehetem el, ahogy ő sem az enyémet. Bár másképp lenne.

- Azt hiszem, azt hiszem...van -bólint félve, s úgy veszem észre, mintha arca közelebb lenne, mint előbb. A pillanat sorsszerűsége beszippant, és elfogynak az ellenérveink. Csak tesszük. Száj szájt ér, nem tudom pontosan, mi történik. Összefonódik két lélek, egy kicsit össze, és ez kellemesen érint. Ő legalább tudom, hogy szeret, velem van, és velem akar lenni. Nem hagy összetörni, bár ő is törött; együtt talán összeragaszthatjuk darabkáinkat. Még ha nem is lesz tökéletesen egész, de valami lesz belőle.

Halkan felsóhajt, tudom, hogy nem mer tovább lépni, ezért segítek. Ereinkben kába öröm csordogált, megnyugvás, ahogy álmaink egyre vadabb vizeire eveztünk. Nem terveztük, nem számított. Segítettem levenni a pólóját, a pólómat. Bőre tűzforró volt, szinte megolvasztott. Eltűntek borongós barna szemei, csak remegő szempillái cikáztak bőrömön. 

Nem tudtuk mit teszünk, helyes-e vagy helytelen. Azt tudtuk, hogy feléledt bennünk valami elnyomott, eltiport régi sérelem. Vigaszt találtuk egymás gyengeségében. Szemhéjunk alatt lepergett minden fájdalom, és nem fájt többé. Az idő a visszájára fordult, a viasz finom cseppeket hagyott az asztalon. Aztán a gyertyaláng elaludt, a fények kihunytak, és csak az érzékszerveink irányítottak. Wilo más volt. Végre szabályozta mozdulatait, csendben bár, de lázasan. Nem volt több kínja, sem könnye. Boldog voltam tőle, ahogy látom a hold-világította arcáról áradó hangtalan szabadságot, felszabadult lelke messzire vonta enyémet is.

Később már csak egymás hajába szuszogva aludtunk, fedetlen testtel, ábrándos sötétben, rettegve a napfelkeltétől.