bloglovin

Nem tudom gyerekek, ti hallottatok-e erről a Google Reader megszűnési szöszmöszről... Berakok oldalra majd én is egy FOLLOW gombot, vagy valamit, bár nálam még működik a Reader.
(ha valaki nem vágja a témát, itt olvasd el, fontos!)

Follow my blog with Bloglovin (ha szeretsz :D)

86. rész - Áltasd magad, őrült vagy

Fekete bőrdzsekit kapott vállára, de karjait nem bújtatta a kabát ujjaiba. Olyan cipője volt, mint Niallnek általában. Farmerja lazán lógott rajta, mintha két számmal nagyobb lenne rá. Mézszőke hajával gorombán bánt a szél. Amikor belépett a csillogó épületbe néhány lepett tekintett bámult arcába, de ő felemelt fővel sétált át köztük. James éppen szembejött vele.

- Hát te, Nina?

- Dolgom van -rántotta meg vállát, meg sem állt. Ördögien mosolygott a fickóra, amikor beszállt a liftbe. Dixon ideiglenes irodája a 7-es szinten volt. Különben New Yorkból szokta intézni üzletét. A titkárnő alig akarta beengedni Ninát, hiába mondta, hogy Dave maga hívta őt ide.

- Hát jó, szólok neki, hogy...ki is keresi? -dünnyögte a szemüveges nő, majd Ninára sandított. Jól tudta, hogy hívják.

- Nina Horan keresi -nézett rá fenyegetően, majd rágógumijából nagy lufit fújt, amire aztán gyorsan rá is harapott- Ostoba liba -tette hozzá halkabban.

- Minek neveztél? -emelte füléhez a telefonkagylót, vörös ajkai szinte világítottak sápadt arcán.

- Ajánlhatok egy jó fül-orr-gégészt? Szerintem hallásproblémái vannak -tenyerelt a nő asztalára, és egész közel hajolt hozzá. A nő reakciója annyi volt csak, hogy dühösen összeszorította állkapcsát.

- Mr. Dixon? Valami Nina Horan keresi önt! -forgatta szemeit- Hogy? Értettem, máris beküldöm -rebegte elgyengült hangon, majd az ajtó fele mutatott.

- Köszönöm a fáradozását! -pukedlizett Nina, majd kacsintott egyet, és benyitott a szobába.

Jolene lábujjhegyen osont végig a világos padlózatú lakáson, egészen Harry szobájáig, ahol a fenevad szunyókált, hason fekve, összeborzolt hajjal. Miközben hangosan szuszogott, néha olyan grimaszokat vágott, hogy Jolly-nak a szájára kellett tapasztania tenyerét, nehogy hangosan felkuncogjon. Percekig állt a fiú szobájának ajtajában, aztán fura búgást hallott a nappali felől. Jolene odasétált, és észrevette, hogy Harry mobilja rezeg, amit a fotel háttámlájára terített kabátja zsebében hagyott. A kíváncsiság győzött, a lány pedig megleste a vibráló, világító masina képernyőjét. Louis neve állt rajta. Jolene szíve nagyot dobbant.

Liam férfias testalkatán úgy feszült matt fekete motoros overallja, hogy a látványtól szem nem maradt volna szárazon. Tépőzáras kesztyűjét lehúzva kopogtatott az ajtón, ami szinte azonnal ki is nyílt. Niall pajzán vigyorral mérte végig a motoros srácot, aki olyan peckesen állt előtte, hóna alatt bukósisakjával, akár egy szuperhős. Talán csak egy köpeny hiányzott háta mögül, esetleg egy maszk.

- Meghoztam a rendelését, uram -mélyítette el hangját szándékosan. Niall égnek emelt szemöldökkel vigyorgott bele arcába.

- Mi tartott ennyi ideig aranyom? Meg akarod várni, hogy éhhalált haljak? -vágta csípőre kezét, hangja a szokásosnál magasabb volt. Liam elfojtott száján egy mosolyt.

- Isten ments! Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha csak egy szőke haja szála is görbülne, uram.

- Te aztán be tudod magad hízelegni, te -paskolta meg arcát- Na jó, odaadhatod, amit hoztál nekem! -int fejével befelé, majd a konyha fele siet. Liam még időben rántja vissza karjánál fogva, olyan nagy lendülettel, hogy Niall egyenesen testének ütközik.

- A kaja talán kihűl, de van itt valami, ami nem várhat! -mormogja kissé már kiesve szerepéből, orra Niall kipirult arcocskájához ér.

Dave Dixon egy golyóstollat csattogtat noteszén, szemével falánkan követi Nina útját, ahogy ide-oda suhan, szemügyre véve a szoba berendezését. A pasi már vagy öt perce beszél a mobilján keresztül valakihez, Nina pedig kezd kifogyni nehezen összegyűjtögetett türelméből.

- Bocsáss meg szépségem, hogy így megvárattalak! -dobta le végre maga elé az asztalra a készüléket. Nina éles mozdulattal kapta fejét a hang irányába.

- Kinyögné végre, mi ez a fontos? -vonta fel szemöldökét, letette a kezében tartogatott porcelán szobrocskát, majd kínálás híján helyet foglalt egy fotelban. Pontosabban kényelembe helyezte magát, a sajátos stílusában. A férfi elgondolkodva mosolyra húzta száját.

- Jó! Akkor legyünk lényegre törőek! -csapta össze vaskos tenyereit- Nekem is van egy vágyam, neked is van egy vágyad. Mi van akkor, ha közös az érdekünk, ha azonos a cél? Kérdem én: kell a csapatod vagy sem?

Nina összeszűkítette szemeit, a válaszon mégsem volt mit átgondolni.

- Kell hát! -emelte fel hangját. Orrát csiklandozta Dave Chanel parfüme, olyannyira, hogy kis híján eltüsszentette magát.

- Nagyszerű, de ez kevés. Hajlandó vagy érte tenni is valamit? Hm? Hajlandó vagy áldozatot hozni? -keményen megnyomta a szavakat.

- Áldozatot? -kérdezett vissza kissé megilletődve. A szó valamiért megrémítette. Úgy érezte mást sem csinált eddig, csak áldozatokat hozott a saját kárára.

- Ne félj, roppant jó az üzleti érzékem! Te is tudod!

Nina gúnyosan elnevette magát.

- Ne röhögtessen. Üzletet kötni? Magával? -bökött rá mutatóujjával.

- Tudom, tudom. Nem volt szép, amit tettünk veled. Gondolom nem hiszed el, ha azt mondom, sarokba voltunk szorítva, nem dönthettünk másképp. Te vívtad ki, kislány! -tárta szét karjait, fölényes vigyorát hófehér fogai ékesítették. Nina arra gondolt, hogy nem kellene ezzel a befolyásos palival szóba állnia, aki ráadásul most minden felelősség alól próbálja kivonni magát. Nina ezt a viselkedést utálta a legjobban.

- És? Mi változott azóta? -térdeire könyökölt, miközben egyre jobban beleélte magát, hogy újra az E-motionnal táncolhat.

- Sokat gondolkoztam, osztottam, szoroztam. Talán megérne egy misét, ha újra belevágnál. A többit csak bízd rám, én bármit elsimítok -elég meggyőző volt a hangja.

- Hű, lenyűgöző. De nem hiszem, hogy felfogja, mit jelent nekem ez a csoport. Nekem nem pénzt, meg üzletet. Az a magukfajta pénzhajhászok kenyere. Az E-motion egy érték, egy család.

- Nem akarom húzni az idegeidet. Ha benne vagy, hogy tiszta lappal kezdjünk, még magad is meg fogsz lepődni, milyen nagylelkű tudok lenni.

- És miért pont velem?

- Kedvellek, karakán lány vagy. Talán baj? Persze azért befektetésnek sem utolsó, sőt. De ez téged ugye úgysem érdekel. Szóval, mit mondasz?

- Oké. Mondja meg, mibe kerül nekem, és megkapja. Csak a csapatom kell -rántotta meg vállát, aztán felkelt. A férfi elégedetten nyomkodni kezdte mobilját.

- Az első dolog az, hogy szépen felöltözöl valami címlapra való estélyibe péntek estére, 7-re érted küldök egy kocsit.

- Hülyének néz? -tátja el rózsás ajkait.

- Miért tennék ilyet? Hidd el, megkötjük az üzletet, és aztán te leszel a legboldogabb Londonban -mondta, majd megigazította mandzsettáját- De látom, még bizalmatlan vagy -ingatta fejét- Elrontod a bulit, Nina! Egy meglepetés vacsorával készülünk estére, az E-motion visszatérésére. A támogatóid és munkatársaid lesznek ott. Na, annyira szörnyen hangzik?

- Jó. Essünk túl rajta -bólintott, majd elnyomott egy ásítást tenyere mögött. Tisztában volt vele, ha akar valamit, annak ára van, és azzal is, hogy ebben a világban puccos felhajtás nélkül semmi sem működhet.

- Üdv újra a fedélzeten! -nyújtotta előre kezét, Nina pedig megrázta; erősebben, mint ahogy azt a férfi várta.

- Nem gondoltam, hogy maga néha jóarc is -jegyezte meg búcsúzóul a lány, aztán távozott. Nem akarta nagyon kimutatni, de majd kiugrott a bőréből. Rögtön fel is hívta Francot, aki ugyszint nem bírt magával, a jó hír hallatán. A tagok csak Ninával együtt alkotnak csapatot, nélküle csak táncosok.

Néha azért Nina Horanre is rámosolyog a szerencse.

A sötétbarna fürtök mögül ki-kibukkanó angyali arcot bámulta, miközben az járt a fejében, milyen jó lenne közelebb merészkedni hozzá. Hozzá, hőséhez. De Jolene azt érezte, hiába remeg bele minden porcikája ha rá gondol, ha megérintheti, ha csodálhatja, mert mindeközben félt és tartott is tőle. Okos volt, és tisztában volt azzal, hogy a szemtelenül csábító szemek, a huncut mosoly és a szívet megolvasztó arcjáték csupa-csupa fegyver ellene, s ha nem vigyázz könnyen csapdába eshet. Ahogy mégis közelebb lépkedett, megfontolt és halk léptekkel, már egyre erősebben marta a gondolat: már késő, ebből már nincs kiút. Ambivalens érzelmei azonban gonosz módon kihasználták egymást; ha vonzódott, félelme visszafele húzta, de akkor már túl messze sodródott ahhoz, hogy ellen tudjon állni, ezért ismét engedett a csábításnak.

Harry egyenletesen szuszogott, vérpettyes inge nyakáról hiányzott néhány gomb, így megláttatta mellkasának idomain feszülő bőrét, a rajta díszelgő tetoválás-madarakat.

Egész közel ért ágyához, egyre többször kellett nyelnie. Folyamatosan úgy érezte magát, mint egy száraz falevél a szélviharban: tehetetlenül hánykolódott, törékenyen. A kérdés csak az, hogy meddig bírja?

- Hiányoztál, te kis majom! -ölelte keblére öccsét.

- Én is szeretlek -puszilt nővére nyakába.

- És velem mi lesz? -állt meg mögöttük Liam bús kiskutya tekintettel. Nina elmosolyodva felé fordult.

- Téged ki nem hagynálak a szórásból! -ölelte meg- Srácok hova ez a nagy izomtömeg? -kérdezte megtapogatva előbb Liam, majd öccse bi-és tricepszeit.

- Ja ezek itt? -csókolta meg Niall a saját muszkliját- Észre sem vettem -nevetett fel.

- Hékás Nino-dínó! Tényleg visszakapod az E-motiont? -rikkantott fel fura jókedvében Liam.

- Mennyire hihetetlen már, nem?! -ujjongott tőle ritkán látható módon. Szőke loboncát ide-oda dobta, vicces táncmozdulatokkal produkálta magát.

- És Harry-ék? -vonta fel szemöldökét Niall.

- Alszanak.

- Haroldka tényleg leverte a kiscsaj apját? -meredtek ki Niall égszínkék szemei.

- Brutálisan! Szerintem Fürti újabban verekedni tanul valahol.

- Nem semmi!

- Hiába, mindannyian hatalmas változáson mentünk keresztül -bólogatott Liam elgondolkodva, mire Nina is  bambulni kezdett a földre meredve. Milyen kevéske idő elég ahhoz, hogy minden gyökeres átalakuljon. Előbb Niall jött rá, hogy meleg, tetoválásokkal varratta tele magát, Liam is felismerte, hogy a saját neméhez vonzódik, motorozni kezdett. Harry bevadult, mégis egy ártatlan kislány fejét szédíti, Louis gyászol és senkivel sem beszél, Zayn családapa lesz, Baily pedig sztáranyuka. Nina meg...Ninára ostorcsapásokként csattannak környezetének hirtelen változásai, miközben igyekszik a maga elvei szerint élni. De ez már egy másik út, s vajon visszatalál-e, vagy vissza akar-e találni oda, ahonnan indult? Vagy magának kell kitaposnia egy teljesen új ösvényt?

Rémesen hűvös volt a lakásban. Harry immár kis gombóccá kuporodott. Jolene törökülésben ült a földön, szorosan ágya mellett. Csak nézte őt és mindenféle gondolat töltötte meg fejét. Lassan már falra mászott saját rajongásától. Közben pedig megrészegítette az az álomszerű feltételezés, hogy esetleg Harry Styles barátnőjeként végzi. A rózsaszín maszlag viszont veszélyes volt, könnyen be tud férkőzni a tudatalattiba. Ezzel együtt viszont megint felbúgott a fiú mobilja odakint. Jolene kiosont, hogy megnézze, de ezúttal nem Louis nevét olvasta a kijelzőn. Hannah volt az, akiről a fél világ tudta, de legalábbis minden valamire való One Direction rajongó, hogy Harry közeli "barátja" volt ez a leányzó, vagy talán még most is az. A kis Jolene-nak több se kellett, minden csillámos álmodozás a visszájára fordult hirtelen, és átverve érezte magát. Pláne úgy, hogy vette a bátorságot, és kutakodni kezdett a be-és kimenő üzenetek között. Styles nem volt elég óvatos, mikor úgy döntött, nem törli ki ezeket az üzeneteket rögtön elolvasásuk után. Jolene rémképeket kezdett el látni, a több tucat lánnyal folytatott csevegések alapján. Szapora szívverése talán elhallatszott Harry szobájáig. Átvertnek és értéktelennek érezte magát, egyszóval rémesen.

- Keresel valamit? -dörrent bele a fagyos csendbe Harry férfias hangja. De nem volt fenyegető, vagy ilyesmi. A szokásosan nyugodt és vontatott volt. Jolene megrezzenni sem mert, háttal állt rajtakapójának, aki a lány mögé sétált, szándékosan lassan csoszogva, majd állával végigsúrolta törékeny vállait, s átkukucskált felette.

- Telefonálnod kell? -kérdezte, de igazából még éppen kiszúrta, ahogy Jolene gyorsan kilép a megnyitott üzenetekből.

- Nem, csak...Louis hívott. Többször is. -félelmetes mennyire akadozott hangja; emiatt képtelen lenne bárkit is átverni.

- Ó -konstatálta, majd ragtapasszal ellátott szemöldökcsontjához ért- Nina merre? -lépett hátrébb végre.

- Elment valahova -nagy kínok árán erőt vett magán, és szembenézett a végzetével. Harry nem szívesen látta, hogy a lány még mindig szinte retteg a közelében.

- Jézus ereje! Te fehérebb vagy, mint Agnes nénikém frissen fehérített fogsora, pedig az aztán még a sötétben is világított! -csapott homlokára, Jolene pedig finom halksággal kuncogott fel, mintha legalábbis tilos volna. Hazza örült, hogy meg tudta kicsit nevettetni a kis félénket.

- Mindig is ilyen volt a bőröm -jegyezte meg színtelen hangon, aztán a konyha fele lépkedett. Harry követte.

- Netalántán éhesnek tetszik lenni? -kérdezte szándékosan a legviccesebb vigyorát elővéve.

Jolene félénk mosollyal bólintott, s farkaséhségének legapróbb jeleit is igyekezett visszafogni. Falatozni kezdtek abból, amit Nina hozott nekik; a rántott, fűszeres csirkeszárnyakból, a steak burgonyából, a görög salátából. Jolene először alig mert szedni, feszengve emelte a szájához a villát, de aztán egyre jobb hangulatba jött, ami Styles komoly erőfeszítéseibe tellett: a legnagyobb baromságokkal szórakoztatta, hamis olasz akcentussal áradozott az ételről, jóízűen csámcsogott, minden falatnál jólesően hümmögött. Imádta túljátszani magát, főleg, ha így előcsalogathatja Jolly rejtett angyali mosolyát. Igen, a mosolya, Harry azért nagyon odavan.

A lakás egyre jobban felmelegedett, Harry-re kezdett ráizzadni halvány pöttyös inge. Gondolta -dobjuk hát be Jolly-t a mély vízbe: szemrebbenés nélkül kigombolkozott és lehajította az egyik bárszékre a finom tapintású ruhaneműt. Szegény lány, majdnem elvitte a kaszás, úgy félrenyelt. Harry csak tette a butát, mint akinek halvány lila gőze sincs arról, mi lehet a probléma. Mikor végzett a lakomával még utoljára az egekig magasztalta a gyorséttermi kosztot, jóllakva megsimogatta izmokkal kockázott hasfalát, aztán dúdolni kezdett.

Jolene füllentett, mikor azt mondta, bőre mindig olyan hófehér. Hiszen akkor éppen rákvörös volt a fülcimpája hegyéig. Styles, a galád meg roppantul élvezte a helyzetet.

- Különben jól aludtál? -érdeklődött aztán a pultra könyökölve.

- Nem.

- Hm. Szeretnél valamit csinálni? -kérdezte kivételesen mindenféle pajzán gondolattól mentesen.

- Szeretnék valamit.

- Éspedig? -Harry zöld szempárja tettre készen felvillant, akárcsak a forgalmi lámpa, amikor sárgából átvált.

- Ne tedd ezt velem! -rázta meg fejét, mire szeme elé omló haja eltakarta fél arcát, és ezt nem is bánta.

- Mégis mit? -fintorodott el őszinte mit sem értéssel.

- Hát...amit csinálsz folyton. Ahogy nézel rám, meg ahogy hozzámérsz...szóval minden. Kegyetlen! -mély levegőt kellett vennie, nehogy leforduljon a székről. El se akarta hinni, hogy ki merte mondani.

- De nem értem. Nem csinálok semmit! -emelte fel megadóan mancsait, s alsó ajkát kezdte el rágni.

Jolene szemellenzőként tette kezét homlokához.

- Most is éppen azt műveled. Itt ülsz félmeztelenül, és nézel rám azokkal a...szemeiddel.

Harry prüszkölve kinevette. Nem igazán volt szép tőle, mert a lány komolyan beszélt. Harry pedig nem volt hülye, hogy az esze mélyén ne tudta volna pontosan, miről is dadog a kis fekete.

- Bocs, hogy kinevettelek -lágyult el hangja, és a lány mellé lépett. Forró, csupasz mellkasát hátának nyomta.

- Ne! -húzta el száját fájdalmasan, de ha akarta se tudta volna hárítani a fiú kínzó közelségét.

- Te vagy az én Jolly Jokerem! Nem engedlek el, nem vagyok ostoba -vallotta be, hangja kissé felsőbbrendűre sikeredett.

- Miért csinálod ezt? Fogalmad sincs, milyen ennyire gyengének és tehetetlennek lenni -nyögött fel elkeseredve. Hazza megrázta bozontos tincseit, majd megemberelte vágyait, s visszaült a székére.

- Az igazság az, hogy nagyon is tudom. Nagyjából két hónapja egy rossz társaság áldozata lettem. Nem csapd le csacsiztunk, vagy ilyesmi, Jolly! Azok az alakok igazi bűnözők voltak, drogokkal sefteltek. És akkor ártatlanságom bűneiként félholtra vertek egy sikátorban. Csak feküdtem ott, és vártam a következő rúgást -mesélte megfeszült arccal, ahogy visszaemlékezett. Jolene látványosan elképedt, olyan volt tündéri babaarca, hogy bármelyik pillanatban odaugorhat Styles nyakához, és vigasztaló puszikkal hinti körbe arcát, nyakát, mellkasát. De a lány túlságosan is korlátolt volt e téren. Túlságosan is félt ettől a fajta veszélytől, a veszélytől, aki maga Harry volt. Az angyalarcú ördög, isteni testbe öltve.

- Ezt nem tudtam -rebegte.

- Szerencsére sikerült titokban tartani a média előtt, akit azzal kábítottunk el, hogy elestem motorral.

Jolene furán érezte magát, amiért Harry máris ennyire bízik benne.

- De tegnap, amikor apám és te...-kezdte

- Eldöntöttem, hogy nem akarok többé gyenge lenni, nem akarok többé kiszolgáltatva feküdni a földön. Önvédelmi leckéket vettem, és egészen rákaptam az ízére. Ha az nincs, valószínűleg tegnap sem tudtalak volna megvédeni.

- De megvédtél -sírta el magát.

- Nagyon sajnálom, amit apáddal kellett, hogy átélj. Ez...

A hátsó lépcsőház felőli kapucsengő háromszor felvisított. Ez Nina lesz. Styles az előszoba fele indult, és kézen fogta Jolenet is, aki nem mert tiltakozni.

- Lá maith! -kiabálta be Nina írül.

- Buongiorno! -dalolta Liam olaszul és már fel is dobta kabátját a fogasra.

- Hola amigos! -kapcsolódott be a kulturális köszöngetéskbe Niall is, közben pedig csónak nagyságú cipőit hámozta le lábáról. Harry vigyorogva lépett eléjük, meghajolt és úgy üdvözölte őket: - Bonjour poupeés!

- Bonzsúr pupé? -kérdezte Niall nevetve. Aztán meglátták a Harry háta mögött megbúvó lányt, s érdeklődve várták, hogy Harry bemutassa nekik a sokat emlegetett Jolenet.

- Fiúk, ő itt Jolene, életnagyságban!

- Szia, ó, de kis pici vagy! -fogott keze vele Niall.

- Nem lehet mindenki olyan nagy marha, mint te -lökte meg Nina, mire Harry egy ötösért nyújtotta felé mancsát, és egymás tenyerébe csaptak.

- Én Liam vagyok, mindenki közül a legjobb arc, ezt jegyezd meg -kacsintott, persze csak viccelt. Niall és Harry is megjátszott hahotával reagált.

- Ravi de vous rencontrer. Vous regardez mieux que ce que je pense -motyogta oda, mire Harry tátott szájjal maga felé fordította a lányt.

- Értetted mit mondott? -bökte meg Liam Niallt.

- Te folyékonyan beszélsz franciául? -meredt rá Harry, mintha a lány most mutatta volna meg természetfeletti erejét, amellyel éppen odavarázsolt egy unikornist.

- Oui -nézett fel rá, mert hiába hajolt le a Göndör hozzá, még így sem volt szemük egy magasságban.

- Remek! -csapta össze tenyerét Nina, de valójában fájó pont volt francia beszédet hallania. Floyd és Louis is perfektül beszélte a nyelvet- Akkor én ennek örömére birtokba veszem az Xboxodat! -rohant a nappali felé.

- Úgyis lealázlak! -rohant utána Niall is.

2 teljes nap telt el azzal, hogy a Jolene-Harry páros kipihente a balhés éjszaka eseményeit. A kis hófehérke egészen megszokta új környezetét, és Harry folytonos unszolására végre festeni kezdett; pontosabban kifestette magából feltorlódott érzelmeit. Fürtös direkt a saját szobájába állította fel a festőállványt, mondván itt a legjobbak a fényviszonyok. Végül is igaza volt, azokon a hatalmas üvegtáblákon csak úgy tódult be a fény London jobb napjain. Szóval, ő meg csak elvetette magát az ágyon, tarkóra kulcsolta kezeit, és nézte, miként parázsló ajkain élvezetteljes mosoly sejlik fel, ahogy a riadt kislányból átszellemült művész lesz, ahogy dobálta fel a színeket a vászonra, ahogy copfba fogta ében színű haját, ahogy meglögybölte ecsetét egy pohár vízben...úgyszólván az egész varázslatos volt. Harrynek legalábbis mindenképpen. Egész délután képes volt csak lustán figyelni őt. Figyelni, ahogy Jolly lelkileg gyógyulni kezd.

Ez alatt a két nap alatt Nina viszont agyon izgulta magát. Közben azért igyekezett felkészülni a péntek esti puccparádéra. Képtelen volt nem előre inni a medve bőrére, így mindenkinek elújságolta, akivel csak találkozott, hogy bizony újra övé a csapata. A hír persze gyorsabban terjedt tova, mint bármi más...egy-kettőre Doncasterig fújta a szél.

Harry nem annyira szerény hajléka mostanság kész szociális központ lett. Nina is itt tölti napjait, Niall és Liam gyakran átjön pizza-partizni. Péntek este pedig Baily toppant be, kezében egy hatalmas dobozzal és egy emberes szatyorral.

- Üdv anyuka! -ölelte meg Nina barátnőjét, de már előre félt, hogy a Vöröst megint elkapja a hév.

- Megékezett a személyes stylistod! -csillámos ajakfénytől szikrázó ajkai füléig szaladtak.

- Hogy vagy? -kérdezte Nina, miközben kikapta kezéből a cipelnivalót.

- Soha jobban! A Fendi kért meg, hogy segítsek az új kollekcióban! A Fendi! -őrjöngött.

- Az tuti valami nagyon jó dolog -bólogatott a szöszi belefeledkezve, hogy úgy mosolyog Bee-re, mint akinek görcsbe állt a szája. Azért volt ez, mert ahogy nézte barátnője boldogságtól pirosló arcát, csillogó szemeiben a lelkesedést, egyszerre megnyugodott. Nagyon örült, hogy ilyen remek dolgok történnek a barátnőjével.

- Már ennyi az idő? Jobb lesz, ha nekiállunk! -csapta össze tenyereit, megunhatatlan karkötői szokásukhoz híven hangos ricsajjal zörögtek csuklóján. Lelkesen nyitotta fel a halvány bézs díszdoboz fedelét, s kiemelt belőle egy kristályokkal díszített, királykék dresszt. Nina arca beszédes volt.

- Ugye viccelsz? -a döbbenet szólalt meg belőle.

- Nino, emlékszel a legutóbbi alkalomra, mikor ruhát adtam rád? Hm? Életed legboldogabb napja lett végül. Szóval most is rám hallgatsz! -simogatta meg Nina szőke kobakját, aki savanyú képpel sütötte le szemét, mert eszébe jutott az a barackszínű ruha, amelyben hősiesen odalépett Tomlinson mögé, és kerek-perec megmondta neki, hogy szereti. Aztán megrázta fejét, hogy elhessegesse a képeket.

- Jó, jó! Tied a terep! -kénytelen volt megadni magát. És minden úgy lett, ahogy azt Bee kisasszony ízlése diktálta. Mint a ruhácskáról felvéve kiderült, hátul hosszú uszálya a földet súrolta. Gyönyörű darab volt, talán túl szép is. Nina nagyon vonakodott, hogy ezt viselje; próbált megbékülni a gondolattal, hogy bizony irtó feltűnő lesz, ha ebben jelenik meg, de ezen már csak akkor sopánkodott magában, mikor Baily a háta mögül, szőke haját fonogatta, tüzgélte.

- Öhm, ugye tudod, hogy nem a Grammy díjátadóra megyek?

- Csigavér! Értem a dolgom. Ami szép, azt meg kell mutatni.

Nina égnek emelte a szemeit, aztán Bee az előszoba felé taszigálta. 

- Csukd be a szemed!

- De...

- Csukd be! -kuncogott. Nina utálta ezt a játékot, de azért engedelmeskedett.

- Becsuktam.

- Kinyithatod! -súgta oda a Vörös, mikor odaértek a tükör elé.

Nina előbb csak az egyik szemét merte kinyitni, aztán lepetten pislogott tükörképére.

- Kösz, Bee -simított végig csupasz combján. Aztán valaki éleset füttyentett. 

- Nina, Nina... mindig meg tudod lepni az embert -csóválta fejét huncut arccal, gödröcskéi előbukkantak. Előrenyújtotta kezét, hogy megérintse a lányt, de Bee a kezére csapott.

- El a mancsokkal, Styles!

- Áucs -dörzsölgette öklét.

- A királynő most távozik! -tolta hátrébb Harry-t, majd még utoljára végigmérte barátnőjét- Idő van! A kocsi már lent vár rád!

Az étterem előtt éhes emberek zsongtak. Fotóra éhesek. Az éjkék estélyi csillagokat szórva verte vissza a vakuk villanásait. A hely első osztályú volt, amilyeneket a filmekből ismerünk. De Nina arcából nagyon gyorsan kifutott a vér, amikor a pincér egy aprócska asztalhoz navigálta. Csak két főre volt terítve. Neki és Dave Dixonnak, egy különösen eldugott és sejtelmes sötétségű sarokban.

- Jó estét, gyönyörűség! Foglalj helyet kérlek! -a pali úgy vicsorgott, mint akinek a tyúkszemére léptek.

- Mi a franc ez? -emelte fel karcos hangját a "gyönyörűség".

- Tudom, úgy volt, hogy itt lesz az egész pereputty is, de változott a program -kibontott egy üveg pezsgőt, de le sem vette a szemét a lányról; nem is csoda.

- Menten letörlöm azt a bárgyú vigyorát! -sziszegte, de még mindig nem volt hajlandó leülni. Majd szétvetette a düh. 

- Bevallom, féltékeny típus vagyok. Azt akartam, hogyha megkötjük az üzletet, én láthassam először a bájos kis pofidat, ahogy elárasztja a boldogság.

- Azt bukta. Átvert, így boldogságról szó sincs.

- Ugyan! Elvégre is nem a vacsora miatt vagyunk itt, nemde? Leülhetnél, és elmondanám hogy lehet a tied a tánckar? Hm? -kérdezte, majd cipője orrával belerúgott a szék lábába, így kínálva helyet vendégének. Marha stílusos.

- Na bökje ki! -ült le végül, miközben megérkezett a pincér az előétellel. Nina türelmetlenül sóhajtozott, amíg a pacák főételt rendelt. Állati zabos volt. Egészen idáig már biztos volt benne, hogy övé az E-motion; most viszont borús rémképek azt sugallták neki, hogy messze nem ilyen fényes a helyzet. Az egyedüli fényes dolog az este során, Dave Dixon hátranyalt haja volt. Különben nem volt annyira rossz bőr az ipse, csupán túl öreg és túl sznob a Horan lányhoz.. Nina fagyosan hallgatott, amíg a férfi elfogyasztotta az előételt, majd a főételt is. A szőkeség hozzá sem nyúlt az ínycsiklandó ételkompozíciókhoz. Dixon halálunalmas, filozófikus monológját kellett hallgatnia. Aztán amikor az a pálcikalábú pincérfiú elvitte előlük a tányérokat, Dave végre a tárgyra tért.

- Rendben, akkor ejtsük a szokásos színjátékot. Megmondom én, mi az ára az E-motionnak.-törölte meg száját.

- Már úgyis kezdett elfogyni a jóindulatom -morgott karba tett kézzel, ami igencsak mulatságos képet alkotott róla, ahogy közben hercegnőket megszégyenítő tincsei nyakára omlottak, elegáns sminkje vadítóvá tette tekintetét, ruhája dekoltázsa pedig figyelemelterelően mélyen be volt vágva. Dixon barátunk a semmiből kapott elő egy átlátszó mappát, benne szerződésekkel. Nina szemrebbenés nélkül kikapta kezéből, kipattintotta a fedelét és elolvasott minden szót. Miután végzett kétkedve nézett a vele szemben ülő, selyemöltönyös ürgére.

- Ebben az áll, hogy a Starshine azonnali hatállyal visszahelyez a csapat vezetésébe. Itt meg az amerikai turnéról van szó -futtatja szemeit végig újra a sorokon- De semmi nincs benne, ami engem negatív következményként érintene; semmi lefokozás vagy szerepkör szűkítés. 

- Így igaz -kortyolt bele karcsú poharába.

- Valami nem stimmel. Hol a trükk? -farkasszemet nézett egykori felettesével. Érezte, nagyon jól érezte, hogy csapdába akarják csalogatni. Imádott játszani, és tudott is, de volt egy határ, amelyet a jelenlegi körülmények között képtelen volt átlépni...

- Nincs trükk, ugyanis megmondom mit kérek. -bizalmasan és egyben nem sók jó sejtetően lehalkította hangját. Nemkülönben remek hangszíne volt, az a fajta karakteres, amiket narrátorként használnak a reklámokban.
Nina arca váratlanul megfeszült, szemei döbbentek konstatálták az asztal alatti történéseket.

- Háromig számolok, ha nem veszi le a mocskos kezeit a combomról, én... -megkövülve bámult a fickóra, hátha hatnak az átkok, melyeket rá szórt.

Dixon kacaja pont olyan öntelt és nagyképű volt, mint egész jelleme. Arcátlan volt, mert nemhogy nem vette el kezeit, még feljebb is csúsztatta. Nina mellkasa egyre látványosabban emelkedett és süllyedt. Fogalma sem volt, miért nem pattant fel és rohant világgá; hagyta, hogy bőre utolsó négyzetcentijét is lúdbőr mintázza. A gyomra szabályosan felfordult az undortól.

- Azt mondtam, hogy...

- Komolyan, ennyire naiv volnál? Mit hittél, kislány? Én Dave Dixon vagyok! Semmit sem adok ingyen.

- Magam sem tudom, mit hittem, hiszen csak egy öntelt hólyag, semmi több -megmarkolta a fickó kezét, és ellökte csupasz combjától.

- Nagyon jól áll, ha dühös vagy. Egészen beindít! Na, de most már ne kéresd magad, az emeleten vár egy üres szoba minket!

- Fulladjon a pezsgőjébe! -löttyintette pohara teljes tartalmát a fazon arcára. A pasas hátrahőkölt, aztán szalvétájába temette arcát. Miután megtörölközött, ismételten röhögni támadt kedve. Nina már azt fontolgatta, menten a szemébe állítja a villáját.

- Csupán egyetlen éjszaka. Semmi több. Szigorúan kettőnk között marad. Ugyan, titkon te is akarod, te kis...

Ilyet még a világ nem pipált. Nina Horan bizony kemény fából faragott nőcske, mert azzal a dühvel megragadta a kerek asztalkát, és mindenestől a pasasra borította, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Az oltári nagy ricsajra több pincér is odarohant, a háttérzene elhallgatott, a vendégek megkukultak. Nina szándékosan megjátszotta magát és műbűntudattal Dave felé fordult, akinek az ölében volt a teljes teríték.

- Ó, mennyire ügyetlen vagyok! Nagyon sajnálom! -illegette magát, majd fogta az alá nem írt szerződéseket és azzal a lendülettel széttépte őket.

- Mi történt? Hölgyem! -sopánkodott az egyik pincér, míg a másik Dixon uraságról szedegette le az evőeszközöket, sajttorta maradványokat és a többit...

- Legközelebb Dixon urat csakis olyan asztalhoz ültessék, aminek előtte lebetonozták a lábait. Ezek rémesen billegnek! -vetette oda szenvtelen hangon, majd egyenes háttal, büszkén kivonult a hátsó ajtón. A milliárdos pasas még annyit mondott utolsó szó jogán: - Azt hittem a csapatodért bármit megtennél.

A kocsi, ami Ninát hozta, ott várta a parkolóban.

És ami akkor jött, az volt csak az igazi hab a tortán. Nina Horan ugyanis kieresztette magából a tomboló hurrikánt, levetette a Bailytől kapott magassarkút, mielőtt még leszédülne róla, és elhajította a messzi sötétségbe. Didergett, vacogott a foga, ahogy a novemberi fagyos estében, mezítláb, abban a falatnyi ruhában caplatott előre. Nem tudta mire vélni, miért nem lát még az orráig se. Egyszerűen egy lámpa sem volt a parkoló területén. Mindez éppen elég, sőt sok is volt ahhoz, hogy elsikítsa magát mérhetetlen mérgében.  De mégsem tette. Éppen az előbb vesztette el örökre az esélyt, hogy valaha is visszakapja azt, ami egykor az övé volt. Nem látott ki a fejéből, vakon menetelt előre, aztán véletlenül felnézett, és megpillantotta maga előtt a kocsit. Végre, gondolta. Csakhogy valaki állt mellette, a hátsó ajtónak dőlve, aki nem a sofőr volt. Kicsit sem. Alakját nem lehet összetéveszteni; sem kusza kis hajának árnyékát, sem a sötétben kirajzolódó karizmait.

- Louis?! 

85. rész - Hősharry

Harry nem érzett fájdalmat, mert felhevült testében még javában dolgozott az adrenalin. Két percenként felpattant ültéből; szabályosan látni lehetett, ahogy feszülnek az idegei. Miután újra- és újra leroskadt a székre -egy óriásira nyújtott sóhaj kíséretében- mindig a csuklójára pillantott, ahonnan próbálta leolvasni az időt, de karórája betört üvege semmit sem engedett láttatni. Olyankor a vele szemben ácsorgó Ninára terelte tekintetét, reményvesztetten, nyugtató szavakért fohászkodva.

- Nyugi, rendben lesz -mondta sokadszorra a szőke, és a kis fürtös újra bólintott egyet. Nina sem volt különösképpen kiegyensúlyozott lelki állapotban, s az este történtek csak tovább húzták őt a rossz irányba. Amikor elfáradt a lába, hátát a falnak döntve csúszott le mentén. Fejében zsongott a kórház sürgésének-forgásának zaja, közben pedig le sem vette szemét a fiúról. Lányosan vékony lábait nézte, fel-le mozgó mellkasát, ajkaiba maró metszőfogait, a kézfejére száradt vért.

- Mr. Styles, igaz? -állt meg egy nővér előttük. Nina érdektelen kifejezéssel emelte fel arcát, a nő ujján megcsillanó gyűrűn viszont megakadt a szeme. Egy mentaszín kő ékeskedett benne, megszólalásig hasonlított arra a bizonyos gyűrűre, melyet még Brendon húzott fel felesége ujjára. Arra a különleges gyűrűre, mely megmenekült az ékszertolvajok elől.

Harry komoran bólintott- Jöjjön velem kérem, ellátom a sebeit! -intett a folyosó vége fele. Ahogy elhúzták a csíkot, egy 30 körüli pasas tűnt fel, egyenruhában.

- Ms. Horan, addig felvehetném a vallomását? -kérdezte finom hangerőn. Nina közömbös arccal bámult a fickóra, s egy végtelenbe nyúló pillanatig legeltette szemét a fess fiatalember markáns vonásain.

- Ja, persze -rázta meg fejét, és aztán mindent elmondott. Talán több volt ez, mint egy szimpla tanúvallomás. Inkább panaszkodás volt a lélek riadalmainak csillapítására. Nina elmesélt tehát mindent, pillanatról pillanatra...

Mikor visszafordultak már kacéran csillogott a Hold felettük. Harry olyan heveny dühbe jött, hogy azt öröm volt nézni. Látszott arcán, hogy bármelyik pillanatban elordíthatja magát. A váratlan ösztön azonban olyan erősen nyomta súlyát vállára, hogy egy hang sem tudott kijönni torkán. Nina ismét kitett magáért, már ami a sportautó vezetésének stílusát illeti. Seperc ismét Croydon utcáin téptek. Füstölt és csikorgott a kocsigumi, ahogy a lány leparkolt. Harry hevesen ellenkezett, amikor Nina egyértelmű utalást tett rá, hogy ő is fel akar menni a lakásba. Persze A felbátorodott ifjú parancsa a maradásra Nina Horan egyik fülén be, a másikon ki; ezen semmi meglepő nincs. Rohantak a lépcsőházig, pechükre viszont a lift ajtaján egy cetlin azt állt: üzemen kívül. Harry megvadulva csapott rá tenyerével,  majd lépcsők százain kellett feltrappolniuk. Hármassával szedték a fokokat.

Nina részletesen kitért minden részletre; többek között arra, hogy milyen büszke magára, amiért olyan könnyedén be tudta rúgni az ajtót - A lány roppant jól nevelten előbb csengetett és kopogott. Később viszont Jolene jajveszékelése megadta a tűzparancsot. Harry döbbenten figyelte, ahogy a lány rosszfiúsat játszik. Ennél jobban azonban nem akarta, hogy az ügybe folyjon. A kisfiús fürtök ezúttal egy mindenre elszánt, dühös férfi arcát keretezték. Jolene nevét kiabálva rohant be a lakásba. Odabent könnyfakasztóan sűrű dohányfüst homályosította a teret. Az erőszakos férfihangok nem sok jót sejtettek, Harry színre lépésével pedig elszabadult a pokol. Jolene visított, majd az ajtó fele menekült, egyenesen Nina karjaiba, aki éppen a rendőrséget hívta. A folyosó végi szobában pedig ott maradt a két éhes vad; a védelmező hősszerelmes és a kegyetlen apa. A férfi kemény vonásaiból csak úgy áradt a könyörtelenség, melynek hatására Harry szinte látta maga előtt, ahogy a sötét alakja kezet emel saját lányára. Nina tisztán hallotta, ahogy Harry felmorran, a férfi pedig kineveti. Dulakodás visszhangzik a lakásban, két pillanaton belül pedig Harry kirepült a folyosóra, szemöldöke szépen felrepedt. A szöszi már éppen közbeavatkozott volna, de Jolene olyan erősen szorította derekát, hogy nem volt szíve magára hagyni. A lány fekete haját simogatta, hátha kicsit megnyugtatja, de hiába. Harry halkan szitkozódott, mikor a férfi elégedetten kitántorgott a szobából, s mocskos vigyorral állt meg a kövön maradt fiú felett. A fiú kicsit zilált még -csupán a dühtől- aztán teljesen váratlanul elgáncsolta a pasast, ő pedig gyorsan két lábra szökkent. Megragadta a férfi ingnyakát, s annál fogva nyomta a falnak. Egymást megölni készülő tekintetek fonódtak össze; Harry összeszorította rózsaszín ajkait, lehunyta szemeit egy aprócska pillanatra, puskapor száraz torokkal nyelt egyet, majd lendült az ökle. Nina riadtan kapta tenyerét Jolene szeme elé, akinek apró testét hevesen rángatta a sírás. Az apa nem adta fel; tovább inzultálta a fiút, azt mondta, hogy egy semmirekellő, gazdag kis ficsúr, akinek fogalma sincs az igazi munkáról, és hogy ha addig él is, de meg fogja akadályozni, hogy Jolene eszét elvegye egy fiú, főleg az ilyen. Harry ökle újra lendült, kezdte magát furán érezni. A férfi arca egyre halványult szeme előtt, de fölényes mosolya még mindig jól kivehető volt. És Styles újra ütött, és újra.

Jolene a ájulás szélére zokogta magát. Minden ütés hangjánál megugrott mellkasa. Nina döbbenten figyelte az eseményeket. - Harry, állj le! -ordított rá, mire Hazza észbe kapott. Szemmagasságba emelte kézfejét, ami egyszerre remegett és úszott a vérben. Pulzusa egészen a csillagos eget súrolta, homloka tövében verejték gyöngyözött. Könnybe lábadt szemmel fordult az ajtóban álló lányok fele. Elvesztette tudatát, csak bámult Jolene-re, kinek arcán hömpölygő könnyei láttán tüdejében ragadt a levegő. Eszébe jutott, amikor őt is péppé verték a Gold Rust mögött. Eszébe jutott, akkor mennyire gyenge volt. De most ő győzött. Aztán hangos sziréna ütötte fel a fejét, rendőrök érkeztek, összefolytak az események.

Egy kis világsztári befolyással végül Harry elérte, hogy Jolene nála lakhasson, amíg a gyámügy el nem dönti, hova kerüljön. Hogy mi lesz így Jolene-nel, azt senki sem tudta. A lánynak csak az apja van, akire most valószínűleg börtönbüntetés vár. Nina után Harry-t és Jolene-t is kihallgatták. A huzavona az egész éjszakát kitöltötte, s mire végre elszabadultak a kórházból már felkelőben volt a Nap. London utcáin autózva, vakító napfény köszöntötte őket. A hangulat mégis túlontúl gyászos volt. Jolene sokkosan ült a luxusjárgány hátsó ülésén, és további sorsától rettegve hallgatta, ahogy Nina és Harry elöl susmorognak; nem nehéz kitalálni, hogy miről.

- Hát Styles, most hős voltál. De tényleg! -sandított Nina a szeme sarkából a bambuló fiúra.

- Fura érzés. Sittre vágtunk egy embert -motyogta keserűen.

- Egy olyat, akinek már rég ott lett volna a helye.

- Egy olyat, aki a családja volt ennek a lánynak! -szívta be alsó ajkát. Kamaszos arca fájdalmasan eltorzult, a napfény pont megvilágította.

- Ezt te családnak hívod? -reccsent rá Nina, nem akarta, hogy a fürtös magát okolja- Talán ha te nem vagy, és úgy veszíti el az apját, akkor magára marad. De már itt vagy neki te -próbálta hangerejét lejjebb venni.

- Nagyon kedvelem őt, Nina. Tudod? -mosolyodott el végre, göndör tincsei közé fűzte hosszú ujjait.

- Láttam a saját szememmel is -csörögni kezdett a mobilja- Niall!? Hajnali 6 van, öreg! Tessék? Te honnan tudsz erről? Apától? Nem, mindenki jól van, nyugi!

- Ne telefonálj már vezetés közben! -dorgálta meg Harry, majd kikapta kezéből a telefont- Nialler? Aha. Nem. Igen. Ühüm. Oké. Rendben. Jó. Igen. Szia!

- Veled aztán egy élmény lehet telefonon beszélni! -hülyéskedett Nina, hátha kicsit oldja a kisherceg feszült hangulatát.

- Inkább azt mondd, hogy beadtad-e magadnak az inzulinodat? -fonta össze karjait mellkasa előtt.

Nina szemei szabályos golyókká kerekedtek, mint két zöld üveggolyó.

- Már te is kezded? -fúrta körmeit a bőr kormányba.

- Niall kérdezte. Tudom, Louis szokott mindig ilyen szigorúan ellenőrizni.

- Ne. Mondd. Ki. A. Nevét.

- Azt hittem már rég túl vagy azon, ahogy viselkedett -szemöldökét kétkedve ráncolta össze.

- Túl vagyok azon, azon túl... -duzzogott, közben pedig igyekezett mélyeket lélegezni a szúró érzés ellen, ami az "azon" szó váltott ki. Gyűlölte, ha van mit rejtegetnie.

- Nekem mindegy, csak ne balhézzatok, jó? Együtt vagytok csak elviselhetőek -ezt most ő szánta viccnek, a végén halkan fel is kacagott. Nina lemondóan felnyögött.

Jolene szája tátva maradt. Természetesen sejtette, hogy Harry káprázatos helyen lakik. Ezerszer elképzelte gyerekes kis álmodozásai során, milyen lehet Harry Styles lakása, milyen színű lehet Harry Styles szeme közelről, milyen lehet érintése, milyen lehet az illata...hát tessék, Jolene; ezek nem találgatások és ábrándok többé. A valóság. Nina azzal jött, ő nem álmos, így lement valami harapnivalóért.

- Megágyaztam neked az egyik szobában, ha megfelel. -lépett Harry a lány mögé, miután jól megcsodálta Jolene haját, amely fekete fátyolként takarta be hátát.

- Igen, köszönöm -rezzent meg a nem várt hangtól, majd szégyenlősen hátrafordult. 

- Gyere, megmutatom! -intett a fürtös kedvesen, és előre ment. Jolene gyáván és távolságtartón követte. Egy tágas, homokszín falú szobába vezette. Az ágyon minden hófehér volt. Az élénklila sötétítőfüggönyök puhán világítottak az odakinti napfényáradattól. - A fürdőt már Nina megmutatta. Bármire van szükséged, csak szólj Haroldnak! -kacsintott huncutan. Jól sejtette, hogy Jolene reakciója az lesz megint, hogy fülig elvörösödik. Harry magára akarta hagyni a lányt, hagy pihenjen kicsit, hagy szokja az új környezetet. Jolene óvatosan oldalgott be a puha szőnyegre, majd leült a frissen megvetett ágyra, és keserűen lesütötte szemeit. Próbált végre valahára egyenletesen lélegezni, de a megmásíthatatlan tény nem engedte, miszerint: a préda a vadász fogságába esett. Hiszen itt ül egy gyönyörű ágyon, Harry Styles luxuslakosztályában. Mi ez, ha nem totális öngyilkosság?

- Nagy kérés lenne, hogy ideülj mellém egy kicsit? -valahogy kiszökött száján bátor, de annál felelőtlenebb vágya.

- Mi? Nem, dehogy! -csodálkozóba esett, majd aggódva odasietett hozzá. Nem akarta, mégis megtette; végigsimított a lány porcelánfehér bőrén, és azt súgta: - Megígérem, hogy nem esik többé bántódásod.

- Köszönöm, amit értem tettél -sóhajtotta ügyetlenül.

- Ennyivel tartoztam azok után, hogy úgy neked estem a kocsiban -dörgölte meg szemét, majd kis habozás után kezeit lassan a lány felé nyújtotta. Nagyon megfontoltan és észrevehetően, hogy a lányt biztosan ne lepje meg egy hirtelen érintés. Mintha szappanbuborékból volna bőre, Harry úgy vonta el a sötét tincseket a lány nyakától. Azt a színjátszó véraláfutást kereste, amit tudtával ő okozott. Jolene háta mögé dobta haját segítségül.

- Azt nem te csináltad. Te sosem bántottál.

- Azt akarod mondani, hogy azt is az apád tette veled? Akkor az a seb a karodon...-döbbent rá hirtelen az igazságra, s egyszerre megkönnyebbült. Lassan összeállt a kép, hogy Jolene miért sietett mindig úgy haza, hogy miért nem akarta, hogy bárki is meglássa őt Harry-vel, hogy miért olyan szorongó és zárkózott. Minden teljesen világos volt már.

- Sajnálom, hogy belekevertelek, de csak te voltál, aki segíthetett. Éppen ezért hagytam a kocsidban a pénztárcámat. Tudtam, hogy visszajössz és reméltem, hogy talán véget ér ez a rémálom.

Harry elképedve hallgatta a lány törékeny hangját, ami berepedt ajkai közül jött ki. Legszívesebben magához ölelte volna, jó erősen, mélyen hajába szippantott volna, ajkait arcának almácskáira nyomta volna, és halkan dúdolt volna neki valamit, miközben lágyan ringatózik vele karjai közt, amíg mindkettőjüket el nem nyomja a lágy álom.

- Szeretted őt? -kérdezte végül.

- Azt hittem.

- Hányszor bántott?

- Minden egyes nap. Nem szeret engem, tudom. Csak azért voltam hasznára, mert árvasági pótlékot kapott értem, és főzni, mosni kellett rá.

Harry összeszorította szemhéját, nem akart csúnyát mondani.

- Mától más lesz. Új életed lesz. Talán kezdhetnéd ezt egy alapos alvással -paskolta meg a takarót.

- Erősen kétlem, hogy képes leszek aludni, de megpróbálom -motyogta orra alatt, Harry az álla alá nyúlt, és felemelte arcát, hogy szemébe nézhessen.

- Megengeded, hogy adjak egy léleknyugtató Harry-ölelést? -mosolya nem csibészes, inkább gondoskodni akaró volt. Jolene félve bólintott, majd átadta magát a várt varázslatnak. Aztán pedig megjegyezte magának: a szeme olyan zöld, mint az esőerdő színei, érintése, mint a bársony; puha és csiklandozó, illata pedig olyan, mint egy üdítő nyári zápor, édes és még kicsit fűszeres is. Mindezek már nem csak találgatások és ábrándok többé. Ez maga a valóság.

Harry is elbattyogott szobájába, és furcsa gondolatok közepette, ruhástól nyomta el az álom megvetetlen ágyán. Mire Nina visszaért felpakolva étkekkel, néma, álmatag csend honolt a lakásban. Éppen ő is kedvet érzett egy kis bóbiskolásra, mikor rezegni kezdett mobilja. 

- Igen, tessék! -szólt bele halkan, miközben az erkély felé sétált, melyet egy hatalmas üveg tolóajtó választott el a nappalitól.

- Jó reggelt művésznő! -harsogta bele egy hivalkodóan nagyképű hang. Nina rájött ki az; Dave Dixon, a Starshine vezérigazgatója.

- Miben segíthetek? -kérdezte undok hangon, bár szíve szerint azonnal letette volna.

- Talán helytelenül jártunk el, mikor kiiktattunk az E-motionből. Lenne számodra egy nagyon érdekes ajánlatom, persze csak ha még érdekel a tánckarod. Azt javaslom beszéljünk róla. Be tudnál jönni? Leköteleznél. -búgta rámenős stílusában, Nina szinte látta maga előtt a bájgúnár pasas hülye pofáját. Viszont az, hogy mit akar, mindenképpen felkeltette érdeklődését, s visszaadta a reményét. Még sincs veszve minden? Ezzel a lendülettel ledobott a konyhapultra mindent, fogta a Porsche slusszkulcsát, és eltűnt.

OMG nagyon közel járunk a 100EZER kattintáshoz!!! El sem hiszem!

Ui.: új rész hamarosan, vagy ma, vagy holnap

84. rész - Száguldás, porsche, szerelem?

Miért?

Egy apró kérdőszó csupán, ami nagy port kavart körülöttem, és most szép lassan megfullaszt. Milliónyi gondolat kergetőzik fejemben. Éjjel és nappal, folyamatosan. Ha nincs is értelme, akkor is ott köröz felettem a 'miért'. Valamiért. Miért alakult minden így? Miért pont most? Miért velem történt ez? Miért nem mással? Miért is?

Körülöttem úgy nyüzsögtek az emberek, mint a felbolygatott hangyák. A nap már lement, az éjszaka fényei hangulatosan beborították a várost.

- Megtennéd, hogy nem bököd ki a szemem? -morrantam oda az egyik fotósnak. Igazán gyenge idegállapotba tudtam jönni, ha ismeretlen alakok átlépik a személyes szférámat. Pláne, ha már levegőt sem kapok. És nem csak a magam körül felkavart porra gondolok.

Két perc múlva egy szemrevaló luxusjárgány fékezett le az út szélén. Fellélegezve rohantam felé, majd elhessegetve magamtól a vakuszóró fenevadakat, bepattantam az anyósülésre.

- Szia Haroldka! - kifújtam magam, tarkóm a puha fejtámlának döntöttem.

- Nagyon rád másztak a rohadékok? -bökött fejével a járdán ólálkodó, kamerás alakok felé.

- Csak a szokásos. Az egyiknek szerintem külön fotósorozata van a szeplőimről.

- Hol vannak a szeplőid? -emelte fel egyik szemöldökét, zöld szemei pedig úgy cikáztak rajtam, hogy szinte már csiklandozott. Arcába toltam az enyémet, orrunk hegye összeért. Nem vártam volna, de elpirult. Gyorsan visszahúzódtam a saját térfelemre.

- Látod? Ott vannak a szeplőim -fontam össze kajraimat mellkasom előtt, mire ő zavart lepettséggel túrt bele fürttengerébe.

- Tényleg ott vannak. Még sosem láttam.

- Még sosem voltál ilyen közel - vigyorodtam el. Szeretem ezt a kölyköt, és erre csak most jöttem rá -Klassz a verdád! Vezethetek?

- Mi? Te? Ezt?

- Háromszoros igen.

- Itt van a jogsid egyáltalán?

- Minek az? -rántottam meg a vállam.

- Nina...- sóhajtott fel ábrándosan.

- Itt van cseszd meg, hogyne lenne itt! Na, légyszi, jól vezetek!

Pár másodpercig bámult maga elé, aztán a kormányra csapott, megforgatta szemeit, kiszállt, én pedig gyorsan átmásztam a volán mögé. Fürtös gyorsan bepattant mellém.

- Öveket bekapcsolni, miszter! -fontam ujjaimat a kellemes tapintású kormánykerékre. Felbőgettem a motort, mire egy löket adrenalin száguldott végig bőröm alatt.

- Istenkém, most segíts meg! -takarta el szemeit a fiú, és lejjebb csúszott az ülésen.

Pár perc múlva aztán Harry beismerte: - Oké, tényleg egész jól vezetsz.

- Csakhogy beláttad végre, öcsi -kacsintottam rá, majd fura arcot vágott, és feneke alá nyúlt.

- Hát ez? -vett elő egy kis pénztárcát- Ez a tied?

- Nem.

- Akkor...? Ó, ne -súgta maga elé, mire kíváncsian felé fordultam. Idegesen forgatta kezében a kis piros bőr batyut, arany csattal a tetején.

- Mi bajod? Miért vágsz ilyen arcot? -faggattam, de teljes letargiába esett.

- Te csak az utat figyeld! -int ki a szélvédőn feszülten - Ez itt Jolly-é.

- Jolly?

- Jolene.

- Ja. Amúgy örülök, hogy jól elvagy vele, meg minden, de komolyan gondoltad, hogy egy rajongót hülyítesz? Ő is csak játéknak kell, hm?

- Ne okoskodj már! Csak egy lány, aki szereti a zenénket. És ő más. Teljesen más, mint bárki.

- Hű.

Nem akartam kérni, hogy meséljen, de láttam rajta, hogy jót tenne neki, ha kibeszélné magából a dolgot. Most, hogy nincs itt Louis, nekem kell beszámolnia mindenről.

- Túl rendes lány. Rájöttem, hogy annyira védtelen és ártatlan, hogy kegyetlenség lenne tőlem, ha meg akarnám magamnak szerezni. Tudod? Nincs jogom ezt tenni vele. Éppen ezért ma találkoztam vele utoljára. Ő pedig még csak nem is akarta, hogy másképp legyen. Könnyen elengedett, de nem értem miért. Nem értem őt egyáltalán. Őt akarom, de ezzel bántanám. Mivel nem bánthatom, nem láthatom többé.

- De itt a tárcája.

- Tudom. Ezt vissza kell kapnia.

- Ez egy égi jel, Haz -lököm meg vállát, mire felhorkan csibészen mosollyal.

- Egek, Nina Horan hisz ezekben a humbug dolgokban?

- Nem azt mondtam. De te hiszel.

- Oké. Mennyi az idő?

- fél 9. Tudjuk, hova megyünk?

- South Croydonba. Többet nem tudok. De ismerek valakit, aki bármit kiderít nekem -mondta, majd mobilját nyomkodta. Apámat hívta, hát persze, hogy őt. 10 percen belül jött is egy sms tőle, minden szükséges infóval Harry galambocskájáról. A teljes neve Jolene Mushwel, a Stanhope Road 43 alatt, a 11-es számú ajtó mögött lakik. Ennyi nekünk bőven elég volt ahhoz, hogy megtaláljuk a lányt. Harry-t meg még sosem láttam ilyennek. Megkattant, de látványosan. Aztán kérdezgetni kezdett engem, így akarta elterelni saját figyelmét. Nem úsztam meg, előjött a legrosszabb téma, ami csak létezett jelen pillanatban.

- Na és hogy-hogy Keane visszament Californiába?

Kérdésére légcsövemben akadt a levegő. Nagyot nyeltem, hátha tudok uralkodni magamon, és megpróbáltam annyival megölni a párbeszédet, hogy "saját vállalkozást indít, sok dolga volt." De Harry nem állt le, és ezzel felrázott egy egész méhkaptárt. Csakhogy a gyilkos méhek bennem bolyongtak.

- Kijutott neki a rosszból, pedig nagyon rendes srác. Azért jól érezte itt magát?

- Hagyjuk őt, jó? -préseltem ki ajkaim közül, lábfejem pedig görcsösen rányomódott a gázpedálra. A motor hangosabban morgott a kelleténél.

- Miért, történt valami? Nina, tudod hogy megbízhatsz bennem. Összebalhéztatok valamin? Mondd már el! Vagy tartsd magadban, nekem úgy is jó -hangja a végén pimaszra sikerült. Az érzés, hogy lassan remegni kezdtem a száguldó autó gyorsasága miatt, valahogy eltompult, mert csak ez tudta ellensúlyozni azt a megfoghatatlanul kínzó érzést, ami előtört belőlem. Ahogy Harry Wilóról beszélt, mind jobban vesztettem el fejem.

- Hé, kislány, lassabban! -nézett ki ijedten az üvegen- Itt nem hajthatsz ennyivel! -emelte fel tengermély hangját- Nyakunkra akarod hozni a zsarukat?

- Fogd be, fogd be, fogd be! -dörrentem fel, nyelvembe haraptam, nyeldestem a torkomat fojtogató érzés ellen. Alig érzékeltem a sebességet, úgy éreztem, mintha lebegnénk, mintha egy helyben lebegnénk.

- Szent isten, Nina! -fürtös hangja gyermeki riadtsággal telt meg- Lassíts már, könyörgöm! Meg akarsz ölni? -ordított rám, mást nem tehetett. Még mindig volt hova gyorsítanom. Ha csak egy kicsit is megrántja kezem, lerepülünk az útról. Sokkot kaptam, amikor a sebességmérő számlapjára tévedt könnytől fátyolos tekintetem. Mikor realizáltam, mennyire életveszélyes, amit csinálok, pánikba jöttem. Levegőért kapkodtam, segítséget vártam.

- Jól van Nina, semmi baj, csak nyugodj meg! Óvatosan emeld feljebb a lábad a pedálról, nem lesz semmi baj - dadogta Styles, de az, hogy az ő hangja is furán elvékonyodott, csak tovább nehezítette a helyzetet.

- Dehogynem, Harry! Dehogynem! Már baj van, óriási! -olyan voltam, mint akinek pánikrohama van. Villámszerűen villantak fel a szembejövő autók fényszórói, az út pedig egyre csak kanyargott, úgy zúdult alattunk, mint egy sebes folyó. Egyre nehezebb volt irányítani a porschét.

- Nina, én élni akarok! -Harry-n halálfélelem lett úrrá- Hallod! Lassíts már!

Vettem egy mély levegőt, ujjaim görcsösen szorították a kormányt. Harry szavai varázsütésre kijózanítottak, egyre lassabban haladtunk. Sikerült összeszednem magam.

- Sajnálom. Nem akartam -böktem ki majd kiugró szívvel. Louis-t akartam, nagyon.

- Nem csak mi kettőnk életével játszottál most. Úristen. -sóhajtott, majd hátravetette fejét, és lehunyta szemeit. Igaza volt, megint felelőtlen voltam. Miért van az, hogy a saját harcaimban vívódva másokat is bajba sodrok? A testemben mintha két lélek lakozna. Az egyik pedig annyira kiszámíthatatlan és veszélyes, hogy lassan átveszi az irányítást. Miért reagálok mindenre olyan hevesen, s utána miért próbálom elhitetni magammal, hogy minden rendben velem?

- A következő kereszteződésnél balra -szólalt meg hosszas csend után a fürtös.

- Oké -rebegtem gyáván.

(ajánlott zene)

Megérkeztünk. Harry aggódva pislogott a társasház falaira. Nem mondtam neki semmit, pedig olyan savanyú arcot vágott, hogy talán mondanom kellett volna neki valamit. Ő kiszállt, én meg vártam. Csupán 5 perc telt el, máris visszajött. Ahogy beült mellém, és csak szótlanul nézett maga elé, nem tudtam nem megölelni. Nagyon szorosan, nagyon sokáig. Harry nem az a srác, akit a fényképek, poszterek, videók láttatnak. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak egy kiskutya tekintetű szívtipró, hanem egy hús-vér ember, érzésekkel, tele hibákkal. És szeretem őt, talán ez az, ami a legfontosabb mind közül, a leglényegesebb különbség. Eleinte vele is hideg és távolságtartó voltam, de ő valamiért végig a közelemben maradt. Érdekeltem őt.

- Most is érdekelsz, nagyon is -motyogta maga elé, mire rémült arcomat felé kaptam. Akkor eszméltem rá, hogy minden előbbi gondolatom az ajkamon végezte. Talán megőrültem tényleg, talán nem is érdekel már. Tényleg.

- Mi lenne, ha elmesélnéd, mi történt odafent? -kérdeztem tőle- Te beszélsz, én pedig hallgatok -javasoltam, közben beindítottam a motort.

- Néha egész jó ötleteid vannak -duruzsolta letörve- Fura, hogy neked öntöm most ki minden gondolatom, és nem Tommonak.

A név hallatára összerándult a gyomrom. Nem szólhattam semmit, ő beszélt.

- De igazából jobb is. Louis kicsit nem önmaga mostanában. Tekintettel arra, ami vele történt, nem is traktálnám ilyenekkel. Azt is tudom, hogy neked sem könnyű; mind Louis miatt, mind az E-motion miatt. A francba is, a rohadékok rendesen kijátszottak. Meg is lepett, hogy nem tettél semmit visszavágásképp, beletörődtél az egészbe, és lehajtott fejjel hagytad, hogy elvegyék azt, amin idáig dolgoztál, amit építgettél. Habár, még így is egy hősnek tartalak. Beszélek itt össze-vissza. De tényleg annak tartalak. Mindig nyílt lapokkal játszol, semmi cselszövés. Ha valami nem tetszik, hát odavágod a véleményedet, és nagy ívben teszel rá, mekkora port kavarsz ezzel. Nem tudom megéri-e, minden esetre a legbátrabb ember vagy, akit ismerek. És baromira hálás vagyok, hogy itt vagy velem, meg minden. A legjobb az egészben, hogy hiszek benned, pedig nem régóta ismerlek. De a legjobb barátaimmal is szoros kapcsolatban állsz, szóval nem tudok nem megbízni benned. Éppen ezért merem elmondani, hogy bizony a híres Styles-varázs nem létezik, ugyanis Jolene pár pillanat után rámvágta az ajtót. Mondjuk azért nem ilyen egyszerű a dolog. Felmentem, becsöngettem. Odabentről hangos kiabálást hallottam, férfihang volt. Jolene nyitott ajtót, arcáról kis híján ordított a rémület. Mindig annyira riadt, nem értem. Úgy nézett rám most is, mintha egy földönkívüli lennék. Valamit makogtam neki, majd átnyújtottam a pénztárcát. Amikor elvette, láttam, hogy remegett a kézfeje, komolyan! Megkérdeztem, jól van-e, mire nem túl meggyőzően bólogatott, aztán megint feldörrent a férfihang. Szerintem az apja volt. Jolene azt mondta, tűnjek el gyorsan, de nem parancs volt inkább könyörgés. Tudom értelmetlen, de mintha veszélyben lettem volna, ha még egy percig ott állok az ajtóban. Utoljára a szemébe vesztettem jelentőségteljes pillantásomat, hátha rájövök, mit is érez igazából. Túl ellentmondásos volt ugyanis viselkedése. Azt láttam fekete szembogarában, amit nem hittem, hogy láthatok.

Harry elhallgatott, túl sokáig nem szólalt meg. Furdalt a kíváncsiság.

- Mit láttál?

- Fontos vagyok neki. Akar engem. Ilyen tekintetet nem sűrűn látok. Az érzékeim azt súgják, hogy szüksége van rám. És éppen ezért áldom nyughatatlan szívem, amiért azt a fecnit belecsempésztem a tárcájába.

- Fecnit?

- Ráírtam a számom. Egy újabb kapocs. Ha akarja, megtalálhat -végig a mellette levő ablakon bámult kifelé, ujjával apró köröket rajzolt az üvegre- Fura, de nem tűnt úgy egyáltalán, mintha családi vacsora lenne náluk, mégis erre hivatkozott megint, mikor rám csapta az ajtót. Velem ilyet még egy lány sem csinált, és ez aggaszt.

- Minden úgy lesz végül, ahogy lennie kell -fújtam ki a levegőt elgondolkodva. Ezt a béna mondatot bölcsességnek szántam.

- Ami azt illeti, van még újságolni valóm. Beszéltem ma Louis-val. Felhívott engem.

A fékre tapostam, fejünk előrebukott.

- Hé, mi van? -morgott- Miért álltál meg?

- Semmi csak...-az út szélére húzódtam- amíg róla beszélünk, jobb, ha nem vezetek. -végre valamiben egyetértettem magammal.

- A jó hír az, hogy kezd túl lenni a nehezén. A rossz pedig az, hogy úgy látom, te nem.

- Mióta vetted át Dr. Belédlátok szerepét?

- Szóval eltaláltam! -dörzsölte meg tarkóját- Nézd, én nem akarok most Louis mellett kampányolni, csupán próbálom józanul vázolni a dolgokat, oké? Ismered az érzést, mikor elvesztesz egy fontos embert. Tudom, hogy gyomron vágott, ahogy Lou viselkedett veled, de Larát óvodás kora óta ismeri, és minden nyarat Briggben töltöttek Tommo nagyfaterjánál. Ezért van az, hogy Laránál keresett vigaszt, mert a lány összeköti őt a papájával.

- Pazar hírek, tényleg -dünnyögtem tovább süllyedve bánkódásomban.

- Az, hogy vigaszt keresett nála, még nem jelenti azt, hogy talált is.

- Mégis őt választotta. De ez még önmagában kevés, lenyelem, elfogadom. Az viszont, hogy engem megalázott, és szabályosan ellökött magától, na az...az már fájt, nagyon -bólogattam. Nem fogok megint bőgni, eldöntöttem.

- Túlságosan is szereted őt, igaz? Ez a baj. Még haragudni sem tudsz rá. Mocsok érzés.

Kezdett feszélyezni a helyzet, ahogy a kis fürtös olyan megállapításokat tesz, mintha átlátna rajtam- s hiába hangzik ez "régi ninásan"- de azt nem engedhettem.

- Néha a szerelem is kevés -ez olyan keserűen és lemondóan hangzott a számból, hogy rögtön elment a maradék életkedvem is. Mégis minek mondtam ezt?

- Pedig felőled kérdezgetett.

- Akkor miért nem hívott fel engem?

- Retteg attól, hogyan fogsz hozzá viszonyulni ezek után.

- Nem számít -sütöm le szemem, és elnyomom az emlékezetemben felvillanó képeket Keane kétségbeesett arcocskájáról. Kiszálltam, és a kocsinak dőlve bámultam a sötétbe. Harry követte példámat.

- Kezdesz megijeszteni, de nem fogom hagyni, hogy megint az önfejű Ninát játszd, nem én.

Elmosolyodom elszántságán, amit értékelek, de sajnos tudom, hogy felesleges. Előkapok egy doboz előre betekert dohányt, meggyújtom, és sírok. Két slukk után Harry kikapja ujjaim közül az égő szálat, és elnyomja a betonon.

- Tudod, hogy a diabéteszed miatt meg is vakulhatsz ettől a szartól? -ripakodik rám, majd magához húz- Még mindig nem engeded, hogy segítsenek rajtad. Addig viszont folyton ez fog történni, Nina. Elveszett leszel mindaddig, amíg meg nem fogod a feléd nyúló segítő kezet.

Egy pillanatra megáll bennem az ütő, amikor Harry mobilja felvisít. Gyorsuló légzését tisztán hallom, amíg a masina kijelzőjét bámulja.

- Nina?

- Hm?

- Mielőtt elfogadnád a segítő kezeket, a te segítségedre lesz szükségem.

Valamiért ez máris erőt adott, és tettre készen fordultam felé, mire ő elém tartotta mobilján, melynek élesen világító kijelzőjén egyetlen rövid üzenet állt Jolene-től: SEGÍTS!

- Szóval egy újabb áldozat, segítségre szorulva. Mire várunk? -kérdem visszapattanva a volán mögé. Harry is átkocogott a jármű túloldalára, és már repesztettünk is a gonosz, hideg estébe. Pontosan arra, amerről az imént jöttünk.

Nyugalom!

Emberek, mielőtt mindenki megijedne, ez csak az utolsó (8.) fejezet első része volt. Ezen belül még sok rész lesz! :) Ne izguljatok, ha vége, azt meg fogjátok érezni...

Utolsó fejezet: 83. rész - Fatális

- Nina, még csak hozzá sem nyúltál a reggelidhez! Nem szereted a sajtos rántottát? -kérdezte Celine aggódva, és le sem vette szemét a pulton könyöklő lányról.

- Most nem vagyok éhes -morogta oda orra alól. A nő gyanakodva sandított Keane-re, aki éppen az üres tányérját tette a mosogatóba.

- Hagyd csak, majd én elmosogatok -fordult felé a nő.

- Köszönök mindent Celine. Úgy alakult, hogy még ma hazautazom -közölte úgy, mint aki nem bánja, ha Nina nem hallja.

- Máris? De... -kapott a fiú után, de ő fel is sietett az emeletre a cuccaiért.

Nina persze éles hallásának köszönhetően mindent értett, s azonnal Wilo után rohant.

- Keane! Várj már! -loholt a nyomában, de a fiú nem fordult hátra. Végül a lány erőszakos karjai állították meg.

- Elmegyek Nina -hajtotta le a fejét.

- Ne! -csóválta a fejét a sírás szélén.

- Csak ez az egy út van - motyogta, majd mélyen, szenvedő arccal beleharapott saját felső ajkába. Ujjait izzadt tenyerében morzsolgatta.

- Ne hagyj magamra! Annyira belefáradtam már, hogy egyedül vagyok -sóhajtotta Nina, majd ujjaival végigfésülte haját.

- Én is -értett egyet elfogyó hangon. Egy pár megfeszült pillanatig nézte a lány zöld szemében gyűlő könnyeket, aztán azon kapta magát hogy leguggolt, s arcát a kezébe temette. Rángatózott a válla a zokogástól, és nem akarta abbahagyni. Nina bűnösnek érezte magát. Nem hogy élete legnagyobb hibáját követte el, még Keane lelkét és megtiporta felelőtlenségével. Jelenleg jobban gyűlölte magát, mint az életét. Utoljára akkor gyűlölte így magát, mikor...és annak majdnem végzetes lett a vége. Tudta jól, hogy fatális félrelépését nem teheti jóvá soha. Soha. Keane Wilónak pedig mennie kellett; ahogy ő maga mondta: csak ez az egy út van.

Igen, ez az egy, ami a lányt nyílegyenesen végzete felé lökte. Nincs hátraarc Nina.

Harry úgy gondolta fokozza a játék izgalmát. A fürtös szívtipró pedig tisztában volt vele, hogy ami neki mézédes kaland és szórakozás, az Jolene számára kőkemény félelem és küzdelem, igazi, őszinte reflexiókkal. Éppen ezen játszma jegyében várta ott gyenge áldozatát, lapos, hosszú sportautójában, a Selsdon Road 29. előtt parkolva. Tekintetét egy percre sem mozdította el a barokkos épület vaskos fa ajtajáról; pattanásig feszült idegekkel figyelte, mikor nyílik ki, s lép ki rajta az a lány.

- 6 óra múlt két perccel. Vége van a szakkörnek, mindjárt itt lesz -mormolta magának, és meglepődött, hogy hangosan kimondta, amire gondolt. Utált várakozni, a frász tört rá közben. Ajkait harapdálta, a kormányt szorította, kinyitotta a kesztyűtartót vagy ötször, le-és feltekerte az ablakot, a rádió gombjait nyomogatta. Aztán egyszer csak kitárult az ajtó szárnya, és egy lehetetlenül apró, alig észrevehető alak tűnt fel. Harry fiatal arcára rafinált és ördögi vigyor kúszott. Leengedte az ablakot, és várta, hogy besétáljon a kelepcébe lánygyűjteményének talán legértékesebbike.

Jolene komor arccal lépdelt le a lépcsőn, majd mikor felismerte a sportautó volánjánál ülőt, lábai megálltak. Nem mert moccanni. Szándékosan nem hívta Harry-t mostanában, azon volt, hogy még idő előtt lezárja ezt az amúgy is halálra ítélt dolgot...

- Szia angyalom! -integetett neki oda a fenevad, a lány némán rázta a fejét.

- Most nem jó...nekem mennem kell -dadogta gyorsuló pulzussal, de képtelen volt odébb állni.

- Talán találkád van egy fiúval? -kérdezte a göndör huncutan. Nyernie kell, és nyerni is fog.

- Családi vacsora lesz. Mennem kell -hangja szaggatott volt, mint mindig.

- Egy kicsit késel -rántotta meg a vállát féloldalas vigyorral.

Jolene nem mondott semit, nem mozdult semmit. Harry meg akarta győzni: - Olyan élményt hagysz ki, amit nagyon megbánnál!

- Nem bízom benned! -csattant fel hirtelen a sötét tincsek mögül egy harmatos hang. Harry mosolya tovább nyúlt.

- Pedig kéne. Véletlenül tudom, hogy Martin Ford a kedvenc modern festőd.

- Hogy jön ez ide? -kérdezte úgy, mint aki nem akarja hallani a választ.

- Gondolom tudod, hogy éppen Londonban van a legújabb kiállításával. És azt is, hogy a miniszterelnök kaliberű emberek juthatnak csak be oda. A magadfajták soha. -maga fele intette a lányt kérlelő tekintettel, mire Jolene vonakodva, nagyon lassan lépdelt oda a vezető ablakhoz. - A Harry Styles félék pedig akárhova bejutnak. Na, akarod Jolly? -kihívóan égbe szökkent egyik szemöldöke, olyan fölényes és arrogáns volt, hogy azzal nem lehetett versenybe szállni.

- Hol van benne a csapda? -merte megkérdezni a lány, s közben vacogott a hideg szélben.

- Hm -kacagott fel halkan a fürtös, majd annyit mondott: - Fogy az idő, pattanj be!

A lány ismét felülírta józan esze utasítását, és vakmerően beszállt a futurisztikus járgányba. Csak úgy száguldottak South Croydon utcáin. Harry elégedett volt. Pár ilyen húzás, és végérvényesen feltöri a lány páncélját, és akkor majd mérhetetlen őszinte és meglepő érzelmeiben fog fürdőzni; ez volt a cél: kicsalogatni a kis tündérből az elnyomott énjét, a felelőtlen és lázadó oldalát. Már ha van ilyen, de lennie kell. Még Jolene-ben is. Harry tudta, hogy kell cselekednie: amíg a lány a Crystallize nevű tükörpalotában tátotta száját a maga kis paradicsomában, addig Harry türelmesen megvárta őt a kocsiban. Jolene boldog volt, a saját fojtott, gyanakvó módján, de amikor észrevette, hogy elszaladt az idő, szabályosan pánikba zuhant.

- Nyugalom kicsilány, gyorsan otthon leszel -a higgadtság azonban nem volt ragályos.

- Már késő, nagyon késő! -nyöszörgött szenvedő arccal. Harry semmit sem értett, de figyelmét hamar el is terelte egy mély vágás, amely előbukkant a lány alkarjánál. Épp a pirosnál álltak.

- Mit csináltál a karoddal? -kérdezte homlokát ráncolva.

- Az..az semmi.

- És miért is ilyen fontos ez a családi vacsi? -hangja számonkérő volt, Jolene riadt őzike módjára húzta össze magát a nagy és ellazítóan kényelmes ülésen. Harry a gázba taposott, a lámpa éppen ekkor váltott zöldre.

- Apám család-centrikus ember -mondta akadozó lélegzettel, ami Harry számára ismételten indokolatlannak tűnt.

- M-hm. De azért csak megérti, ha kicsit késel azért, mert életed leginspirálóbb képeit nézted végig, nem?

- Nem igazán megértő típus -rázta meg fejét, s igyekezett visszatartani könnyeit. Nem akarta, hogy Harry még ennél is gyengébbnek higgye, ráadásul csak tovább kérdezősködne.

- Nem szeretnél erről beszélni, igaz?

- Nem.

Úgy látszott, mintha Styles ennyiben hagyta volna az ügyet, és tiszteletben tartva a lány, felé nyitni nem akarását, nem szólalt meg többet. Egyenes, szakíthatatlan tekintettel meredt az útra, nem kímélve a motort, ami félelmetes hangon morgott alattuk. Az igazi meglepetés az volt, mikor az ébenfekete hajfüggöny mögül halk kérdés törte meg a csendet.

- Miért foglalkozol velem?

Harry kanyargós tincsei közé fűzte ujjait, majd oldalra sandított a lányra.

- Mert izgalmas vagy.

- De én nem akarok játszani -tiltakozott lágyan, mintha éppen az ellenkezőjét akarná sugallni.

- Evés közben jön meg az étvágy -jegyezte meg ördögien, majd végignyalt alsó ajkán. Jolene-nek ideje sem volt megborzongani, mert figyelmét hirtelen egész más kötötte le. Egész pontosan  az előttük kígyózó, végtelenbe nyúló kocsisor.

- Csak ezt ne! -lehelte maga elé fáradtan, már biztos volt benne, hogy nem bírja lenyelni könnyeit.

- Mi a frász? Közúti baleset? -nyújtogatta nyakát a sofőr, de semmit sem látott az előttük dekkoló kocsiktól. Nagyon úgy festett, hosszú ideig nem fognak tudni elindulni, és ennek csak és kizárólag Styles örült, de nagyon.

- Addig legalább megismerkedhetnénk közelebbről is, hm?

- Csak egy vagyok a milliónyi rajongóid közül. -dadogta elpirulva.

- A legszerencsésebb egy -bólintott a fiú, de sokkal inkább fenyegető volt a hangsúlya, mint barátkozó. A lány képtelen volt ellenállni a támadásnak. Nem volt ereje felemelni pajzsát. Elámulva hagyta, hogy ép esze eltompuljon, s csak nézte a fürtös srácot, karakán alakját, kidomborodó arcizmait. Ténylegesen hipnózisba szédült, mert felemelte hófehér, jegesen hűs kezét, és megérintette Harry világsztárosan kellemes színű bőrét. A fiú lehunyta szemét, így Jolene még jobban tudott oldódni. Végigment Styles járomcsontján, homlokán, majd orrának vonalán; végül puha ajkaihoz ért, kicsit habozott, de megérintette azokat. Szívesen belecsókolt volna a lány kezébe akkor, de okosan akart játszani. Lassan kinyitotta élénk zölddé erősödő szemeit, és halkan azt súgta: - Én jövök.

Jolene halhatóan nyelt egyet, de engedelmesen lecsukta szemfedőit. Mellkasa irtó gyorsan emelkedett fel, és süllyedt le. Harry gonoszan elmosolyodott, majd a lány kabátból kilátszó dekoltázsán állapodott meg ujjaival. Alig észlelhetően kibújtatott két gombot a szövetkabáton, és lejjebb vonta kezét a felhevült bőrön. A lány hirtelen összerezzent, szemei kipattantak, s oly könyörgően meredt a fiúra, mintha azt kérné: - Ne ölj meg, kérlek!

- Nincs semmi baj -csitította suttogva, akár egy álmából felriadt kislányt az apukája- Nem kell félni! Ha félsz, csak szólj! Rendben? Semmi olyat nem teszek, ami ártana neked, jó?

Válaszul egy bizonytalan "jó" érkezett. Styles hiába élvezte, taktikát kellett volna változtatnia. Csakhogy nagyon tetszett neki ez a taktika. Nem ért rá megbotránkozni saját viselkedésén, s azon, hogy színtiszta örömmel tölti el, ahogy látja a rettegést tündökölni a lány éjsötét szemeiben.

Kezeit inkább feljebb emelte, hosszú ujjait pókszerűen kúsztak fel a hófehér arcocskára. Aztán a fekete hajat simogatták. Nagyon finoman, úriember módjára hajolt közel, és hintett egy lehelet bársonyos puszit a halántékára.

- Most már...-sóhajtott a lány halkan- elég.

Harry megsüketült, a nyakához futtatta ajkait. Erős, rámenős csókokat adott, figyelembe se véve Jolene szűnni nem akaró, ellenkező nyöszörgését. Styles hormonjai kissé túltengtek, s a dolgok így rossz irányba lódultak meg.

- Hagyd abba! -kérte még mindig nagyon finoman. De Harry nem értett a szóból, éles fogait elővéve kóstolt a vérbő húsba. - Harry! Elég! -szökött ki torkán az őszinte riadtság, vehemensen taszította el a nyakára tapadt fiút.

Harry résnyire nyitott ajkakkal lihegett.

- Sajnálom, átléptem a határt -ismerte be, de nem szégyellte el magát látványosan. Visszahúzódott a saját térfelére.

- Megijesztettél -kapott nyakához a kis ártatlan, majd sietve begombolkozott.

- Fel kéne hívnod apádat, ez eltarthat egy ideig -bök ki a szélvédőn- Jolene? Hallod? Te sírsz? -rázta meg vállát, mert nem látta az arcát, csak hallotta a szipogást.

- Jobban kedveltelek, amikor csak a poszteremről néztél rám. Biztonságosabb volt.

- Ha azt akarod, nem zaklatlak többé. Ez a baj? -kérdezte ellágyult hangon, kedvesen, levakarhatatlan aggodalommal. Nem akarta elhinni, hogy ez a lány itt, most miatta sír.

- Ha bárkit megkaphatsz, miért pont én kellenék? Nem kellenék. Csak levadásznál.

- Az istenért, te meg hagyod! -csapott a kormányra, a lány pedig tátott szájjal ugrott meg ültében.

- Téged bálványoz minden tinilány? -reszketett undorodó hangja, könnyei megállás nélkül folytak le egészen álláig.

- Nem tudom, hogy csinálod, de megőrjítesz -ismerte be, majd zsongó fejjel észrevette, hogy a kocsisor végre elindult.

Amikor megérkeztek a Brighton Road-ra, Harry lefékezett az út szélén. Jolene idegesen nézett körbe az utca emberein, majd sietve kiszállt. Semmit sem mondott. Harry lemondóan kísérte tekintetével a lány lépteit a járdán. Aztán a szél a hajába kapott, és megláttatta nyakát, melyet egy jókora véraláfutás színezett. Styles nem ismert magára: hogyan vadulhatott be ennyire? Hogy bánthatta? Ez ellenkezik saját a maga által felállított játékszabályokkal.

- Game Over, Hazza -motyogta oda magának- Game Over.

Mindeközben Nina Horan a vészcsengőért nyúlt, aki történetesen Dr. Kettsbergnek hívnak. Amint belépett a doki kellemes hangulatú szobájába, megvadultak érzékei, elborult az agya, tombolnia kellett.

- Szia Nina, gyere, már vártalak! -ült le a pasas saját kis foteljébe.

- Nem hiszem el, hogy még mindig magához járok. Hogy még mindig egy pszichomókus kell ahhoz, hogy lépni tudjak. Nem hiszem el, hogy nem tudom soha kézben tartani az életemet! -kiabált váratlanul- Ha elmondom mi történt... -nevetett fel kényszeredetten- Ha elmondom mit csináltam, még maga is kiakad! Dilisnek fog hinni, és elárulom: nem téved sokat. Gyűlölöm, hogy ennyire ösztönös vagyok! Gyűlölöm, hogy nem lehet normális életem! -ekkora már annyira kikelt magából, hogy megfogott egy széket, és az ajtó felé hajította. A doktor érdeklődve figyelte a jelenetet, s húzta be nyakát a hangos robajra. 

- Esetleg ajánlhatom azt a csúnya állólámpát? Nyugodtan törd össze, a sógornőmtől kaptam. Az egy igazi ribanc. 

Nina megtorpant, és elnevette magát. Dr. Belédlátok sosem használt még egyetlen csúnya szót sem.

- Bocs, hogy állat módjára viselkedem -rogyott le a kanapéra- Azért még meghallgat?

- Hát persze!

- Vagy tudja mit? Kérhetnék egy szívességet?

- Igen.

- Nem lehetne, hogy ezúttal levetné magáról az analizáló dokimókus jelmezt, és beszélgetne velem, mintha barátok lennénk?

- De hát nem azok vagyunk?

- Azok vagyunk.

- A dokimókus a bőröm alá ivódott, de ígérem, nem csak némán hallgatok majd.

- Kösz -biccentett oda a lány hálásan.

- Azt hiszem, akkor itt az ideje, hogy letegezz! 

- Jófej vagy, doki! -ült törökülésbe- Na, kapaszkodj meg, mert olyat mondok, hogy elájulsz!

Harry csorba önbecsüléssel szedte a kanyarokat az esőtől nedves aszfalton. A műszerfalra erősített mobilja csörögni kezdett, és azonnal ki is hangosította.

- Louis!? 

- Szia Harry! Figyelj, csak azt akarom mondani, hogy bocs mindenért.

- Oké, oké, felejtsd el. Inkább azt mondd, te hogy vagy? -rágta a száját feszülten.

- Úton vagy?

- Igen, de kihangosítottalak, nyugi. Szóval? 

- Nem tudom, hogy vagyok. Mindig változik. Egyik percben meg akarok halni, aztán meg azt érzem semmi baj, az élet megy tovább. Harry, ezzel most tényleg piszkosul nehéz megbirkózni -hangja elcsuklik, de hallható, hogy nem akarja engedni.

- Rossz barátnak érzem magam, nem tudok miben segíteni.

- Az a legjobb most, hogy tudom, hogy mellettem állsz.

- Figyi Louis, ugye semmi alapja nincsen annak, hogy te és Lara újra...

- Újra mi?

- Összemelegedtetek, vagy ilyesmi?

- Ezt meg honnan szedted?

- Ninától.

A válasz egy halk és gúnyos kacaj.

- Louis, szórakozol? A csajod totál ki van, remélem tudod. Mesélte, hogy mi történt a temetésen, amire ugye nem hívtál meg. Ráadásul... -Harry inkább elhallgatott, de tudta, hogy későn.

- Ráadásul?

- Anyukád felhívta az eset után Ninát, elnézést kérni a nevedben, és olyan utalásokat tett neki, amiből az jött le, hogy talán most jöttél rá, hogy Lara a te biztos társad. Ahogy kifordultál magadból, már nem tudom mit higgyek. 

- Csak bennem higgy, ilyen egyszerű.

- Nem egyszerű.

- Ó. Hát ez kedves.

- Nem akarok veszekedni. Csak féltünk. Mostanában mintha nem az igazi Louis lennél. Nem vonhatsz ezért kérdőre.

- Rendben, nem is akarlak. A héten még mindenképpen itt maradok Doncasterben, mire visszajövök, a régi Louis leszek, megígérem.

- Annyi időt kapsz, amennyit csak akarsz. Bízom benned, komolyan!

- Értékelem. Remélem Nina is ezt teszi -hangja lemondó.

- Nem ijesztgetésképp, de...

- Nagyon durva voltam, tudom. Mit mondott neked?

- Nézd, Nina a barátom, nem akarok kettős ügynökösdit játszani. Az ő bizalma is éppolyan fontos.

- Akkor csak vázold fel! Mennyire súlyos a helyzetünk?

- Hát Louis... meglehetősen.

Ahogy Nina kiadta magából a kendőzetlen igazságot, idegörlő pillanatoknak nézett elébe, ahogy a doki döbbent arcán átsuhanó baljós reakciókat fürkészte.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy átléptél egy nagyon magas határt? 

- Igen -bólintott lüktető halántékkal, majd egész arcát egy díszpárnába temette.

- Szembe kell nézned a lehető legnagyobb félelmeddel. Azzal, hogy elveszítheted őt. Könnyen lehet, hogy el is fogod. -Kettsberg éppolyan nyugtalan volt, mint a lány. Filctollával mappájának fedelén dobolt, aztán egy üres lapot vett elő.

- Ne mondd ezt! -ugrott fel a lány újra ülésbe- Kell, hogy legyen valami mentőöv! -soha nem volt még ennyire reményvesztett és kiszolgáltatott. Jóformán bármit megtett volna azért, ha helyrehozhatta volna. Dr. Röntgenszem kegyetlen arccal fogta fogai közé a toll kupakját, s a lapra egy szót vésett fel. A lány felé fordította; az állt rajta: TÚL KÉSŐ.

- Nem lehet. Biztos van rá esély, hogy Louis megérti, mit miért tettem. 

- Na és miért?

- Szerintem tudod már. Innen érzem, ahogy átvilágítanak a szemeid, mint egy detektor.

- Igazold be kétségeim. Meséld el, miért tetted!

- Nem hívott meg a papája temetésére. Amikor mégis elmentem üvöltözni kezdett velem, és úgy tett, mintha nem is ismerne. Láttam, mennyire kiborult. Tekintete közönyös és fakó volt, mintha sosem szeretett volna. Ezt nem tudtam feldolgozni, aznap este pedig még a szokottnál is depressziósabbnak éreztem magam, mert előtte  nem sokkal beszedtem pár...olyan bogyót.

- Miféle bogyót, Nina? -markolta meg a karfát a férfi. Sosem volt még ennyi érzelem az arcán.

- Nem tudom pontosan, egy régi havertól kaptam. Szükségem volt rá, mert előtörtek azok a régi érzések. Amikor minden olyan...és...nem tudom én csak...tudod...-dadogta, majd levegőért kapkodott, így állítva meg zokogását. A doktor nem szólt semmit, Nina magától folytatta. - Az a sok trauma sosem múlik már el. Pánikszerűen tört rám megint az egész, Keane pedig egyszerre megnyugvásba ringatott. Tudtam, hogy én is így hatok rá, ez pedig tovább csitította lelkem. Ördögi kör volt, és csakis így érhetett véget. Hogy megtörtént. És most Wilo is tönkrement ebben az egészben, haza is utazott. Én pedig újra itt vagyok.

- Túlságosan is kedvellek ahhoz, hogy végignézzem, ahogy összeroppansz. Bárhogy is lesz, nem leszel egyedül. Ezt vésd az eszedbe!
- Menthetetlen vagyok, doki?
- Az azért túlzás.
- Szóval igen.

82. rész - Oh, I beg you

Miután Niall összeköltözött Liammel, Nina inkább hazaköltözött Mullingarbe, minthogy Louis lakásában töltse napjait. Keane Írországba is elkísérte a lányt, aki a lelki támaszért nagyon hálás volt.

Amióta minden szerződést felbontott velem az E-motion menedzsmentje, szabad ember lettem. Szabad, de szárnyaszegett. Azt persze sosem felejtem el, hogy a csapatból néhányan, Daisy, Franco és Rena teljes mellszélességgel mellém álltak. Csakhogy hiába. A vezetőség kitette a szűrömet, és nem szándékozott visszavenni többé. Vigasztaló karokért pedig hiába sóvárogtam, mindenki el volt foglalva saját magával, amiért nem panaszkodhatom. Nem terhelhetem a saját bajomat rájuk, most, hogy végre ők legalább boldogok. Azt a buta gondolatot pedig, miszerint semmim sem maradt, próbálom félresöpörni, de egyre csak a fejembe akar férkőzni.

A barátom látni sem akar, nincs tánckarom, és így kicsit megint minden a régi lett. És ez azzal vált bennem rendíthetetlenné, mikor hazatértem apához. Örömmel fogadott, de ő sem pátyolgatta a lelkem. Nem is az ő dolga lett volna... Igazából mégsem volt a régi minden. Persze, hogy nem. Én már új voltam. Begyógyítottam régi sebeimet, most csak a frissen szerzetteket kell nyalogatnom. Annál is inkább, mert Louis anyukája felhívott a minap, és közölte, hogy a fia nem akarja, hogy ott legyek a temetésen. És nem csak engem zárt ki a megemlékezésből, de a fiúkat, ismerősöket is. Louis anyukája nagyon kedves volt a telefonban, ezúttal is érdeklődött felőlem, csakhogy én nem akartam panaszkodni. Nem akartam neki elsírni, mennyire fáj, hogy a fia így bánik velem. Hogy így eltaszít magától. A nő azt javasolta, mégis menjek el a szertartásra, addig beszél Louis-val. Biztos volt benne, hogy ott, abban a nehéz helyzetben életmentő lesz, ha fogom a kezét. Én pedig naivan és ködös reményeket kergetve rábólintottam az ötletre, és elhittem, hogy ez lesz mindennek a kulcsa, a megoldás. Minden helyrejön.

Három nap van addig még.

Minden maradék erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam fejemben azokat a képeket, melyek az eső kopogtatta ablaküvegen kibámulva előszöktek, s élénken kikörvonalazódtak a párában; tisztán láttam: amikor a Lakers meccs után, vérző orral az esőben dédelgettem széttépkedett lelkemet, ő pedig vette a bátorságot, és nem félt tőlem. Olyannyira, hogy megcsókolt. Nem kell azt kívánnom, hogy bár újraélhetném a pillanatot, mert bizony most is újraéltem. Lehunytam a szemem, mint akkor, egyenetlen légzéssel hallgattam a zuhogó esőt, mint akkor. És csoda, nem csoda, de ajkamhoz kaptam, mert éppúgy átjárta a bizsergés, mint akkor. Bőrének ázott illata most is kísért, orromban elevenen érzem, mint akkor.

- Nina? Bejöhetek? -kopogott valaki az ajtófélfán. Hátrafordultam, nem bántam, hogy Keane kiszakított az eufóriából. Jobb is így, mielőtt még túlzottan magával ragadott volna a pillanat. Mielőtt még eltörik a mécses.

- Persze Wilo, gyere csak! -intettem magam felé, mire ő szívesen csatlakozott hozzám a szőnyegre. Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, csak tűrtük ahogy az esőcseppek éket ütnek páncéljainkon. Keane meg is adta magát, láttam szemében, hogy nem tudja magában tartani, ami nyomja lelkét.

- Annak örülök, hogy itt lehetek veled Nina. De annak nem, hogy hiába vagyok itt.

- Nem értelek -ráztam meg fejem, majd összevont szemöldökkel kutatni kezdtem fejemben.

- Azt hittem, hogy el tudjuk egymással feledtetni kicsit a problémákat.

- Tudod, nagyon is sokat számít, hogy itt vagy most. Bár nem látod, de segít. Tényleg -bizonygattam- Talán csak a rossz idő teszi ezt a hangulatommal, nem tudom -rántottam meg a vállam- Holnap elviszlek Belltonba -dobtam be hirtelen jött ötletemet, de nem sikerült ezzel témát terelni.

- Ne legyél rá dühös -nyomja el hangját, mintha azt akarná, hogy meg se halljam. Pontosan tudom, kire céloz.

- Nem vagyok rá dühös. Csak úgy érzem sok nekem ez már, tudod? -apró kockákat rajzolok ujjammal combomra.

- Nem tudhatjuk mit érez. Bár mindketten jól ismerjük a gyászt, mindenkié más. Engedd meg neki, hogy kicsit elveszítse magát. Csak ez segíthet -elgondolkodom szavain, nem fér a fejembe, honnan vesz ilyen bölcsességeket ez a csöndes fiú. Gesztenyebarna szemei pedig már egészen másképp borúsak, mint akkor nyáron, mikor először megláttam őt az utcán, egy fényképezőgép lencséje mögül.

- Hagyom őt, csak nehéz -bólintok, majd közelebb kúszom hozzá, és bátorkodom megölelni. Kicsit ijedten reagál, kicsit vonakodva, de érzem, hogy remegő lelkének jól jön az emberi érintés. Remélem még sokáig itt marad.

2 nap múlva...

- Biztos elleszel itt, amíg vissza nem jövök? -kérdeztem Keane-től, miközben az egész alakos tükrön keresztül fürkésztem sziluettemet. A fekete öltözet különös keserűséggel itatta át a hangulatomat. Nagyon féltem attól, amibe bele készültem vetni magam.

- Persze, ne izgulj! Majd bemegyek a városba fotózgatni -mondta lazán, ami nem volt rá jellemző, nem is tudom hogy, de ma különösen jó kedve volt, amit onnan veszek, hogy aznap már másodjára is elvigyorodott.

- Borzasztóan festek, igaz? -kérdeztem halkan, nem is neki szánva, inkább magamnak.

- Most is gyönyörű vagy. Még ebben a végzet asszonya ruhában is. Csodás vagy, nem tudod ezt megmásítani. -fogta meg vállam, halvány mosollyal kisfiús arcán.  Kissé elpirultam a szokatlan bókolástól, bár egy szót sem hittem el belőle. Végignéztem még egyszer a lábaim mögött ringó, fátyolos szoknyájú ruhámon, majd felvettem egy fekete hasított bőr kabátot, és az ajtó fele tipegtem kényelmetlen cipőimben. Wilo még egyszer elköszönt, és utoljára megpuszilta arcomat. Hirtelen olyan volt, mintha a kisöcsém lenne, hiába tudom, hogy idősebb nálam. Elkomorodva integetett az ajtóból, majd még annyit szólt utánam: - Bármi baj van, engem hívhatsz, ugye tudod? -bólintottam, aztán beszálltam a ház előtt ácsingózó taxiba.

A repülőn ülve szabályosan reszketett a gyomrom. Hosszú volt, lehetetlenül hosszú volt az út Doncasterbe. Szerettem volna elkerülni a kíváncsi kamerákat, de leszállva a gépről nem úsztam meg a zaklatást. Hát nem szörnyű?-gondoltam. Az embereknek semmi sem szent? Jól tudták, hova megyek talpig feketében...Újabb taxizás következett, azt hittem már sosem érek oda. Rossz előérzeteim azonban egyszerre elmúltak ahogy kiszálltam az üdítő őszi levegőbe, a rideg, de vakító napfénybe. Mindenütt fekete alakok, virágkoszorúk. Csupa ismeretlen arcot láttam. Késésben voltam, időm sem volt Tomlinsonék után kutatni, csak rohantam a fekete ruhák után, a sötét sor végén kullogva próbáltam erőt verni magamba. Elisabeth temetése jutott eszembe. Tömjén és rózsa illatot éreztem, torokszorító harangszó zengte be a teret. Leghátul álltam, magányosan, akár azok a gyönyörű szomorúfüzek körülöttünk, melynek vékony füzéreit az előbb még simogató szellő csípős széllé erősödve dobálta, mintha  csak játszana vele. Addig nyújtogattam nyakam, mígnem megláttam őt. És az egész családját. Ott voltak a húgai, az anyukája, a nénikéje és egy férfi, akit csak fényképről ismertem; Tomlinson apja volt az. Az én férfimat néztem, azok a gyötrelmesen vonzó vonásai szikár maszkként forrtak össze, s tekintetét nem engedték el a rászegezett pontról. Rémes érzések kezdtek el forogni velem, eszembe jutott, amikor Briggben voltunk, szédültem, és a sírás fojtogatott. Olyan lehetetlen gondolatok őröltek, mint péládul, hogy az én temetésemre hányan jönnének el. Aztán megláttam még valakit, és ez észhez térített egy pillanatra. Lara végig ott állt, szoros közelében az én Tomlinsonomnak. A Répafi kezében annak a lánynak vékony ujjai bújtak, nem pedig az enyémek. Iszonyatos csalódottság öntött el. Amikor véget ért a szertartás meglódult a nép, én pedig földbe ásott szoborként ékelődtem az emberek közé. Kerestem a kék szemeket, és rövidesen meg is találtam. Egy darabig csak néztem őket.

A felállás úgy nézett ki, hogy Tomlinson egyik oldalán kishúga Lottie, másikon exnője, Lara csimpaszkodott. Halkan diskuráltak, miközben felém tartottak, de egyikük sem vett észre. Louis arca fényes volt a könnyektől.

- Szia Nina! De örülök, hogy itt vagy! -érintette meg karomat Louis anyukája. Felé kaptam a fejem.

- Üdvözlöm Jay, fogadja őszinte részvétemet! -bólintottam, s végigsimítottam a törékeny nő vállán.

- Köszönöm -motyogta oda savanyúan- Nagyon szép tőled, hogy eljöttél -mosolyodott el egy pillanatra, majd aggódva oldalra tekintett, felénk tartó fiára. Számba mélyesztettem metszőfogaim, szívem kiugorni készült. Olyan jó volt őt látni, bár nem éppen ilyen állapotban akartam. Biztos voltam benne, hogy nagyon fog nekem örülni, és nem Laráét, hanem az én kacsómat fogja szorongatni a nap hátralevő részében.

- Ugyan. Ez természetes, nem is tudtam volna másképp cseleke...

- Ő meg mi a francot keres itt? -hasított át fülemen egy goromba hang. Nem mertem elhinni. Lassított felvételként fordítottam oldalra a fejem. Újból a rettegés lett úrrá rajtam.

- Louis, viselkedj kérlek emberien! A barátnőd eljött, hogy támogasson! -közölte anyja erélyesen, s ekkora már jól tudtam, hogy bizony bombát robbantok mindjárt.

- Nem kell engem támogatni! Nem is ismerte nagyapát! -vetette oda kibuggyanó könnyekkel. Köpni-nyelni sem tudtam, csak álltam ott, kitéve magam a teljes megalázásnak.

- Ne csináld már ezt! -bökte oldalba Lottie is, mire az ifjú kitépte magát a karokból, és egyenesen a szemembe nézett. Fájt állni elbocsájtó tekintetét, ami idegenként kezelt, mintha semmi közünk sem lenne egymáshoz. Nem mertem, s nem is akartam vitába szállni. Tapintattal kellett lennem állapotára, ezért inkább csak nyeldestem a bántalmakat. Hátha kibírom.

- Te hívtad ide? -fordult anyja felé számon kérően- Megmondtam, hogy nem akarom, hogy itt legyen! Most azonnal tűnjön el innen! -kiabált zilálva, mire feltűnt a képbe apja, és erősen karon ragadta fiát. Csakhogy az tovább óbégatott, kapálózott és felém mutogatott. Luket ütött szívembe az, hogy harmadik személyben beszél rólam.

- Nina, ugye? -kérdezte tőlem a férfi, sokkosan bólintottam rá- Talán jobb lenne, ha most elmenne, sajnálom -mondta szelíden, és feltűnt, hogy pont olyan az artikulációja, mint fiának szokott lenni, mikor ilyen gyengéden kér valamit. Louis-t végül bácsikája és apja együttes erejével lehetett csak leállítani. Úgy éreztem összetörök ott helyben. Szoknyám szélét gyűrögettem markomban, és sebes sétába kezdtem. Mikor utoljára visszanéztem annyit láttam, hogy Tomlinson hangos bömböléssel omlik Lara oltalmazó karjai közé, majd beszálltak egy kocsiba. Azt hittem az egész csak egy rossz álom.

Nem lehet igaz, de akkor, abban a tudatban rogytam le egy park padjára, hogy ez a fiú már nem az a fiú többé, aki engem szeret. Fogalmam sem volt, hogy elveszítettem-e őt, vagy nem.

Segítségért könyörögtem volna, de nem tudtam kihez.

Aznap este...

Apám és Celine romantikus vacsira mentek. Hárman maradtunk: Keane, én, és az önsajnálatom. Gyertyákat gyújtottunk a sötét szobámban, és a könyvekről kezdtünk el beszélgetni...így kezdődött minden.

- Melyik az a könyv, ami a legközelebb áll hozzád? -kérdezte a fiú, miközben kényelmesen elhelyezkedett mellettem az ágyon. Én is helyet túrtam magamnak a halomnyi régi díszpárna között.

- A Tíz kicsi néger. A kedvenc könyvem volt, amíg össze nem hozott Tomlinsonnal. Azóta az életem része lett. Hát neked?

Elmosolyodott, mielőtt válaszolt: - Az Alaska nyomában. Beth kedvence volt.

Hirtelen szomorúan nézett maga elé. Tabu témába nyúltam, mégsem tudtam magamban tartani kérdéseimet.

- Más barátnőid is voltak előtte?

- Nem. Ő volt az egyetlen és az utolsó. -fekete szemei sebezhetőségétől csillogtak. Jól észlelhetően legyengítettem. (hangulatfestő zene itt)

- Hol ismerted meg? -megadtam a kegyelemdöfést, átlépett a holtponton. Tudott beszélni róla, s még csak  a hangja sem fogyott el közben.

- Washingtonból költöztek le a nyugati partra. Új lány volt a gimiben, mégis hamar befogadták őt. Egyszerre volt gyönyörű, okos és elérhetetlen. Én csak a szótlan fiú voltam az utolsó padból, tudod az, akinek a nevét még a tanárok sem tudták. Örökké Beth-et figyeltem, miközben mindent megtudtam róla. Utálta Los Angelest, vissza akart menni Washingtonba. Imádta lófarokba kötni a haját, és senki sem tudta, de én láttam, hogy gyűjtötte az üdítős palackok kupakját. Túl szép volt és túl csodálatos. A szenvedélyemmé vált. Egyszer véletlenül a padomban hagytam a fotóalbumomat, amit egy szorgalmi feladathoz készítettem. Ő találta meg, én meg már elveszettnek hittem. A fényképek benne hatással voltak rá: a suli ebédlőjéről, egy fáról és a mosolygó irodalomtanárról. Tetszettek neki. Megkedvelt engem, érdekelni kezdtem. Én, a néma fiú barátok nélkül.

Hosszan elhallgatott, mélázva bambultam rá. Láttam arcán, ahogy kicsit elsodorják őt az emlékek, ahogy próbál ellenállni nekik. 

- Keane, tudod te az a fajta srác vagy, aki megérdemli, hogy boldog élete legyen! Tetszik, hogy csendes vagy, és nem pazarlod a szavakat. Tetszik, hogy amikor beszélsz, minden pillanat értékessé válik. Kedvelem azt, ami vagy Keane, és azt akarom, hogy nagyon boldog legyél. Beth mindig veled lesz. És tudom azt is, hogy hiába vagy néma, és mozdulatlan, a te szíved a legelevenebb. -tapasztottam tenyerem mellkasára, ami jól tapinthatóan dörömbölt.

- Te pedig egy újkori Jeanne d'Arc vagy. A legbátrabb ember, akit láttam valaha is. Tudod te, milyen ritka erény ez? Mindig kiállsz magadért és másokért is. Az utolsó csepp erődig képes vagy küzdeni. Törhetetlen harcos vagy, Nina. S, lehetsz bárki, mindig ugyanaz maradsz, hű az ösztöneidhez. Elvakíthatatlanul tartod magad, és mindezt csak úgy lehet, ha az ember szíve a helyén van, márpedig neked nagyon is ott van. Nincs hozzád fogható.

Szavaitól mámoros könnyedség jár át, el is feledtem hol vagyok.

- Van mód rá, hogy enyhítsek a fájdalmaidon, hm? -kérdem tőle keserű pillantással. Tudom jól, a múltját nem vehetem el, ahogy ő sem az enyémet. Bár másképp lenne.

- Azt hiszem, azt hiszem...van -bólint félve, s úgy veszem észre, mintha arca közelebb lenne, mint előbb. A pillanat sorsszerűsége beszippant, és elfogynak az ellenérveink. Csak tesszük. Száj szájt ér, nem tudom pontosan, mi történik. Összefonódik két lélek, egy kicsit össze, és ez kellemesen érint. Ő legalább tudom, hogy szeret, velem van, és velem akar lenni. Nem hagy összetörni, bár ő is törött; együtt talán összeragaszthatjuk darabkáinkat. Még ha nem is lesz tökéletesen egész, de valami lesz belőle.

Halkan felsóhajt, tudom, hogy nem mer tovább lépni, ezért segítek. Ereinkben kába öröm csordogált, megnyugvás, ahogy álmaink egyre vadabb vizeire eveztünk. Nem terveztük, nem számított. Segítettem levenni a pólóját, a pólómat. Bőre tűzforró volt, szinte megolvasztott. Eltűntek borongós barna szemei, csak remegő szempillái cikáztak bőrömön. 

Nem tudtuk mit teszünk, helyes-e vagy helytelen. Azt tudtuk, hogy feléledt bennünk valami elnyomott, eltiport régi sérelem. Vigaszt találtuk egymás gyengeségében. Szemhéjunk alatt lepergett minden fájdalom, és nem fájt többé. Az idő a visszájára fordult, a viasz finom cseppeket hagyott az asztalon. Aztán a gyertyaláng elaludt, a fények kihunytak, és csak az érzékszerveink irányítottak. Wilo más volt. Végre szabályozta mozdulatait, csendben bár, de lázasan. Nem volt több kínja, sem könnye. Boldog voltam tőle, ahogy látom a hold-világította arcáról áradó hangtalan szabadságot, felszabadult lelke messzire vonta enyémet is.

Később már csak egymás hajába szuszogva aludtunk, fedetlen testtel, ábrándos sötétben, rettegve a napfelkeltétől.