80. rész - Légvár

-avagy mi történt Louis-val?

Csak álltam ott, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, könnyfátyolon keresztül pislogva, mert éppen a szemem láttára fosztottak meg jobbik felemtől. Torkomban ragadt riadt hangom, és még csak annyit sem tudtam mondani: szeretlek, vagy hogy ne menj, maradj.

Ahogy Louis átlépett azon a küszöbön, úgy tűnt, mintha egyszerre az életemből is kilépett volna. Az ajtót pedig becsukta maga mögött, szépen, halkan. Keserűen bámultam a becsukott ajtót. Nem mondtam el neki, de tudnia kellett volna, hogy most nagyon szükségem van rá, jobban, mint bármikor, pont ezért most nem hagyhat itt. Hagy legyek végre önző, hagy legyen enyém az, ami begyógyítja minden sebemet.

Buta kislány. Hiszen magamra maradtam, megint. Nem tudtam másra gondolni, csupán arra, hogy vajon mennyi idő kell neki? Mennyi nyugtalan éjszakába fog kerülni, amíg távol lesz tőlem?

A válaszok nélkül maradt kérdések felpiszkáltak, undorodtam az élettől, betelt a poharam.

aznap, előbb...

James irodájában ücsörögtem. Iderendelt engem, de a fickó még sehol. Illik, nem illik, odasétáltam az íróasztalához, és egy kis kutakodás után megtaláltam a határidő naplóját. Kíváncsiságom és rossz előérzetem nem hagyott más választást. Lapozgatni kezdtem, aztán elkerekedett szemekkel megállapodtam egy oldalon. Ekkora benyitott a notesz gazdája, a főnököm.

- Itt is va...te meg mit csinálsz? -tátotta el száját. Mellesleg igazán jól nézett ki ma, óceánkék ingjén apró háromszögek díszelegtek.

- Unatkoztam. -közöltem nyugodtan, mintha semmi érdekeset nem találtam volna.

Láttam a pasas arcán, hogy kicsit töpreng, aztán beadta a derekát, és inkább a tárgyra tért.

- Csüccsenj le, jó néhány dolgot meg kell tárgyalnunk -közölte tenyereit összedörzsölve, majd két pohár vizet töltött. Engedelmesen ledobtam magam a forgós fotelba, s kitörni készültem.

- Tehát?

- Kezdem egy jó hírrel. -nyomta kezembe a poharat. Érdeklődve ráemeltem tekintetem- A C-street ajánlott egy igen komoly szerződést. Ismered a céget, igaz?

El kellett szomorítsam, gőzöm se volt arról, mi a franc az: - Nem igazán.

- Laza, kényelmes, de extrém ruhákat gyártanak az utcai stílus nevében. Bő ülepű nadrágok, passzos haspólók, trikók, baseball sapkák, ilyesmik. Egész Angliában népszerűek -magyarázta, majd megigazította ezüst karóráját sötét szőrzetű csuklóján.

Mindez hiába hangzott izgalmasan máson sem kattogott az agyam, mint amit előbb olvastam. Egyre dühösebb voltam, hogy pancsernak néz.

- És mégis mi az ajánlatuk? -kérdeztem abban a reményben, hátha elterelem figyelmemet kicsit, amíg idő előtt fel nem robbanok.

- Egy vagon holmit kapnátok tőlük teljesen ingyen, szponzorálnának titeket, cserébe csak kicsit át kellene billenteni a marketingeteket a külsőtök felé. Is. Azt hiszem ezzel nem is lesz gond, hiszen mindannyian fiatalok, szépek, csinosak vagytok, a gönceitekre pedig a fél világ irigykedni fog.

- Ha jól értem, akkor ez már eldőlt. Nincs beleszólásom, igaz?

- Miért, szerinted ez nem nagy üzlet?

- De, biztos az -bólogattam gúnyos vigyorral- Csak éppen teszek az üzletre, a marketingre meg a szponzorokra. Azt hittem, te igazi táncos vagy.

- Ezt nem értem. Az vagyok! -kelt fel ültéből, aggodalmas ráncokba szaladt homloka.

- Ha az lennél, nem ez hajtana. Bizonyára engem is túlsztároltatok, van hova fejlődnöm, de igazi táncos vagyok, mert képzeld: egy fikarcnyit sem izgat más, magán a puszta táncon kívül. Ez már rég nem arról szól, ahogy te is mondtad; a külsőnk felé kellene fordítani a figyelmet? A külsőnk felé?

- Na, nyugodj meg! -intett kezével- Tudom, és igazad van. Nem modellek vagytok, hanem művészek. Viszont ha tetszik, ha nem, nincs más út. Nina, ez a 21. század. Nem egy londoni gettó 1980-ból.

- Hidd el, hogy nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy melyik században élünk. Pont ezért le merném fogadni, hogy ez a C-street marhaság is csak arra megy ki, hogy az amerikai turnén az ő rongyaikban feszítsünk, és akkor majd az elvakult amcsik rohannak a boltba ezekért a ruhadarabokért. Szánalmas.

Nem terveztem ennyire őszintére a figurát, de kit hülyítek: én nem tudok némán bólogatni. Ezzel viszont jól láthatóan felpaprikáztam James-t is, ugyanis ilyenkor szokott a konyakhoz fordulni. Most is töltött magának, aztán elsötétült arccal nézett rám egy darabig. Nagyot nyeltem, éreztem, hogy ütött az órám.

- Ha már szóba hoztad a turnét... Decemberben indulna. Ahhoz viszont kompromisszumokat kellene kötnünk.

Tudtam jól, hogy kompromisszum alatt azt érti: ők dirigálnak, én pedig engedelmesen azt csinálom, amit kérnek.

- Ha azt hiszed beállok a sorba lehajtott fejjel, nem ismersz engem.

A fickó mély levegőt vett, sajnálkozva lehunyta szemét, engem pedig ez csak tovább tüzelt.

- Mit olvastál a kalendáriumomban?

- Sajnos túl sokat -hangom elcsuklott, magam sem értem hogyan.

- Nézd, tudnod kell, hogy bár én vagyok a főnököd, vagy inkább mentorod, de nem én vagyok legfelül.

- Tudom, csak egy másik marionett bábu vagy -szökött ki a számon, mire kissé megsértődött. Még bele sem kortyolt poharába, megittam előle én. Még egyet töltöttem, s éppolyan hévvel le is döntöttem. Marta torkomat, de nem bántam.

- Nina, nem véletlenül téged állítottunk az E-motion élére. Különleges talentumod van, új lépések pattannak ki a fejedből, s azonnal mozdulatlánccá is állnak.

- James, ha hagyod, hogy a Starshine menedzsmentje ezt csinálja velem, akkor nem ismerlek többé.

- Nem hozhatsz ilyen helyzetbe! Hát még mindig nem látod át? Semmi, de semmi beleszólásom nincs. De elismerem, mi hibáztunk. Amikor aláírtuk a Starshine-nal a szerződést, s megalakult a tánccsapat, észre sem vettük, hogy  minden irányítást kiadtunk a kezünkből. Az E-motion jövője csakis rajtuk múlik.

- Egy tucat öltönyös bájgúnáron? -nevettem fel kísértetiesen- Gyűlölöm ezt a világot. Hazug és képmutató.

- Csupán naiv voltál, ha azt hitted, csak és kizárólag a táncé a főszerep - a falnak dőlt, kedvetlenül pislogott ki az ablakon. Haragudtam rá, bár az eszem tudta, hogy ő nem tehet semmiről. És azt is láttam, hogy megkedvelt engem.

- Én kérek elnézést, hogy a tánckarommal a táncnak akartam élni. De ostoba vagyok! -ráztam fejem. Már nem dühöngtem, inkább csak sajnáltam, hogy elúszott az álmom; olyan volt, mint egy légvár. S épp most eresztett le, velem a tornyán.

- Arról van szó, hogy túl erős egyéniség vagy ebbe a világba. Nem illesz bele, mert örökké lázadsz, s kiállsz az akaratodért. Becsüllek ezért. De itt nem maradhatsz így.

- Nyisd ki a füled! A csapat az enyém, a tagjai a barátaim, akik mellettem állnak. És nem ti rúgtok ki engem, hanem én lépek ki ebből a fertőből. És teszek a menedzsmentre! A nevemet pedig nem fogják elfelejteni ebben az életben, ugyanis viszem magammal a csapatomat is!

- Ne csinálj hülyeséget! Hidd el, hogy ezeknek az embereknek jóval több és hatásosabb fegyverük van ellened, mint fordítva.

- Le mersz becsülni?

- Isten ments! Csak ismerem a módszereiket. Nem akarhatod, hogy háborút indítsanak ellened. Kérlek! -kivételesen meggyőző volt ellágyuló hangja, szeme pedig őszinte jóakaratot tükrözött vissza.

(zene itt)

Próbáltam félretenni az ügyet. Próbáltam örülni annak, hogy Bee és Zayn szirupos boldogságban úszik, hogy Niall majd kicsattan az élettől, és hogy Harry csillogó szemekkel koslat egy lány után. Egy régi, romos, üres panelépület tetején ücsörögtem. A kilátás már megért egy misét, épp csak a lélegzetem nem állt el. Néztem a pontoknak tűnő autókat, embereket, a vonallá vékonyuló Big Bent, a képbe kék horizontként beékelődő folyót. Megint joint-ot szívtam, annak ellenére, hogy nem szabadna. A régi, rossz szokásaim nem akarnak múlni; lehet nincs is semmiféle új Nina. Végig a régi maradtam. Most minden nyugodt volt. Ilyenkor egy tucat érzelmes közhely töri rám az ajtót, de azt nem akartam. Tébolyultan cikáztak gondolataim, bele-beleszédültem.

Az alkohol és a füst izének párosa már félig elfeledett, mégis életre kelő emlékeket csalogatott elő. Emlékeket, melyekre nem akartam emlékezni, de nem volt sehol sem a 'törlés' feliratú gomb.

Észre sem vettem, amikor elfeküdtem a nedves aszfalton. Szürke, sovány pamacsokként ringatóztak a felhők odafent. Egyszerre mindenkire gondoltam, aki hiányzott: Louis, apa, Niall, Keane, és...Floyd.

De nem vertem át magam: Louis-ra volt a legjobban szükségem. Rá, aki tudtam, hogy most könnyeiben úszik a repülőgép ablakából kibámulva. Talán ő is ezeket a szürke, sovány pamacsokként ringatózó felhőket nézi?

Utáltam, hogy szemem sarkából fürgén szaladtak ki a könnycseppek. Utáltam, ha sírok. Utáltam, hogy megint rohadt gyenge vagyok. Nélküle az vagyok, és ezt utáltam. Ha itt lenne most, elég erős lennék, és őt is megvigasztalnám, még ha nem is tudnám. Mindenemet feláldoznám, ha azzal enyhíthetem fájdalmát.

Szemeimmel követtem a  felhők útját. Elképzeltem, ahogy felhívom most Tomlinsont, ő pedig jókedvűen belerikkantja a telefonba:

- Itt a kistérségi szeretetszolgálat, miben segíthetek?

Én meg lenyelve kuncogásomat azt mondom:

- Egy családi kiszereléses szeretetet szeretnék rendelni, ha lehetne házhoz szállítással. Most.

Látom, ahogy lelassított filmes mosollyal menyalja alsó ajkát, aztán válaszol csak.

- Nos, ha nem te vagy Nina Horan, akkor nem segíthetek.

- Egész véletlenül én vagyok az.

- Ó. Hát akkor mire várok? Repülök, galambom!

Azon kapom magam, hogy nevetek, közben sós könnyem ízét érzem számban. Tanakodom, hogyan éljem túl, amíg újra nincs itt? Nem mondta, de tudom, hogy két hónapba is telhet, mire lábra áll. Nem hagyta, hogy segítsek. Magányra vágyott, csak én nem.

Csörögni kezd mobilom, lángra gyúlt szívvel kapom elő, de kijelzőt olvasva kihűl lelkem: csak Harry az. Megfontolom, hogy felvegyem-e. Felveszem.

- Haló. -rekedt a hangom megint.

- Most hallottam csak, mi történt. Louis már haza is ment? -a fürtös hangja mélyebb volt, mint a Csendes-óceán.

- Haza.

- De, de... mikor történt ez? Mit mondott neked?

Kérdései annyira elgondolkodtatnak, hogy el is feledkezem arról, hogy nem válaszoltam rájuk. Négykézláb az épület tetejének széléhez kúszom. Felelőtlenül lenézek a mélybe, nehéz fejem lefele húzna. Körmeim berepedtek, olyan erősen kapaszkodtam a betonperembe. A méterekkel odébb heverő mobilomból halkan hallom, ahogy Harry ordít: - Nina! Nina ott vagy?

Hát persze, hogy itt vagyok. Itt. A légváram tetején, ami egyre vészesebb gyorsasággal ereszt le. Félek a földetéréstől, mert tudom, hogy összetörhet.

- Bocs, itt vagyok Harry. -mászom vissza a veszélyes határtól, törökülésben állapodok meg.

- Mit tudsz Tommoról?

- Semmit.

- Mi?

- Semmit.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy nem mondott semmit. Fogta magát, és elment.

- Ez komoly? De ránk van szüksége! Tudod milyen érzékeny valójában! Egyedül nem fog kimászni ebből.

- Ismerem. Ki fog.

- Nem, nem fog.

- De ki fog. Erős. Tudja, hogy szeretjük.

- Fel akartam hívni, de ki van kapcsolva. Peternek is csak egy sms-t írt. Nagyon féltem.

- Tudom Harry. Én is.