77. rész - Titkok, tetkók

Louis vállalta a legnehezebb feladatot, ezért ő kapott helyet középen. Tudta, hogy csak ő lesz képes kimondani. Aznap reggel még a nap is másképp sütött. A levegő fagyos volt, mindenféle értelemben. Mind az ötük gyomra görcsben állt. Szokatlan szorongással ültek a hosszú asztalnál, Nina a pódium mellett rágta körmeit. Kamerák száza szegeződött rájuk, minden mozdulatukat figyelve. Liam fel sem mert nézni, a névtáblájával játszott. Mindjárt kezdenek.

Niall lázas tekintettel pillantott ki olykor nővérére, aki biztatóan bólogatott, bár maga is remegett, akár a nyárfalevél. Harry Louis mellett ült, és jól láthatóan azon erőlködött végig, nehogy elsírja magát. Zayn meg csak a poharába töltött vizet kortyolgatta, folyamatosan reszkető kézzel. Louis Peter-re sandított, aki erre bólintott egyet. A fiú vette a jelet, megköszörülte torkát, majd a mikrofonjához hajolt.

- Jó reggelt, üdvözlök mindenkit! Köszönöm, hogy eljöttek. Mint azt említettük, be szeretnénk jelenteni valami fontosat. -kezdte. Hangja furcsán, bizonytalanul lejtett minden mondat végén. De arca még így is határozottnak és elszántnak tűnt. Louis jól hallotta, ahogy mellette Harry elfojtva szipákolja a levegőt. Ettől csak még idegesebb lett. - De mielőtt ezt megtenném, engedjék meg, hogy hagy szóljak pár szót a barátaimhoz. -végigfuttatta szemeit az említett négy emberen. Sosem látta őket ilyen meggyötörtnek. Bár nem tervezett semmiféle személyesebb megnyilvánulást, mégis úgy érezte, most rögtönöznie kell valamit. Utoljára, akart valamit üzenni nekik. Utoljára?

- Srácok, remélem ti is ugyanazt gondoljátok, mint én. Azt, hogy semmi sem változik meg. Amik történtek velünk az... csupán maga az élet. Mint a legidősebb tag, szeretném ha hallgatnátok rám, és csak a szép dolgokat számba venni. Mert amin mi öten keresztül mentünk, az nem mindennapi. És ez még csak a kezdet, igaz?

A meghívott riporterek, fotósok tűkön ülve hallgatták a fiú keserédes búcsúszagú monológját.

- Tisztelt Hölgyeim, és Uraim! A One Direction menedzsmentje, stábja és tagjai nevében kijelentem, hogy a csapat határozatlan idejű szünetre kényszerül. -mondta ki lassan kieresztve a levegőt. Alsó ajkába harapott, jó erősen, és arcokat kezdett fürkészni. Hatalmas zsivaj támadt a teremben, visszafordíthatatlan zűrzavar kerekedett. Csupán néhány kérdést tudtak a fiúk megválaszolni begyakorolt sablonszöveggel, óvatosan kikerülve a teljes igazságot. Többet aligha, mert szó szerint elfajultak az indulatok. A srácokat ki kellett menekíteni az épületből. És ha azt hitték, ez volt a pokol, akkor nagyon lebecsülték a helyzet súlyosságát...

Amikor Nina és Niall belépett a lakásukba, a lány egy idegen kabátot vett észre a fogason.

- Ez a tied? -kérdezte összeráncolt homlokkal öccsétől.

- Mi? Ja, nem -rántotta meg vállát, s még egy apró jelentőséget sem tulajdonított a dolognak. Ninát azonban jóhogy nem hagyta a dolog nyugodni. Markába fogta a dzseki ujját, megszagolta.

- Ez mentadohány -állapította meg halkan. Csak egy embernek van mindig ilyen jellegzetes füst szaga: Robert Horan-nek. - Ez apa kabátja?! -fintorodott el a lehetetlen gondolattól.

- Hahó kölykök! -búgott fel egy egyedien féfias hang. Az előszobában felbukkanó férfi gyermeki mosollyal figyelte, milyen nagy meglepetést tudott a két fiatal arcára varázsolni.

- Apa! -ugrott Niall egyből a nyakába. Köztük már minden rendben volt, Nina ezt egyből levette örömittas arcukból. De mikor békültek ki? Niall nem is említette.

- Valamiről lemaradtam -konstatálta zavart mosollyal, majd szőke copfját kezdte el babrálni. Korántsem volt benne olyan biztos, hogy ő is apja ölelésébe veti majd magát. Vagyis, ha őszinte akart lenni, akkor már rég nem haragudott rá, de benne a büszkeség arra ösztönözte, játssza még kicsit a sértettet.

- Szia Nino! -tárta szét karjait lánya felé, de a kis makacs nem kért a nagy összeborulásból.

- Heló -köszönt vissza, megtartva a tisztes távolságot kettejük között.

- Igazából azért jöttem, mert Peter felhívott tegnap. A sajtótájékoztatóra nem értem oda, gondoltam itt várlak titeket.

- Akkor tudsz mindenről? Fel akartalak hívni, de olyan jó, hogy itt vagy! -lelkendezett Niall. Teljesen más volt, mint ahogy Nina legutóbb látta őket egy légtérben. Niall akkor kígyót-békát kiabált rá, nagyjából a pokolba kívánta nővérével együtt.

Valójában most nem csak Niall-nak jött jól az apai jelenlét. Titkon Nina is hálás volt. Ilyenkor kicsit mindig elhitte, hogy nincsen semmi baj...egy kicsit.

- Nagyjából. Peter nem sokat mondott, de egy lépéssel előtte járok.

- Ezt hogy érted? -kérdezte Niall érdeklődve.

- Utánajártam néhány dolognak. Furcsán fog hangzani, de a Celebnet.com és a DaveDaily szerkesztősége bedurvult. Nem egy helyen szórta szét civiljeit. Ha olyan helyen jártok, ahol nem csak ketten vagytok, ne mondjatok semmi "olyat". Értitek?

- Most ez komoly? Úgy menjek ki az utcára, hogy bárhova nézek, nem tudhatom, melyik járókelő egy beépített ember? -dőlt a falnak a lány- Vagy hogy melyik néni fog a bevásárlószatyrából előrántani egy kamerát? 

- Ha lehet álcázzátok magatokat. Így jobban elvegyülhettek.

- Apa, hagyj ki légyszi ebből a hülye játékból. Ez nem a kémkölykök legújabb része -akadékoskodott Nina.

- Jó, Nina, nyugi már! -karolta át Niall- Szerintem meg komolyan kéne vennünk, amit apa mond.

- És mégis mit értetek álca alatt? Ragasszak bajszot? Fessem lilára a hajam? Na ne röhögtessetek! -fonta össze karjait mellkasa előtt. Valaki csenget. Az a valaki pedig csakis közeli személy lehet, ugyanis csak azok tudják a beléptető kódot, amivel bejuthatnak az épületbe.

- Nyitom -ásított a lány- Ó. Liam. -engedte be a nemvárt vendéget. Niall ereiben megdermedt a vér. Moccanni sem mert. Nina nem volt az a típus, aki nagyon palástolta volna véleményét vagy reakcióját. Ami szívén, az a száján, de minimum rózsás arcán. Mint most, ugyanis Liam Payne szerelése nem mindennapi volt. Tetőtől talpig egy sötétkék, helyenként fényes, helyenként bőr overallt viselt, mint a profi motorversenyzők. Kicsit robotszerű volt, vagy inkább futurisztikus, mindenesetre egyértelműen nagyon dögös.

- Mi addig Ninával... -szólalt meg Robert, de Niall félbeszakította.

- Ne, hagyd csak -intette le apját- Gyere! -intett Liam-nek, majd magukra csukták a szoba ajtaját.

- Inkább azt nyomozd le 007-eském, hogy azok ketten odabent miről beszélnek! -tapasztotta fülét az ajtóra a lány.

- Eszem ágában sincs. Ez az ő dolguk.

- Dehogy az ő dolguk! Nem fogom hagyni, hogy az öcsémet darabokra törjék!

- A szerelem már csak ilyen -vonja fel vállait.

Nina elmosolyodva bevallja: - Ez nem túl biztató. De apu...! Hiányoztál ám.

- Az jó, mert te is nekem, prücsök.

A lány égnek emelt szemekkel kuncogott fel, utálta, ha apja így hívta. Azt azonban, hogy Niall szobájában, mi történt, csakis a két érintett tudhatta igazán. Ninát azonban rendesen felpiszkálták a látottak: Niall könnybe lábad szemekkel rontott ki a szobából az elviharzó Liam után. (ajánlott zene itt)

- Sziasztok! -köszönt el felbolygatott indulatokkal; az arcára legalábbis ez volt írva.

- Liam, várjál! -szipogott Niall, s fejvesztve rohant utána. A földszinti fedett parkolóban érte utol. Itt parkolt Liam és az ő motorja, melyet még senki sem látott. Niall-nek ideje sem volt elképedni a hatalmas méretű kétkerekűn, most egészen más terelte el figyelmét.

- Sajnálom, amit mondtam. Mit szeretnél, mit tegyek? -tárta szét izmos karjait a mullingari. Liam mereven bámult lefelé, így válaszolt:

- Ne szeress engem.

Niall kellően megalázónak érezte a helyzetet ahhoz, hogy újra elbőgje magát. Nem tudta, de már nem is akarta fékezni könnyeit. Annyi, de annyi gondolata támadt, de feleslegesnek érezte megosztani őket Liammel. Mi történt ezzel a fiúval, miért bánik vele ennyire ridegen?

- Ahogy velem viselkedsz, már magam is bánom, hogy beléd szerettem -felelte őszintén, s dacosan letörölte csuklójával nedves az arcára hulló könnyeit. Liam feszes arcizmokkal fordult felé. Barna tekintetét kíméletlenül sok ideig legeltette a szőke fiún, aki valamiért még mindig akart valamit mondani. - Figyelj csak, van valami, amiért ilyen látványosan utálsz? Azon kívül, hogy szeretlek? Igen, egy buzi vagyok. Na és? Baj? Hát sajnálom, ez vagyok én. Egy langyi-bangyi, egy homokvár. Tessék, mondd csak el, mi vagyok -kalimpált a levegőbe, s meg-megakadt a légzésben.

- Tudni akarod? -húzta fel orrát, s keserű mosolya vad vicsorgásba ment át. Erősen megmarkolta Niall csuklóját, és közelebb húzta magához, hogy egyenesen az arcába mondhassa: - Mindent tönkretettél. Nem tudom, ki vagyok, érted? De itt vagy te, és annyira fontos vagy nekem, hogy az már fáj. Semmit se tudsz az érzéseimről! Az, hogy hogyan viselkedem, s hogyan érzek, két különböző dolog. Fogd fel, hogy nem tudom, mit akarok. Megrémítesz. Egyszerűen nem tudom kezelni ezt az egészet. -hadarta egyre vörösödő fejjel, már az ő szemei is könnyben úsztak.

- És akkor? Most mi lesz?

- Megígérsz nekem valamit? Hm? -halkult el, mint mikor egy tomboló vihar hirtelen lecsendesedik.

- Akármit.

- Megvársz. Megvársz, amíg fel tudom dolgozni.

- Feldolgozni mit?

- Azt, hogy én is szeretlek, te barom! Ez, ez nem megy egyik napról a másikra. Egyszerre akarlak, és menekülnék a közeledből. Tudom, hogy neked is éppilyen nehéz volt. Vagy még most is az. De azt szeretném, hogy türelmes legyél. Adj időt, és újra a régi önmagam leszek.

- Hát nem is utálsz? -kérdezte Niall megkönnyebbülve, s legszívesebben megint elsírta volna magát. De nem így tett, elvigyorodott. 

- Nem akarlak elveszteni. Na, akkor megvársz engem? -döntötte oldalra a fejét, nyúzott mosoly terült el arcán. Váratlanul odahajolt Niall szájához, és nyomott rá egy gyors puszit. A szöszke kis híján elszédült az érzéstől, mely áramütésszerűen pulzált végig bőre alatt. Levegőért kiáltott, hangtalanul. Liam titkos cinkossággal kacsintott rá, bukósisakot húzott, majd felült arra az iszonyat behemót járgányra. Niall dobhártyája csaknem átszakadt az éles motorzajtól. Liam harapható füstfelhőt hagyva maga mögött- merészen meghúzva a gázkart-száguldott el.

Mámorosan vigyorgott, nem zavarta a torkát maró benzingőz. Se szó, se beszéd, hívta Bobot, a személyes gárdistáját; tudta, hogy most azonnal elmegy oda, ahová eddig nem volt mersze...

Nina közben fogta a sátorfáját, és úgy döntött elmegy Louis-hoz. Látnia akarta őt. Kemény nap volt a mai. Látnia kell csillogó szemeit, hallania kell mézédes hangját, érezni akarta puha bőrét, karcos borostáját. De a lakás üres volt. Szinte kongott. A hűtőbe lesett, szintén üres volt. Arra gondolt: vajon Louis is ilyen üres lett, hogy a banda most szétcsúszott? A hetekkel ezelőtti, hűtőre ragasztott rajzait nézte, meg a kis üzeneteket, melyeket a lánynak hagyott, ha el kellett mennie. Olyanokat, mint: Szeretem a répát, de Nino-t imádom! Leugrottam fókát vadászni, sietek haza! Nina, egyél nekem rendesen ,mert elfenekellek! Jó reggelt durci királynő, hangpróbán vagyok, de sietek haza!

Nina halkan kuncogott a feliratokat olvasgatva. Aztán hirtelen elkomorodott. Nem fog hazajönni -biztosra vette. Az ablakhoz sétált, a fekete felhőkbe takarózó Londont figyelte. Semmi sem lesz olyan, mint régen. Ő sem a régi  már. Aztán eszébe jutott, hogy az e-mail, melyet napok óta várt Keane-től, talán megérkezett. Egy kicsit kutakodnia kellett, de végül megtalálta Louis laptopját. Egészen beporosodott már. Amíg bekapcsolt a masina az akváriumban árválkodó aranyhalhoz beszélt. Megkocogtatta az üveget, elég egykedvűnek tűnt ő is. Nina mindig Jimbo-nak hívta a halat, nem érdekelte, hogy Louis nem így nevezte el. Jimbo remek beszélgetőpartnernek bizonyult, mert Ninának most pont erre volt szüksége: hogy valaki szó nélkül végighallgassa. Aztán leült a képernyő elé, és felderülve látta meg Keane Wilo nevét a beérkező e-mailek feladói között. Olvasni kezdett, a szavak pedig Keane puha, bús hangján szólaltak meg fejében.

Drága Nina,

ne haragudj, hogy csak most írok. Tudod, történt egy, s más. Kezdjük a legjobbakkal. Apámat előléptették, és most egy áruházlánc marketing igazgatója lett. Ezer éve nem volt ilyen boldog szerintem. És ennek nagyon örülök. Otthon jól mennek a dolgok, apa felajánlotta nekem, hogy támogat kezdetben némi pénzzel, és bérelhetek egy saját, SAJÁT fotóstúdiót! Tudod, mindig ez volt az álmom. Hogy ne csak egy sunyi kis lesifotós legyek. Hanem egy igazi művész, aki dolgokat mondhat el a képeivel. Éppen ezért szeretném, ha minél hamarabb eljönnél ide a túlpartra. Szeretnélek lefotózni. Téged akarlak először.

S, hogy mi van velem úgy igazából? Nem is tudom, nehéz ezt leírni. Üresnek érzem a szívem, de kívülről kőkeménynek. Tudod, mikor megkopogtatsz egy korhadt fatörzset. A kopogásaid visszhangzanak, a fa üreges belül. Teljesen üres. Na, pont ilyen a szívem. Mintha már soha többé nem tudnék mást szeretni. Még nagyon eleven a fájdalom, az idő pedig nem akar gyógyítani. Napról napra csak rosszabb. Én megpróbálok mindent Nina, igyekszem. Tudom, hogy Beth is ezt akarná. De egyelőre lehetetlennek bizonyul. Ugye érted.

Másrészt; "szakmai" ártalom: sokat olvasgatok ám rólatok. Mindenfélét írnak; hogy az E-motion az Egyesült Államokba jön turnézni -aminek nagyon örülnék- de olyanokat is, hogy a csapat széthullóban, meg Niall depressziós és hagy ne soroljam még miket. Nyugtass meg, hogy minden rendben van, és szó sincs semmi bajról. Őszintén reménykedem, hogy veled és Louis-val minden oké. Nagyon sokat gondolok ám rátok. Mindig. Megígéred, hogy azért magadra is vigyázol? Most ezekkel zárom soraimat. Írj vissza gyorsan, jó?

Szeretettel ölel: Wilo

Választ azonban már nem tudott gépelni a lány, kulcszörgésre kapta fel a fejét. 

- Louis, te vagy az? -kocogott az ajtó felé, és képtelen volt nem őrülten szerelmesnek tűnni. Nem tudta türtőztetni magát, utálta, ha feszült csendjáték honolt köztük. Mohón fúrta arcát a fiú halántékának.

- Hé, szőke! -morogta borúsan, talán csak az időjárás miatt- Megfojtasz!

- Bocsi, csak szeretlek! -súgta fülébe, de pajkos mosolya hamar lehervadt kislányos arcáról. Tomlinson fásult képpel hámozta le magáról a lányt, és csak annyit szólt:

- Sok volt ez a nap. Egyedül akarok lenni. -dobta le a fotelba kabátját. A lány köpni-nyelni sem bírt az elutasítástól.

- Megetessem Jimbo-t? Nagyon sovány szegény -motyogta kétségbeeséssel zöld szemében. De ezt Louis nem láthatta, mert fürödni indult.

- Felőlem, Nina. -mondta halkan, majd magára csukta az ajtót. Nina szomorúan a fotelba kucorodott, arcára húzva a fiú illatában úszó dzsekit. Ki tudja mennyi idő telt így el, Nina arra lett figyelmes, hogy Tomlinson őt szólítgatja.

- Te mit csinálsz? -kérdezte sokadjára, mire Nina kidugta fejét a kabát alól.

- Igazából semmit.

- Én lefekszem -mondta.

- Jó éjszakát -rántotta meg picit a vállát, majd sóhajtva kitekintett az ablakon. Villámlott.

- Nem Niall-nél alszol? -kérdezte, s ez kegyetlenül hasba vágta a lányt.

- Azt akarod mondani ezzel, hogy húzzak innen? -kelt fel, s kócos hajába túrt. - Ennyire haragszol? Tényleg?

- Csak nem értem, miért jöttél.

- Odakint dörög és villámlik. Már nem indulhatok el.

- Jó. Maradj csak. Főzzek egy teát esetleg? -gúnyos volt. Bánatos is.

- Tényleg jobban tennéd, ha aludnál -bólintott a lány, de addigra már úgy rázta a düh, hogy csak nem tudta befogni a száját- Egy hülye köcsög vagy! Legszívesebben beverném az orrodat, de inkább nem, mert így is mindig vérzik. Mit, mit játszod itt a primadonnát? Még mindig be vagy sértődve azon, hogy nem mondtam el az igazságot Baily-ről? Csak védtem őt, te majom! Te sem árultad el, hogy az öcsém meleg! Ásd el magad egy répaföldbe, mert egy hülye répa vagy! Egy hülye brit barom, egy éneklő seggfej! -úgy őrjöngött, mint egy tízéves kislány, aki nem kapta meg az éneklős barbit. Fékezhetetlen volt, zilálva némult el. Tomlinson sármos vonásai mögött elbújtak érzelmei. Nem mutatott kifele semmit.

- Befejezted? -kérdezte csupán, szemöldöke az égbe szökött.

- Be.

- Akkor jó éjt! -bólintott, majd szépen nyugodtan bevonult a szobájába, s hogy egyértelművé tegye: becsukta az ajtót magára!

Nina forrt még egy darabig, figyelte az égből lekúszó villámokat, ahogy a zöld és lila árnyalataiban megfestik az éjszakát. Egy-egy csattanásra azonban maga is összerezzent. Ritka hangos vihar volt. Nem érdekelte; feltépte Tomlinson szobájának ajtaját, tudta, hogy ebben az égiháborúban úgysem tud aludni. Magyarázat nélkül melléfúródott, és átkarolta a fiú testét.

- Mit keresel? -morogta álmosan.

- Ijesztő a vihar. Félek. -nyavalygott a fiú hátához szorítva arcát. A szoba a kinti fényekben villódzott. Újra felcsattant az ég alja, mintha le is szakadt volna egy az egyben. Még Louis is megrezzent.

- Imádod a viharokat. Sosem félsz tőlük -teszi meg ténymegállapítását. Érzi, ahogy a gerince vonulatába szuszogó lány szélesen elvigyorodik; bolond egy nőszemély ez. És valóban. Nina tényleg rajongott a viharokért. Most sem volt benne a félelem egy parányi szikrája sem. Csupán egy gyerekes ürügyet akart, hogy Vele lehessen. Nem is mondott semmit, néhány csókkal jutalmazta a fiú derekát, ami kilátszott felgyűrődött trikója alól.

Másnap. A viharnak nyoma sincs. Süt a nap. Most még. Louis megkérdi Ninát, elkísérheti-e a táncpróbájára. Nina kimondja a boldogító igent.

Egy, két, há, négy! -kiáltotta el magát Timothy, majd táncolni kezdtek. Holnap egy újabb X-faktor adás. Nina még mindig nem tudta lenyelni a békát, amiért ő, pont ő nem léphet fel. Ez a gondolat folyamatos haragot szított benne, s ahogy nézte a többiek koreográfiáját, ahogy minden egyes lépést élveznek, ahogy megfagyott körülöttük a levegő, az ember nem tudta levenni a szemét róluk.

- Állj, állj! Ez szar! -csattant fel a sarokból figyelő lány- Mi az istent csináltok? Ez nektek műsor? Látjátok ti, mit majomkodtok? -ordibált. Jenna hetykén csípőre vágta kezét, nem igazán érdekelte a cirkusz. Franco rosszat sejtve bökte oldalba Rena-t, Daisy pedig egyenesen hátrahőkölt.

- Mi ütött beléd? -állt elé Timo felháborodva.

- Neked nem adtam szót. Ráadásul túlságosan elöl állsz, a leghátsó sorban kéne lenned.

- Mi van?

- Jól hallottad, húzás! -intett fejével. A többiek nem akartak hinni a fülüknek. Mi ütött Ninába? Mintha kicserélték volna Szörnyellára.

- Nina, mi... -szólalt volna meg Franco, de ezzel csak saját vesztét okozta.

- Ó, Franco! Akartam is kérdezni, mi van ma veled? Úgy látom nem nagyon megy ez! -döntötte oldalra fejét, sima arcán megcsillant a stúdió reflektorának fénye. Ember volt a talpán, aki azokba a gyilkos zöld szemekbe most bele merészelt nézni. - A második ugrástól! Gyerünk! -csapta össze tenyereit. Mindenki lepett fintorokkal figyelte a puskaporos hangulatú lányt. Franco tétovázott kicsit, majd legyűrte büszkeségét, és engedelmeskedve bemutatta a kifogásolt mozdulatsort. Nina lagymatag undorral nézte végig.

- Újra! -reccsent rá, amint befejezte.

- Nina, hagyd már! -mondta valaki. Franco kényszeredetten elvigyorodott, majd összeszorított fogakkal újrakezdte. Közben belépett Louis, és Nina mögé osonva, karjába kapaszkodva, finoman maga felé húzva, azt súgta neki: - Ne kínozd már szegényt! Miért csinálod ezt?

A lány ingerülten felelt: - Nem tudtam, hogy te is értesz a tánchoz! -forgatta szemeit, viszont mire visszafordult az egyre fáradó Franco fele, addigra a fiú már pont befejezte.

- Bocsi, nem láttam a végét. Megcsinálnád előlről? -kérdezte teljesen közömbös hangon. Erre már többen is felcsattantak.

- Hagyjátok! -csitította őket Franco- Ha ez kell neki, akkor még egyszer eltáncolom! -lihegte verejtékben úszva. Nina gúnyosan bólintott. Louis a háttérbe húzódott, a szemét forgatta. Eltátott szájjal figyelte mindenki, amikor Franco a földön maradt. Nem tudott felkelni. Nina csak állt, semmiféle reakciót nem tükröztek vonásai. Louis, Timo és Rena gyorsan odaszökkent hozzá, próbálták lábra segíteni.

- Úristen, mi a fene történt? -kérdezte Timothy, majd szemrehányóan Ninára sandított szeme sarkából.

- Nem tudom, de nagyon fáj a bokám.

- Rá tudsz állni? -kérdezte Louis, aki aggódva vizsgálta a fiú lábát.

- Nem, áú! -szorította össze szemeit, majd egy-egy fiúba karolva elszökdécselt a legközelebbi padig.

- Neked teljesen elmentek otthonról? -szegezte neki zaklatottan Daisy. Nina flegmán égnek emelte szemöldökét, nem is igazán tudott mit mondani. Nem értette saját magát. Tudta, hogy újabb feszültséget szított, ami egyáltalán nem volt sorszerű, nem kellett volna megtörténnie, ha nem kattan be. A lánnyal ellentétben Louis nagyon aranyosan viselkedett. Hozott jeges borogatást Franco bokájára. Nem ment oda Ninához, hogy szemrehányást tegyen, inkább a biztos távolból analizálta az imádott nőszemély érthetetlen viselkedését. Rosszat sejtett, hiszen látta már ilyennek a szöszit...Remélte, hogy csak vaklárma. Aztán Nina úgy tett, mintha semmi sem történt volna, beállt Franco helyére, és folytatták a gyakorlást. Újra felbőgött a zene, ment tovább minden majdnem a normális kerékvágásban. Azért csak majdnem, mert bár Ninánál jobban senki em tudta eltáncolni a számot -lévén, hogy az ő fejében születtek meg a mozdulatok- most mégis egyre erőtlenebbül és lassabban követte a lépéseket. Minden másodperc elteltével egyre fáradtabbnak tűnt. A végére már teljesen kiesett a ritmusból, és úgy ténfergett ott középen, mint aki egy teljesen más dimenzióban él vagy valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt van. Louis szemei elkerekedtek, és mindent tudó félelemmel sietett be a tánctérre. De nem ért oda időben. Egyik ütemről a másikra Nina összecsuklott, és ájultan terült el a földön. A zene nem, de a műsor leállt. Louis hisztérikusan remegő hangon utasította Daisy-t: - Gyorsan, menj az injekciójáért!

Aztán megérkezett a csapat orvosa, aki szakszerűen és villámgyorsan beadta az életmentő szert.

Louis törődően fogta kezeiben a lány izzadt arcát, haját simogatta, amíg magához tért.

- Mi a...megint? -kérdezte halkan, résnyire nyitott szemekkel.

- Ühüm -sütötte le szemeit Tomlinson- Ez a héten a második. Nem csinálhatod ezt, Nina.

- De semmi bajom, csak egy kis rosszullét. Csak nem ettem.

- Csak? Ez nem egy kis rosszullét, szivi. Ez az életed. Te meg felelőtlenül kockára teszed nap, mint nap.

- Táncolnom kell.

- Nem.

- Louis Tomlinson! -préselte ki kiszáradt ajaki közül, de elfelejtette, mit akart még mondani. Erőtlenül csimpaszkodott Louis és Timo karjába, mire végre fel tudott állni.

- Gyere! Most azonnal megyünk a kórházba. Nincs ellenkezés! -jelentette ki a fiú, hangja tényleg nem tűrt ellenvetést.

- Várj, csak előbb hagy mondjam meg nekik, hogy sajnálom! -nézett vissza az őket ámuló csapattársakra.

- Tudják ők nagyon jól! Gyere már! -sürgette. Kint beszálltak Louis kocsijába, és a doncasterit még az sem érdekelte, hogy vezetés közben nem szabad telefonálni. Nina lehunyt szemekkel döntötte fejét az ablaknak. Tomlinson kétségbeesett hangját hallgatta, ahogy valakinek meséli:

- Most viszem a St. Andrew kórházba. Igen, szerencsére. De tudod, milyen! Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy nem fogja fel, hogy mennyire veszélyes ez. Nem, nem is érti meg, hogy mindig csak a szerencsén múlik, hogy még él. Mi lesz, ha egyszer későn érkezik az a rohadt injekció? Ha nem lesz ott senki, aki segítsen? -elcsuklott a hangja- Nina keserűen nézett fel szempillái alól, csak egy egészen apró pillanatra mert a kormánynál ülő fiúra lesni. Szabályosan önkívületi állapotban volt. - Nem akarom, hogy táncoljon többé.

- Tessék? -kapta fel fejét a lány, majd az út szélére mutatott- Húzódj félre! Hallod!? Állj meg!

- Na mi van? Most ez a bajod? -kérdezte kinyomva a mobilt.

- Az a bajom, hogy meg akarsz fosztani az utolsó dologtól, amit szeretek csinálni.

- Bocsánat, hogy nem fűlik a fogam a temetésedhez.

- Miért kell éreztetned velem folyton, hogy beteg vagyok? Szerintem nem elég kín a tudat? És ne tegyél már úgy, mintha halálra lennék ítélve! A cukorbetegség tök gyakori. Olyan, mint a rövidlátás. Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki.

- Ha így folytatod, igenis halálraítélt vagy! De neked bármit mondhat az ember, nagy ívben teszel rá. Mikor fogod fel végre hogy nem ellened szól ez, hanem féltünk. Féltelek. Egész egyszerűen nem fogom hagyni, hogy tönkretedd magad. Nem mehetsz táncolni! Nem vagyok hajlandó még egyszer a földről, ájultan összeszedni téged, abban a fojtogató reményben, hogy talán kutya bajod sem lesz.

- Akkor ne szedj fel. Hagyj ott!

- De utállak!

- Na, akkor már ketten vagyunk.

- Nem úgy értettem.

- Mindegy -fújta ki a levegőt az ablakon kibámulva.

Louis a slusszkulcson fityegő, kis műanyag répával játszott.

- Fogalmad sincs, milyen érzés. -rázta fejét lemondóan, majd beindította a motort, és visszahajtott az útra. A kórházba érve nem szóltak egy szót sem, de el nem eresztették volna egymás kezét. A doki mint mindig, most is megdorgálta a lányt, és nyomatékosan megkérte, hogy hagyja abba a táncot, és válasszon valami kevésbé megterhelő "sportot"...Mire Nina megint azzal reagált: - Ez nem sport! Ez az életem!

- Ritka makacs egy hölgy ön Ms. Horan -a doki megállapítása teljesen igaz volt. Louis komoran helyeselt. Aztán mint ahogy ideértek, hasonlóan gyászos hangulatban indultak vissza. Nina megkérte Louis-t, jöjjön fel Niall lakására kicsit. Tomlinson nem ellenkezett. Amíg azonban felértek a lifttel, kis hiján megint egymásnak estek. Louis tényleg nem akarta, hogy táncoljon.

- Persze, neked könnyű. Te arénákban énekelsz. Ez az életed.

- Ami most éppen romokban?

- Jó, de úgyis tudod, hogy hamarosan folytatjátok majd -duzzog a lány, mire azt veszi észre, hogy Louis némán bámulja őt. Arca előbb komoly, majd fokozatosan huncut mosolyba simul. Ettől szemei sarkában ráncba szalad a bőr, tekintete kacéran összeszűkül. Nincs a kifejező, kacifántos költői kép, mely hitelesen le tudná írni, mennyire varázslatosan is nézett ki ez a fickó. - Mit nézel így? -kérdezte a lány zavartan elnevetve magát- Hallod? Ne nézz már így! -lökte meg vállát játékosan.

- Na, végre. Nevetsz -tette karba kezeit elégedetten. Jobb a béke, ezt mindketten tudták, bár olykor a békéhez, pont néhány dühkitörés és vita kellett.

Aztán beléptek a lakásba, Nina apukája nyitott nekik ajtót.

- Jó, hogy jöttök! Nem fogtok ráismerni Niall-re!

- Miért? Mit csinált? Ne hozd már rám a szívbajt! -lökte odébb apját az útból, s besietett.

- Nyugi semmi baja. Csak a bőre...