76. rész - Mély

Bocsánat a melankóliáért és a kevés cselekményért. Remélem kellően átérzitek majd. Csók: BB

Niall a fotel karfáján ücsörög, így pengeti a húrokat. Tényleg tehetséges. Figyelem ujjait, játékosan táncolnak a gitár nyakán. Gondolataimat ez az ember tölti ki, a tesóm. Aki a szemembe néz, és én mindig olyan könnyűnek érzem magam olyankor. Mintha nem én lennék az a Nina Horan, akinek jobb dolga sem volt ezidáig, mint maga ellen harcolnia. Aki bajt bajjal orvosolt, aki folyton a mélyben keresett fényt. Szó, mi szó történt velem néhány dolog. De már nem keresem megszállottan a céljaimat vagy a megértést. Ez a kulcsa mindennek. Nem keresem, és mégis azt érzem, hogy van célom, akármi is az, és van aki megért.

Csak hallgatom a csalfa dallamot, és hagyom, hogy melankólikus hangulatba ringasson. Arra gondolok, milyen nevetséges, mikor azt mondják az emberek: "csak boldog akarok lenni." Legszívesebben képen vágnám, aki ilyet mond. Aki ilyet mond, annak fogalma sincs, mi a boldogság. Gőze sincs, mire vágyik. A boldogság az olyasvalami, amit a legnehezebb elérni. Nem egy természetes dolog, amit bárki megkaphat akkor és ott, amikor akarja. Nem. A boldogság fájdalmas, és közben nagyon jó. Nézem Niall tejföl szőke tincseit, arra gondolok, hogy az ő nevét és arcát minden harmadik ember ismeri. Kihúzom magam, büszkén. Amit elért már, nem nagy dolog. Óriási. Mindig is erre vágyott, tudom. És annyira örülök, hogy meg is kapta. Kicsit hibbantnak érzem magam, hogy ilyen napsugaras dolgok kalandoznak fejemben most, hogy nagy a krízis...Ennek itt volt az ideje. Elkerülhetetlen volt. És láttam pár dolgot, mialatt megismertem Niall négy legjobb cimboráját. Főként azt, hogy azok a tökkelütöttek sosem hagyták el egymást. Elképedtem, ahogy ragaszkodtak egymáshoz, ahogy támogatták a másikat. Nem hinném, hogy ezt bárki is megértheti rajtuk kívül. Ők öten nem csak nagyon jó barátok. Őket minden összeköti. A felnövés, az önkifejezés, a zene, az utazások, a kalandok, izgalmak, a szórakozás, a hírnév, a könnyek, megbántottság, a rajongók, de legesleginkább a szívük.

Nem féltem őket többé. Láttam milyenek. Függetlenül attól, hogy van-e One Direction, vagy nincs, ők mindig együtt lesznek egy egész. Tudom, hogy Niall-nek ez a legfontosabb. Ettől boldog. Én pedig közben egy magasabb szintre léptem: boldog vagyok, ha ő boldog.

Minden megható ábrándot keresztülszakít egy ajtócsengő. Niall felkiált: - Megjött a pizza! -s a gitár csattanva landol a földön. Lelkesen szalad az ajtóhoz, kapkodva feltépi, végül aztán letörten csak annyit mond: - Ó. Szia Harry.

Felkapom fejem, mint akit megszállt az isteni sugallat. Reflexből felpattanok, és a zöldszemű csibész elé sietek. Beszélnem kell vele. Az a bazinagy nyugodtságom huss, elillant, talán mert már a gitár sem szól. Bohó fürtöket képzelek magam elé, de amikor elé toppanok, a rakoncátlan hullámok sehol sincsenek. Egy sötétszürke sapka rejti őket. A Fürtös arcán egy fásult mosoly és a nyúzottság egyvelege ült.

- Nincs már erőm köntörfalazni. Baromira aggódunk érted Nialler. Ugye csak valami vicc volt, hogy ki akarsz lépni?

- Gyere, ülj le! -int fejével öcsém a nappalinak csúfolt kupleráj fele. Hazza türelmetlenül rázza a fejét, majd reménykedő zöld szemei rám tévednek.

- Hát te? -mintha csak most vett volna észre- Nem a barátnőd mellett lenne a helyed? -kérdezi olyan piszok szemrehányóan, hogy minden önuralmam semmivé lesz. Máris támadok.

- És te? Megint bele kell avatkoznod más dolgába? -felelek hasonló stílusban. Fürtös résnyire szűkítette szemeit, majd végignyalt alsó ajkán.

- Nagyon is az én dolgom! Gratulálok, megint megcsináltad -tapsolt- Minden romokban- bólintott kettőt elcsukló hangon. Volt némi igazság abban, amit mondott. És hiába dühített mindez, nem akartam tagadni. Nagyon megrázott, hogy Fürtöst ilyennek láttam. A harag csak még jobban felforrt bennem...magam ellen. Megint mit műveltem!?

- Állj le ezzel! -lépett közénk Niall- Nem ő tehet róla. Ne merészeld őt okolni, világos? Ez rohadtul nem az ő sara -tolta hátrébb Styles-t a mellkasánál. Egészen meghatott, ahogy az öcsém mellém állt. Ahhoz képest, hogy pár hete még szabályosan a pokolba küldött, most egészen fényesen állnak a dolgaink.

- Jó, mindegy. Bocs Nina -morogta oda, akár egy duzzogó kisfiú. Vigasztalóan végigsimítottam hátán, mire csak keservesen felsóhajtott, vagy inkább nyögött. Tudtam amúgy, hogy nem is rám haragszik. Csak éppen az emberek bevett szokása, ha baj van, én vagyok az, akire rá lehet fogni mindent.

- Inkább azt meséld el, hogy a francba jutottál el ide? Tudtommal megszállták a várost a hiénák (paparazzik és újságírók) -kérdezte Niall az ablakhoz lépve, majd biztatóan rám mosolygott. Olyan "minden rendben van" mosoly volt ez. Harry lepetten figyelte az öcsém és a köztem érezhető békét.

- Kaptam három testőrt -rántotta meg a vállát, majd Niall mellé sétált- Ugye nem gondoltad komolyan? -kérdezte visszatérve legelső kérdésére. Sosem láttam ilyen frusztráltnak. Niall viszont nem nyugtatta meg, ellenkezőleg. Reakciója annyi volt:

- De, komolyan gondoltam. Egyelőre viszont várok, túl sok minden jött most össze.

Harry agya látványosan elborult. Elmebajos ábrázattal nevetett fel.

- Ezt nem hiszem el, Niall! Nem csinálhatod ezt! Hazudsz! Nem fogsz kilépni. Biztos, hogy nem.

- Idő kell! -jelentette ki könnyedén, mintha egy laza csevej közepén állnánk, sörözgetés közben. Én csak a fejem kapkodtam. Valahogy segíteni akartam Fürtösnek, valahogy megnyugtatni a pici szívét, hogy elhiggye, minden rendbe jön majd.

- Nem! Nincs idő! Vége van -kapott homlokához fújtatva- Egyszerűen senkit, de senkit nem érdekel, mi van velünk. Zayn el van azzal, hogy apa lesz, meg ilyenek. Liam kifordult magából és egy dühöngő idióta lett, Louis pedig nagy ívben tesz a világra -bömbölte tenyerével a falat ütlegelve. Az L betűs név hallatán mintha valaki gyomron rúgott volna.

- Hékás, css! -öleltem át szorosan a kiborult fiút. Homlokon csókoltam, miután megéreztem, ahogy ölelésünkben remeg a teste - Megígérem, hogy helyrerakunk mindent. Ha más nem, majd mi ketten! -arcát kezeimbe vettem, ő pedig megszeppenve bólogatott. Egy kicsit sikerült a lelkére hatnom. Megitattam vele egy pohár vizet, aztán felbátorodva szóba hoztam:

- Figyelj csak, Harry -kezdtem lassan, torkomat köszörülgettem- Mi van Louis-val? -böktem ki végre. Megpróbáltam erősnek látszani. Rutinfeladat volt, mégsem akart összejönni.

- Ne akard tudni -csóválta fejét- Rá sem ismerek. Hozzám se szól. Olyan, mintha már beletörődött volna, hogy nekünk annyi, kaputt. Borzasztóan dühít, hogy így viselkedik. Mindenki meghibbant! -csapott a combjára.

- Hol van most? Beszélnem kéne vele, látnom kell és...

- Nem, nem kéne -kontrázik rám egyből, szinte belém fojtja a szót. Bosszús arcom magáért beszél. Harry annyit tesz hozzá magyarázatként:

- Nem akar látni, azt mondta. Szerintem tartsd ezt tiszteletben.

Tessék? Mi? Micsoda? Nem akar látni? Mi az, hogy nem akar látni? Hogy mondhatott ilyet?

- Nagyot hibáztál -teszi hozzá, felső ajkát idegesen beszívva; szerintem azért, mert tudja előre, hogy rá fogok reccsenni. Milyen jól sejtette.

- Kussolj be! Nagyon jól tudom, hogy elcsesztem, nem kellett volna hazudnom. Mondd még el százszor, kérlek! De...tök mindegy. Mit magyarázkodom én itt neked? Semmit sem tudsz az egészről.

- Zayn viszont az én barátom. És amit vele tettetek, az több, mint kegyetlen. Hát nem fogod fel? Ez nem egy ártatlan kis füllentés anyukádnak arról, hogy megcsináltad a leckédet -mered rám. Utálom, amikor ilyen kioktató a hangja. Nagyon utálom. A plafonon vagyok. Niall a karomnál fogva a konyhába húz.

- Kérlek ne veszekedjetek. Legalább ti ne! A fiúkkal van egy búvóhelyünk, odamegyünk. Louis is ott van -bólintott eltökéltem. Tök fegyelmezett volt, meg is lepett. Semmi hiszti, kiborulás, vagy kesergés. Mintha Niall hirtelen felnőtt volna a feladathoz, mintha ő lenne az egyetlen, aki tudja kezelni a válságot. Azért láttam emögött a fene nagy határozottsága mögött, ő is éppúgy tart a Liammel való szembenézéstől, mint én a Louis elé állástól.

Harry vezetett, bár szerintem idegállapota nem éppen volt alkalmas rá. Az út alatt vagy háromszor elmondta, hogy nekem nem kéne jönnöm. Nem érdekelt. Őrült módon taposta a gázpedált, én pedig a könnyeimet nyeldestem, amíg oda nem értünk. Próbáltam felkészülni erre az egészre. Nem volt egyszerű lelki próbatétel.

Vörös lapostető, bézs falak, fából faragott veranda fogadott. Meghitt kis hétvégi üdülőnek tűnt, minden oldalról fák ölelték. Sosem, senki nem mesélt erről a helyről. Ezek szerint ez tényleg afféle kulisszatitok volt idáig. Amikor beléptünk az ajtón, gyorsan végigfuttattam tekintetem a bent ülőkön: Peter, Liam, Louis és Zayn.

- Ő meg mit keres itt? -lökte oda Zayn, a lehető legutálatosabb stílusban. Nem is vártam nagyon más hangnemet, vagy bármit: puszit, nagyölelést, örömkönnyeket. Feketelistán vagyok, hogyne tudnám. És sajnos nem csak nála...

- Mert ő hozzám tartozik -jelentette ki nyomatékosan az öcskös.

- Üljetek le -szólalt meg a sarokból Peter, akit nyúzottsága egészen átformált. Meg sem ismerni.

- Figyeljetek, sajnálom! -csattantam fel olyan hirtelen, hogy magam is meglepődtem- Nem akartam, hogy így alakuljon. Nem akartam rosszat -halkultam el gyáván a végére, egészen elhagytam a hangomat és mindig kontúros személyemet. Lélekjelenlétem cserben hagyott, mikor Louis szánakozva felkacagott, aztán tovább bámulta a cipője orrát. Gyomron kettőt pördült. Harry-re sandítottam kínomban. A szája szélét harapdálta, már vérvörösben égett.

- Kérlek fiúk! -szólalt fel- Ne engedjük, hogy elszakítson minket ez a sok szar. Együtt lehetünk csak erősek.

- Édes a naivságod -horkant fel Zayn keserűen. Louis egész egyszerűen felállt, és kisétált a teraszra. Ahogy Tomlinson után iramodtam, a rideg szél rögtön a hajamba kapott. Furcsa volt, mert a természet úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne; játékos madárhangok töltötték be a lombokat. A vészjósló gondolat, miszerint elveszíthetem Louis-t, egyre csak riogatott, és hiába tűnt lehetetlennek, mégis egyre lehetségesebbnek bizonyult. (ajánlott zene itt)

- Na mi van Delaney? -kérdezte gúnyosan, nekem háttal a korláton könyökölve. Tudta jól, mennyire fájt, hogy így nevezett. De nyeltem egyet, és mellé léptem. Rám sem bagózott. Én meg csak figyeltem a jól megkomponált kusza haját, ahogy picit libegett a szellővel, majd a halántékán kirajzolódó halovány eret, mely zaklatottságára utalt. Aztán hosszú barna szempilláira tévedt tekintetem, s összeszoruló szívvel vettem észre meg-megremegő ajkait. Sosem voltam ennyire tehetetlen. Gőzöm sem volt, mit kéne mondanom. Azt, hogy sajnálom? Kevés lesz.

- Bárcsak tehetnék valamit, akármit, -hangsúlyoztam- hogy ne érezd magad így -mondtam ki véletlenül hangosan is. Szóról szóra tudtam, hogy mit fog mondani erre.

- Késő. Nem kellett volna hazudnod -duruzsolta a zöldbe meredve. Én mégsem tudom levenni a szemem róla. De nagyon keserű a torkom.

- Igen -egyezem bele, hiszen tudom. Ezerszer megbántam. De mit csináljak, ha késő?

- Mindegy.

- Mi az, hogy mindegy?

- Semmi.

- Légyszíves.

- Hiába szeretlek, a rohadt életbe. Idióta vagyok!

- Tudom, hogy idióta vagy, de mi az, mi az, hogy hiába szeretsz?

- Az, hogy folyton csalódást okozol. Mindig csak baj van körülötted. Nem érted? Miért nem tudsz normális lenni? Miért vagy ilyen? -miközben ezeket mondja, nem néz a szemembe. Jobb is, mert szavaitól már így is szédültem. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, melyből sírva ébred fel az ember. Miért beszél így velem? Olyan, mintha feladott volna mindent. Kettőnket is.

- Nem tudom Louis, sajnálom, hogy ilyen vagyok. Tényleg -hajtom le fejem.

- Ami most odabent történik, az nem is annyira rólam szól. Nem csak nekem okoztál fájdalmat. Értesz? Mindannyian szarban vagyunk. Lehet, hogy nincs holnapunk. Fogalmam sincs. Elfáradtam. -végre felém fordul egy kicsit.

- Értem, persze hogy értem. Értem minden rezzenésedet, hidd el. De nem akarom, hogy ilyeneket mondj. Kérlek...

- Hagyjuk ezt, Nina -vág szavamba- Elég -halkult el, és újra rám sem hederített onnantól fogva.

- Estére azért hazajössz? -tettem hozzá végső elszontyolodásomban. Legszívesebben vállon bokszoltam volna, de úgy teljes erőből. Annyira idegesített büszke sértettsége.

- Harry-nél lakom pár napig -rántotta meg vállát, majd félreérthetetlen jelzést adott le: hátat fordított nekem!

- Nagyszerű, tényleg -morogtam magamnak, majd letrappoltam a falépcsőkön és céltalanul elindultam a térdig érő gazban. Nem voltam annyira naiv, hogy abban reménykedjem, utánam jön.

- Hova tűnt Nina? Nálam van az inzulinja -hajolt ki a verandára Niall, az ajtófélfába csimpaszkodott.

- Tudom is én -jött Louis-tól a halk válasz.

- Louis! Hol van? -komolyodott el a kisebbik Horan.

- De nem tudom! Elindulta arra a zöldbe! -mutatott a fák közé, de arca már sokkal lágyabb volt, mint két perccel ezelőtt.

- Nina! -hajolt ki a korláton, s teli torokból elordította magát. Hangja viszont csak gyengén visszhangzott- Mostanában sokat van rosszul. A vércukra sokat romlott -motyogta feszülten. Louis erre váratlanul kikapta kezéből az injekciós-tűt tartalmazó tokot, és elszántan a sűrűbe indult. Hófehér pólóját hamar elnyelték a sötét lombok.

Bele sem gondoltam, hogy eltévedhetek. Csak mentem, merre lábaim vittek. Néha visszanéztem, és egyáltalán nem érdekelt, hogy halvány lila gőzöm sem volt már, merről jöttem. Fentről indás ágak lógtak olykor nyakamba, néha pedig majdnem kiszúrtam szemem egy ággal vagy éppen bokáig süllyedt alattam a talaj. Baromi dühös voltam, nem is szomorú. Az ágak hangosan recsegtek cipőtalpam alatt. - Hiába szeretlek a rohadt életbe. Folyton csalódást okozol -próbáltam Louis hangját utánozni, miközben fura grimaszok jelentek meg arcomon - Miért nem tudsz normális lenni? -folytattam a gúnyolódást.

- Te most engem utánozol? -hallottam meg hátam mögül a hangot. Az összetéveszthetetlen hangot. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy a képzeletem hülyéskedik velem. Éppen ezért elvigyorodtam, aztán óvatosan megfordultam. Azt hittem nem áll mögöttem senki. Dehogynem állt! Ő szúrós szemekkel méregetett, mintha csak rám vadászna, de azért láttam, hogy végigkúszott arcán egy rejtegetni próbált mosoly.

- Te meg minek hallgatózol? -vágtam csípőre a kezem.

- Figyelj ide kisanyám, jobban tennéd, ha hallgatnál, mert bármi amit mondasz, felhasználható ellened. -angyal arca szelíden felragyogott, játszi huncutság cikázott szeme kékes tükrében. Odáig voltam érte.

- Tudom. És azt is, hogy megillet az ártatlanság vélelme.

- Van egy perced, hogy elmond a védőbeszédedet -tárta szét karjait öntelten, minta aki előre tudja, nyert ügye van. Közelebb lépett hozzám, mintha ezzel megijesztene. Szoros közelemben állt meg - ami bevallom megnehezítette a levegővételért folytatott küzdelmemet- s farzsebre dugta kezeit.

- Azt hiszem nem védem meg magam -hunyorogtam rá- Bűnös vagyok. Bármilyen büntetést megérdemlek, uram. De azért enyhítő körülményként vehető, hogy született szerencsétlenség vagyok. Őszintén bánom tettem, bizonyíték hiányában csak a szavam adhatom. Ami tudom most kevés, mert eljátszottam. Hiteltelen lett minden szó, ami elhagyja számat. Nem is várhatok feloldozást. Úgyhogy...nem tudom, meg fogsz bilincselni? Legalább?

Olyan kihívóan és csábítóan szuggerált, hogy azon nyomban testet öltött bennem a késztetés, hogy bőrömön bőrét érezhessem. Ő ezt jól tudta, és szándékos nem tett semmit. Egy kis sárga madarat figyelt az ágon. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megszólalt.

- Az ítélet megszületett. A halálbüntetés alól kegyelmet kapsz, de azért nem maradhatsz lecke nélkül. Tetted szankciókat von maga után, melyet most végre is fogok hajtani.

Hangosan elnevettem magam. Oltári volt, ahogy fel tudott venni egy-egy szerepet. És a világ minden kincséért sem esett volna ki belőle.

- Elfogadom -harapok nyelvembe. Vállamhoz ér, finoman és oltalmazóan simítja tenyerét rá, majd erősen megragadja, és háttal fordít engem. A suhogó lombokba vesztem tekintetem, miközben agyamban lázasan tombolnak a gondolatok. Megborzongok, ahogy ujjait végighúzza alkaromon, ahogy nyakamba sóhajt, kínoz. Váratlanul csuklón fog, és durván a hátam mögé kényszeríti azokat. Markában szorítja őket, bilincs gyanánt. Némán nevet, száma harapok.

- Ezt akartad? Nincs kegyelem, szöszi! Aki bűnös, az megfizet -búgja rekedten fülembe. Ha tudná, mennyire tetszik ez a játék.

- Bűnös vagyok. Nagyon bűnös -helyeselek. Nem zavar fájdalmas szorítása.

- Na, élvezed? Bírod még? Akarsz? -suttogja. Vadul megránt, olyan erővel, hogy hátrahőkölnék, ha nem fogna. Kemény mellkasának ütközik a hátam, arcát hajamba temeti. - Azt csinálsz velem, amit csak akarsz. Rajta, mutasd meg, milyen kemény legény vagy! -cukkolom, és meg is lett az eredménye. Egy kezébe fogja két csuklóm, a másikkal pedig hajamba kap. Maga felé rántja, fejem hátrabillen. Teljes súlyom elengedem, ő tart lábon. Csapdájában vagyok. Egyre fülledtebb a levegő, annyira játszanék még, de fuldoklom. Vadul zilálok, de nem csupán a szerep kedvéért. Alig látom már a fákat, csak néhány levél maradt látókörömben. A zöld színek egyre feketébbek.

- Nina! Nina, hé! -hallom halkan- Nino! -Apró pofonokat érzek arcomon. Semmi bajom Louis, akarom neki mondani. Ráijesztettem rendesen. - Hogy bízzak így benned? Hm? -kérdi már rég kiesve a színdarabból. Szorítása ellazul, éppúgy, ahogy hangja is elveszti karcosságát. Még mindig ő tart talpon. Bágyadtan pislogok arcára, majd hirtelen azon kapom magam, hogy izmos karjaiba kap, akár egy kislányt. Szilárdan tart, kezem, lábam lelóg, mint valami rongybabának, ő pedig sietve cipel a ház felé. Hallom lépteit, finom szuszogását. Néha fel-felsikerül nyitnom a szemem, a levelek közt áttörő fénysugarak angyallá változtatják hősömet. Kék szemei földöntúlian csillognak rám, bőre édes illatot ont. Azt hittem csak álmodom az egészet. Fejem zsong, és őszintén szólva fogalmam sincs hol vagyok, és miért vagyok ott, ahol. Ösztönös dolgok szöknek ki számon, nehezen érthető motyogás formájában.

- Emlékszel, amikor sültkrumplit dugtál az orrodba a mekiben, mire az a néni leidiótázott téged? Én meg úgy nevettem, hogy kiköptem az üdítőmet. Meg emlékszel, amikor feltörtük Harry twitterjét, és lecseréltük a képét, arra a kínos lesifotóra, amikor aludt? Meg múltkor, mikor kiparodizáltuk az utcán azt a paparazzit? -hadartam félkómában, keserű mosollyal. Hadartam volna tovább is, de megállított. Tenyerét számra tapasztotta, én pedig puha süppedős felületet éreztem hátam alatt. Niall és Harry arcocskája jelent meg felettem. Újból vigyorogtam. És folytattam a motyogást, tenyérrel a számon, még ha így csak értelmetlen hümmögés hallatszott is.

Mázsásnak éreztem a fejem, megsemmisítő fáradtság nehezedett rám. Louis Tomlinson arca felderült végre, s rajta megbocsájtás terült el. Egyszerre megkönnyebbültem, és visongani támadt kedvem. De egy hang sem jött már ki torkomon. Erőtlen és tehetetlen voltam. Szörnyű volt. Látóterem széle mind jobban összeszűkült, szétfolytak az arcok kontúrjai, akárcsak a vízfesték a papíron. Ekkora elhúzta tenyerét, már nem motyogtam. Mintha ő is lehunyta volna szemeit. Mindenki eltűnt.

Amikor felébredtem szürkület volt már. Az ablakon kilesve láttam, hogy az ég egészen bámulatos színeket öltött. Legalul narancsban úszott, ami a horizonton keresztül simult át komor kékbe, az pedig egészen az égbolt csúcsán mélykékben végződött. Rajta bágyadt fényű csillagok díszelegtek. Megszólaltak a tücskök, feltámadt a szél. Niall szerint megszületett a döntés. És ennek ellenére mindenki engem faggatott, jól vagy-e. De én nem feleltem, csak az ő arcukat kutattam. Fájó beletörődés ült mindegyikükén. Nagyon fáradt voltam, de tudtam, hogy most kell csak igazán tartanom bennük a lelket.

- Holnap reggel 10-kor lesz a sajtótájékoztató. A Gloria Centerben lesz -közölte gépiesen Peter, miközben egy kerek söralátétet forgatott ujjai között.

- Ennek így kellett történnie -karolta át Louis Harry-t, aki olyan sápadt volt, mint a hó.