77. rész - Titkok, tetkók

Louis vállalta a legnehezebb feladatot, ezért ő kapott helyet középen. Tudta, hogy csak ő lesz képes kimondani. Aznap reggel még a nap is másképp sütött. A levegő fagyos volt, mindenféle értelemben. Mind az ötük gyomra görcsben állt. Szokatlan szorongással ültek a hosszú asztalnál, Nina a pódium mellett rágta körmeit. Kamerák száza szegeződött rájuk, minden mozdulatukat figyelve. Liam fel sem mert nézni, a névtáblájával játszott. Mindjárt kezdenek.

Niall lázas tekintettel pillantott ki olykor nővérére, aki biztatóan bólogatott, bár maga is remegett, akár a nyárfalevél. Harry Louis mellett ült, és jól láthatóan azon erőlködött végig, nehogy elsírja magát. Zayn meg csak a poharába töltött vizet kortyolgatta, folyamatosan reszkető kézzel. Louis Peter-re sandított, aki erre bólintott egyet. A fiú vette a jelet, megköszörülte torkát, majd a mikrofonjához hajolt.

- Jó reggelt, üdvözlök mindenkit! Köszönöm, hogy eljöttek. Mint azt említettük, be szeretnénk jelenteni valami fontosat. -kezdte. Hangja furcsán, bizonytalanul lejtett minden mondat végén. De arca még így is határozottnak és elszántnak tűnt. Louis jól hallotta, ahogy mellette Harry elfojtva szipákolja a levegőt. Ettől csak még idegesebb lett. - De mielőtt ezt megtenném, engedjék meg, hogy hagy szóljak pár szót a barátaimhoz. -végigfuttatta szemeit az említett négy emberen. Sosem látta őket ilyen meggyötörtnek. Bár nem tervezett semmiféle személyesebb megnyilvánulást, mégis úgy érezte, most rögtönöznie kell valamit. Utoljára, akart valamit üzenni nekik. Utoljára?

- Srácok, remélem ti is ugyanazt gondoljátok, mint én. Azt, hogy semmi sem változik meg. Amik történtek velünk az... csupán maga az élet. Mint a legidősebb tag, szeretném ha hallgatnátok rám, és csak a szép dolgokat számba venni. Mert amin mi öten keresztül mentünk, az nem mindennapi. És ez még csak a kezdet, igaz?

A meghívott riporterek, fotósok tűkön ülve hallgatták a fiú keserédes búcsúszagú monológját.

- Tisztelt Hölgyeim, és Uraim! A One Direction menedzsmentje, stábja és tagjai nevében kijelentem, hogy a csapat határozatlan idejű szünetre kényszerül. -mondta ki lassan kieresztve a levegőt. Alsó ajkába harapott, jó erősen, és arcokat kezdett fürkészni. Hatalmas zsivaj támadt a teremben, visszafordíthatatlan zűrzavar kerekedett. Csupán néhány kérdést tudtak a fiúk megválaszolni begyakorolt sablonszöveggel, óvatosan kikerülve a teljes igazságot. Többet aligha, mert szó szerint elfajultak az indulatok. A srácokat ki kellett menekíteni az épületből. És ha azt hitték, ez volt a pokol, akkor nagyon lebecsülték a helyzet súlyosságát...

Amikor Nina és Niall belépett a lakásukba, a lány egy idegen kabátot vett észre a fogason.

- Ez a tied? -kérdezte összeráncolt homlokkal öccsétől.

- Mi? Ja, nem -rántotta meg vállát, s még egy apró jelentőséget sem tulajdonított a dolognak. Ninát azonban jóhogy nem hagyta a dolog nyugodni. Markába fogta a dzseki ujját, megszagolta.

- Ez mentadohány -állapította meg halkan. Csak egy embernek van mindig ilyen jellegzetes füst szaga: Robert Horan-nek. - Ez apa kabátja?! -fintorodott el a lehetetlen gondolattól.

- Hahó kölykök! -búgott fel egy egyedien féfias hang. Az előszobában felbukkanó férfi gyermeki mosollyal figyelte, milyen nagy meglepetést tudott a két fiatal arcára varázsolni.

- Apa! -ugrott Niall egyből a nyakába. Köztük már minden rendben volt, Nina ezt egyből levette örömittas arcukból. De mikor békültek ki? Niall nem is említette.

- Valamiről lemaradtam -konstatálta zavart mosollyal, majd szőke copfját kezdte el babrálni. Korántsem volt benne olyan biztos, hogy ő is apja ölelésébe veti majd magát. Vagyis, ha őszinte akart lenni, akkor már rég nem haragudott rá, de benne a büszkeség arra ösztönözte, játssza még kicsit a sértettet.

- Szia Nino! -tárta szét karjait lánya felé, de a kis makacs nem kért a nagy összeborulásból.

- Heló -köszönt vissza, megtartva a tisztes távolságot kettejük között.

- Igazából azért jöttem, mert Peter felhívott tegnap. A sajtótájékoztatóra nem értem oda, gondoltam itt várlak titeket.

- Akkor tudsz mindenről? Fel akartalak hívni, de olyan jó, hogy itt vagy! -lelkendezett Niall. Teljesen más volt, mint ahogy Nina legutóbb látta őket egy légtérben. Niall akkor kígyót-békát kiabált rá, nagyjából a pokolba kívánta nővérével együtt.

Valójában most nem csak Niall-nak jött jól az apai jelenlét. Titkon Nina is hálás volt. Ilyenkor kicsit mindig elhitte, hogy nincsen semmi baj...egy kicsit.

- Nagyjából. Peter nem sokat mondott, de egy lépéssel előtte járok.

- Ezt hogy érted? -kérdezte Niall érdeklődve.

- Utánajártam néhány dolognak. Furcsán fog hangzani, de a Celebnet.com és a DaveDaily szerkesztősége bedurvult. Nem egy helyen szórta szét civiljeit. Ha olyan helyen jártok, ahol nem csak ketten vagytok, ne mondjatok semmi "olyat". Értitek?

- Most ez komoly? Úgy menjek ki az utcára, hogy bárhova nézek, nem tudhatom, melyik járókelő egy beépített ember? -dőlt a falnak a lány- Vagy hogy melyik néni fog a bevásárlószatyrából előrántani egy kamerát? 

- Ha lehet álcázzátok magatokat. Így jobban elvegyülhettek.

- Apa, hagyj ki légyszi ebből a hülye játékból. Ez nem a kémkölykök legújabb része -akadékoskodott Nina.

- Jó, Nina, nyugi már! -karolta át Niall- Szerintem meg komolyan kéne vennünk, amit apa mond.

- És mégis mit értetek álca alatt? Ragasszak bajszot? Fessem lilára a hajam? Na ne röhögtessetek! -fonta össze karjait mellkasa előtt. Valaki csenget. Az a valaki pedig csakis közeli személy lehet, ugyanis csak azok tudják a beléptető kódot, amivel bejuthatnak az épületbe.

- Nyitom -ásított a lány- Ó. Liam. -engedte be a nemvárt vendéget. Niall ereiben megdermedt a vér. Moccanni sem mert. Nina nem volt az a típus, aki nagyon palástolta volna véleményét vagy reakcióját. Ami szívén, az a száján, de minimum rózsás arcán. Mint most, ugyanis Liam Payne szerelése nem mindennapi volt. Tetőtől talpig egy sötétkék, helyenként fényes, helyenként bőr overallt viselt, mint a profi motorversenyzők. Kicsit robotszerű volt, vagy inkább futurisztikus, mindenesetre egyértelműen nagyon dögös.

- Mi addig Ninával... -szólalt meg Robert, de Niall félbeszakította.

- Ne, hagyd csak -intette le apját- Gyere! -intett Liam-nek, majd magukra csukták a szoba ajtaját.

- Inkább azt nyomozd le 007-eském, hogy azok ketten odabent miről beszélnek! -tapasztotta fülét az ajtóra a lány.

- Eszem ágában sincs. Ez az ő dolguk.

- Dehogy az ő dolguk! Nem fogom hagyni, hogy az öcsémet darabokra törjék!

- A szerelem már csak ilyen -vonja fel vállait.

Nina elmosolyodva bevallja: - Ez nem túl biztató. De apu...! Hiányoztál ám.

- Az jó, mert te is nekem, prücsök.

A lány égnek emelt szemekkel kuncogott fel, utálta, ha apja így hívta. Azt azonban, hogy Niall szobájában, mi történt, csakis a két érintett tudhatta igazán. Ninát azonban rendesen felpiszkálták a látottak: Niall könnybe lábad szemekkel rontott ki a szobából az elviharzó Liam után. (ajánlott zene itt)

- Sziasztok! -köszönt el felbolygatott indulatokkal; az arcára legalábbis ez volt írva.

- Liam, várjál! -szipogott Niall, s fejvesztve rohant utána. A földszinti fedett parkolóban érte utol. Itt parkolt Liam és az ő motorja, melyet még senki sem látott. Niall-nek ideje sem volt elképedni a hatalmas méretű kétkerekűn, most egészen más terelte el figyelmét.

- Sajnálom, amit mondtam. Mit szeretnél, mit tegyek? -tárta szét izmos karjait a mullingari. Liam mereven bámult lefelé, így válaszolt:

- Ne szeress engem.

Niall kellően megalázónak érezte a helyzetet ahhoz, hogy újra elbőgje magát. Nem tudta, de már nem is akarta fékezni könnyeit. Annyi, de annyi gondolata támadt, de feleslegesnek érezte megosztani őket Liammel. Mi történt ezzel a fiúval, miért bánik vele ennyire ridegen?

- Ahogy velem viselkedsz, már magam is bánom, hogy beléd szerettem -felelte őszintén, s dacosan letörölte csuklójával nedves az arcára hulló könnyeit. Liam feszes arcizmokkal fordult felé. Barna tekintetét kíméletlenül sok ideig legeltette a szőke fiún, aki valamiért még mindig akart valamit mondani. - Figyelj csak, van valami, amiért ilyen látványosan utálsz? Azon kívül, hogy szeretlek? Igen, egy buzi vagyok. Na és? Baj? Hát sajnálom, ez vagyok én. Egy langyi-bangyi, egy homokvár. Tessék, mondd csak el, mi vagyok -kalimpált a levegőbe, s meg-megakadt a légzésben.

- Tudni akarod? -húzta fel orrát, s keserű mosolya vad vicsorgásba ment át. Erősen megmarkolta Niall csuklóját, és közelebb húzta magához, hogy egyenesen az arcába mondhassa: - Mindent tönkretettél. Nem tudom, ki vagyok, érted? De itt vagy te, és annyira fontos vagy nekem, hogy az már fáj. Semmit se tudsz az érzéseimről! Az, hogy hogyan viselkedem, s hogyan érzek, két különböző dolog. Fogd fel, hogy nem tudom, mit akarok. Megrémítesz. Egyszerűen nem tudom kezelni ezt az egészet. -hadarta egyre vörösödő fejjel, már az ő szemei is könnyben úsztak.

- És akkor? Most mi lesz?

- Megígérsz nekem valamit? Hm? -halkult el, mint mikor egy tomboló vihar hirtelen lecsendesedik.

- Akármit.

- Megvársz. Megvársz, amíg fel tudom dolgozni.

- Feldolgozni mit?

- Azt, hogy én is szeretlek, te barom! Ez, ez nem megy egyik napról a másikra. Egyszerre akarlak, és menekülnék a közeledből. Tudom, hogy neked is éppilyen nehéz volt. Vagy még most is az. De azt szeretném, hogy türelmes legyél. Adj időt, és újra a régi önmagam leszek.

- Hát nem is utálsz? -kérdezte Niall megkönnyebbülve, s legszívesebben megint elsírta volna magát. De nem így tett, elvigyorodott. 

- Nem akarlak elveszteni. Na, akkor megvársz engem? -döntötte oldalra a fejét, nyúzott mosoly terült el arcán. Váratlanul odahajolt Niall szájához, és nyomott rá egy gyors puszit. A szöszke kis híján elszédült az érzéstől, mely áramütésszerűen pulzált végig bőre alatt. Levegőért kiáltott, hangtalanul. Liam titkos cinkossággal kacsintott rá, bukósisakot húzott, majd felült arra az iszonyat behemót járgányra. Niall dobhártyája csaknem átszakadt az éles motorzajtól. Liam harapható füstfelhőt hagyva maga mögött- merészen meghúzva a gázkart-száguldott el.

Mámorosan vigyorgott, nem zavarta a torkát maró benzingőz. Se szó, se beszéd, hívta Bobot, a személyes gárdistáját; tudta, hogy most azonnal elmegy oda, ahová eddig nem volt mersze...

Nina közben fogta a sátorfáját, és úgy döntött elmegy Louis-hoz. Látnia akarta őt. Kemény nap volt a mai. Látnia kell csillogó szemeit, hallania kell mézédes hangját, érezni akarta puha bőrét, karcos borostáját. De a lakás üres volt. Szinte kongott. A hűtőbe lesett, szintén üres volt. Arra gondolt: vajon Louis is ilyen üres lett, hogy a banda most szétcsúszott? A hetekkel ezelőtti, hűtőre ragasztott rajzait nézte, meg a kis üzeneteket, melyeket a lánynak hagyott, ha el kellett mennie. Olyanokat, mint: Szeretem a répát, de Nino-t imádom! Leugrottam fókát vadászni, sietek haza! Nina, egyél nekem rendesen ,mert elfenekellek! Jó reggelt durci királynő, hangpróbán vagyok, de sietek haza!

Nina halkan kuncogott a feliratokat olvasgatva. Aztán hirtelen elkomorodott. Nem fog hazajönni -biztosra vette. Az ablakhoz sétált, a fekete felhőkbe takarózó Londont figyelte. Semmi sem lesz olyan, mint régen. Ő sem a régi  már. Aztán eszébe jutott, hogy az e-mail, melyet napok óta várt Keane-től, talán megérkezett. Egy kicsit kutakodnia kellett, de végül megtalálta Louis laptopját. Egészen beporosodott már. Amíg bekapcsolt a masina az akváriumban árválkodó aranyhalhoz beszélt. Megkocogtatta az üveget, elég egykedvűnek tűnt ő is. Nina mindig Jimbo-nak hívta a halat, nem érdekelte, hogy Louis nem így nevezte el. Jimbo remek beszélgetőpartnernek bizonyult, mert Ninának most pont erre volt szüksége: hogy valaki szó nélkül végighallgassa. Aztán leült a képernyő elé, és felderülve látta meg Keane Wilo nevét a beérkező e-mailek feladói között. Olvasni kezdett, a szavak pedig Keane puha, bús hangján szólaltak meg fejében.

Drága Nina,

ne haragudj, hogy csak most írok. Tudod, történt egy, s más. Kezdjük a legjobbakkal. Apámat előléptették, és most egy áruházlánc marketing igazgatója lett. Ezer éve nem volt ilyen boldog szerintem. És ennek nagyon örülök. Otthon jól mennek a dolgok, apa felajánlotta nekem, hogy támogat kezdetben némi pénzzel, és bérelhetek egy saját, SAJÁT fotóstúdiót! Tudod, mindig ez volt az álmom. Hogy ne csak egy sunyi kis lesifotós legyek. Hanem egy igazi művész, aki dolgokat mondhat el a képeivel. Éppen ezért szeretném, ha minél hamarabb eljönnél ide a túlpartra. Szeretnélek lefotózni. Téged akarlak először.

S, hogy mi van velem úgy igazából? Nem is tudom, nehéz ezt leírni. Üresnek érzem a szívem, de kívülről kőkeménynek. Tudod, mikor megkopogtatsz egy korhadt fatörzset. A kopogásaid visszhangzanak, a fa üreges belül. Teljesen üres. Na, pont ilyen a szívem. Mintha már soha többé nem tudnék mást szeretni. Még nagyon eleven a fájdalom, az idő pedig nem akar gyógyítani. Napról napra csak rosszabb. Én megpróbálok mindent Nina, igyekszem. Tudom, hogy Beth is ezt akarná. De egyelőre lehetetlennek bizonyul. Ugye érted.

Másrészt; "szakmai" ártalom: sokat olvasgatok ám rólatok. Mindenfélét írnak; hogy az E-motion az Egyesült Államokba jön turnézni -aminek nagyon örülnék- de olyanokat is, hogy a csapat széthullóban, meg Niall depressziós és hagy ne soroljam még miket. Nyugtass meg, hogy minden rendben van, és szó sincs semmi bajról. Őszintén reménykedem, hogy veled és Louis-val minden oké. Nagyon sokat gondolok ám rátok. Mindig. Megígéred, hogy azért magadra is vigyázol? Most ezekkel zárom soraimat. Írj vissza gyorsan, jó?

Szeretettel ölel: Wilo

Választ azonban már nem tudott gépelni a lány, kulcszörgésre kapta fel a fejét. 

- Louis, te vagy az? -kocogott az ajtó felé, és képtelen volt nem őrülten szerelmesnek tűnni. Nem tudta türtőztetni magát, utálta, ha feszült csendjáték honolt köztük. Mohón fúrta arcát a fiú halántékának.

- Hé, szőke! -morogta borúsan, talán csak az időjárás miatt- Megfojtasz!

- Bocsi, csak szeretlek! -súgta fülébe, de pajkos mosolya hamar lehervadt kislányos arcáról. Tomlinson fásult képpel hámozta le magáról a lányt, és csak annyit szólt:

- Sok volt ez a nap. Egyedül akarok lenni. -dobta le a fotelba kabátját. A lány köpni-nyelni sem bírt az elutasítástól.

- Megetessem Jimbo-t? Nagyon sovány szegény -motyogta kétségbeeséssel zöld szemében. De ezt Louis nem láthatta, mert fürödni indult.

- Felőlem, Nina. -mondta halkan, majd magára csukta az ajtót. Nina szomorúan a fotelba kucorodott, arcára húzva a fiú illatában úszó dzsekit. Ki tudja mennyi idő telt így el, Nina arra lett figyelmes, hogy Tomlinson őt szólítgatja.

- Te mit csinálsz? -kérdezte sokadjára, mire Nina kidugta fejét a kabát alól.

- Igazából semmit.

- Én lefekszem -mondta.

- Jó éjszakát -rántotta meg picit a vállát, majd sóhajtva kitekintett az ablakon. Villámlott.

- Nem Niall-nél alszol? -kérdezte, s ez kegyetlenül hasba vágta a lányt.

- Azt akarod mondani ezzel, hogy húzzak innen? -kelt fel, s kócos hajába túrt. - Ennyire haragszol? Tényleg?

- Csak nem értem, miért jöttél.

- Odakint dörög és villámlik. Már nem indulhatok el.

- Jó. Maradj csak. Főzzek egy teát esetleg? -gúnyos volt. Bánatos is.

- Tényleg jobban tennéd, ha aludnál -bólintott a lány, de addigra már úgy rázta a düh, hogy csak nem tudta befogni a száját- Egy hülye köcsög vagy! Legszívesebben beverném az orrodat, de inkább nem, mert így is mindig vérzik. Mit, mit játszod itt a primadonnát? Még mindig be vagy sértődve azon, hogy nem mondtam el az igazságot Baily-ről? Csak védtem őt, te majom! Te sem árultad el, hogy az öcsém meleg! Ásd el magad egy répaföldbe, mert egy hülye répa vagy! Egy hülye brit barom, egy éneklő seggfej! -úgy őrjöngött, mint egy tízéves kislány, aki nem kapta meg az éneklős barbit. Fékezhetetlen volt, zilálva némult el. Tomlinson sármos vonásai mögött elbújtak érzelmei. Nem mutatott kifele semmit.

- Befejezted? -kérdezte csupán, szemöldöke az égbe szökött.

- Be.

- Akkor jó éjt! -bólintott, majd szépen nyugodtan bevonult a szobájába, s hogy egyértelművé tegye: becsukta az ajtót magára!

Nina forrt még egy darabig, figyelte az égből lekúszó villámokat, ahogy a zöld és lila árnyalataiban megfestik az éjszakát. Egy-egy csattanásra azonban maga is összerezzent. Ritka hangos vihar volt. Nem érdekelte; feltépte Tomlinson szobájának ajtaját, tudta, hogy ebben az égiháborúban úgysem tud aludni. Magyarázat nélkül melléfúródott, és átkarolta a fiú testét.

- Mit keresel? -morogta álmosan.

- Ijesztő a vihar. Félek. -nyavalygott a fiú hátához szorítva arcát. A szoba a kinti fényekben villódzott. Újra felcsattant az ég alja, mintha le is szakadt volna egy az egyben. Még Louis is megrezzent.

- Imádod a viharokat. Sosem félsz tőlük -teszi meg ténymegállapítását. Érzi, ahogy a gerince vonulatába szuszogó lány szélesen elvigyorodik; bolond egy nőszemély ez. És valóban. Nina tényleg rajongott a viharokért. Most sem volt benne a félelem egy parányi szikrája sem. Csupán egy gyerekes ürügyet akart, hogy Vele lehessen. Nem is mondott semmit, néhány csókkal jutalmazta a fiú derekát, ami kilátszott felgyűrődött trikója alól.

Másnap. A viharnak nyoma sincs. Süt a nap. Most még. Louis megkérdi Ninát, elkísérheti-e a táncpróbájára. Nina kimondja a boldogító igent.

Egy, két, há, négy! -kiáltotta el magát Timothy, majd táncolni kezdtek. Holnap egy újabb X-faktor adás. Nina még mindig nem tudta lenyelni a békát, amiért ő, pont ő nem léphet fel. Ez a gondolat folyamatos haragot szított benne, s ahogy nézte a többiek koreográfiáját, ahogy minden egyes lépést élveznek, ahogy megfagyott körülöttük a levegő, az ember nem tudta levenni a szemét róluk.

- Állj, állj! Ez szar! -csattant fel a sarokból figyelő lány- Mi az istent csináltok? Ez nektek műsor? Látjátok ti, mit majomkodtok? -ordibált. Jenna hetykén csípőre vágta kezét, nem igazán érdekelte a cirkusz. Franco rosszat sejtve bökte oldalba Rena-t, Daisy pedig egyenesen hátrahőkölt.

- Mi ütött beléd? -állt elé Timo felháborodva.

- Neked nem adtam szót. Ráadásul túlságosan elöl állsz, a leghátsó sorban kéne lenned.

- Mi van?

- Jól hallottad, húzás! -intett fejével. A többiek nem akartak hinni a fülüknek. Mi ütött Ninába? Mintha kicserélték volna Szörnyellára.

- Nina, mi... -szólalt volna meg Franco, de ezzel csak saját vesztét okozta.

- Ó, Franco! Akartam is kérdezni, mi van ma veled? Úgy látom nem nagyon megy ez! -döntötte oldalra fejét, sima arcán megcsillant a stúdió reflektorának fénye. Ember volt a talpán, aki azokba a gyilkos zöld szemekbe most bele merészelt nézni. - A második ugrástól! Gyerünk! -csapta össze tenyereit. Mindenki lepett fintorokkal figyelte a puskaporos hangulatú lányt. Franco tétovázott kicsit, majd legyűrte büszkeségét, és engedelmeskedve bemutatta a kifogásolt mozdulatsort. Nina lagymatag undorral nézte végig.

- Újra! -reccsent rá, amint befejezte.

- Nina, hagyd már! -mondta valaki. Franco kényszeredetten elvigyorodott, majd összeszorított fogakkal újrakezdte. Közben belépett Louis, és Nina mögé osonva, karjába kapaszkodva, finoman maga felé húzva, azt súgta neki: - Ne kínozd már szegényt! Miért csinálod ezt?

A lány ingerülten felelt: - Nem tudtam, hogy te is értesz a tánchoz! -forgatta szemeit, viszont mire visszafordult az egyre fáradó Franco fele, addigra a fiú már pont befejezte.

- Bocsi, nem láttam a végét. Megcsinálnád előlről? -kérdezte teljesen közömbös hangon. Erre már többen is felcsattantak.

- Hagyjátok! -csitította őket Franco- Ha ez kell neki, akkor még egyszer eltáncolom! -lihegte verejtékben úszva. Nina gúnyosan bólintott. Louis a háttérbe húzódott, a szemét forgatta. Eltátott szájjal figyelte mindenki, amikor Franco a földön maradt. Nem tudott felkelni. Nina csak állt, semmiféle reakciót nem tükröztek vonásai. Louis, Timo és Rena gyorsan odaszökkent hozzá, próbálták lábra segíteni.

- Úristen, mi a fene történt? -kérdezte Timothy, majd szemrehányóan Ninára sandított szeme sarkából.

- Nem tudom, de nagyon fáj a bokám.

- Rá tudsz állni? -kérdezte Louis, aki aggódva vizsgálta a fiú lábát.

- Nem, áú! -szorította össze szemeit, majd egy-egy fiúba karolva elszökdécselt a legközelebbi padig.

- Neked teljesen elmentek otthonról? -szegezte neki zaklatottan Daisy. Nina flegmán égnek emelte szemöldökét, nem is igazán tudott mit mondani. Nem értette saját magát. Tudta, hogy újabb feszültséget szított, ami egyáltalán nem volt sorszerű, nem kellett volna megtörténnie, ha nem kattan be. A lánnyal ellentétben Louis nagyon aranyosan viselkedett. Hozott jeges borogatást Franco bokájára. Nem ment oda Ninához, hogy szemrehányást tegyen, inkább a biztos távolból analizálta az imádott nőszemély érthetetlen viselkedését. Rosszat sejtett, hiszen látta már ilyennek a szöszit...Remélte, hogy csak vaklárma. Aztán Nina úgy tett, mintha semmi sem történt volna, beállt Franco helyére, és folytatták a gyakorlást. Újra felbőgött a zene, ment tovább minden majdnem a normális kerékvágásban. Azért csak majdnem, mert bár Ninánál jobban senki em tudta eltáncolni a számot -lévén, hogy az ő fejében születtek meg a mozdulatok- most mégis egyre erőtlenebbül és lassabban követte a lépéseket. Minden másodperc elteltével egyre fáradtabbnak tűnt. A végére már teljesen kiesett a ritmusból, és úgy ténfergett ott középen, mint aki egy teljesen más dimenzióban él vagy valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt van. Louis szemei elkerekedtek, és mindent tudó félelemmel sietett be a tánctérre. De nem ért oda időben. Egyik ütemről a másikra Nina összecsuklott, és ájultan terült el a földön. A zene nem, de a műsor leállt. Louis hisztérikusan remegő hangon utasította Daisy-t: - Gyorsan, menj az injekciójáért!

Aztán megérkezett a csapat orvosa, aki szakszerűen és villámgyorsan beadta az életmentő szert.

Louis törődően fogta kezeiben a lány izzadt arcát, haját simogatta, amíg magához tért.

- Mi a...megint? -kérdezte halkan, résnyire nyitott szemekkel.

- Ühüm -sütötte le szemeit Tomlinson- Ez a héten a második. Nem csinálhatod ezt, Nina.

- De semmi bajom, csak egy kis rosszullét. Csak nem ettem.

- Csak? Ez nem egy kis rosszullét, szivi. Ez az életed. Te meg felelőtlenül kockára teszed nap, mint nap.

- Táncolnom kell.

- Nem.

- Louis Tomlinson! -préselte ki kiszáradt ajaki közül, de elfelejtette, mit akart még mondani. Erőtlenül csimpaszkodott Louis és Timo karjába, mire végre fel tudott állni.

- Gyere! Most azonnal megyünk a kórházba. Nincs ellenkezés! -jelentette ki a fiú, hangja tényleg nem tűrt ellenvetést.

- Várj, csak előbb hagy mondjam meg nekik, hogy sajnálom! -nézett vissza az őket ámuló csapattársakra.

- Tudják ők nagyon jól! Gyere már! -sürgette. Kint beszálltak Louis kocsijába, és a doncasterit még az sem érdekelte, hogy vezetés közben nem szabad telefonálni. Nina lehunyt szemekkel döntötte fejét az ablaknak. Tomlinson kétségbeesett hangját hallgatta, ahogy valakinek meséli:

- Most viszem a St. Andrew kórházba. Igen, szerencsére. De tudod, milyen! Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy nem fogja fel, hogy mennyire veszélyes ez. Nem, nem is érti meg, hogy mindig csak a szerencsén múlik, hogy még él. Mi lesz, ha egyszer későn érkezik az a rohadt injekció? Ha nem lesz ott senki, aki segítsen? -elcsuklott a hangja- Nina keserűen nézett fel szempillái alól, csak egy egészen apró pillanatra mert a kormánynál ülő fiúra lesni. Szabályosan önkívületi állapotban volt. - Nem akarom, hogy táncoljon többé.

- Tessék? -kapta fel fejét a lány, majd az út szélére mutatott- Húzódj félre! Hallod!? Állj meg!

- Na mi van? Most ez a bajod? -kérdezte kinyomva a mobilt.

- Az a bajom, hogy meg akarsz fosztani az utolsó dologtól, amit szeretek csinálni.

- Bocsánat, hogy nem fűlik a fogam a temetésedhez.

- Miért kell éreztetned velem folyton, hogy beteg vagyok? Szerintem nem elég kín a tudat? És ne tegyél már úgy, mintha halálra lennék ítélve! A cukorbetegség tök gyakori. Olyan, mint a rövidlátás. Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki.

- Ha így folytatod, igenis halálraítélt vagy! De neked bármit mondhat az ember, nagy ívben teszel rá. Mikor fogod fel végre hogy nem ellened szól ez, hanem féltünk. Féltelek. Egész egyszerűen nem fogom hagyni, hogy tönkretedd magad. Nem mehetsz táncolni! Nem vagyok hajlandó még egyszer a földről, ájultan összeszedni téged, abban a fojtogató reményben, hogy talán kutya bajod sem lesz.

- Akkor ne szedj fel. Hagyj ott!

- De utállak!

- Na, akkor már ketten vagyunk.

- Nem úgy értettem.

- Mindegy -fújta ki a levegőt az ablakon kibámulva.

Louis a slusszkulcson fityegő, kis műanyag répával játszott.

- Fogalmad sincs, milyen érzés. -rázta fejét lemondóan, majd beindította a motort, és visszahajtott az útra. A kórházba érve nem szóltak egy szót sem, de el nem eresztették volna egymás kezét. A doki mint mindig, most is megdorgálta a lányt, és nyomatékosan megkérte, hogy hagyja abba a táncot, és válasszon valami kevésbé megterhelő "sportot"...Mire Nina megint azzal reagált: - Ez nem sport! Ez az életem!

- Ritka makacs egy hölgy ön Ms. Horan -a doki megállapítása teljesen igaz volt. Louis komoran helyeselt. Aztán mint ahogy ideértek, hasonlóan gyászos hangulatban indultak vissza. Nina megkérte Louis-t, jöjjön fel Niall lakására kicsit. Tomlinson nem ellenkezett. Amíg azonban felértek a lifttel, kis hiján megint egymásnak estek. Louis tényleg nem akarta, hogy táncoljon.

- Persze, neked könnyű. Te arénákban énekelsz. Ez az életed.

- Ami most éppen romokban?

- Jó, de úgyis tudod, hogy hamarosan folytatjátok majd -duzzog a lány, mire azt veszi észre, hogy Louis némán bámulja őt. Arca előbb komoly, majd fokozatosan huncut mosolyba simul. Ettől szemei sarkában ráncba szalad a bőr, tekintete kacéran összeszűkül. Nincs a kifejező, kacifántos költői kép, mely hitelesen le tudná írni, mennyire varázslatosan is nézett ki ez a fickó. - Mit nézel így? -kérdezte a lány zavartan elnevetve magát- Hallod? Ne nézz már így! -lökte meg vállát játékosan.

- Na, végre. Nevetsz -tette karba kezeit elégedetten. Jobb a béke, ezt mindketten tudták, bár olykor a békéhez, pont néhány dühkitörés és vita kellett.

Aztán beléptek a lakásba, Nina apukája nyitott nekik ajtót.

- Jó, hogy jöttök! Nem fogtok ráismerni Niall-re!

- Miért? Mit csinált? Ne hozd már rám a szívbajt! -lökte odébb apját az útból, s besietett.

- Nyugi semmi baja. Csak a bőre...

76. rész - Mély

Bocsánat a melankóliáért és a kevés cselekményért. Remélem kellően átérzitek majd. Csók: BB

Niall a fotel karfáján ücsörög, így pengeti a húrokat. Tényleg tehetséges. Figyelem ujjait, játékosan táncolnak a gitár nyakán. Gondolataimat ez az ember tölti ki, a tesóm. Aki a szemembe néz, és én mindig olyan könnyűnek érzem magam olyankor. Mintha nem én lennék az a Nina Horan, akinek jobb dolga sem volt ezidáig, mint maga ellen harcolnia. Aki bajt bajjal orvosolt, aki folyton a mélyben keresett fényt. Szó, mi szó történt velem néhány dolog. De már nem keresem megszállottan a céljaimat vagy a megértést. Ez a kulcsa mindennek. Nem keresem, és mégis azt érzem, hogy van célom, akármi is az, és van aki megért.

Csak hallgatom a csalfa dallamot, és hagyom, hogy melankólikus hangulatba ringasson. Arra gondolok, milyen nevetséges, mikor azt mondják az emberek: "csak boldog akarok lenni." Legszívesebben képen vágnám, aki ilyet mond. Aki ilyet mond, annak fogalma sincs, mi a boldogság. Gőze sincs, mire vágyik. A boldogság az olyasvalami, amit a legnehezebb elérni. Nem egy természetes dolog, amit bárki megkaphat akkor és ott, amikor akarja. Nem. A boldogság fájdalmas, és közben nagyon jó. Nézem Niall tejföl szőke tincseit, arra gondolok, hogy az ő nevét és arcát minden harmadik ember ismeri. Kihúzom magam, büszkén. Amit elért már, nem nagy dolog. Óriási. Mindig is erre vágyott, tudom. És annyira örülök, hogy meg is kapta. Kicsit hibbantnak érzem magam, hogy ilyen napsugaras dolgok kalandoznak fejemben most, hogy nagy a krízis...Ennek itt volt az ideje. Elkerülhetetlen volt. És láttam pár dolgot, mialatt megismertem Niall négy legjobb cimboráját. Főként azt, hogy azok a tökkelütöttek sosem hagyták el egymást. Elképedtem, ahogy ragaszkodtak egymáshoz, ahogy támogatták a másikat. Nem hinném, hogy ezt bárki is megértheti rajtuk kívül. Ők öten nem csak nagyon jó barátok. Őket minden összeköti. A felnövés, az önkifejezés, a zene, az utazások, a kalandok, izgalmak, a szórakozás, a hírnév, a könnyek, megbántottság, a rajongók, de legesleginkább a szívük.

Nem féltem őket többé. Láttam milyenek. Függetlenül attól, hogy van-e One Direction, vagy nincs, ők mindig együtt lesznek egy egész. Tudom, hogy Niall-nek ez a legfontosabb. Ettől boldog. Én pedig közben egy magasabb szintre léptem: boldog vagyok, ha ő boldog.

Minden megható ábrándot keresztülszakít egy ajtócsengő. Niall felkiált: - Megjött a pizza! -s a gitár csattanva landol a földön. Lelkesen szalad az ajtóhoz, kapkodva feltépi, végül aztán letörten csak annyit mond: - Ó. Szia Harry.

Felkapom fejem, mint akit megszállt az isteni sugallat. Reflexből felpattanok, és a zöldszemű csibész elé sietek. Beszélnem kell vele. Az a bazinagy nyugodtságom huss, elillant, talán mert már a gitár sem szól. Bohó fürtöket képzelek magam elé, de amikor elé toppanok, a rakoncátlan hullámok sehol sincsenek. Egy sötétszürke sapka rejti őket. A Fürtös arcán egy fásult mosoly és a nyúzottság egyvelege ült.

- Nincs már erőm köntörfalazni. Baromira aggódunk érted Nialler. Ugye csak valami vicc volt, hogy ki akarsz lépni?

- Gyere, ülj le! -int fejével öcsém a nappalinak csúfolt kupleráj fele. Hazza türelmetlenül rázza a fejét, majd reménykedő zöld szemei rám tévednek.

- Hát te? -mintha csak most vett volna észre- Nem a barátnőd mellett lenne a helyed? -kérdezi olyan piszok szemrehányóan, hogy minden önuralmam semmivé lesz. Máris támadok.

- És te? Megint bele kell avatkoznod más dolgába? -felelek hasonló stílusban. Fürtös résnyire szűkítette szemeit, majd végignyalt alsó ajkán.

- Nagyon is az én dolgom! Gratulálok, megint megcsináltad -tapsolt- Minden romokban- bólintott kettőt elcsukló hangon. Volt némi igazság abban, amit mondott. És hiába dühített mindez, nem akartam tagadni. Nagyon megrázott, hogy Fürtöst ilyennek láttam. A harag csak még jobban felforrt bennem...magam ellen. Megint mit műveltem!?

- Állj le ezzel! -lépett közénk Niall- Nem ő tehet róla. Ne merészeld őt okolni, világos? Ez rohadtul nem az ő sara -tolta hátrébb Styles-t a mellkasánál. Egészen meghatott, ahogy az öcsém mellém állt. Ahhoz képest, hogy pár hete még szabályosan a pokolba küldött, most egészen fényesen állnak a dolgaink.

- Jó, mindegy. Bocs Nina -morogta oda, akár egy duzzogó kisfiú. Vigasztalóan végigsimítottam hátán, mire csak keservesen felsóhajtott, vagy inkább nyögött. Tudtam amúgy, hogy nem is rám haragszik. Csak éppen az emberek bevett szokása, ha baj van, én vagyok az, akire rá lehet fogni mindent.

- Inkább azt meséld el, hogy a francba jutottál el ide? Tudtommal megszállták a várost a hiénák (paparazzik és újságírók) -kérdezte Niall az ablakhoz lépve, majd biztatóan rám mosolygott. Olyan "minden rendben van" mosoly volt ez. Harry lepetten figyelte az öcsém és a köztem érezhető békét.

- Kaptam három testőrt -rántotta meg a vállát, majd Niall mellé sétált- Ugye nem gondoltad komolyan? -kérdezte visszatérve legelső kérdésére. Sosem láttam ilyen frusztráltnak. Niall viszont nem nyugtatta meg, ellenkezőleg. Reakciója annyi volt:

- De, komolyan gondoltam. Egyelőre viszont várok, túl sok minden jött most össze.

Harry agya látványosan elborult. Elmebajos ábrázattal nevetett fel.

- Ezt nem hiszem el, Niall! Nem csinálhatod ezt! Hazudsz! Nem fogsz kilépni. Biztos, hogy nem.

- Idő kell! -jelentette ki könnyedén, mintha egy laza csevej közepén állnánk, sörözgetés közben. Én csak a fejem kapkodtam. Valahogy segíteni akartam Fürtösnek, valahogy megnyugtatni a pici szívét, hogy elhiggye, minden rendbe jön majd.

- Nem! Nincs idő! Vége van -kapott homlokához fújtatva- Egyszerűen senkit, de senkit nem érdekel, mi van velünk. Zayn el van azzal, hogy apa lesz, meg ilyenek. Liam kifordult magából és egy dühöngő idióta lett, Louis pedig nagy ívben tesz a világra -bömbölte tenyerével a falat ütlegelve. Az L betűs név hallatán mintha valaki gyomron rúgott volna.

- Hékás, css! -öleltem át szorosan a kiborult fiút. Homlokon csókoltam, miután megéreztem, ahogy ölelésünkben remeg a teste - Megígérem, hogy helyrerakunk mindent. Ha más nem, majd mi ketten! -arcát kezeimbe vettem, ő pedig megszeppenve bólogatott. Egy kicsit sikerült a lelkére hatnom. Megitattam vele egy pohár vizet, aztán felbátorodva szóba hoztam:

- Figyelj csak, Harry -kezdtem lassan, torkomat köszörülgettem- Mi van Louis-val? -böktem ki végre. Megpróbáltam erősnek látszani. Rutinfeladat volt, mégsem akart összejönni.

- Ne akard tudni -csóválta fejét- Rá sem ismerek. Hozzám se szól. Olyan, mintha már beletörődött volna, hogy nekünk annyi, kaputt. Borzasztóan dühít, hogy így viselkedik. Mindenki meghibbant! -csapott a combjára.

- Hol van most? Beszélnem kéne vele, látnom kell és...

- Nem, nem kéne -kontrázik rám egyből, szinte belém fojtja a szót. Bosszús arcom magáért beszél. Harry annyit tesz hozzá magyarázatként:

- Nem akar látni, azt mondta. Szerintem tartsd ezt tiszteletben.

Tessék? Mi? Micsoda? Nem akar látni? Mi az, hogy nem akar látni? Hogy mondhatott ilyet?

- Nagyot hibáztál -teszi hozzá, felső ajkát idegesen beszívva; szerintem azért, mert tudja előre, hogy rá fogok reccsenni. Milyen jól sejtette.

- Kussolj be! Nagyon jól tudom, hogy elcsesztem, nem kellett volna hazudnom. Mondd még el százszor, kérlek! De...tök mindegy. Mit magyarázkodom én itt neked? Semmit sem tudsz az egészről.

- Zayn viszont az én barátom. És amit vele tettetek, az több, mint kegyetlen. Hát nem fogod fel? Ez nem egy ártatlan kis füllentés anyukádnak arról, hogy megcsináltad a leckédet -mered rám. Utálom, amikor ilyen kioktató a hangja. Nagyon utálom. A plafonon vagyok. Niall a karomnál fogva a konyhába húz.

- Kérlek ne veszekedjetek. Legalább ti ne! A fiúkkal van egy búvóhelyünk, odamegyünk. Louis is ott van -bólintott eltökéltem. Tök fegyelmezett volt, meg is lepett. Semmi hiszti, kiborulás, vagy kesergés. Mintha Niall hirtelen felnőtt volna a feladathoz, mintha ő lenne az egyetlen, aki tudja kezelni a válságot. Azért láttam emögött a fene nagy határozottsága mögött, ő is éppúgy tart a Liammel való szembenézéstől, mint én a Louis elé állástól.

Harry vezetett, bár szerintem idegállapota nem éppen volt alkalmas rá. Az út alatt vagy háromszor elmondta, hogy nekem nem kéne jönnöm. Nem érdekelt. Őrült módon taposta a gázpedált, én pedig a könnyeimet nyeldestem, amíg oda nem értünk. Próbáltam felkészülni erre az egészre. Nem volt egyszerű lelki próbatétel.

Vörös lapostető, bézs falak, fából faragott veranda fogadott. Meghitt kis hétvégi üdülőnek tűnt, minden oldalról fák ölelték. Sosem, senki nem mesélt erről a helyről. Ezek szerint ez tényleg afféle kulisszatitok volt idáig. Amikor beléptünk az ajtón, gyorsan végigfuttattam tekintetem a bent ülőkön: Peter, Liam, Louis és Zayn.

- Ő meg mit keres itt? -lökte oda Zayn, a lehető legutálatosabb stílusban. Nem is vártam nagyon más hangnemet, vagy bármit: puszit, nagyölelést, örömkönnyeket. Feketelistán vagyok, hogyne tudnám. És sajnos nem csak nála...

- Mert ő hozzám tartozik -jelentette ki nyomatékosan az öcskös.

- Üljetek le -szólalt meg a sarokból Peter, akit nyúzottsága egészen átformált. Meg sem ismerni.

- Figyeljetek, sajnálom! -csattantam fel olyan hirtelen, hogy magam is meglepődtem- Nem akartam, hogy így alakuljon. Nem akartam rosszat -halkultam el gyáván a végére, egészen elhagytam a hangomat és mindig kontúros személyemet. Lélekjelenlétem cserben hagyott, mikor Louis szánakozva felkacagott, aztán tovább bámulta a cipője orrát. Gyomron kettőt pördült. Harry-re sandítottam kínomban. A szája szélét harapdálta, már vérvörösben égett.

- Kérlek fiúk! -szólalt fel- Ne engedjük, hogy elszakítson minket ez a sok szar. Együtt lehetünk csak erősek.

- Édes a naivságod -horkant fel Zayn keserűen. Louis egész egyszerűen felállt, és kisétált a teraszra. Ahogy Tomlinson után iramodtam, a rideg szél rögtön a hajamba kapott. Furcsa volt, mert a természet úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne; játékos madárhangok töltötték be a lombokat. A vészjósló gondolat, miszerint elveszíthetem Louis-t, egyre csak riogatott, és hiába tűnt lehetetlennek, mégis egyre lehetségesebbnek bizonyult. (ajánlott zene itt)

- Na mi van Delaney? -kérdezte gúnyosan, nekem háttal a korláton könyökölve. Tudta jól, mennyire fájt, hogy így nevezett. De nyeltem egyet, és mellé léptem. Rám sem bagózott. Én meg csak figyeltem a jól megkomponált kusza haját, ahogy picit libegett a szellővel, majd a halántékán kirajzolódó halovány eret, mely zaklatottságára utalt. Aztán hosszú barna szempilláira tévedt tekintetem, s összeszoruló szívvel vettem észre meg-megremegő ajkait. Sosem voltam ennyire tehetetlen. Gőzöm sem volt, mit kéne mondanom. Azt, hogy sajnálom? Kevés lesz.

- Bárcsak tehetnék valamit, akármit, -hangsúlyoztam- hogy ne érezd magad így -mondtam ki véletlenül hangosan is. Szóról szóra tudtam, hogy mit fog mondani erre.

- Késő. Nem kellett volna hazudnod -duruzsolta a zöldbe meredve. Én mégsem tudom levenni a szemem róla. De nagyon keserű a torkom.

- Igen -egyezem bele, hiszen tudom. Ezerszer megbántam. De mit csináljak, ha késő?

- Mindegy.

- Mi az, hogy mindegy?

- Semmi.

- Légyszíves.

- Hiába szeretlek, a rohadt életbe. Idióta vagyok!

- Tudom, hogy idióta vagy, de mi az, mi az, hogy hiába szeretsz?

- Az, hogy folyton csalódást okozol. Mindig csak baj van körülötted. Nem érted? Miért nem tudsz normális lenni? Miért vagy ilyen? -miközben ezeket mondja, nem néz a szemembe. Jobb is, mert szavaitól már így is szédültem. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, melyből sírva ébred fel az ember. Miért beszél így velem? Olyan, mintha feladott volna mindent. Kettőnket is.

- Nem tudom Louis, sajnálom, hogy ilyen vagyok. Tényleg -hajtom le fejem.

- Ami most odabent történik, az nem is annyira rólam szól. Nem csak nekem okoztál fájdalmat. Értesz? Mindannyian szarban vagyunk. Lehet, hogy nincs holnapunk. Fogalmam sincs. Elfáradtam. -végre felém fordul egy kicsit.

- Értem, persze hogy értem. Értem minden rezzenésedet, hidd el. De nem akarom, hogy ilyeneket mondj. Kérlek...

- Hagyjuk ezt, Nina -vág szavamba- Elég -halkult el, és újra rám sem hederített onnantól fogva.

- Estére azért hazajössz? -tettem hozzá végső elszontyolodásomban. Legszívesebben vállon bokszoltam volna, de úgy teljes erőből. Annyira idegesített büszke sértettsége.

- Harry-nél lakom pár napig -rántotta meg vállát, majd félreérthetetlen jelzést adott le: hátat fordított nekem!

- Nagyszerű, tényleg -morogtam magamnak, majd letrappoltam a falépcsőkön és céltalanul elindultam a térdig érő gazban. Nem voltam annyira naiv, hogy abban reménykedjem, utánam jön.

- Hova tűnt Nina? Nálam van az inzulinja -hajolt ki a verandára Niall, az ajtófélfába csimpaszkodott.

- Tudom is én -jött Louis-tól a halk válasz.

- Louis! Hol van? -komolyodott el a kisebbik Horan.

- De nem tudom! Elindulta arra a zöldbe! -mutatott a fák közé, de arca már sokkal lágyabb volt, mint két perccel ezelőtt.

- Nina! -hajolt ki a korláton, s teli torokból elordította magát. Hangja viszont csak gyengén visszhangzott- Mostanában sokat van rosszul. A vércukra sokat romlott -motyogta feszülten. Louis erre váratlanul kikapta kezéből az injekciós-tűt tartalmazó tokot, és elszántan a sűrűbe indult. Hófehér pólóját hamar elnyelték a sötét lombok.

Bele sem gondoltam, hogy eltévedhetek. Csak mentem, merre lábaim vittek. Néha visszanéztem, és egyáltalán nem érdekelt, hogy halvány lila gőzöm sem volt már, merről jöttem. Fentről indás ágak lógtak olykor nyakamba, néha pedig majdnem kiszúrtam szemem egy ággal vagy éppen bokáig süllyedt alattam a talaj. Baromi dühös voltam, nem is szomorú. Az ágak hangosan recsegtek cipőtalpam alatt. - Hiába szeretlek a rohadt életbe. Folyton csalódást okozol -próbáltam Louis hangját utánozni, miközben fura grimaszok jelentek meg arcomon - Miért nem tudsz normális lenni? -folytattam a gúnyolódást.

- Te most engem utánozol? -hallottam meg hátam mögül a hangot. Az összetéveszthetetlen hangot. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy a képzeletem hülyéskedik velem. Éppen ezért elvigyorodtam, aztán óvatosan megfordultam. Azt hittem nem áll mögöttem senki. Dehogynem állt! Ő szúrós szemekkel méregetett, mintha csak rám vadászna, de azért láttam, hogy végigkúszott arcán egy rejtegetni próbált mosoly.

- Te meg minek hallgatózol? -vágtam csípőre a kezem.

- Figyelj ide kisanyám, jobban tennéd, ha hallgatnál, mert bármi amit mondasz, felhasználható ellened. -angyal arca szelíden felragyogott, játszi huncutság cikázott szeme kékes tükrében. Odáig voltam érte.

- Tudom. És azt is, hogy megillet az ártatlanság vélelme.

- Van egy perced, hogy elmond a védőbeszédedet -tárta szét karjait öntelten, minta aki előre tudja, nyert ügye van. Közelebb lépett hozzám, mintha ezzel megijesztene. Szoros közelemben állt meg - ami bevallom megnehezítette a levegővételért folytatott küzdelmemet- s farzsebre dugta kezeit.

- Azt hiszem nem védem meg magam -hunyorogtam rá- Bűnös vagyok. Bármilyen büntetést megérdemlek, uram. De azért enyhítő körülményként vehető, hogy született szerencsétlenség vagyok. Őszintén bánom tettem, bizonyíték hiányában csak a szavam adhatom. Ami tudom most kevés, mert eljátszottam. Hiteltelen lett minden szó, ami elhagyja számat. Nem is várhatok feloldozást. Úgyhogy...nem tudom, meg fogsz bilincselni? Legalább?

Olyan kihívóan és csábítóan szuggerált, hogy azon nyomban testet öltött bennem a késztetés, hogy bőrömön bőrét érezhessem. Ő ezt jól tudta, és szándékos nem tett semmit. Egy kis sárga madarat figyelt az ágon. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megszólalt.

- Az ítélet megszületett. A halálbüntetés alól kegyelmet kapsz, de azért nem maradhatsz lecke nélkül. Tetted szankciókat von maga után, melyet most végre is fogok hajtani.

Hangosan elnevettem magam. Oltári volt, ahogy fel tudott venni egy-egy szerepet. És a világ minden kincséért sem esett volna ki belőle.

- Elfogadom -harapok nyelvembe. Vállamhoz ér, finoman és oltalmazóan simítja tenyerét rá, majd erősen megragadja, és háttal fordít engem. A suhogó lombokba vesztem tekintetem, miközben agyamban lázasan tombolnak a gondolatok. Megborzongok, ahogy ujjait végighúzza alkaromon, ahogy nyakamba sóhajt, kínoz. Váratlanul csuklón fog, és durván a hátam mögé kényszeríti azokat. Markában szorítja őket, bilincs gyanánt. Némán nevet, száma harapok.

- Ezt akartad? Nincs kegyelem, szöszi! Aki bűnös, az megfizet -búgja rekedten fülembe. Ha tudná, mennyire tetszik ez a játék.

- Bűnös vagyok. Nagyon bűnös -helyeselek. Nem zavar fájdalmas szorítása.

- Na, élvezed? Bírod még? Akarsz? -suttogja. Vadul megránt, olyan erővel, hogy hátrahőkölnék, ha nem fogna. Kemény mellkasának ütközik a hátam, arcát hajamba temeti. - Azt csinálsz velem, amit csak akarsz. Rajta, mutasd meg, milyen kemény legény vagy! -cukkolom, és meg is lett az eredménye. Egy kezébe fogja két csuklóm, a másikkal pedig hajamba kap. Maga felé rántja, fejem hátrabillen. Teljes súlyom elengedem, ő tart lábon. Csapdájában vagyok. Egyre fülledtebb a levegő, annyira játszanék még, de fuldoklom. Vadul zilálok, de nem csupán a szerep kedvéért. Alig látom már a fákat, csak néhány levél maradt látókörömben. A zöld színek egyre feketébbek.

- Nina! Nina, hé! -hallom halkan- Nino! -Apró pofonokat érzek arcomon. Semmi bajom Louis, akarom neki mondani. Ráijesztettem rendesen. - Hogy bízzak így benned? Hm? -kérdi már rég kiesve a színdarabból. Szorítása ellazul, éppúgy, ahogy hangja is elveszti karcosságát. Még mindig ő tart talpon. Bágyadtan pislogok arcára, majd hirtelen azon kapom magam, hogy izmos karjaiba kap, akár egy kislányt. Szilárdan tart, kezem, lábam lelóg, mint valami rongybabának, ő pedig sietve cipel a ház felé. Hallom lépteit, finom szuszogását. Néha fel-felsikerül nyitnom a szemem, a levelek közt áttörő fénysugarak angyallá változtatják hősömet. Kék szemei földöntúlian csillognak rám, bőre édes illatot ont. Azt hittem csak álmodom az egészet. Fejem zsong, és őszintén szólva fogalmam sincs hol vagyok, és miért vagyok ott, ahol. Ösztönös dolgok szöknek ki számon, nehezen érthető motyogás formájában.

- Emlékszel, amikor sültkrumplit dugtál az orrodba a mekiben, mire az a néni leidiótázott téged? Én meg úgy nevettem, hogy kiköptem az üdítőmet. Meg emlékszel, amikor feltörtük Harry twitterjét, és lecseréltük a képét, arra a kínos lesifotóra, amikor aludt? Meg múltkor, mikor kiparodizáltuk az utcán azt a paparazzit? -hadartam félkómában, keserű mosollyal. Hadartam volna tovább is, de megállított. Tenyerét számra tapasztotta, én pedig puha süppedős felületet éreztem hátam alatt. Niall és Harry arcocskája jelent meg felettem. Újból vigyorogtam. És folytattam a motyogást, tenyérrel a számon, még ha így csak értelmetlen hümmögés hallatszott is.

Mázsásnak éreztem a fejem, megsemmisítő fáradtság nehezedett rám. Louis Tomlinson arca felderült végre, s rajta megbocsájtás terült el. Egyszerre megkönnyebbültem, és visongani támadt kedvem. De egy hang sem jött már ki torkomon. Erőtlen és tehetetlen voltam. Szörnyű volt. Látóterem széle mind jobban összeszűkült, szétfolytak az arcok kontúrjai, akárcsak a vízfesték a papíron. Ekkora elhúzta tenyerét, már nem motyogtam. Mintha ő is lehunyta volna szemeit. Mindenki eltűnt.

Amikor felébredtem szürkület volt már. Az ablakon kilesve láttam, hogy az ég egészen bámulatos színeket öltött. Legalul narancsban úszott, ami a horizonton keresztül simult át komor kékbe, az pedig egészen az égbolt csúcsán mélykékben végződött. Rajta bágyadt fényű csillagok díszelegtek. Megszólaltak a tücskök, feltámadt a szél. Niall szerint megszületett a döntés. És ennek ellenére mindenki engem faggatott, jól vagy-e. De én nem feleltem, csak az ő arcukat kutattam. Fájó beletörődés ült mindegyikükén. Nagyon fáradt voltam, de tudtam, hogy most kell csak igazán tartanom bennük a lelket.

- Holnap reggel 10-kor lesz a sajtótájékoztató. A Gloria Centerben lesz -közölte gépiesen Peter, miközben egy kerek söralátétet forgatott ujjai között.

- Ennek így kellett történnie -karolta át Louis Harry-t, aki olyan sápadt volt, mint a hó.

Hazaköltöztem! A hétvégén új rész, tényleg!!!

75. rész - One Direction is over?

Sziasztok! Köszönöm a türelmeteket, és az egyre növő látogatottságot, és a 70 (!) követőt! Erőt ad mindez, amire most szükségem is van. Összejöttek a dolgok, kicsit a padlón vagyok. Nehéz most. Talán összecsapottan is írok emiatt. Lehet, hogy az írásban is benne vannak a kusza gondolatim, nem tudom. Viszont hamarosan befejezem ezt a blogot. Egyelőre többet nem mondhatok. Jó olvasást!

Sose bízz a boldogságban. Én már csak tudom. Ő a legaljasabb, akivel valaha is találkoztam. Magához édesget, gyengéd hozzád, te pedig naivan bedőlsz neki. De nem bízhatsz meg benne, érted? Mindig magadra fog hagyni. Sosem lesz veled sokáig. Csupán annyira, hogy letépje szárnyaidat, te pedig a mélybe zuhansz.

Louis zaklatottan kapta füléhez a mobilját.

- Mi van már megint Harry? -sziszegte feszülten, közben idegesen körbefürkészte a szobát.

- Na, Nina?

- Fürdik -sütötte le a szemét.

- Nem úgy értem. Sikerült a tervünk? Nem emlékszik semmire?

- Semmire. De soha többé nem megyek bele egy ilyenbe.

- Fel a fejjel, most már el van simítva az ügy.

- El van simítva? Mi van ezen elsimítva? -csattant fel.

- Higgadj már, nem értem most mi a bajod. Az is lehet, hogy Nina végig tudta, hogy mi van Niall-lel.

- Jó, lehet -vigasztalta magát Tomlinson.

- Este érted megyek.

- Miért is?

- Fellépünk a Friday night-ba, rémlik?

- Basszus.

- Most dolgom van, addig előkeríthetnéd Zayn-t. Nem tudom elérni tegnap óta.

- A rohadt...

- Mi az?

- Semmi, semmi. Majd este. Szia!

Nina ásítva lépett ki a fürdőből, s maga mögött hagyva a meleg gőzrengeteget, a konyha fele csoszogott Louis papucsában. Vizes haját a fejére tekert törölköző-turbánba rejtette. Tomlinson a konyhapulton könyökölt, éppolyan gondterhelt volt, mint Nina. Érdekes kis játszma folyt köztük –ki-ki magát marcangolta, amiért titkolózik a másik előtt-, és még csak nem is sejtették: mindketten bűnösök. Időszerű lenne titkot cserélni. Nina el is határozta; színt vall…

- A franc essen bele! -kapott Louis hirtelen egy szalvéta után, eleredt az orra vére. A fehér pulton piros cseppek díszelegtek. Nina csak némán harapdálta a száját, próbált bátorságot verni magába. De minél inkább erőltette, annál inkább meg akart futamodni.

- Mi a baj? -kérdezte hunyorogva. Szó sem volt itt az orrvérzésről, Tomlinson pici szíve volt az, ami vérzett. Nina ezt jól érezte.

- Semmi -dörmögte.

- Komolyan? -vonta fel aranyló szemöldökét, hangjából pedig tisztán lerítt: Ne merészelj hülyének nézni!

- Mondom, hogy semmi. Inkább vegyél fel egy pulóvert. Megfagyok, ha rád nézek -intett fejével, majd bevizezett egy konyharuhát, és a tarkójára tette.

- Fogd be, nem fázom!

- Nincs is itt meleg! -csapott a pultra, s jól érződött, újfent nem egy ilyesféle pitiáner gond az, ami igazándiból a fiú rosszkedvét táplálja. Nina lesokkolva kapta tekintetét Louis-ra, mintha szellemet látott volna.

- Mi az? -kérdezte kíváncsian a pali vérző orral.

- Minden eszembe jutott -mondta lassan, s továbbra is merengve bámult maga elé. A 'meleg' szóról ugrott be minden, főként Liam esti kifakadása.

- Mi minden? -meredt a lány arcába ledermedve.

- A tegnap este. A Sandersonban -suttogta maga elé, tekintete képtelen volt egy ponton megállapodni, a levegőben cikázott- Miért mondta azt Liam, hogy ő nem meleg? Mi ez az egész? -markolta meg a pult szélét, mert a konyha gonoszan forgott vele.

- Gőzöm sincs, miről beszélsz, biztos ökörködött -legyintett, arca érdekesmód mégis megfeszült, kék szemei pánikolva villantak a lányra.

- Titkoltok valamit, ugye? -feje lüktetett a másnaposságtól és egyúttal a kellemetlen gyanútól.

- Nina... -sóhajtott fel, majd kidobta az összevérzett szalvétát.

- Ugye? -ismételte meg halkabban, nyugodtabban. Louis tudta, hogy sarokba szorult.

1 nappal korábban…

-  Zayn, szia! Mi történt, ilyen rossz volt a buli? –kérdezte Baily, aki a konyhapultról lóbálta le lábait, közben pedig egy vaskos noteszbe firkálgatott. Szoros határidőn belül elő kellett állnia a Coco Couture számára készített tavaszi ruhatervekkel.

A fiú úgy viharzott be a lakásba, mint egy tank. Az ajtó épp csak nem szakadt ki keretéből. Kézfejéből vér folyt, arca verejtékes volt, mellkasa vadul emelkedett fel-le. Baily egy csettintésre érezte, eljött, amitől félt. Zayn megtudta. Hogy kitől, mikor, és miért, az most lényegtelen volt. Minden, minden ami igazán fontos volt Bee-nek, most a szeme láttára hullik szét. Nem akarta végignézni, ahogy Zayn szenved, ahogy rájön, hogy átverték, ahogy elkeserednek barna szemei, ahogy eltorzul arca a fájdalomtól. Ez a fiú roppant érzékeny. Könnyen összetörhető, sokkal könnyebben, mint Baily.

- Szóval igaz? –trappolt elé, s erőszakosan megrántotta a lány karját, hogy lehúzza a pultról. Baily sóbálvánnyá dermedt, leblokkolt.

- A kezed Zayn! –suttogta könnybe lábadt szemmel. A fiú kitörni készült.

- Azt kérdeztem, igaz-e? Tényleg terhes vagy valaki mástól? –hangja idegen volt. Elvadult tekintetét borotvaéles szempillái ölelték körbe. Remegtek piros ajkai a választól.

- Zayn, ez…

- De miért? –ordított fel hirtelen, s azon kapta magát, hogy kezei az imádott lány kecses nyakát szorítják. Vadállat módjára taszította a falnak, s még csak nem is szándékosan. Ujjai lüktettek Baily bőrén, melyet saját vére színezett be. A harag és csalódottság ösztönlénnyé változtatta a fiút, akinek kezei alatt már fulladozott a lány. – De miért? Miért? –ismételgette, és észre sem vette mit művel.

-  Nem kapok lev… -hörögte elakadó suttogással Baily, egyre csak rubintvörössé váló arccal. A barna szempár riadtan villant fel, elborzadva engedte el Bee nyakát. A lány hangosan levegő után kapkodott. Köhögött, fulladozott, végül a földre rogyott.

- Sajnálom –lökte oda Zayn, s hiába volt darabokban a lelke, féltve falta szemeivel a vöröst.

- Kérlek Zayn! Bocsáss meg, de

- Nem, nem, nem tehetted ezt! –rázta a fejét, majd vérző kézfejét mellkasához szorította. Képtelen volt egy helyben maradni. Nem tudott több szót kicsikarni magából. Akadozó szívveréssel rontott be szobájába, majd pár perc múlva kidobott az ajtón néhány rózsaszín táskát, és egy bőröndöt, meg egy nagy halom ruhát. A jel elég egyértelmű volt Baily számára.

Nina a nyakában lógó láncot piszkálta, ujjára tekergette. Ez az a lánc, amely Elisabeth-é volt. Hazug, hazug, hazug! –ezt ismételgette lelkiismerete. Mindent elszúrt, tudta. És előbb, vagy utóbb ennek visszafordíthatatlan következményei lesznek. A hazugság csak pillanatnyi könnyebbség. De aztán? Lángra lobbant mindent, és menthetetlenné teszi a helyzetet.

- Nézd szőke –köszörülte meg torkát a Répafiú, aki az előbbi undokságát már rég levetette- Tegnap este direkt itattunk le. –harapott szájába, mire a lány csak felvonta szemöldökét- Sajnálom, tudom, hogy pocsék ötlet volt. Nem akartam rosszat, de nem jutott jobb az eszünkbe. Titkot kellett tartanunk. –pillantott fel a lány zöld szemeibe, és nem volt többé gyáva elereszteni azt a tekintetet.

- Egyre kíváncsibbá teszel Tomlinson –fonta össze karjait, közben pedig kibontotta törölközőbe bugyolált haját. Nem gondolta volna, hogy Louis-nak is van rejtegetnivalója.

- Az igazság az, hogy van valami, ami Niall és Liam ügye.

A lány vizes hajtincsei csápokként tapadtak fedetlen vállaira.

- De miért mondta Liam azt? –döntötte fejét oldalra- És mi van Niall-lel? Valami baj van?

Tommo összeszűkített szemekkel reagált a lány egyre gyorsuló lélegzésére.

- Niall semmit sem mondott nekünk, mi sem tudjuk mi van vele. Azt reméltem, te tudod. Hiszen a testvéred! Még neked sem mondta el? –csodálkozott, s aggasztóan elkomorult.

- Nem, nekem sem –sütötte le szemét. Itt az idő Nina, legalább egy hazugsággal kevesebb. –Figyi Louis… -nyalt végig alsó ajkán, majd közelebb merészkedett jobbik feléhez. A lány elvarázsolt érzékiséggel simított végig a fiú állcsontjának vonulatán. – Niall még mindig utál engem. Nem békültünk ki soha. A szülinapján az csak… megrendezett volt. –hangja bársonyossá vált, s hamar el is halkult. Túl nagy lett a csend. Nina gyáván a földet pásztázta, és rimánkodott legalább egyetlen neszért. Csiga lassú másodpercek araszoltak el, mire végre megszólalt a srác. És csak annyit: - Hű.

- Haragszol? –kérdezte kelletlenül, csupán néhány centire a fiú szájától.

- Kvittek vagyunk, de amúgy sem tudnék rád haragudni. Hogy haragudnék? Te vagy az életem –hajtotta fejét a lány finom vállára. Nem vették észre egymáson, de pontosan egyszerre, s pontosan ugyanolyan keserűen mosolyodtak el. Mert lapjaik még korántsem voltak kiterítve.

Hirtelen beesteledett, a fiúknak feladatuk volt. A stúdió, a sminkesek, fodrászok csak rájuk vártak. A show műsor közönsége lassan elfoglalta helyét. Nem is gondolhatták, micsoda cirkuszban lesz részük.

A sürgés-forgás nem a szokásos vidámsággal telt. A levegő puskaporos volt, s izzott, akár a parázs. Nyilvánvaló volt, hogy bármelyik pillanatban történhet valami szörnyűség. Már csak azért is, mert kicsivel korábban Baily csengetett Louis és Nina lakásának ajtaján, kisírt szemekkel. Nina gorombán kiosztotta Louis-t, amiért őrészegségének eljárt a szája, s most minden a fejére állt. A Baily nyakán éktelenkedő piros foltok pedig egyértelművé tették: a helyzet elfajult. Louis rémesen érezte magát, pedig Baily nem rá haragudott. Mindent magának köszönhet, mondta. Louis elgondolkodva nézett farkasszemet tükörképével, amíg Rosie a haját igazgatta. A lány néha megsimogatta vállát, és olyanokat mondott, hogy: Hé Tommo! Hallod amit mondok Lou? De Tomlinson egy egészen más dimenzióban járt. Végül a parádé még az élő show előtt elkezdődött...

- Hagyjál békén Niall! Elegem van belőled! Érted? –a durva stílus még durvább volt Liam szájából. Harry megszeppenve figyelt fel kettejük szóváltására.

- Mi a franc ütött beléd? Adhatnál végre értelmes magyarázatot rá. –húzta fel orrát az ír tag, kék szemeinek csillogása sebezhető lelkéről árulkodtak.

- Nincs mit megmagyarázni. Kopj le rólam! Menj el melegbárakba, szedj fel valakit, és engem felejts el!

- Hé, Liam! Ne beszélj így Niall-lel! –lépett közbe Hazza, s veszedelmes tekintettel villant a mindig józan Liam-re. Egy hajszálon múlt –látszott arcán- hogy Niall ne a fiúk és a stábtagok szeme láttára omoljon össze. Némán meredt Harry-re, sokatmondó tekintettel, magába zuhanva. – Niall? Akkor tényleg…te

- Meleg vagyok, azt hiszem –bólintott, szemei titoktartásért könyörögtek. Harry bizalmasan megfogta a szöszi vállát, majd a messzebb ücsörgő Louis-ra pillantott. Tomlinson összeszorított állkapoccsal, megfeszített arccal, görcsben álló izmokkal bámult maga elé. Külleme beszédes volt. Ha eddig azt hitte bárki, hogy baj van, akkor nagyon lebecsülte a  helyzetet.

- Ide tudnál jönni egy pillanatra Lou? –szólt oda Harry kimért hangon. A szólított lomhán fordult a hang irányába, majd mint aki menten felrobban, megrázta a fejét. Legszívesebben felképelte volna Niallt, amiért olyan csúnyán elbánt nővérével.

- Ez már sok –duruzsolt maga elé, majd kimenekült a fodrász kezei közül, és elviharzott. Zaynt hívogatta, de a 10. foglalt hívás után reménytelen volt minden. Louis képtelen volt józanul gondolkozni, fejét ellepte a ború. Egy járatlan folyosón keresett nyugalmat, guggolásba csúszott a fal mentén, és kibukott belőle a sírás. Érezte, hogy a mai nap vízválasztó lesz.

- Öt perc és adás! –hallotta meg valaki hangját messzebbről. Mintha csak kivégzésre indulna, olyan benyomása lett tőle. Letörölte könnyeit, menni kellett. Az álarc melyet a nyilvánosság előtt kénytelen volt hordani, most nehezebben akart arcára illeni, mint bármikor máskor.

- Pszt, Lou! –bökte oldalba könyökével Harry- Már adásban vagyunk –sziszegte szája mozgatása nélkül.

-  Miért nincs itt Zayn? -kérdezte gyorsan, kihasználva, amíg még nem őket veszi a kamera.

- Nem tudom, Peter azt mondta valami személyes gondja akadt. Fura, hogy pont nekünk nem szólt Malik róla.

- Az én hibám –fordult el a képébe világító fények elől. A műsor házigazdája nevetve szólította Harry-t, s rögtön kérdéseivel bombázta a fürtöst. Niall és Liam pechükre pont egymás mellé lettek ültetve, így a feszültség ennél nagyobb már nem is lehetett volna. 

Az egész felettébb nyomasztó volt, egy hatalmas álszent színjáték. Harry hibátlan színészi alakítással poénkodott, s nevettette meg a közönséget is. Hamar reklámblokk következett, akkor a pokol a földre szállt. Megjelent ugyanis a stúdió bejáratánál Zayn, nyomában Ninával. Niall mit sem tétovázva felpattant, kipirult arccal rohant az operatőrök forgatagán keresztülvágva Peter felé.

- Zaynie! Végre! Hol voltál?! –pattant fel Harry is, rá se hederítve Niallre, de karját a bradfordi durván megragadta- Mi a fene bajod van? –bámult rá értetlenül. Louis szeme elé tapasztotta tenyerét. Liam is érdeklődve felpattant ültéből.

- Mi bajom? Köszönöm kérdésed, igazán semmiség. Csupán a barátnőm megcsalt és most mástól terhes! –harsogta berekedve, beesett szemei véresek voltak. Könnyei nem folytak le tejeskávé arcbőrén, hanem összegyűltek a szeme alatti ráncokban.

Liam és Harry tátogott, akár két hal, Louis pedig úgy bámult, mint akit hideg vízzel öntöttek nyakon. Itt a vég, itt a vég. Ninán kívül senki sem sejthette, hogy ez még csak a kezdet.

-  Niall, megőrültél? Hogy jut ilyesmi az eszedbe? –meredt rá Peter, s nagyokat nyeldesett

-  Nem érdekel. Kilépek a bandából. Besokalltam, vége –mondta ki fáradtan a régóta érlelgetett szavakat; úgy tűnt Niall tényleg döntött, végérvényesen. Pete szíve kiugrani készült a helyéről.

- Nem, nem! Zayn állj le! Nem tudsz mindent! –csapkodott karjaival Nina, amint végre átfúrta magát a világosítókon és a hangmérnökökön. Éles reflektorfény csapott arcába, amint a színtérre ért. Olybá tűnt, mint aki legszívesebben most azonnal elrohanna, vissza se nézve; de nem tett így. Vett egy nagy levegőt, mintha víz alá akarna bukni , és tudta hogy amilyen mélységbe most merül, onnan élve nincs visszaút. De ha már választhat, nem akar gyáván megfulladni. Erőt vett magán, de ahogy a tehetetlenül ácsorgó Louis-ra tévedt tekintete, kifutott arcából a vér.

- Ha Benson küldött utánam, felesleges szóra nyitnod a szádat –hajtotta le fejét Zayn, keserű beletörődéssel hangjában.

- Hazudtam –szökött ki száján ez az egyszerűnek tűnő kijelentés ajkait égetve – Én hazudtam. –mindig kemény és karcos hangja most sem lágyult el. – Te vagy az apja annak a gyereknek Zayn- mutatott rá, és még így sem könnyebbült meg.

- Micsoda?! –csattant fel Louis, Liam és Harry, mintha csak megtervezték volna. Zayn szája résnyire nyílt, de a torkában akadt düh és döbbenet nem hagyta, hogy egyetlen hang is kiszökjön belőle. Ökölbe szorított ujjai ellazultak, halálra vált sokk ült ki férfias vonásaira.

- Baily el akarta mondani, de kétségbe volt esve. Féltette a karrieredet!

- De akkor te miért avatkoztál bele? Honnan jött ez a képtelen sztori, hogy mástól terhes? –tért vissza Zayn hangja, s olyan vérszomjasan szuggerálta a szőke lányt, mint egy lesben álló oroszlán az ártatlanul legelésző antilopot. – És Lou? Ő honnan tudott egyáltalán erről?

- Én találtam ki, az én hülye ötletem volt! –vágta rá a lány- Louis meglátta a pozitív terhességi tesztet, de nem tudhatta meg az igazat –ezen a ponton akadt meg Nina hangja, keze-lába remegésbe kezdett, zöld szeme könnybe lábadt; nem volt hova tovább szépíteni vagy halogatni, hát kimondta: - Hazudtam neki –fájdalmasan összeszorította szemét saját hangját meghallva. Nem mert senkire sem nézni, és így nem is láthatta Tomlinson elkeseredett ábrázatát. Mindent kiolvashatott volna arckifejezéséből, de még így is rettentően rossz volt a tudat: megint bántotta a fiút, akit szeret.  Hirtelen azonban két durva kar rángatta meg vállát.

- Hogy jutott ilyen az eszedbe? Tudod te, hogy mit éreztem? –kiabált rá fejét vesztve Malik, észre sem vette, hogy Liam és Harry próbálja eltávolítani őt Ninától. A lány ellenkezés nélkül hagyta magát. Neki már nincs miért harciaskodnia.

- Nem hiszem el –Louis ujjait orrnyergére szorította, küszködött az ellen, nehogy kikeljen magából, és meggondolatlan dolgokat vágjon a lány fejéhez.

- Mégis mi ez az egész? –toppant be a képbe Peter is pipacsvörösben lángoló arccal- Te pedig tedd helyre az öcsédet! –lökte meg Niall-t nővére felé- Nem engedem, hogy kiszálljon a csapatból!

- Niall, megőrültél? –nyöszörgött Harry, és ő volt az egyetlen ezidáig, kinek szemében nem hömpölygött könnytenger. Ezidáig.

- Niall, nem csinálhatod ezt. Apa leszek! –hajolt oda Zayn hozzá, majd zokogva temette arcát Niall vállába.

- Idő van, készüljetek! –rikácsolta egy szemüveges nő, fejhallgatóval a fején. Valószínűleg észre sem vette mi zajlott éppen a stúdióban. A közönség érdeklődve figyelte a szemük láttára megelevenedett mozifilmet.

Peter látványosan elfehéredett, majd szédülni kezdett. A fiúk védelmezően a férfi köré gyűltek, és leültették őt a legközelebbi fotelba.

A Friday Night vezető producere perrel fenyegetőzött, amikor Peter jobbkeze, Dorothy közölte, hogy nem folytathatják a műsort. Őszintén szólva senkit nem érdekelt most ez, a problémák csúcsosodó hegyén pedig csak ráadás volt az, hogy lehetetlenül gyomorforgató pletykák keltek szárnyra percek alatt, mely hatására London belvárosát rajtaütésszerűen ellepték a fotósok és újságírók. A hatalmas város közlekedése megbénult. Hiába állt csatasorba az összes létező biztonsági őr, a show műsor stúdiója előtt vérre éhes emberek hada fodrozódott. A rendőri  közbeavatkozás szükségszerű volt, de nem tűnt elegendőnek.

Egy-egy fiúra két biztonsági őr jutott, akik különböző sötét, hátsó folyosókon terelték őket. Nina és Niall egymás mellett trappolt, a testőrök védelmező fogásában. Jól jött a hústornyok határozott taszigálása, ugyanis egyik Horan sem lett volna képes önmagától előre haladni.

- Megint mindent tönkretettél –súgta oda elfojtott hangon Niall. Nővére helyeslően bólintott.

- Mit vársz egy lelki nyomoréktól? –nézett rá szelíden, s furcsállta, hogy semmilyen ellenérzése nem támadt öccse változatlan hozzáállásától. És ez lett a kulcsa mindennek, annak, hogy Niall kibújt páncéljából. Nem szólt semmit, nem is tudott volna már mit, ugyanis a hátsó kijárathoz értek. Mintegy robbanásként ütötte meg dobhártyájukat az odakinti hangzavar. A testőröknek nem volt könnyű feladatuk. Fullasztó volt a tömeg. Valaki megragadta Niall karját, talán egyszerre többen is, a biztonsági őr hiába húzta magával a fiút, az szétszakadni készült. Nina vakmerően tépte ki magát saját biztonságából, és amazonként törtetett vissza a szorult helyzetben vergődő öccséhez.

- Engedjétek el! –hangja mély lett és fenyegető. Mindenkit durván félrelökött Niall közeléből. Elszánt volt, győzni jött.

- Köszönöm. –lihegett a fiú immáron a kocsiban, mire nővére csak bólintott. Ez a ’köszönöm’ különleges volt. A hangsúlya, a mélysége. 

- Mi a fene lesz most velünk? -kérdezte Harry megtörve azt a fajta monoton némaságot, amelyet a kocsi motorbúgása adott. Költőinek szánta kérdését. Egész teste egy merő görcs volt, felszakítatlan indulatait egyre nehezebben tudta kontrollálni.

- Nekünk befellegzett -döntötte homlokát a az ablaknak Louis. Hangja olyan borúsan csengett, amire a másik három fiú is egyből felkapta a fejét. Liam legszívesebben ráordított volna: Nem, nem, nincs vége! Nem mondhatsz ilyet!

Zayn volt az egyetlen, aki nem is szándékozott megszólalni. Gondolataiba merülve harapdálta száját, igyekezve kizárni magát a külvilágból. Elvégre is apa lesz, vagy mi. Képtelen volt feldolgozni a tényt.

- Most nem fejezhetjük be. Szedjétek már össze magatokat! -dörmögött Hazza, s bár dühödt parancsnak szánta, csupán erőtlen nyöszörgés lett belőle.

- Elfajultak a dolgok, Harry -motyogta Louis, fel sem nézve barna szempillái alól- Ami sok, az sok. Nem fogom végignézni, ahogy idegileg tönkrementek. Niall nem véletlenül akar kiszállni. Neki már sok.

- Niall miattam ilyen. Összetörtem azzal, hogy visszautasítottam -dörgölte meg szemét kézfejével Liam, akár egy álmos kisgyerek.

- De mi ott leszünk vele és minden helyrejön -erősködött a fürtös, az egyetlen, akinek még volt egy cseppnyi hite és akarata. De egy csepp nem sok, nem elég, hogy a másik három megtört lelket életbe rázza.

- Tőlem akar távol lenni -csattant fel Liam, még Zayn is összerezzent.

- Akármi is lesz az énekléssel, mi egy csapat vagyunk. Függetlenül attól, hogy Peter mit mondd és mit akar, nekünk kell döntenünk, felnőttek vagyunk -Zayn tekintete tiszta és csillogó volt, mintha épp most ébredt volna rá mindenre, arra, hogy mit akar, és arra, hogy mi a helyes.

- Tényleg, hol van most Nialler? -nézett körbe a tágas kocsibelsőn Harry, mintha valószínű lenne, hogy végig itt ült köztük a szöszi, csak nem vette észre.

- Kit érdekel - tapasztotta tenyerét az ablakra Tommo.

- Louis! -horkant fel Harry, majd meglökte vállát- Tennünk kell valamit! -csapott tulajdon combjaira. A jármű hirtelen lefékezett, a fiúk egy csendes, elhagyatott erdő menti úton szálltak ki. Sehol egy kamera, sehol egy riporter. A nyirkos, lábszárig érő fűben gyalogoltak, majd megérkeztek egy faházhoz. Egy tágas, de takaros faházhoz. Válságbarlang volt. De Niall nem jött ide, pedig tudta, hogy a többiek ide tartanak.

Ki-ki bambult ki az autó ablakán London rohanó utcáira: elúszó épületek, suhanó alakok, elmosódó színek. Október létére nem esik. Niall az orrát szívja, Nina szívesen felajánlana egy zsepit, de nem akar megszólalni. Már csak azért sem, mert fogalma sincs öccse imádott kék szemei hogyan fognak rávetülni. Igazán hiányzott már neki a régi Niall. Az a szeretetéhes, vigyori kis krapek, aki mindig tudta, mi a helyes. Aki -úgy tűnt- félvállról veszi az életet, pedig valójában rajongott a létezésért, mindennek tudott örülni. Megtanult keményen dolgozni, és megtanulta, hogy érzékenyek igenis lehetnek a fiúk is. Nem szégyen kimutatni a gyengeségeidet.

- Niall, megérkeztünk. -szólt hátra a sofőr, jelen esetben Niall testőre, Billy.

Niall hozzáért Nina vállához, mire a lány úgy összerezzent, mint akire a szívbaj jött.

- Feljönnél hozzám? Beszélni szeretnék veled -bökött fejével a tornyosuló épület fele, majd kiszállt. Nina néma lepetséggel engedelmeskedett. Miután átverekedték magukat újfent egy tucat bekattant fotóson, fellifteztek Niall lakásába. Nina egyszerre érezte baljósnak és szerencsésnek ezt a helyzetet. Különös arckifejezésel lépett be a tágas lakásba, mert éppen az a látvány fogadta, amelyre számított. Rendetlen tinédzserszállóvá változott a nappali. Olyan volt, mint az a Mullingari bentlakásos iskola szobái, ahol Nina balhés barátai laktak. Voltak olyan tárgyak, amelyek azóta érintetlenek maradtak, amióta Niall kidobta innen nővérét. Például az a törött fényképtartó egy családi fotóval, amely ott hever azóta is a polc mellett.

- Szép a rend -Nina csak nem bírta ki, hogy ne hozza ezt szóba. Nem mintha ő olyan gyakran el szokott volna mosogatni, vagy a ruháit a szekrénybe tenné. 

- Kösz, a házvezetőnőm remekül dolgozik -vigyorodott el kicsit, mintha egy pillanatra újra a régi Niall lett volna ez a fiú, aztán összeráncolt homlokkal lehuppant a fotel elferdült karfájára. Mindig odaül mindenki, pedig nem véletlenül nem fenékfának hívják.

- Miért is hívtál fel? -torpant meg a Horan lány, majd újból körbenézett. Hiába volt az egykori saját nappalijában, fura idegenérzete volt. Nagyon rossz érzés vágta gyomron, miközben felelevenedett benne, amikor Niall úgy kifordult magából, és mindennek elhordta őt.

- Csak azért, hogy meghallgass. Meghallgatsz? -vízkék szemei jót ígértek, Nina kifújta az eddig bent szorongatott levegőt.

- Csupa fül vagyok -bólintott. Nővére talán még sosem látta ilyen gondterheltnek Niall Horant. Azelőtt sosem gondolkodott ennyit, mielőtt megszólalt volna, sosem sanyargatta magát ilyen látványosan; mintha csak félne a szavaktól. Olybá tűnt, mintha egy ragtapaszt készülne letépni, de nincs elég kurázsija megtenni a gyors, de annál fájdalmasabb mozdulatot. Aztán valahogy csak rávette magát, és végre beszélni kezdett. Nem csak hogy beszélni; végre megadta magát. Kiöntött mindent, ami a lelke volt.

- Az a helyzet Nina, hogy rengeteget gondolkoztam. Nem csak a saját életemen, a tieden is. Akármire gondoltam, oda jutottam: a tied és az enyém egybe van fonva, nincs mese. Aztán százszor rájöttem, hogy oltári nagy barom voltam. Mindenért téged tettelek felelőssé, pedig a hiba magamban volt. Talán még most is ott van. Nem vettem észre, hogy ahogy viselkedtem az neked kegyetlenül fájt. Nem vettem észre, hogy amit a családomnak hittem mindig, az valójában végig te voltál. Egyedül te. Egy személyben. És tudom, hogy soha nem akartál rosszat senkinek. Mert hiába mutatod azt a külvilágnak, hogy te milyen bunkó és laza csaj vagy. Tudom, hogy érdekel. Tudom, hogy neked számít. Nem is csodálom, hogy Louis úgy beléd habarodott. küzdesz értünk, és úgysem hiszed, de...nagyon értesz ahhoz, hogy szeress. És hogy szerettesd magad. Azt akarom csak mondani ezzel, hogy te vagy a legfontosabb nekem. Lehet, hogy erre későn jöttem rá, és megértem, ha most elküldesz a fenébe. Megérdemlem, nyugi. Csak azt akarom, hogy tudjál róla, hogy gyűlölöm magam, amiért annyiszor megbántottalak az utóbbi időben, hogy kidobtalak innen, hogy nem voltan melletted. Pedig tudom, azt ígértem. Nem ígérek ilyet többé, csak teszem. Teszem, ha engeded, ha megbocsájtasz ennek az ökörnek itt előtted.

- Most jönne az a rész, amikor sírva egymás nyakába borulunk, és azt bömböljük egymás arcába, hogy minden rendben lesz?

- Nem, most az a rész jön, hogy rendelünk egy pizzát, mert éhen halok.

- Akkor gyere ide, te hülyegyerek! -tárta szét karjait a lány, és képtelen volt nem megengedni magának egy cinkos mosolyt. A kék szemű uzsgyi odarohant hozzá, és olyan szorosan ölelte mellkasához a lány vékonyka testét, hogy csoda, ha nem roppantotta szét megizmosodott karjaival. Ragaszkodóan, gyámolítást várva bújt, és az egész ettől olyan szomorúvá vált. Nina tisztán érezte öccse közelségén, hogy bánatos.

- Szeretlek -búgta a lány vállába. Ez a szeretlek különleges volt. A hangsúlya, a mélysége. Bár a fiú zokogott, mégis örült, hogy a felismerés -miszerint Nina nélkül nincs értelme az életének- kicsit későn, de még időben tört rá.

- Jaj öcskös -nevetett fel Nina a lehető legfájóbban. Ujjait a szőke fiú hajába fűzte. Kicsit ő maga is megremegett, amikor érezte, ahogy édestestvére masszív teste reszketett a sírástól, s ahogy könnye összevizezte nyakát. De Nina elhatározta, hogy most is tartja magát, erősnek tűnt.

- Akármi is van veled, remélem tudod, hogy itt vagyok neked. -morogta a lány öccse szőke hajába. Niall kibújt az ölelésből, majd némi habozás után kibökte: - A fiúkat szeretem. Vagyis egyet, Liam-et.

A lány smaragd szemei óriásira tágultak, képtelen volt megemészteni a hallottakat. Niall szégyenlősen elpirult, majd várakozva kitekintett az ablakon, ahonnan a Big Ben csúcsát látni.

- Erre nem számítottál, mi? -rázta meg a fejét, mintha undorodna saját magától.

- Nem éppen -kapott homlokához- De mikor...és

- Tudod, amikor a szülinapom után úgy kiütöttem magam. Akkor Liam-ot hirtelen egész más szemszögből kezdtem el látni. Nem tudtam többé letagadni. Tudod te, milyen mocskos érzés ez? Végig tévedésben éltem. Nem véletlenül nem jött össze Rosie-val sem. És én még azt hittem, hogy vele van a baj. Végig velem volt. Annyi mindent átértékeltem azóta.

- És Liam? Ő tudja? 

- Már mindenki tudja. De Liam azóta mintha ellenségként kezelne.

- Csak megrémült.

- De nem kellek neki. Ő nem olyan, mint én. 

- Úristen -döbbent rá a helyzet súlyosságára a lány, ahogy a tény újra és újra, hullámokban próbált tudatába férkőzni.

- Nem igazán tudom, mi lesz most. Ki akarok szállni a bandából. Úgy érzem most ez lenne a legjobb.

- Hogy mi? -ragadta vállon a fiút- Megvesztél? Nem, nem!

- Liam és köztem többé semmi sem a régi. Én képtelen vagyok őt másképp kezelni.

Nina önkívületi állapotba esett. Nem csak Baily és a saját maga által kevert baj volt immár terítéken. Az egész banda széthullóban volt, öccse pedig vakvágányra siklott. Fogalma sem volt, mit kéne tennie. Egyet tudott csak: nem akarta, hogy az öccse ismét a legnehezebb utat válassza. Eleget szenvedett már. Nem engedheti, hogy újra bántsák, hogy a közfelháborodás tárgya legyen, hogy elítéljék őt, hogy a gyűlölködők céltáblája legyen. Nem, ezt Nina Horan nem engedhette.