Nagyon erős fájdalmat éreztem, előbb csak ott, ahova a golyót kaptam, aztán egyre csak terjedt, olyan volt mintha tűzforró víz marná le a bőrömet, s így a kín hamar a csontomig hatolt. A színek egyre inkább eltorzultak, a szürke felhők mögül kibukkanó kék eget zöldnek láttam, Niall arca narancsos színben úszott, kezeimen feketéllt a vér. Nem akartam elhinni; meg fogok halni? Mikor már elviselhetetlenné kezdtek fajulni fizikai fájdalmaim, hirtelen minden fogyni kezdett. Minden érzés. Kellemes meleg ölelt körül, mégis fáztam. Egyre homályosabban, tompábban láttam, látóterem mind keskenyebbre szűkült össze. Ekkor elkezdett a fejem zsongani, halkan, de iszonyat szédítően. Nagyon jó érzés volt, egészen euforikus. Nevetni akartam, de nem volt erőm. Képtelen voltam megérteni miért zokog felettem az öcsém. Annyi mindent akartam mondani, de bárhogy próbáltam egyetlen szót sem tudtam megformázni ajkaimmal. A tömény, sós vér marta torkomat. Sajnáltam, hogy egyetlen szavát sem értettem öcsémnek. Csitítani akartam, megnyugtatni, hiszen remekül éreztem magam, tényleg. Pillekönnyű voltam, mintha lebegnék, aztán eltűnt Niall kisfiús arca. Küzdöttem, de aztán álom zuhant a szememre és hirtelen sötét lett minden. Dermesztően sötét és jéghideg.
Szemhéjam ólomból volt, alig tudtam felnyitni. Egyszer-kétszer sikerült, de aztán mindig visszazuhantam a sötétbe. Ajtó csukódást hallottam, pakolászást, emberi beszédet. Minden akaratomat belefektettem abba, hogy ki tudjam nyitni a szemem, s lám egyszer csak megjelent előttem egy halvány sárga felület; gyanítom a plafon lehetett az. Rettentő érzés volt, ahogy kapaszkodott belém az öntudatlanság, s erőszakkal rángatott maga felé, hogy újra a rabjává tegyen. Hártyás, elhalóak hangok voltak, melyek körülvettek, tekintetem pedig sehogy sem tudtam elmozdítani a plafonról. A szokatlan ingerek furcsa rémületet válthattak ki belőlem, mert éreztem, hogy magától vonaglik a testem. Ilyet életemben nem tapasztaltam: nem voltam ura saját reflexióimnak. Tudatom hevesen tiltakozott minden ellen, amit a testem művelt. De hiába. Fehér, maszatos árnyak suhantak el mellettem, iszonyú halálfélelem tört rám, amin az sem enyhített, hogy egy meleg kéz szorította az enyémet. Lehetetlennek tűnő érzések, gondolatok, nevek zúdultak a fejembe, mire különös nyugtalanság fogott el.
- El sem hiszem, istenem! -szipogta valaki. Hasonlított Niall hangjára, de kicsit más volt.
- Ki... -fogalmam sincs mit akartam mondani, de hiába is, mert egyszerűen elfelejtettem hogy kell beszélni.
- Doktor úr! Doktor úr! Hallotta?
Szóval kórházban volnék? Élek? És ez a lelkes fiú, aki a kezemet fogja, az öcsém? Kérdéseimre hamar választ kaptam: sikerült lassan a fejem oldalra fordítani. Nem fogtam fel a látottakat.
- Nem szabad felzaklatni, előbb hagyni kell, hogy részlegesen visszanyerje az öntudatát.
Én csak néztem Niallt, aki folyamatosan motyogott nekem, figyelmen kívül hagyva az orvos intését. Végtelenül boldog lettem, mert annyira jó volt látni őt. Bár kicsit gyötört volt az a babaképe, de vízkék szemei változatlanul angyalian és szeretni valóan meredtek rám. Ezernyi dolog motoszkált bennem, és nem értettem, miért nem tudok kibökni annál többet, hogy: - Te...
Az öcsém feszülten harapdálta ajkait, nyirkos tenyere reszketve simogatta homlokomat. Mosolyogni akartam, úgy, hogy a szám a fülemig érjen, de nem ment. Ez sem. És ezután egy harmadik férfihang ütötte fel a fejét a számomra behatárolhatatlan térben. Nagyon ismerős volt, de sehogy sem jöttem rá, kié lehet. Hangosan és ingerülten beszélt, a doki pedig csak mondta és mondta a magáét.
- Nyugodjon meg, ez ilyenkor normális. A teljes éberség elérése nem zökkenőmentes folyamat. Értse meg, a kóma ezen -hogyismondjam...
- Úgy mondja, hogy ne kelljen kiszótáraznom a szavait!
- Szóval a kómának ez a típusa a legsúlyosabb. A tudomány e téren elég gyér tényeket tud felmutatni. Eset tanulmányaink, bizonytalan következtetéseink vannak csak. Orvostan ide vagy oda, sok múlik a szerencsén és a csodán, már ha hisznek benne.
- Ne hantázzon! Mi lesz most vele? Felépül?
- A gyógyulás megjósolt esélyeire nem tudok biztosat mondani. Nina súlyosan zavart állapotban lesz egy ideig, napokig, esetleg hetekig. Feltehetően beszéd- és mozgászavar fog fellépni nála, ami főként az idegrendszer károsodásának mértékétől függ. Folyamatos kontroll alatt tartjuk, és jó pár vizsgálatot kell elvégeznünk, hogy egy hangyányit is megtudjunk állapotának súlyosságáról.
- Nem, ezt nem hiszem el! Elhallgat valamit! Fogadjunk, hogy tudja, milyenek az esélyei! És egyáltalán, mik ezek a rácsok az ágya két oldalán? Miért vannak a lábai leszíjazva? Ki engedte meg, hogy ezt tegyék vele?
- Uram, attól, hogy kiabál, nem leszünk előrébb. Először is kímélni kell a beteget a szélsőségesen erős ingerektől, értem ezalatt azt a fülsértő hangerőt, amelytől zeng a terem. Másodszor is a rács és a szíjak azért kellettek, mert az utóbbi három napban Nina nyugtalanná vált, mocorgott és majdnem leesett az ágyról.
- Jó, értem. De...akkor is! Kérem! Legyen őszinte, és ne áltasson! Ön szerint felépül? Vagy nagyobb a valószínűsége, hogy maradandó szervi károsodással kell tovább élnie?
Ajtó csapódott megint, úgy vélem a doki és a kiabálós fickó elhagyták a helyet. Jobb is, úgysem értettem egy kukkot sem.
- Azért hívtam ki, mert nem akarom, hogy az öccse hallja. Nem bírná ki a rossz hírt. Szóval? Kérem! -erősködött.
A doki végigsimított őszesedő szakállán, aztán megadóan felsóhajtott.
- Nézze, véleményt csak a statisztikák alapján tudok mondani, és mindent egybevetve a teljes gyógyulás esélye minimális. Attól félek a lány vegetatív állapotba esik. De kérem, ne adja fel a reményt! Hinni kell, másképp nem működik! Nehéz idők kezdődnek, legyenek türelmesek és legfőképpen: lelkileg roppant erősek.
Mintha napokat aludtam volna át, úgy ébredtem. A plafon sokkal élénkebb sárga volt, a fénytől hunyorognom kellett. Más volt a helyzet, mint korábban. Tudtam, hogy hol vagyok, és azt is, hogy hol voltam: kómában.
- Most már minden rendben lesz. Itt vagy velünk! -puszilgatta kézfejem Niall. Végre minden szavát értettem. Sőt. Azt is hallottam, hogy az ajtón kívül nagy volt a mozgolódás; talán engem jöttek meglátogatni. - Hogy érzed magad, hm? -kérdezte üde tekintettel. Nem tudtam válaszolni, koncentráltam, de az ajkam éppen csak megrezzent. Kétségbe esve és tanácstalanul néztem öcsémre, akin láttam, hogy bármit megtenne azért, hogy segíthessen valahogy rajtam. Abban a pillanatban viszont Niall elengedte a kezem, és a nyíló ajtó felől beszűrődő hang fele kapta a fejét. Az a hang volt az, amelyik az orvossal olyan ingerülten veszekedett, s amelyik azóta is ott motoszkált az agyamban.
Abban a pillanatban biztossá vált egy valami: a szobába a végzetem lépett be, és értem jött. Attól a pillanattól kezdve, ahogy belém vájta karmait a felismerés, minden romba dőlt. Többé már nem tudtam ki voltam és vagyok.
- Szia Delaney! -mosolygott rám az az összetéveszthetetlen arc, amely mindig is kísértett, s melyet nem hittem, hogy látok még egyszer ilyen hű valójában. Agyam felrobbanni készült, kiszorult az utolsó csepp levegő is a tüdőmből. Floyd volt az, de hogy lehetséges ez? Nem őrülhettem meg ennyire!
- Nino, mi a baj? -simított végig karomon Niall. Hűvös nedvesség csordogált arcomon, s csak meredtem Floydra. Floyd meghalt - mondogattam magamban.
- Megismersz, ugye? -kérdezte aggódva, majd rosszat sejtően hátrált pár lépést az ágyamtól. Arcának minden egyes szegletét megvizsgáltam, biztos akartam lenni benne, nem-e megint csak képzelődöm. Az élethű vonások viszont nagyon is valódinak tűntek. Mi történik velem? Ki szórakozik? Ez valami morbid tréfa?
- Nem ismered meg Floydot? -kérdezte Niall. Ordítani akartam válaszomat: De hisz' ő már halott!
A teljes összeomlás veszélye fenyegetett, ezt az egyet szilárdan éreztem. Mintha semmi lennék; mintha megrekedtem volna a múlt és a jelen között. Fogalmam sem volt arról, ki vagyok. Hiába ült ott mellettem az öcsém, kezdtem beleőrülni a tudatba, hogy nincs egyetlen szilárd pont sem, amibe kapaszkodhatnék. Épp most csúszik ki lábam alól a talaj, és fogódzkodó híján magával sodor és én zuhanni fogok. Tudom. És még csak földet sem fogok érni.
Hiszen Floyd meghalt. Ahogy kattogtak előre a másodpercek a faliórán, úgy lettem benne egyre biztosabb, hogy ez nem álom.
- Floyd...-mondtam ki, mire az említett és öcsém arca is felderült.
- Igen, igen ő! -nevetett örömittas pajkossággal, hogy végre beszélni kezdtem. Floyd pedig azzal szelíd, bálványozó pillantásával meredt rám.
- Ő meghalt -számon csak úgy kisuhant a döbbenetes kijelentés. A levegő tűhegyes szilánkokra fagyott, az öcsém és Floyd arcáról pedig villámgyorsan eltűnt a vidámság, s helyette elterült rajta a dermedt riadtság.
- M-miket beszélsz? -törte meg Niall a fájdalmasan hosszú csendet. Éreztem, ahogy visszanyertem a beszéd képességét, s szinte akaratomon kívül bugyogtak fel bennem a szavak egymás után.
- Miért van itt? Miért van itt, amikor már rég meghalt? -száraz számon csiklandozva folyt végig sós könnyem. Esküszöm, eszem ágában sem volt sírni. Nem értettem Niall miért bámul rám halálra válva, mintha szellemet látna. Abban a szent pillanatban Floyd kirontott az ajtón és orvosért kiabált. Néhány további idegőrlő pillanat után futva érkezett meg a fehér köpenyes fazon, méregetett, hümmögött, a pupillámba világított, aztán kérdezgetett. A látásomról, a hallásomról, a nevemről, számokat adatott össze velem. Iszonyatosan irritált tekintete, amivel talán a vesémig is látott. De még inkább bosszantott, hogy hülyeségeket kérdezget, ahelyett, hogy megmagyarázná mi történik velem. Hogy lehetséges az, hogy egy nem élő ember hozzám beszél?
Fehér maskarájának gallérját igazgatta, miközben latinul halandzsázott, majd azzal nyugtatta a jelen levőket, milyen biztató előrelépés az, hogy károsodás nélkül visszanyertem a beszéd készségemet.
- Nino, figyelj csak! -hajolt hozzám egészen közel Niall- ma nagyon sokan eljöttek ám, hogy meglátogassanak téged! Apa, anya, az ikrek, Baily-ék és még Liam is.
- Szerintem ezzel várni kellene egy kicsit! -szólt közbe az orvos, majd megkérte Niallt, hogy kicsit álljon hátrébb az ágytól. Babrált egy kicsit az infúziós tasakkal, aztán megint rám szegezte ráncokkal keretezett tekintetét.
- Nina, tudja, hogy melyik városban van?
- Londonban.
- Mit gondol, miért került kórházba?
- Meglőttek.
- Milyen hónap van?
- November.
- Meddig volt kómában?
- Nem tudom, néhány napig? Egy hétig? -néztem rá bizonytalanul, arckifejezése viszont tiszta félelmet csiholt bennem. Sütött róla a döbbenet.
- Egész pontosan - nyelt egy nagyot- 346 napig volt mély álomban.
- Micso...
- Április van, és ez egy dublini kórház. Hölgyem, autó balesetet szenvedett. Nem emlékszik semmire? -meredt rám kerek szemekkel.
Nem akartam elhinni a sokkoló információkat, hiszen teljességgel lehetetlenek. Vagy kettéhasadt a tudatom, vagy valaki nagyon kegyetlen viccet űz velem.
- Nem, ez nem igaz. Hazudik -rázom a fejem, de tiltakozásom ellenére a doki sajnálkozóan összeszorítja ajkait. - Niall? -szólok neki, mire riadtan odaguggol mellém- Mondd meg neki, kérlek! Mondd meg neki, hogy mi is történt valójában! Hogy azok a bűnözők téged akartak lelőni, de én megmentettelek.
- Fogalmam sincs miről beszélsz, Nino! -nyöszörgött- Sajnálom. Talán csak álmodtad, hm?
Álmodtam? A szokatlan gondolat új távlatokba repített, éket ütött koponyámon, de akkor sem engedtem neki teret. Nem álmodtam, nem vernek át! A képtelenség pedig megerősödött bennem, amikor belép a szobába Ő. Ámulatba estem, ahogy bevonult, olyan fenséges volt. Megkönnyebbülten felnevettem, de belém szorult a kacaj, amikor hirtelen rám villantotta jeges tekintetét. Idegen volt és borús. Mintha egy páncél venné körbe. Úgy festett, kínszenvedés számára, hogy itt kell lennie. Kelletlenül lépkedett el az ágyam végéhez, majd egy barátságtalan vigyort erőltetett halvány kreol arcára.
- Nina, bemutatom neked Louis Tomlinsont! -szólalt meg Niall, s csillogó tekintettel emelte tekintetét fel a fiúra.
- Szia Nina! -intett, s rögtön le is sütötte a szemét. Egyszerre tűnt túl büszkének és szégyenlősnek.
- Ő mentett ki a kocsironcsokból, és hozott be a kórházba -folytatta a narrátor szerepét Niall.
- Ismerem őt, most miért csináljátok ezt velem? -hangom berekedt. Tomlinson mogorván bár, de érdeklődve figyelt.
- Tényleg? Honnan?
Hatalmas gombócot kellett lenyelnem, hogy csillapítani tudjam magam.
- Hiszen ő a barátod, ahogy Harry, Liam és Zayn is -mondtam remegő hangon, és valamiért már előre tudtam, hogy ez sem lesz igaz.
- Ki az a Harry? Zayn inkább a te barátod, Liammel pedig nem is beszélek már igazán -csóválta fejét öcsém, szája tátva maradt.
- Bocsánat, de nekem dolgom van. Ha nem bánjátok, én most megyek -bökött Louis az ajtó fele, majd biccentett az orvosnak és eltűnt. A szívem éktelen hangos robajjal hasadt darabokra. Minden miben hittem, nem is létezett. Vajon túl lehet ezt élni? Fel lehet fogni ép ésszel, hogy a halott szerelmed sosem volt halott, s hogy az ember, aki a világot jelentette sosem ismert? Hogy minden perc, mozdulat és emlék csak illúzió volt? Csupán agyam elrugaszkodott szüleménye.
Ahogy ezekre ráébredtem, nyomban elkezdtek halványodni fejemben a képek és a hangok: a One Directionről, ami sosem létezett, Los Angelesről, a táncolás érzéséről, Keane-ről és Beth-ről, a szomorú zongoraszóról...szóval hirtelen azon kaptam magam, hogy minden eltűnt. Majdnem nyomtalanul...
Üdv a valóságban, a poklok poklában. Hamis életet "éltem", kegyetlen átverés volt az egész. De végül is élek. Meghaltam, mégis élek.
- Mára elég volt! -vonta össze szemöldökét a doktor. Niall zavartan pislogott rám.
- Kérlek mondd el ki voltam! -súgtam neki könyörögve. De nem tehette. Mennie kellett, neki is, és Floydnak is. Louis-t örökre elvesztettem, de Floyd él. Nem tudom lehetne-e ennél tragikusabb bármi. Szóval ilyen érzés a tévhitek és a leggyönyörűbb álmok szögesdrótos csapdájából kiszabadulni. Fáj. Üt. Mar. Éget.
Napok teltek el kínzó felismerésekkel, s próbáltam nem belefulladni a könnytengerbe. Vad, hajmeresztő dolgokat tudtam meg az életemről. Floyd egy lábtöréssel és néhány műtéttel megúszta az autóbalesetet. Nem mellékesen Floyd szerelmes belém. Egy pár vagyunk. Niall egyetemre jár. Amíg én álmodoztam, a legjobb barátnőm, Baily két csöppségnek adott életet. Néhány napos siránkozással beletörődtem, nem volt sosem Keane nevű ismerősöm, s Harry Styles nem létezik, viszont kettő van belőle. Ők a Harland ikrek, Niall legjobb barátai. Meglepő módon sosem tudtam táncolni, akrobatikában viszont bravúros voltam. A szüleim nem váltak el, és anyámmal sosem volt rossz a viszonyom. Zayn az egyik legjobb barátom, Liam viszont csak a szomszéd fiú. Dublinban élünk mindannyian, Nina Horan pedig állítólag egy nagyszájú, flegma, szókimondó és lusta lány: legalább én önmagam maradtam.
Csont és bőr voltam eleinte. Sápadt bőrömön csak úgy világított citromsárga, lenge nyári ruhám. Niall örökké gyönyörűnek hív, pedig aligha van így. Hosszú, rögös út áll előttem, hogy újra életerős és teljes értékű lehessek. Azt mondták ilyen súlyos kómából nem szokás felépülni, de én fel fogok. Az érzékszerveim tökéletesen működnek, járni is egyre könnyebb, a kezeim viszont egyelőre képtelenek engedelmeskedni akaratomnak.
Rossz ötletnek tartottam ezt a felhajtást, amit a vissza- és hazatérésemre szerveztek. Hatalmas volt a rokonság, láttukra kezdtek régi, valódi emlékek felderengeni bennem. Egyet viszont még az öcsémnek sem mondtam el; hogy valami nagyon szorosan, és szakíthatatlanul Louis Tomlinsonhoz köt. Mert ez a hosszú álom nem tűnt el nyomtalanul. Azóta újra- és újra próbálom felidézni mindazt, amit vele átéltem, még ha csupán a képzelet tette is volt. Mára már kihevertem a sokkot, hogy vége, nincs, nem létezik, de attól még neve nem tágít a fejemből: Louis, Tomlinson, Tommo, Répakirály, Répafej.
Mindenki engem vár odalent, a szépen megterített asztaloknál, amelyeken káprázatosan virágcsokrok sorakoznak. A szobám pontosan olyan, amilyen "előző életemben". A kilátás is változatlan. A nagy diófára néz, ami alatt most ott áll Ő. Mondtam Niallnak, hogy ne hívja meg, őt végképp ne, de lelkesedésében észre sem vette, hogy komolyan gondolom. De mégis itt volt. Egy roppant csinos lány oldalán. Úgy tűnt, boldog vele, és ennek kicsit örültem is, meg nem is. Az ablaküvegnek döntöttem homlokom, és nem vettem le a szemem róla. Nem érdekelt, hogy a vendégsereg miattam van itt. Csak egy valakit akartam, hogy itt legyen. Azt a valakit, akinek láttam édes arcán a meleg mosolyt, amiről azt hittem az enyém volt. Csakis az enyém. De ez a Tomlinson nem az a Tomlinson, még ha ugyanúgy is néz ki. Valami összetört bennem, még egyszer, utoljára. Alig tudtam állni már a lábamon. Mozdulatlan fejtartással bámultam ki a maszatos üvegen és gyűlöltem, ahogy a forró könnyeim végigszánkóztak arcomon. Szeretlek, az istenért, de éppen most ébredtem rá, hogy sosem léteztél. Mégis megtanítottál valamire; arra, hogy milyen érzés az, mikor valaki annyira hiányzik, mintha kitéptek volna lényemből egy darabot. Úgyhogy egyet mondhatok most, hogy nem vagy már: sohasem foglak elfelejteni, mert nyomot hagytál. Kézjegyedet szívem őrzi.