53. rész - Az új élet

Sziasztok pajtások! Remélem mindenki vissza tudta nézni a fiúk vma-s fellépését/nyerésük pillanatait a neten. Annyira hihetetlen, hogy mindhárom kategóriában nyertek! Nem tudom ki mennyire tumblr-ös, de ott minden fent van, és találtam egy olyan videó részletet, amelyben a fiúkat állják a vakutámadást a vörös szőnyegen. És az egyik paparazzi egy csomót ordibál nekik, hogy nézzenek rá mindannyian, és Louis meg azt mondja neki valami irtó vicces hangon, hogy NO! - de kb. így a fogai között préseli ezt ki, mert közben meg mosolyog a többi fényképezőgépbe. A kis lázadó! Annyit nevettem rajta. Na, bocsánat a sok dumáért, de ezt meg kellett osztanom veletek. Ja, és még egy kedvenc momentum a vma-ról! Amikor Harry is szájon puszilja Katy Perryt, utána jól látszik, hogy gyorsan megtörli a száját. Komolyan lefordultam a székről...:D


Nem túlzás azt mondani, hogy Louis Tomlinson lábai úgy remegtek, hogy kis híján összeesett. Hiába férfi a férfi. Ez most teljesen más volt. Nem a bátorság hiánya volt a gond, hanem a kétségbeesettség és az a fajta zavartság, amelyet pontosan azért érzett, mert gőze sem volt, mire számíthat. Minden feltétel nélkül el tudta képzelni, hogy Nina majd a pokolba küldi őt, átkokat szórva rá és életére. A meglepő az volt, hogy még azt is lehetségesnek tartotta, hogy a lány emberi hangon fog vele beszélni, talán még rá is mosolyog, vagy egyszerűen örülni fog jelenlétének.
De mindezen találgatások tengerében Louis fulladozni látszott, amint odatotyogott a lány ágyához. Rémesen érezte magát, legszívesebben ujjait tördelte volna. Mit mondjon neki? Mi lesz most?

Nina egy darabig csak bambán pislogott a fiúra. Furcsamód csiklandós jókedv töltötte el, ahogy arcát nézegette. Már biztos volt benne, hogy beleszeretett az arcába. Az a napsütötte bőr, a kis kusza haja, az élénken kivillanó kék szemek, hosszúkás szája, halvány borostája...odáig volt tőle. Lou szemérmes kislány módjára jött zavarba Nina stírölésétől.
Mikor a beteg erőt gyűjtött, végre sikerült hangot kicsikarnia torkából. Nehezen, rekedten, halkan, de sikerült.

- Végre.

- Végre? -kérdezett vissza értetlenül.

- Végre látlak. Tudom, hogy végig ittvoltál. Ott ültél az ágyam mellett, amíg én kómában voltam.

- Niall mesélte?

- Nem mondta senki. De én tudom. -lehunyta szemét, mert nehéz volt nyitva tartania. A fiú lepetten nyitotta szóra száját, de egyszerre megkukult. Kapkodva sürgette gondolatait, majd kibukott belőle egy újabb kétségbeesett kérdés.

- De ugye nem hallottad, amiket mondtam? -ijedt meg, s közben lett elég mersze hozzáérni Nino sápadt kézfejéhez.

Nina haloványan elmosolyodott. Hallott ezt-azt, de inkább azt füllentette: - Nem, hallani nem hallottam semmit.

- Kérdezhetek valamit? -guggolt le az ágy szoros közelébe, de közben kezét nem vette le Nináéról.

- Persze.

- Tényleg meg akartál halni? Itthagytad volna Niallt? -tette fel nem éppen vidám kérdését Louis, arca keserű lett, mert az előző napok kínkeserves, telni nem akaró percei jutottak eszébe. Hogy Niall mennyit imádkozott a nővéréért, hogy mennyi orvost megkérdeztek, van-e valami hír Nina Horan-ről, hogy mennyiszer pillantott a folyosón kattogó órára, hogy hány kávét kellett meginnia, hogy ébren tudjon maradni...és a többi.

-Igen. -felelte a lány egyszerűen és könnyedén, de ezek ellenére nagyon is őszintének, talán túl őszintének tűnt. Bár ne lett volna igaz, amit mondd. Louis próbálta leplezni megbotránkozásának még legapróbb jeleit is, és rémképeit, amelyek egyből hatalmukba kerítették. Minden esetre igyekezett pozitív útra terelni gondolatait; mert végülis is egy a lényeg jelen pillanatban: Nina él.

- Ugye nem bánod, hogy túlélted? -kérdezi lázas reménykedéssel hangjában, és már előre fél a választól.

Nem tudni Nina szándékosan habozott-e olyan sokat a válasszal, mindenesetre Louis szétcincált idegeinek már így is, úgy is mindegy volt. Volt ideje hozzászokni a nyugtalansághoz és a végeláthatatlan időtartamú várakozáshoz.
A szőke lány arca mintha hirtelen felderült volna, mintha már nem is lenne beteg, látszott, ahogy finom vonásain majd kicsattan a boldogság és a mennyei felismerés: egy cseppet sem bánja, hogy él, hiszen végre elérkezett az ő ideje. Végre rájött, hogy ki is az a fiú, akiért van újra értelme lélegeznie.

- Nem bánom. Még élni akarok! -mosolyodik el, s Tommo tényleg kezd megrészegülni: Nina kedves és már másodszorra mosolyog rá!

Az ágyhoz kötött lány arra kéri a Répakirályt, hogy mesélje el, mi is történt vele. Louis meglepően részletesen és hozzáértően magyarázza el, hogy Nina vércsoportja az egyik legritkább, amelyből szerencsétlen módon igencsak kifogyott a kórház készlete, s a nagy vérveszteség tovább tetőzte az önmagában is halálossá válható diabéteszes kómát.(De szerencsére Niall vércsoportja alkalmas volt, így hősiesen állta, hogy fél litert lecsapoljanak ereiből nővére túléléséért) Mint kiderül, Louis anyukája ápolónőként dolgozik, így fiára akaratán kívül is rengeteg szakkifejezés és okosság ragadt az évek során. Nino igazi érdeklődéssel hallgatta a fiút, élvezi hangjának színét, s egyre csak kéri, hogy meséljen még magáról, a családjáról. Szóba kerülnek húgai, nevelőapja, és a doncasteri focicsapata is.

Aztán sajnos véget ér a látogatási idő. Másnap már a fiúk nyugodt kedélyekkel kell hogy belevessék magukat "kötelességeikbe". Egy halom interjú vár rájuk a hazatérésről és még több interjú Nina Horan válságos állapotáról. Tomlinsonnak póker arccal kell cáfolnia bárminemű feltételezést, miszerint Nina közte lenne valami...Niallnek pedig meg kell nyugtatnia a média különböző forrásait, hogy nővére jól van, csak cukorbetegségéből adódott életveszélyes helyzete. Többet nem tudhat a világ.
Teltek a napok, Nina elbúcsúzott az infúziótól, szervezete egyre erősödött, az orvosok mégis bent tartották biztos, ami biztos alapon. Louis naponta többször, hűségesen látogatta a szöszit, meg közben igyekezett finoman és udvariasan hárítani az őt körülrajongó nővérek túlzott flörtölését. Szegény Louis, ugye?

- Szia! Bocs, megint én vagyok. -suhant be a kórterem ajtaján Tommo, kezében egy doboz szilvával. Vigyorgott, mint a tejbetök. - Úgy tudom ez a kedvenced. -tette le az ágya melletti gurulós kis szekrényre.

A lány mélyen aludt, ezt Louis csak utólag vette észre. Meglepve észlelte, hogy sem az ajtó nyílására, sem az ő beszédére nem ébredt fel. Óvatosan kivette a kékes lila színben pompázó gyümölcsöket és Nina hófehér takaróján szívecske alakzatot rak ki belőlük.

-Bárcsak elég lenne, hogy én szeretlek. -motyogja érthetetlenül az orra alatt. Szerelmes szívű Tomlinson képtelen betelni az alvó lány látványával, de nem akar zavarni. Vet rá még egy búcsúpillantást, aztán óvatos léptekkel próbál kisomfordálni az ajtón.
Nina igazából végig fent volt, de ezt valahogy látványosabban is ki kéne fejeznie, ha nem akarja, hogy Louis elmenjen. Így hát felült, majd megköszörülte torkát, ami egyúttal rekedtsége miatt is jól jött. Lesütött szemekkel mosolyodott el, mikor meglátta a szilva-kompozíciót.

Louis majd kipukkant az örömtől, de azért behúzott nyakal kérdezte meg az ajtóból visszalépve:
- Felébresztettelek, igaz?

- Á, dehogy. Nyitott szemmel és ülve szoktam aludni. -viccelt, s közben képtelen lett volna abbahagyni a mosolygást. Maga sem tudta mi történik vele. Mitől ennyire euforikusan boldog? Elvégre is az emberek nem viselkednek így, ha kórházban vannak.

- Oké. Akkor majd visszajövök, ha tényleg felébredtél. Bár szerintem magam is álmodom, mert túl kedves vagy! -nyalta meg alsó ajkát huncut arccal.

Nino megadta magát, és hangosan felnevetett. Louis égnek emelt szemöldökkel figyelte az angyali arcból áradó felszabadultságot.
- Ez gonosz volt! -tette karba kezét, majd maga felé intette a fiút. - Na, közelebb jössz végre? Nem eszlek meg, becsszó! -ígérte, majd beleharapott egy szilvába, míg egy másikat Louis felé hajított. - Kimerültnek tűnsz. Rád is rád fér némi vitamin!

Louis egy darabig még emésztgette magában, hogy bizony ez a valóság. Kénytelen volt elhinni, hogy most először vidám, baráti hangon beszél vele a szőke. Nina sem buta, nyilvánvalóan látta Tommon, hogy totális képzavarba hozta őt sosem látott, tüneményes viselkedésével. A bökkenő csak az volt, hogy ő maga sem vélte tudni, miért is változott meg ennyire azóta, hogy egy napig kómában pihent az életéért harcolva. De tudta, most neki kell beszélnie, kérdezés nélkül.
Lou a mellette levő, üres, bevetett ágyra huppant.

- Figyelj Louis. Nem szívesen teszek ilyet, de bocsánatot kell kérnem. -simította füle mögé szeme előtt hintázó kócos tincseit.

- Bocsánatot? -túrt tétován hajába. -Tőlem?

- Igen. Annyi bántó dolgot vágtam már a fejedhez. De tudnod kell, hogy nagy részük nem is volt igaz soha. Nem gyűlöllek, oké? Egyáltalán nem. És azt sem gondoltam komolyan, mikor nagyképűnek és önteltnek neveztelek.

- A beképzeltet kihagytad.

Nina visszatartott egy mosolyt, aztán visszatért monológjához: - Tudod a fájdalom, főleg ha tartós, nagyon könnyen képes megváltoztatni az embert, és nem éppen jó irányba. A múlt egy szörnyet fabrikált a bájosnak tűnő Nina Horanből. Ez az igazság. -mondta kissé felzaklatottan, majd bűntudattal telve felsóhajtott. Aggódva pillantott a szilvát rágcsáló fiúra. Nem várhatja el tőle, hogy megbocsásson neki. Ő túl sokáig eltűrte a borzalmas viselkedését. Mindig újra, és újra próbált nyitni felé, ő pedig csak nekiesett, fellökte, belerúgott ahányszor csak felkelt a padlóról.

Louis karja lúdbőrözni kezdett. Olyan furcsa érzések kaptak szívébe. Vajon Nina is kezd úgy érezni iránta...? Vagy egyszerűen csak le akarja zárni az idáig történteket, elsiklani mindamellett, ami kettejük közt történt?

- Én... -kezdte volna, de Nina belefojtotta a szót.

- Nem várom el, hogy csak így -itt csettintett egyet- felejtsd el mindazt, ami történt. Tudom, hogy nem lehet. Csak azt akarom, hogy tudd, én őszintén sajnálom, hogy része voltál a borzalmamnak. Láttad a legrosszabb énemet, ami rengeteg fájdalmat okozott neked, és... -hadarta egyre elcsukló hangon. Ezúttal Louis szakította félbe szavait:

- És én még mindig azt gondolom, hogy te vagy a legjobb dolog az életemben. -felelte könnyedén. Pedig belül zakatolt a feje. Ezzel a mondattal kicsalt egy fürge könnycseppet a lány smaragdos szemeiből, aki nem tudott mit mondani, szíve közepén találta el az elhangzott, így Lou folytatta. - Nem számítana az sem, ha kiderülne, hogy bankot raboltál. Nem tudsz olyat mondani, ami egy hajszálnyit is megingatná bennem az érzést, amely egyre csak  fojtogat, hogy kiteljesedhessen. Hű, ez igazán nyálas. -nevette el magát egy pillanatra- Szeretnék magam mellett tudni egy Nina Horan nevű lányt, szeretnék rá vigyázni az életem árán, szeretném, ha boldog lenne, kerül amibe kerül.

- Köszönöm. -dobta el félig megevett gyümölcsét a lány. Louis értetlenül nézett a zöld szempárba. - Köszönöm, hogy megtetted, amire kértelek. Hogy folyton megteszed.

Tomlinson még mindig nem volt teljesen képbe. - Mit? -ráncolta homlokát.

- Hogy mosolyogsz rám! Ha tudnád mennyire feldob! -felelte megszeppenve, majd száját kezdte el rágni belülről. A régi Nina most hangosan és a lehető leggúnyosabban nevetett volna fel; ugyanis az új Nina kérlelő arccal tárta szét karjait, egy lélekemelő Tommo-ölelés reményében. Még szép, hogy egyből meg is kapta. Áldásként hatott mindkettejükre, hogy érezhették egymás közelségét; szorosan fonták át karjaikat egymáson. Furcsa, mert Louis Nina kórházi-hálóingének gyógyszeres szagát is bódító illatként érezte. Bezzeg Nina! Egészen lázba jött a fiú már ismert illatától. És most nem a parfümje volt a lényeg, hanem ruhájának, és bőrének illata, amely vágyakat keltve kúszott a lány orrába újra és újra, s be sem tudott vele telni többé.



Nina tenyerét a bepárásodott ablakra tapasztotta, miközben bambulva figyelte Mullingar elfolyó utcáit. Évek óta nem érezte magát ennyire nyugodtnak. Szerencsére apjával is rendeződött viharos viszonya. Úgy tűnik jó irányba terelődik kesze-kusza élete.

- Anya nagyon haragszik? -kérdezi megtörve a motor monoton búgását.

- Dehogy is! -rázza meg fejét apja- Ő is azt hiszi haragszol rá.

- Nem haragszom, csak...

- Csak? -fordul lánya felé, miközben lefékez a pirosnál.

- Nem felejtem el egykönnyen, hogy sosem próbált meg elfogadni olyannak amilyen vagyok. Sosem akarta elismerni, hogy igenis van tehetségem a tánchoz. Hogy ebben az egyben nem vagyok reménytelen! Folyton kiölni igyekezett belőlem az életet. -húzta fel magát visszagondolva az örökös harcaira az anyjával. Nehéz korszak volt.

- Ne mond ezt. Tudod, hogy szeret és félt téged, megjegyzem okkal. -simít végig alig látszó borostáján- De neked kéne egy lépést tenned afelé, hogy megértsd őt. Belátom sokszor tényleg rosszul ítélt meg téged, rossz döntéseket hozott veled kapcsolatban, de nem akart bántani. -magyarázta szelíd hangján. Arca olyan békés és nyugalmat sugárzó volt, mint amilyen világéletében. Nina ilyennek ismerte őt.

- Lehet. -rántja meg vállát egy sóhaj közben. - Majd igyekszem jól viselkedni vele.
Ismerős terepre gurulnak, a kocsi a garázsbejáróra hajt. Hazaértek. Otthon már nagyon várják őt. Ott van Niall, az anyja, a nagypapája, meg a szomszéd lány Frida is. Niall -nem meglepő módon- nyakába ugrik, körbecsókolja, kiszorítja belőle a szuszt, aztán megfenyegeti, hogy többé nem hajlandó halálra izgulnia magát érte. Esznek-isznak, megbeszélik az élet nagy dolgait, a mullingari pletykákat, aztán beesteledik. Niall és Nina feltrappolnak szobáikba. A lány sokkoltan lép be egykori szobájába, amely teljesen átszellemült. Rend volt, de még milyen. A levegő sem volt már olyan állott, mert "valaki" kiszellőztetett. Sehol nem látott egy elhajított ruhadarabot, egy koszos tornacipőt, szilánkokat, hamut, port, gyűrött ágyneműt, papírgalacsinokat...

- Ez...ez biztos az én szobám? -bökött hüvelykujjával befele. Niall bátorítóan bólintott. Egyéb esetben azért is átharapta volna öccse torkát, ha csak a tudta nélkül belép a szobájába, nem hogy ha mindent önkényesen átrendez. De most valahogy másképp alakult. Niall jól tette, hogy lomtalanított és ezzel együtt eltüntetett minden régi emléket -fényképet, teleirkált noteszeket- amikre már semmi szükség.

- Üdv az új életedben! -simította végig hátát öccse, majd eltűnt a sötét folyosón.

52. rész - Kórházasdi

"Nincsenek jó híreim. Az állapota válságos, mesterséges kómában kell tartanunk. Kérem készüljenek fel a legrosszabbra."

Amikor az idő felbecsülhetetlen mértékben lelassul, olyan mintha egy helyben sürgölődne-forgolódna. Tétovázásával hasogatja tűrőképességünk legkietlenebb peremeit; mint ahogy az ember minden egyes szörszálhasogató másodpercet idegeit tépdesve hallgat, amint egy ádász faliórán dobhártya szaggatóan kattog a mutató előre, s minden egyes kattanással közelebb kéne kerülnünk a célhoz, melyre megfeszült testtel várunk, de valahogy mégsem teljesül be sosem. Ez a folyamat az őrületig tart. Louis esetében éjjeli 1 óra 34 percig. Akkor tűrőképessége egy csattanással összeömlik, és elhagyva minden józan ítélőképességét randalírozni kezd a kihalt kórház rideg folyosóin.

Egy felháborodott nővér próbálja rendre inteni, hogy fejezze be a hangoskodást. Hiába kiabál, nincs itt egy orvos sem aki bármiféle információval szolgálhatna számára; az intenzív osztályra pedig végképp nem teheti be a lábát. De Louis Tomlinson nem ismer lehetetlent, főleg akkor nem, ha Nináról van szó.

Egy olcsó akcióvígjátékba is elment volna a jelenet, ahogy kileste az ügyeletes orvos-rezidensek öltözőjét, aztán mikor tiszta volt a levegő, észrevétlenül besurrant. Pár perc múlva mi történik? Egy magas, jóképű, szemtelenül fiatal "doktor" sétálgat a folyosón, aki kísértetiesen emlékeztet a nőneműek szívét világszerte megdobogtató Louis Tomlinsonra.

Igazság szerint olyan tétován ténfereg, mint akinek fogalma sincs, hogy hol van. Pizsomának is beillene kórházkék nadrágja, avval a jellegzetes hátulgombolós felsőrésszel. A tökéletes jelmez kedvéért még egy szájtakarót is felhelyezett, mint aki éppen egy műtétről szabadult. Cseles vagy Tommo, és ezen felül nagyon bátor is...

Az intenzív felé tartva csupán egy nővérrel futott össze, de sikeresen megúszta a lebukást. Bár tény, hogy kiverte egy pillanatra a víz, amikor a nő elég érdeklődve meredt rá, de végül mázlija volt, mert továbbcsoszogott kávéját szürcsölgetve.

Sasszemekkel körbenéz, nem látja-e senki, majd benyit a mázsás fémajtón. A zajtalan kórterembe lépve feszültté válik, mert minden olyan halálosan csendes, csak az életben tartó gépek monoton pittyegése, és a lélegeztetők vészjósló szelelő hangját hallani. Minden túl nyugodt, túl mozdulatlan, egy elszigetelt világba csöppent.

Tommo gombóccal a torkában fürkészi az ágyakat, hogy megtalálja őt. Lassan, bizonytalan léptekkel halad végig a vénákhoz, gyomorhoz, kiválasztó szervekhez futó vezetékek hálójában fekvő betegek között, mígnem elér a legutolsó ágyhoz. Nináéhoz. Louis kővé dermedve bámulja a lány betakart testét, élet nélküli arcát. Végigszemléli az őt körbevevő, misztikusan változó számokat, görbéket, egyenletes csipogást produkáló műanyag vagy éppen króm csodamasinákat, melyek működése nélkülözhetetlen a mindig életerős lány szervezetének.

Kómában van. Lélegeztetik. Louis próbálja magát túltenni eme sokkoló tényeken. Próbál megnyugodni, hiszen Nina mellkasa egyenletesen süllyed és emelkedik a takaró alatt. De miért érzi mégis azt, mintha soha többé nem nyitná már ki gyönyörű szemeit?...túl békésen pihen; aggasztóan nyugodtan.

Tomlinson képtelen türtőztetni magát, és veszi a bátorságot -még ha kézfeje csillapíthatatlanul remeg is- hogy megfogja Nina jéghideggé hűlt kezét, melyből kiáll a rögzítőtapasszal ellátott branül. Könnybe lábad a szeme, és nem tud ellene tenni.

- Miért velem történik ez? -súgja a hűvös levegőbe. Száját harapdálja kínjában, de többé el sem akarja ereszteni a lány kezeit.

Váratlanul egy nővér lép be; arca szigorú.

- Maga mit keres itt? -kérdezte hivatalos hangon, aztán észreveszi Lou orvosi ruházatát, na meg talán el is bűvölték őt a fiú kék szemei- Elnézést, Dr...- Louisban megállt a vérkeringés, de igyekezett higgadt maradni; talán újra megússza.

- Dr. Toml... -akadt meg- Tomson. -bólintott az ágy mellől teljesen hétköznapi arckifejezéssel.

- Ó, akkor biztos ön az új rezidensünk, igaz? -mosolygott kacéran a nő.

- Igen, én vagyok. -közölte ártatlanul, s igyekezett nem felismerhetővé válni, ezért gyorsan vissza is fordult szerelme ágya felé.

- Én már itt sem vagyok. Majd később! -majd csábos pillantásokat lövellt Tommo fele, mielőtt kilépett a teremből.

Ezek után kijárna nekem egy Oscar. -gondolta derűsen, de ez a jókedv csak halovány fátyol volt a sok rémült feltételezés közepette. Órákig ücsörgött a lányt őrizve, majd megszólalt a mobilja. Ijedten vette fel a telefont, attól tartott felébreszt valakit; de sajnos az itt tartózkodók közül senki sem volt olyan állapotban.

- Mi van Hazza? -förmedt a készülékbe.

- Ezt én akartam kérdezni! Hol vagy? Most értem a kórház elé!

- Itt vagy? -döbbent le- Hajnali 4-kor? -tátogott még mindig lepetten.

- Amint hallottam mi történt, repcsire ültem. Ugye minden rendben, nem súlyos igaz? -kérdezgette megjátszott naivsággal, de összerándult a gyomra, mert Louis nem válaszolt, ami egyértelműen azt jelentette, hogy nincs rendben semmi, tehát súlyos. - Máris bent vagyok! -szakította meg ezzel a mondattal a vonalat. Louis szélsebesen kicaplatott a folyosóra, s észre sem vette, hogy elsuhant Niall mellett, aki édesen szunyókált legalább három ülést elfoglalva.

Harry álmos arccal, elfeküdt tincsekkel kódorgott a labirintusnak tűnő folyosókon. Aztán mikor szembejött vele egy szimpatikusnak vélt orvos, megállította útbaigazításért.

- Elnézést, meg tudná nekem mondani, hol fekszik Nina Horan. -kérdezte diszkrét hangerőn, ahogy egy kórházban illik. A doki ha tréfás kedvében lett volna, azt feleli: ágyban uram, ágyban. De jellegzetes hajformáját és összetéveszthetetlen tekintetét Harry egyből kiszúrta. Először talán hülyének hitte magát, vagy csak azzal áltatta magát, hogy csak hasonlít Louisra. Meg amúgy is: Louis miért lenne orvosjelmezben? Aztán ding, felvillant a kis villanykörte göndör buksija felett, és kiguvadt szemekkel ragadta vállon álcázott barátját. - Louis? -kérdezte hitetlenkedve, mire a leleplezett orvos megadóan levette a száját takaró kendőt. - Te mi a... -habogott fürtike.

- Css! -tapasztotta tenyerét Harry ajkaira. - Csak fogd be, oké? -parancsolta szigorúan.

- Ember, neked elment az eszed? Nincs még Halloween! -hőbörgött, és elképzelni sem tudta, mi a fene folyik itt.

- Csak így juthattam be az intenzív osztályra. Nina élete egy hajszálon múlik. Látnom kellett, nem érted? -dühöng az elkeseredettség hangján. Észre sem veszi, hogy egy forró könnycsepp gurgulázik le arcán. Feltehetőleg, ha észre veszi, egyből letörli bőréről. Harry viszont fájdalmas képpel nézi ezt végig; közben pedig kifut a vér belőle az 'intenzív osztály' hallatán.

- Tudom, hogy nem hiszel nekem, de én hiszek benne, hogy felépül. Tudod milyen erős! -próbálja vigasztalni, majd megöleli.

- Én már nem hiszek ebben Harry. Nem merek. -mondja rekedt hangján, majd hangos csoszogó léptek sürgetik ölelkezésük befejeztét. Lou villámgyorsan letörli nedves arcát, majd visszahelyezi szájtakaróját. Szerencséjükre csak egy másik látogató sétál el mellettük.

- Levehetnéd ezt a hacukát. Nem kéne bajba kerülni. -okoskodik Harry, s közben idegesen nézelődik a csempézett folyosón; hol Louis, hol a maga mögötti teret fürkészi.

Louis alig észlelhetően felkacag: - Mi történt veled. Te ne akarnál bajba kerülni? -vonja fel egyik szemöldökét.

Végül Louis visszaöltözött, és sármos dokiból sármos énekessé változott. Nem történt semmi, újabb lélekörlő percek, órák vánszorogtak tova, egy ráérős csiga sebességével. Időközben kireggeledett és benépesedett az éjszakára kísértetiessé szellemült épület. Pontosan 11:11 perckor Louis-t egy ismeretlen számról keresik, a vonal túloldalán nem más, mint Keane Wilo várakozott. Ha Nina hallotta volna, hogy a fiúnak ezúttal milyen kirobbanóan jó kedve volt! Csupa jó hír volt, amit Louis-val közölt: Elisabeth kezelése elkezdődött, az első műtét komplikációk nélkül lezajlott. Csak úgy csillogott hangjában a remény. Louis örült ennek. Örült, hogy segíthetett ő is. Örült, hogy van akikkel történnek még jó dolgok... Aztán, mint várható volt; Keane Nina hangját szerette volna hallani: "Nincs ott a közeledben Nina? Valamiért napok óta nem érem el mobilon." Tomlinson kénytelen előállni a borzalmas történtekkel, amelyeken hallatán Keane ledöbben. Lesokkolva kíván minden jót, és Tommo lelkére köti, hogy amint van valami fejlemény értesítse őt.

Délután 4:34 perckor egy szokatlanul nagy darab, ősz hajú doktor csigázza fel Niall Horan és Harry Syles reményeit: "Most ébredezik a mély-altatásból, bemehetnek hozzá." Harry egy ötéves kisfiú rémületével bújik Niallhoz; szorosan követi őt végig a kórtermeken, mintha csak az árnyéka lenne. Niall elszántan lép be az osztályra. Nem hatja meg a többi beteg, céltudatosan lépdel nővére ágyához. 

- Nino! -súgja neki finoman. A lány szeme változatlanul csukva van.

- Aggasztó ez a lélegeztetőgép! -sopánkodik Harry, s közben mindenfele forgatja a fejét; a lányra kapcsolt gépeket, és az azokból tekergőző csöveket, vezetékeket fürkészi. Ilyeneket eddig még csak nővére kedvenc sorozatában, a vészhelyzetben látott.

Niall elengedi a füle mellett barátja baljós megjegyzését. Eldöntötte magában már, hogy nem fogja többé hagyni, hogy elússzon a remény, bizony hinnie kell benne, hogy minden rendbe jön. Amíg ez átfutott agyán, nővére szemhéja már mozogni kezdett, s lassan résnyire nyílt. A két fiú áhítattal pislogott rá, idegeiket nem kímélve, lélegzetvisszafojtva várták a nagy pillanatot. 

A csillogó zöld szempár végre életre kelt, erőtlenül kúszott tekintete Niallról Harryre. 

- Itt vagyunk Nino, semmi baj sincs! -motyogja Niall teljesen meghatódva. A szívét nyomó mázsás kő éppen most esett le onnan. Harry megmukkanni sem bír/mer, csak vigyorog, mint a vadalma. Nina szólásra nyitná száját, ha lenne ereje beszélni, vagy ha éppen száját-orrát nem fedné a lélegeztető szerkezet. A fiúknak menniük kell, ez nővéri utasítás. A folyosón hagyott Louis éppen felébredt mély álmából, és kedve a nem túl rózsásnál is rózsátlanabb. Kis híján a srácok torkának ugrik, amiért nem keltették őt fel. "Egy napja nem aludtál, teljesen kimerültél. Nem ébreszthettünk fel. Ráadásul Ninának sem biztos, hogy jót tett volna a látványod."

Másnap.

Harrynek vissza kell utaznia Holmes Chapelbe. Niall és Louis a múlt éjjelt már végre nem a kórház folyosóján töltik, hanem Nialléknál. Reggel viszont versenyfutásban rohantak be látogatóba. A rémálmok gyötörte éjszaka után derű borul rájuk, ugyanis remek hírekkel szolgál a doktor. Nincs intenzív osztály, nincs lélegeztető, nincs élet-halál közti lebegés. Nina Horan felülkerekedett, és rohamos felépülést produkál. A srácok szinte örömtáncot járnak. Közös megegyezés alapján Niall megy be először felmérni a lány testi-lelki gyógyulásának fázisát.

- Hogy vagy? Jobban? Ugye jobban? Tudtam, hogy túléled! Annyira aggódtunk érted! Az orvosok szerint csoda, hogy a szervezeted ezek után még regenerálódni tudott. -hablatyolt a szöszi, és képtelen volt lehiggadni. Annyira boldog volt, hogy madarat is fogathattak volna vele.

Nina még gyenge volt, levert, sápadt és sovány. De élt, és ennél jelenleg semmi sem volt fontosabb. Nehézkesen, de sikerült megszólalnia.

- Szeretlek. -de inkább csak szája formálta meg a betűket, hang nemigen társult hozzá. Niall szelíden elmosolyodott, sajnálta, hogy nem tudja megölelni testvérét a sok vezetéktől. Végül beütött a ménkű, ugyanis Nina így folytatta: - Hol...

- Nino, ne beszélj. Gyenge vagy még! 

- Hol van? -ugrott össze kétségbeesetten két szemöldöke.

- Kicsoda? -billentette oldalra fejét.

- Louis. Hívd ide! Louis-t akarom! 

Niall nem kicsit döbbent le, és legelső gondolata az volt: jaj ne, ugye nem akar újra kiborulni? De aztán nem tudta nem észrevenni a lány ragaszkodó, szeretetéhes arcát. A Horan fiú készségesen intézkedett.

- Hé Lou! -kocogott oda hozzá a folyosón.

- Na? Mi az? Milyen állapotban van? -faggatta körmeit rágcsálva. Teljesen odavolt.

- Jól van. De neked kell meggyőződnöd róla most azonnal, ugyanis -nem fogod elhinni- téged akar látni! 

Louis pillanatok múlva sem meri elhinni a hallottakat. Tényleg igaz lenne? Végre sikerült, amiről álmodott? Nina beengedi őt a szívébe? - Ezektől a mézédes gondolatoktól fütyörészni támadt kedve, s egyúttal jótékony izgatottság borzolta fel a kedélyeit. Túl szép, hogy igaz legyen; na meg: Nina Horan egy medúza. Gyönyörű, de érinthetetlen. Ráadásul kiszámíthatatlan és szeszélyes, mint a tavaszi időjárás... Mindenesetre Louis szívébe újra eleven élet szökött. 

Kamaszfiús idegességgel fonta rá ujjait a króm kilincsre, majd egy bátorító sóhaj után benyitott.

(Sajnálom skacok, hogy ilyen rövid lett, de most ennyire futotta. Hozom most már hamarabb a következőt, kitartás!)